Part 22

_Marjorie néniké_nek édeskevés köze van az irodalomhoz, ha ugyan az „irodalom“ szóba bele nem értjük a többrendbeli ponyvairodalmat is; még mint színházi ipartermék se annak a közönségnek szól, amelynek tetszését Londonban Pinero, Barrie s kivált (a nálunk különben túlbecsült) Shaw szokta meghódítgatni. Ez a darabot London lelkiszegényeinek szánta szerzője; annak a közönségnek, mely a jobb angol szerzőket, az igazi színműírókat meg sem érti. Zangwill meg a hozzá hasonlók színműveit azokban a londoni színházakban, amelyek nemcsak mindenekelőtt, hanem csakis üzleti vállalkozások, az a szegény nép látogatja – nem az épülésére, hanem örömmel elegyes szórakozására – amelynek szellemi élete a legnaívabb álmodozásra szorítkozik. Örömtelen, robottal teli életet élő elárúsító kisasszonyoknak, akik két pohár rum kimérése közben füzetes regényeket olvasgatnak édes, bájos Penészvirágokról, akiket hercegek kérnek meg a pálinkásboltban, vagy Erős Jánosokról, akik győzelmes verekedéseik jutalmául királykisasszonyokat kapnak feleségül, meg ezekhez a sápadt kisasszonyokhoz hasonló más, szomorú alakoknak – nemcsak szórakozás, öröm is a _Marjorie nénike_-féle színdarabokat látni. Illuzióik táplálékát, gyermekes hitük és reménykedésük igazolását, a keresett narkotikumot találják meg benne. Az édes méreg örömöt is nyújt annak, akit lassan megőröl.

Tehát bizonyos tekintetben hasznos munkát végeznek azok az íróféle emberek, akik olcsón árulják az ilyen örömöket a szegény sokaságnak? Nem hihető. Inkább, úgy látszik, ezek a szellemi kuruzslók, akik a gyermekes illuziók táplálgatásával szereznek maguknak keresetet, ugyanúgy csak éppen áltatják és csak éppen megrövidítik a klienseiket, mint azok a valóságos kuruzslók, akik azt hirdetik, hogy ők a legsúlyosabb betegséget is meggyógyítják három nap alatt, potom pénzért. A művelt ember tudja, hogy a minden emberben benne élő és több-kevesebb energia-kifejtésben megnyilatkozó természetes előretörekvésnek éppen olyan kérlelhetetlen törvényei, feltételei vannak, mint amilyen kérlelhetetlenek a természet törvényei. A műveletlen embernek is csak javára válhatik, ha minél hamarabb megtudja ezt, mert ez a tudat csak a rendelkezésére álló energiának minél teljesebb kifejtésére sarkalhatja. Ha meg is örvendezteti vele, aligha tesz jót a szegény emberrel, aki megerősíti abban az illuziójában, hogy előrehaladásának akadályain nem csupán erejének kifejtésével juthat keresztül, – aki azzal áltatja, hogy például a szerelem úgynevezett mindenhatóságának valami olyan bűvös ereje van, amely előtt minden korlát és sorompó kártyavárként omlik le és hogy az embernek már a puszta fizikumában, a férfinak testi erejében és a nőnek szépségében benne van a legsímább és a legmesésebb boldogulás minden föltétele s annak a lehetősége, hogy a társadalmi létra legaljáról a tetejére juttathatja az embert, – aki elhiteti vele, hogy a dolgok rendje volna az, ami valójában a legnagyobb ritkaság, mert csak számtalan erő és számtalan szerencsés körülmény összetalálkozásának eredménye lehet. És ne is szóljunk az emberek egyenlőségének az illuziójáról!… mintha nem volna bizonyos, hogy minden ember más erőmennyiség!…

