Part 8

Akkor lett volna szüksége rá, mikor a _Thermidor_t írta meg. Ez a dialogizált tiltakozás a tömeg, vagy ha úgy tetszik: a csőcselék zsarnoksága ellen, Sardounak a lelke legmélyéről fakadt. Nincs drámaíró, akiben az arisztokrata érzület erősebb és következetesebb volna, mint benne. Ami az első pillanatra talán különösnek tetszik egy olyan írónál, akit az egész világ a tenyerén hord, de megérthető, ha számba vesszük, hogy ha paktált is a tömeggel, volt idő, mikor keservesen kellett sinylenie a „csőcselék zsarnokságát“.

Bizonyára azok közé tartozott, akik teljesen egyet értettek Tainenel a rémuralom megítélésében. És úgy gondolkozhatott, hogy a rémuralom már elég messzire van tőlünk, hogy el lehessen róla mondani a magunkét úgy, hogy a menyem is értsen belőle. Csalódott; ha a történetírónak is sok kellemetlenséget kellett kiállania merész, minden tradiciónak ellentmondó kritikájáért, a drámaíró, ha elég bátor volt szelet vetni, vihart aratott. Minden drámaíróra nézve tanulságos és sokáig emlékezetes, hogy _Thermidor_ első és egyetlen párisi előadása minő botrányokat idézett elő. A régi küzdelem megújult s a csőcselék ismét győzedelmeskedett.

Nálunk nem kellett az írónak küzdenie semmiféle ellenséggel, semmiféle előitélettel; a mi közönségünk nem készült egyébre, csak hogy tapsolhasson. Méltán azt várhattuk tehát, hogy a diadala tökéletes lesz. Nem volt tökéletes; csak nagy sikerről referálhatunk, nem többről. (A „csak“ elég elviselhető.) A darab érdekelt, izgatott, vitatkozásokat provokált, helyenkint nagyon tetszett is, de nem gyújtott, legalább nem gyújtott eléggé. A színpadon több volt a tűz, mint a nézőtéren; s az a jelenet, ahol a darab tetőzik – Labussière és Martial kettőse – az általános humánus érzés és az önzően szerető ember küzdelme kevésbé hatott, mint egyes, tisztán a kort rajzoló, mozgalommal teli jelenetek.

Valami hiányzott ebből a remekül konstruált, ideggyilkoló, agitátori munkából: az író szíve, mely éppen olyan hatalmas hangokat talált volna a maga ügyét képviselő alakok megszerettetésére, mint amily hatalmas hangokat talált az ellenfél vádolására. A vádbeszéd _Thermidor_ban remek; az a rész azonban, amellyel meg akar indítani, amely arra való volna, hogy a neki és nekünk egyaránt kedves alakok sorsán fellázadjunk, már halványabb. Minden erejét a vádra, a rémuralom, a csőcselék jellemzésére fordította s drámánk főalakjaival kevésbé törődött. Ezeket az alakokat jóformán csak banalitásokkal ruházza, s ezek a banalitások helyenkint bántók. Bizonyos, hogy Sardou nem így számított; de aki túlságosan sokat dolgozik konvencióban, annak az ujjaira olyankor is ragad valami a konvencióból, mikor vasárnapiasan ki akar öltözködni.

Azt mondhatnók, hogy a darab főszemélye Robespierre, aki meg sem jelenik a színpadon, mint ahogy Hugo Viktor _Marion Dalorme_jában a főszemély: Richelieu, akinek csak vörös gyaloghintóját látjuk, amint a színen elvonul. Az ő cselekvéseik idézik elő, hogy egyik szenzációt a másik után álljuk ki, hogy elfojtott lélekzettel figyelünk a színpadra s lessük a szavukra mozgó tömeg minden mozdulatát.

Ahol a színfalak mögött ülő alakoknak ilyen nagy a hatáskörük, ott persze a szemünk előtt lévők húzzák a rövidebbet. Igy van _Thermidor_ban is. Robespierretől nem látjuk úgy, ahogy óhajtanók, Labussièret, aki darabunkban Robespierrenek az ellenlábasa.