De hát hogyan lehet táplálni a kártékony illuziókat? A babonákban való hit ápolásával, a realitás figyelmen kívül hagyásával. _Marjorie nénike_ szerzője is kívül helyezkedik mindazon, amire az ember- és az életismeret tanít. Mindjárt első szavával átnyújt a nézőnek egy bokrétát, amelybe mintha nagy gondossággal gyűjtötte volna össze mindazt, ami legkevésbé valószínű. Egy hercegkisasszony él-hal a népért; példát akar adni a szegény leányoknak; derogál neki, hogy apja pénzéből kell élnie; azért beáll egy szanatóriumba ápolónőnek, hogy maga keresse meg kenyerét és ott addig ápolgatja egyik betegét, az ifjú, de máris híres munkáspárti képviselőt, míg egymásba szeretnek. Az első lélekzetre el kell hinni a következőket: hogy ez a hercegkisasszony nem tudta megérteni és nem volt senki, aki megértetni tudja vele, mennyivel okosabb dolog volna az apja pénzéből élni, mint szükség nélkül vállalni a nehéz kenyérkeresettel járó sokfajta kellemetlenséget és megaláztatást. Hogy erre főképpen a nép iránt való rajongása bírta rá, noha gondolhatta volna, hogy ezzel nem sokat használ a népnek és noha a neveltetésénél fogva nem könnyű kitalálni, mi keltett benne ekkora áldozatra kész, heves rokonérzést az iránt a sokaság iránt, amellyel csak akkor juthatott valamelyes érintkezésbe, ha ez véletlenül beverte az ablakaikat. Hogy ez a hercegkisasszony nem félt, nem riadt vissza az ápolónő súlyos és utálatosságoktól sem ment munkájától, mert hiszen ha a szanatóriumban jobb helyzete is van az ápolónőnek, mint a kórházakban, a szanatóriumban sem azért tartják az ápolónőt, hogy a betegekkel cicázzék. Hogy képességet és erőt érzett magában mindarra, amire vállalkozott. Hogy véletlenül aféle szanatóriumba került, ahol olyan mulatozás folyik, mint a zenés kávéházban. Hogy ez a különben minden tökéletességgel megáldott hölgy mindjárt az első napon nem szökött meg ebből a különös szanatóriumból, ahol beteg és szolga egyforma tolakodással közeledik feléje és ahol meglehetősen védtelenül áll sok olyan illetlenkedéssel szemben, amely neki, ha annyira finom lélek, mint halljuk, csak alkalmatlan és rendkívül kellemetlen lehet. Hogy ez a fölötte nemes érzésű és finom gondolkozású hölgy a sajátságos szanatóriumban olyan hancúrozást visz végbe, amely annak a veszedelemnek teszi ki, hogy őt magát is el fogják helyezni egy más szanatóriumba, de olyanba, ahol az idegbajosokat komolyan kezelik. Hogy a csodálatos szanatóriumban a csodáslelkű hercegkisasszony olyan alakoskodást, színészkedést, komédiázást, ugrabugrálást ereszt meg, amely a mamáját abba a gyanúba keveri, hogy annak idején Fregoli igen nagy hatást tett rá és hogy egyetlen doktor sem ütődik meg azon, milyen élénken emlékeztet ez a modern gondolkozású ifjú hölgy, aki hercegkisasszony és műkedvelő ápolónő, a régimódi színésznőkre. Hogy végre, miután a maga körében sohase látott fiatalembert, aki felkelthette volna a szimpátiáját, az első percben, mielőtt a szemébe nézhettek volna egymásnak, beleszeret egy bekötött szemű úrba, akit csak arról a kedves tulajdonságáról ismer, hogy nem hajóépítő fiához illő tisztességgel, hanem halsütői durvasággal bánik az ápolónőjével, mert öregasszonynak tartja.