Labussière történeti alak, akiről a forradalmi legenda azt tartja, hogy mint a jóléti bizottság irattárosa, ezreket mentett meg a haláltól akképpen, hogy a vizsgálati iratokat elsinkófálta. Állítólag színész volt, akinek nevét az tartotta fenn, hogy ő mentette meg a Comédie művészeinek életét is. _Themidor_ párisi előadása idején egy tudós színházi könyvtárostól a _Temps_ban hosszú cikksorozat jelent meg a hisztórikus alakról, s e cikkek szerint a legendának csak a második része igaz, tudniillik, hogy Labussière – aki nem volt színész, csak műkedvelő – a Comédienak több előkelő tagját mentette meg az említett módon. Ezreket szabadítani meg, fájdalom, nem volt módjában, ami különben semmit sem von le érdeméből. S ami a fő: Labussière a história tanúsága szerint is ugyanaz a szimpátikus, nemeslelkű ember, akit Sardounál látunk. Hozzátehetnők, hogy a cikkekben Labussière még érdekesebb alak, mint Sardou darabjában.

Itt persze a legendai alakot ismerjük meg, aki reggelenkint a Szajnába sülyeszti az elsikkasztható iratokat. Ez a szép szokása ránk nézve különben mellékes, mert azt, akiért mi aggódunk, lehetetlen ekképpen megmenteni. Fabienne Lecoulteux kisasszonyt ugyanis Hérault de Séchelles, a Terreur hiénája, különös figyelemmel kiséri. Nagy az ő bűne: félig-meddig apáca, aki már azon a ponton volt, hogy fogadalmat tegyen. Fabienne álöltözetben bujkál; szerelmese, Martial rejtegeti, Labussière segítségével, aki Martialnak lekötelezettje. De fölfedezik, s Fabienne, aki hallja, hogy az apácák, testvérei a Salve Reginát énekelve mennek a vérpadra (a Ca irat bömbölő vadállatok közt): méltóságán alulvalónak tartja tovább titkolni, hogy kicsoda. Elfogják. Martial és Labussière mindenáron meg akarja menteni, de Labussièret nem viszi rá a lelke, hogy Fabienne helyett más – hasonló nevű – vádlottat küldjön a vérpadra, s így csak egy mentség marad, ráfogni Fabiennere, hogy jó reménységben van. Így a kivégzést el lehet halasztani, s ezzel minden meg van nyerve, mert Robespierre és vérebei holnap már bukott, talán halott emberek. Csakhogy Fabienne nem vállalja a hazugságot, mely őt szűzi méltóságában megalázza, s megy a vérpadra.

Ezt a drámát kissé keveselte a Nemzeti Színház közönsége. És ha sohase vitatkozunk a közönséggel, éppen ez alkalommal térni el a szokásunktól, nagyon rossz ötlet volna.

XX. MEILHAC. Pépa.

(Vígjáték 3 felvonásban, írták Meilhac és Ganderax. Első előadása a Nemzeti Színházban 1889 május 17.-én.)

Miként hódítja vissza Chambreuil úr szerető és szeretett feleségét, aki tőle mindörökre elszakadni akar: íme, e körül forog az érdeklődés Meilhac és Ganderax _Pépa_ című vígjátékában. Ez a női név itt nem akarja azt jelenteni, hogy ennek a darabnak a főalakja Pépa Vasquez kisasszony; csak annyit jelent, hogy e komédiában gyakran van szó a nevezett Pépáról, mint gyakran van szó három kalapról a _Három kalap_ című bohózatban. Meilhac és Ganderax vígjátékában Pépa csak egy _dame de coeur_, a kártya, melyet Chambreuil úr kijátszik felesége ellen, hogy megnyerje a partiet. Nagyon csinos, színes, szépen pingált kártyafigura, de apróság, mely nincs arra szánva, hogy elterelje az érdeklődést a Chambreuil úr és neje partiejától.

Ez a cím, mely semmit sem mond, s a „vígjáték“ megjelölés, mely kissé határozatlan és sok mindenfélét sejtet, – annál inkább, mert a francia „comédie“ szó nem csak a vígjátékot jelenti, hanem a „színmű“-vet is, szóval minden színdarabot, ami nem tragédia – olyan várakozásokat kelthet fel, amelyeket ez a darab nem tud kielégíteni. Az efféle várakozások ellen a szerzők ma már nem védekezhetnek olyan előre való figyelmeztetéssel, aminőt régebben a színlapokon meg-megkockáztattak; ma a színlapnak sem illik beszédesnek lennie. De ha még megvolna ez a régi szokás, _Pépa_ szerzői bizonyára elejét vehetik az efféle várakozásoknak valami ilyenforma hirdetéssel:

– A róka és a szerelmes asszony, vagyis a nagyon tiszteletreméltó és derék Chambreuil úrnak meg az ő feleségének, az erényes, nagyon tiszteletreméltó és szép Chambreuilné asszonynak beszélgetései, XIX. századbeli fabliau, melyet nem versekben ugyan, de annál litterátusabb stílusban költöttek és dialogusokba foglalva jó társaságbeli hölgyek és urak mulattatására megírtak: sieur Meilhac, főexpertus a párisiasság mesterségében és sieur Ganderax, első klerikus a Revue Des Deux Mondes ítélőszékénél.

Tehát ne tessék várni: legelőször is problémát. Ezek az urak nem akarnak tanítani, csak mulattatni. Meilhac, amilyen mélyen látó szemlélő, éppen olyan türelmes filozóf, aki nem kutatja fáradhatatlan hévvel a társadalmi lét nagy igazságait, hanem az akadémiában is megelégszik a _Vie parisienne_ filozófiájával, melynek főjellemvonása a közömbös és kellemetes szkepszis. Ne tessék várni egységes cselekvényt se; ezek az urak olyan keveset törődnek a cselekvényükkel, hogy a kátyuban hagyják a legelső apró ötletért, mely az emberi természet valamely örök vonását csinos és irónikus formában érzékelteti előttünk. Sőt ne tessék várni jellemzést se _abban_ az értelemben, mely megköveteli, hogy a színdarab főalakja valami határozott szenvedély, hiba vagy tulajdonság megtestesülése legyen. A mi embereink nem vágják nagy fába a fejszéjöket. Ők a részletek mesterei. Az, amit mondanak, jelentéktelen; de annál jelentékenyebb az: _ahogyan_ mondják.

Vázlatosan olyan munkát jellemezni, melynek értéke a részletekben rejlik, kissé hálátlan feladat. De azért megkíséreljük rámutatni erre a „hogyan“-ra is.

A szerelmes asszonyt Chambreuilnének hívják, a rókát Chambreuilnek. A spanyol közmondás azt tartja, hogy sokat tud a róka, de még többet a szerelmes asszony. A mi darabunkban a róka tud többet. Igaz, hogy itt a róka védi a szerelem ügyét. Mert a szerelmes asszonynak éppen az a hibája, hogy meg akarja tagadni a szerelmét.

Két galamb nagyon szerette egymást. Egyikük, unatkozván a fészekben… a Chambreuilék története is úgy kezdődik, mint Lafontaine meséje. Chambreuil úr, egy évi boldog házasság után, egyhangúnak kezdte találni a boldogságot. Nem mintha különös hibája lett volna a léhaság és a könnyelműség. Ez a Chambreuil úr nagyon derék, meleg szívű, szeretetreméltó és eszes ember, aki fajtájának minden jó tulajdonságát egyesíti magában, pedig az Olivier de Jalinek és a Presle marquisk fajtájából való, ami nem keveset jelent. De az ember nem tökéletes. És ennek a nyomorúságos emberi természetnek egyik sajátsága, hogy ostobán keresi a változatosságot, hogy a „semper idem“, ha még olyan kedves is, mindinkább veszti előtte vonzóerejét. A kielégített vágy nem úgy születik újra, mint a phoenix, hanem úgy, mint az az indiai istenség, mely minden egyes földi lét után alacsonyabb rendű állat képében jelenik meg ezen a rögös világon. Csak a bölcsek, tehát a fáradtak tudnak az egyformaságban üdvöt lelni, azok, akik rendszert csinálnak a megszokottnak a kultuszából, mert a változatosban mindig ugyanannak a rossznak új alakban való invázióját látják, míg a megszokottban mégis csak tudnak egy kis jót fölfedezni, azt: hogy már az övék. Csakhogy Chambreuil úr nem bölcs, vagy nem eléggé fáradt: java korában levő ember, akinek még egy pár kitünő esztendeje van hátra. S ha rászorul még egyéb mentségre is: úgy mellette szól az az életmód, amelyet társadalmi helyzeténél fogva folytatnia kell. A munkásembernek, akinek alig van annyi ideje, hogy becsületesen kibeszélje magát a feleségével, könnyű hűségesnek lennie; de annál nehezebb annak a szerencsétlennek, aki kénytelen élvezetekkel tölteni be ezt a hosszú életet.