És azután a meginduló színjáték eseményei! Mikor a beteg meggyógyul s leveszik szeméről a kötést, a híres munkáspárti vezér látja, amit a hangból nem tudott kitalálni, hogy az ápolónő, akitől eddig borzadt, irtózott, fiatal és csinos hölgy. Visszarántja szemére a kötést; már beleszeretett, igazán „első látásra“. Egy perccel előbb csak menekülni óhajtott, annyira undorodott ápolónője hangjától és kezének érintésétől; most már mindenáron maradni akar. És ebben a mókás szanatóriumban persze maradhat is. Második felvonás: Marjorie nénike, amint Budapesten ma szokás mondani „megfőzi“ a híres pártvezért s a jeles politikus, aki különben nem titkolja, milyen nagy vágya minél előbb kariért csinálni, habozás nélkül kész rá azzal nehezíteni meg az előretörtetését, hogy megkéri a fiatal ápolónő kezét. Harmadik felvonás de Marjorie nénike próbára teszi kérőjét. Elviszi a volt dajkájához – akinek a teje különben a hercegkisasszony jellemének egyetlen magyarázata – ezt az anyjaként mutatja be s a röhejfakasztóan ordináré asszonyság, aki annak idején furcsán festhetett és meglehetősen hiába élt a hercegi palotában, elhiteti a kérővel, hogy Marjorienek egyik testvére teherhordó, a másik marhabéltisztogató, a harmadik most is a börtön lakója, szóval, hogy jövendőbelijének a családja legkevésbé se vonzó alakokból áll. De ebben a sajátságos néptribunban nincs semmi finnyásság s diadalmasan állja ki a megpróbáltatást. Ekkor végre előáll Marjorie nénike azzal, hogy ő voltaképpen hercegkisasszony, amire a szerelmes ifjúban fölébred úgy a hős, mint a stréber. Hogy ő, a munkáspárti vezér, az ünnepelt szónok egy hercegkisasszonynak férjévé bénuljon, ezt nem viselheti el a tettereje és hogy az ezzel együtt járó nehéz helyzet, a csúfolódást provokáló kontraszt útját szegheti a kariérjének; hát inkább hősiesen lemond imádottja kezéről. Negyedik felvonás: de ott van a jólelkű s egyszersmind kissé számító hercegi család és miután a szerelmes ifjú a gyakorlatban is bebizonyította hősiességét azzal, hogy elébe állott a sztrájkoló munkások golyóinak, a fantasztikus hercegi pár egy kis szelíd erőszakkal rátukmálja leánya kezét az ifjú pártvezérre, akiből elvégre még miniszter is lehet. Miért ne? Ha nem mindig fél a saját párthíveitől.

Ezekben az eseményekben éppen olyan kevés a valószínűség, mint azokban a népmesékben, amelyek a csodákat nem a szimbolizálás céljára, hanem csak magáért a csodálatosság kedvéért emlegetik. A realitásra, az életre, ebben a darabban semmi se emlékeztet azon a motívumon kívül, hogy az ifjú pártvezér kancsal volt s azért operáltatta meg magát, mert rontotta szónoklatainak hatását, hogy amikor szava dörgésével a világot akarta kiforgatni a sarkaiból, ugyanakkor mindig a káposztáskertbe nézett.

Az alakok régi almanachokból kinyírt figurák vagy azzal az útszéli humorral jellemzett groteszk, de nem felvidító karrikatúrák, amelyekkel az olcsó füzetes vállalatok ajándékozták meg az inkább csak a mennyiségével, mint a minőségével ható irodalmat s amelyeknek a legalsóbb angol néprétegekben még ma is van közönségük. A drámai szerkezet gyöngéiről nem érdemes szólni; az a közönség, amely _Marjorie nénike_ történetében élvezetet talál, e tekintetben nem követelő. Tréfa, móka, ötlet van a darabban, de ezek a legkevésbé se válogatottak: mintha egy nem éppen kiváló élclapnak valamelyik igen régi évfolyamából hallgatna a néző szemelvényeket, a legheterogénebb dolgokról.

Olyankor, ha a Shaw sikereit magyarázgatjuk, úgy szoktuk emlegetni a londoni közönséget, mint az irodalmi gourmet-k gyülekezetét, amely az ötletek merész röptét s a vagdalkozó persziflázs éles gúnyolódását mindennél többre becsüli s ügyet sem vet az avultas színházi regulákra. Amikor pedig a _Marjorie néniké_hez hasonló angol darabok kerülnek elibénk, amelyeknek egyetlen jótulajdonságuk, hogy bizonyos mesterségbeli ügyeskedéssel készített színpadi ácsmunkák, amelyek csak a legkevésbé művelt közönség igényeit elégíthetik ki, szeretetreméltónak nevezgetett szimplicitásukkal és jámbornak látszó tömegbolondításukkal: minthogy az angolokat minden áron magasztalnunk illik, azzal dícsérgetjük az angol közönséget, hogy milyen irígyelnivalóan egészséges, milyen jókedvű, milyen igénytelen! Pedig fölösleges ebbe az ellentmondásba esnünk, mert a _Marjorie nénike_-féle darabok londoni sikereit eléggé megmagyarázza az, hogy Londonban is vannak műveletlen néprétegek, mint mindenütt a világon s ennek a tömegnek éppen az ilyen portéka kell, amely hízeleg ösztöneinek, vágyódásainak, gyermekes reménykedéseinek, megerősíti az illuzióba vetett hitét s könnyen érthetőségénél fogva az ízlésének is megfelel. De ezt a portékát igazán nem érdemes importálni. (1911 november.)