Természetesen, Chambreuilné megtudja, hogy férje ki-kirúg a hámból. Egyszer-kétszer megbocsát, de végre is megsokalja a dolgot. Nem a materiális hűtlenség miatt: éppen ez az, amit megbocsátott. Hanem megsokalja a dolgot, mert azt kell éreznie, hogy ő is oda sülyedt a férje szívében, ahova azok a többiek olyan könnyen feljuthattak. Megalázza a föltevés, hogy férje amazoknak is ugyanazokat a szerelmi szavakat mondja, amelyeket neki, pirulva gondol rá, hogy férje a hitvány szerelmek mámorában összetévesztheti az ő keresztnevét egy máséval s az ő nevét ejtheti ki akárkié helyett, akárhol. És ezt tűrhetetlennek találja. Chambreuil ugyan azt mondhatná, s talán mondja is neki: – Azért én mégis forrón szeretlek. És csakis téged szeretlek. De ez egészen más. Feleségül ma is csak téged vennélek „minden asszonyok közül“. Neked van egy végtelen felsőbbséged: a fejkötő glóriája. És minthogy nem lehet két feleségem, neked nem lehet vetélytársad. Minden más asszonynak, akit a magamévá tehetek, hiába, van egy mocsokja. – Valószínűleg elmondja mindezt és jobban, a szerető szív ékesszólásával, de azért nem nyugtatja meg a feleségét. Ez a Chambreuilné nagyon delikát érzésű asszony: csupa nemesség és szerelem. De a szárnyaszegett szerelemnek nincs meg a régi hatalma. És azután ő sem tökéletes. A bocsánat csak azok erénye, akik sokat szenvedtek. Chambreuilné még csak a pohár víz zivatarait ismeri. Minduntalan megsértődve asszonyi önérzetében, végre is a válásra gondol. Chambreuil eleinte ellenkezik, de végre is megadja magát. Hát legyen, annál jobb, éljen a változatosság! Az új törvény óta a válás nem is olyan nehéz. És Yvonne egy klastromba vonul, ahol előkelő váló hölgyek illedelmesen pihenik ki a házasság nyomorúságait.

Chambreuil úr – oh, emberi természet! – még csak most kezdi igazán szeretni a feleségét, mikor már-már elveszett reá nézve. Pláne, mikor megtudja, hogy Yvonne férjhez menni készül Jacques de Guerche úrhoz. Yvonne ugyanis nem azért vált el, hogy a klastromban szomorkodjék: elég volt a szomorúságból. S azután meg az a baja, ami a Divorçons Cypriennejének: a férje nem sajnálja eléggé. Hát hadd sajnálja jobban. A férje miatt vált el s a férjéért megy nőül Guerche úrhoz. Sohasem szeretett mást, mint a férjét, ma sem érdeklődik, csak a férje iránt. Guerche urat sem szereti jobban, mint akárkit, de Guerche úr kitünő ember második férjnek és madárijesztőnek. Guerche úr régóta udvarol neki; távoli rokona s míg Chambreuil úrral élt, házi barátjuk volt. Chambreuil észrevette az udvarlást, de mindvégig ártalmatlannak tekintette a házi barátot. Ártalmatlannak tekinti Yvonne is és ez az oka, hogy éppen Guerche urat választotta. Ez ugyan nem fog neki gyötrelmeket okozni. Előérzetét meg is mondja Guerche úrnak, amiben van némi önkénytelen, szubtilis irónia. A szegény Guerche úgy van vele, mint volt Arthus király: az a hibája, hogy nincs egy hibája sem.

A második házasság azonban nem történhetik meg csak úgy simán. Chambreuil és Yvonne elváltak ugyan törvényesen, de ma is férj és feleség az egyház előtt. A pap nem adja rá áldását az Yvonne második házasságára. Yvonnenak pedig van annyi finom érzéke, hogy nem elégszik meg amolyan talmi-házassággal. Ő, aki, mikor esküdött, harangzúgás között, fehér ruhában, oldala mellett két herceggel vonult be a Madelainebe, ahol a tömjén illatával a „holtomiglan“ kéjes és ríkató érzetét szívta be, ő, akit ornátusba öltözött főpap esketett: nem fog második házasságot kötni polgármester előtt, aki azelőtt fotografus volt, fülledt szobában, ahol a felsőbb hatalmakat csak a maire nagy hasán átkötött háromszínű öv jelképezi. Nem így mondja, de így érezheti.

Szóval, el akar válni pour de bon, az egyház előtt is, hogy második házasságára megnyerje a pap áldását. Érvénytelennek kell kimondatnia első házasságát, s e célra van kéznél egy kardinálisa. Nem hiányzik más, csak egy nyilatkozat Chambreuil részéről: hogy kényszerítették. Azaz hiányzik a Chambreuil beleegyezése. De Chambreuil gavallérember s Yvonne számít rá.

Chambreuil tehát végre megtalálja a várva várt alkalmat, hogy hozzáfogjon neje visszahódításához. Ah, nagyon szereti ezt a már-már elveszett kedves teremtést, örömmel látja, hogy Yvonne éppen úgy viszont szereti, mint egykor, de érzi, hogy nagy óvatossággal kell végeznie dolgát, hogy vigyáznia kell Yvonnera, mint egy sebzett madárra, hogy egy ügyetlen szó, egy helytelen szó s mindennek vége: a róka örökre elvesztette kis rókanőjét. De éppen az az ember, aki ilyen feladatra termett.

Felesége delicatesse-érzékét kell hatalmába kerítenie.

Kedve volna tiltakozni: dehogy egyezik bele, dehogy szakítja el a végső szálat, dehogy hazudja kényszerítettnek most is sajnált szerelmi házasságát! De hogy Yvonnenak a lelkét megnyerhesse, közel kell jutnia a felesége lelkéhez, el kell fogadtatnia az első szavait, hogy később megérthessék egymást s hogy tovább tárgyalhasson, elfogadja felesége ajánlatát. Beleegyezik. Csupa engedékenység, szeretetreméltóság és galantéria. Ilyen elvált férjjel bátran el lehet beszélgetni egy-egy félórát. És lassan-lassan visszacsalja feleségét a régi tónusba. Mikor azután Yvonne egy bizalmas összenevetésben hirtelen közel találja magát a férjéhez, úgy elkomolyodik, mintha a bondyi erdő közepén, éjfélkor, két zsarátnokként égő szemmel nézett volna össze. Az első lépés meg van nyerve.

Chambreuil jó képet mutat a morózus Guerche úrnak is és kárpótlásul megtudja, hogy Guerche voltaképpen nem Yvonnet szereti, hanem Pépa Vasquez kisasszonyt, amit nem csak Pépa nem tud, de maga Guerche úr sem. Chambreuil előtt nincs többé komoly akadály és hirtelen segítsége akad Pépa kisasszonyban, akit Yvonne és Guerche tervezett házassága nagyon elkeserített. „Tudja mit – szól Chambreuil Pépához, a _Vasgyáros_t parodizálva – tudja mit, jőjön hozzám feleségül!“ – „Vigyázzon, mert igent mondok“ – ilyenformán Pépa. „Kezet rá!“ Egy kissé sajnálják egymást. „Olyan gáláns ember! Kár volna, ha az lenne belőle, amivé én akarom tenni a férjemet“ – így gondolkozik Pépa. „Szegény leány! Kár volna érte, ha mégis nekem maradna“ – így Chambreuil. De azért lelkük mélyén meg vannak győződve, hogy: nincs veszedelem, sohasem lesznek egymáséi.

Guerche úr felpattan s Yvonne szívében is megmozdul valami, mikor a revanche-házasság tervét megtudja. Ah, az eszköz régi, a féltékennyé tevés intrikája nagyon elcsépelt, de azért még mindig hatásos. Vén tyúkból készül a legjobb leves – így tartja a francia példaszó. A talaj elő van készítve.

Yvonne ellenvetést tesz. Mind a két pár nem esküdhetik egyszerre. Ez nevetséges volna. „Tehát esküdjünk más-más időben“ – ajánlja Chambreuil. – „Hogyan, ön beleegyezik?“ – „Bizonyára. Mi esküszünk három hét mulva, önök egy félév multán.“ – „De a mi házassági tervünk a régibb.“ – „Olyan sietős?“ – „Nem, de…“ – „Nekem nincs vesztegetni való időm, ön mondta“ – végzi Chambreuil. A vad föl van verve.

És itt Chambreuil úr magasan fölébe emelkedik a Divorçons Des Prunellesjének. Emez, hogy győzhessen, kénytelen előbb nagyon nevetségessé tenni az amúgy is nevetséges vetélytársat. A finom Chambreuilnek nincs szüksége ilyen kovás puskára. A maga erejével győz.

Yvonne föl van zaklatva, védtelenül hagyja a szívét és Chambreuil végre hozzáférkőzhetik felesége legbenső érzéseihez. És ilyenféleképpen kezdi:

– Ön másodszor akar férjhez menni?! Ön másnak akarja ismételni azokat a szavakat, amelyeket egykor nekem mondott?! És ha egykor véletlenül annak a neve helyett az én nevemet találja kiejteni…?! Azt hittem, az olyan lelkű nő, mint ön, nem gondolhat a válásra és visszariad a második házasság gondolatától.

És megérteti vele, amit amaz érez, hogy a házasság csak addig házasság, amíg első és utolsó, – hogy a második eskü már nem eskü, – hogy az olyan szívnek, mint az Yvonneé, csak egy szerelme lehet: a férje iránt érzett szerelem.

Hogyan mondja el mindezt: azt már hallani kell. Ez egy kis remeke a finom ékesszólásnak. Chambreuil úr megnyeri ügyét Yvonne előtt is, előttünk is.

Chambreuil úr játékának ezeket a részleteit Meilhac és Ganderax éppen olyan elmés, mint színpadi tekintetben tökéletes formában fejezték ki. A többi mellékes. Láthatni, Pépa és paraguayi tempó nagyon másodrendű dolgok a róla nevezett vígjátékban. A rastaquouère meg éppen fantoche, de igen finoman rajzolt fantoche. Mindegy; ha a vígjáték tónusa nem is egységes, ez a tónus helyenkint a Beaumarchaisét közelíti meg.

XXI. MEILHAC. Frou-Frou.

(Színmű 5 felvonásban, írták Meilhac és Halévy. Első előadása a Nemzeti Színházban 1890 március 21.-én.)

„Rizsporba mártott égetőszer“ – így jellemezték megjelenése idején _Frou-Frou_t. A „comédie“-nek mondott igénytelen színdarabban a korabeli kritika nagy szatirikus erőt, íróiban pedig világfimezbe bujt moralistákat fedezett fel, akiknek a munkáját az egyházi szónokok működésével egyforma jelentőségűnek találták. Úgy tetszett akkor, hogy ama kor sajátos „erkölcseit“ soha senki se ostorozta könnyedebb kézzel s egyszersmind könyörtelenebbül, mint a Frou-Frou szerzői, az akkor még diadalmas operett nagymoguljai.

1869 óta, amikor _Frou-Frou_t először adták elő a Gymnase-színházban, látott már a világ sokkal erősebb irodalmi égetőszereket is, mint a Meilhac-ék darabja, de e húsz év alatt nagyon kevés színdarab találkozott, mely a _Frou-Frou_val finomságban versenyezni tudna. Ha e színdarabot nem találjuk is oly mélynek, mint a kortársak, annyi bizonyos, hogy ma is éppen olyan graciózusnak tűnik fel előttünk, mint amilyennek megjelenésekor találták.

Húsz év alatt az ízlés sokat változik, de ennek a színműnek az elmésségén az idő nem hagyott nyomot. A legtisztább, a legpezsgőbb s legkifinomodottabb párisi szellemet találjuk benne; ebből az export-cikkből jobb, raffináltabb árú azóta se igen jött forgalomba.

Mindazáltal, magával a drámával szemben, mi, húsz évvel elkésett nézők, csak akkor lehetünk igazságosak, ha szem előtt tartjuk, hogy e két évtized alatt _Frou-Frou_ közpréda volt, ha nem felejtjük el, hogy azokat az alakokat s azokat a szituációkat, melyeket Meilhac-ék e darabjukban kreáltak, mi már láttuk jó és rossz másolatokban, elképzelhetetlenül számos variációban, másod-, harmad-, tizedkézből. A jó darabok sorsa az, hogy jellemeit, helyzeteit az epigonok széjjelhordják a világba s az, ami benne eredeti volt, rövid időn útszélivé válik. _Frou-Frou_ban is vannak szcénák, melyek viseleteseknek és halványaknak tűnhetnek fel, – például a két utolsó felvonás egyes jelenetei – de nem szabad elfelejtenünk, hogy e szcénákat illetőleg is a _Frou-Frou_ szerzőit illeti az eredetiség.

Ha az alcímek még divatban volnának, e kifejező és elfelejthetetlen cím alá ilyen második címet lehetne írni: „Egy párisi nő tragédiája.“

Frou-Frou a mai drámairodalomnak egyik legelevenebb, legigazabb egyénisége. (S ezek közt talán a legbájosabb alak.) Ilyen egész karakter alig kettő-három van még a jelenkori francia színműben. Csak Poirier és még egy pár vetekedik vele. De Frou-Frou, mint e kiváló színpadi egyéniségek általában, nemcsak egyén, hanem típus is. Típusa annak a nőnek, aki megtalálható bárhol a világon, de akinek a „Parisienne“ a legfejlettebb, a legraffináltabb, vagy ha úgy tetszik, a legdepraváltabb képviselője.

A nagyvilági nő: az a gazdag, munkátalan, elkényeztetett teremtés, akinek betegsége az, hogy az életét üresnek találja, – az a madárszívű, szenvedélytelen lény, aki képtelen a nagy érzésekre, – az az „enfant vicieux“, aki csupa ideg, szeszély és hóbort, – az a lázbeteg, aki semmiségekért él és semmiségekért hal meg.

Ki ne ismerné ezt a típust? Az egész jelenkori irodalom tele van vele. A mai francia regény, novella és színdarab, sőt a _Vie Parisienne_ életképei is, tömérdek kis _Frou-Frou_ról tudnak, akik mindannyian Gilberte Brigardtól származnak.

Gilberte Brigard: elkényeztetett gyermek, kiszámíthatatlan szeszélyű, meggondolatlan, szeles kis teremtés, aki azonkívül olyan bájos, olyan ennivaló, hogy aki látja, belészeret. Szinte magától értetődik, hogy aki a közelébe jut, nem szabadulhat a varázsától; a tulajdon apja se képzeli, hogy aki Gilberte-et is láthatja, azért járjon a házába, hogy a másik házikisasszonynak, Gilberte testvérének udvaroljon.

Gilberte-et nagyon elrontották. Anyátlanul nőtt fel. Idősebb testvére, Louise nevelte fel, aki nagyon okos, derék teremtés, de az anya pótolhatatlan. És azután Louise is kényeztette, mint mindenki, de legfőképpen az apja.