LI. KNOBLAUCH. A faun.

_A faun_ban, Edward Knoblauch vígjátékában, először is: megjelenik a lord. Elvesztette, lóversenyen, azt az összeget, amelyet a menyasszonya hozományára előlegül kapott s ezen kívül egy még nagyobb összeget, ami nincs. A lord dzsentlmen; hogy ne legyen kénytelen megcsalni hölgyeket, egy uzsorást fog megcsalni. De az ettől kölcsönzött pénz csak a menyasszonya kifizetésére elég; hát mégis főbe kell lőnie magát. Becsöngeti az inasát és vicces utasításokat ad neki, hogy mit csináljon, ha majd őt holtan találja. A szolga egy pillanatra meghökken, de azután megérti, hogy ezért az emberért nem kár s megigéri, hogy mindent teljesíteni fog, a lord nyugodtan főbelőheti magát. De jön lady Alexandra is, a lord unokanővére, aki szüffrazsett, mert ez a sport nagyon jó soványító kúrának. Lady Alexandra meg a lord, anélkül, hogy tudnák ezt, szeretik egymást. Azért a lady kéri a lordot, hogy legyen olyan szíves, ne ölje meg magát, de a lord könyörtelen s minthogy a Lady a hiányzó pénzt nem tudja kiguberálni, elismeri, hogy: bizony, hja persze, akkor hát más nincs hátra, itt a sírás nem használ, szervusz öregem, alásszolgája. A lord egy darabig még vár, de se a derék inas, se az okos lady nem siet vissza, megakadályozni az öngyilkosságát; a lord tehát hosszasan piszkálja a fogát, azután még hosszabban végrendelkezik, úgy a vagyonáról, mint arról, hogy hányadik osztályú temetést kíván s melyik cipőjében földeljék el, majd búcsúzó levelet ír fűnek-fának, tisztelteti a nagypapát, tisztelteti a nagymamát, kérdezteti, hogy van a Samu bácsi… s végre-valahára megjelenik a faun. Ebben a faunban a legérdekesebb az, hogy részint látomás, részint valóságos faun, ahogy a nézőnek jobban esik. A lord, bár az utóbbi karakterét is gyanítja, így szól magában: „Nini, egy rokonszenves hallucináció!… Az élet még ki nem élvezett örömeinek visszahivogató megtestesülése! De minthogy huszadik századbeli ember vagyok, illik egy kissé kételkednem a jelenés valóságában.“ Beszédbe ereszkedik a faunnal – hiszen ráér! – kikérdezi, vallatja s felszólítja, hogy igazolja természetfölötti voltát. A faunnak, mint minden csirkefogónak, valamennyi irata rendben van. Elmondja, hogy került Angliába, hol tanult meg angolul s mi van a lexikonban a Faun szó magyarázataképpen. Hogy pedig valóságos faun s nem puszta látomás, bebizonyítja azzal, hogy kiáll a lord pisztolyának a golyója elé és megmondja, hogy az utolsó versenyt, amelyet a lord már otthagyott, melyik ló nyerte meg. „Na ja – szól a lord – az már más, ha nem egyszerű kis látomás!…“ A néző pedig azt kérdezgeti magától: „Ki az ördögöt tesznek itt bolonddá?!…“ A faun most kapacitálni kezdi a lordot, hogy: ne vesse el magától az életet, hiszen az élet oly szép, das Leben ist doch zu schön!… „Nekem mondja, a tanárnak?! – felel a lord. – Aber theuer!“ A faun bíztatja, hogy majd szerez ő pénzt!… még pedig olyan formán, hogy mindig megmondja a lordnak, melyik ló fog nyerni. Ő ezt tudja a szellő suttogásából, a méh döngicséléséből, a bogár zümmögéséből, a ló patájának a szagából, a ló nyerítéséből. („Hiszen ha a lovak tudnák, hogy melyikük fog nyerni!… Akkor a tapasztalt turf-róka minden versenyeredményt leolvasna róluk!…“ – sóhajtják a földszinten sokan.) Így a lord lekráglizhatja a többi lóverseny-játékost; a veséjüket is kiszedheti. „Ez már derekabb dal a többinél“ – mondja a lord Shakspere Cassio-jával. És szerződést köt a faunnal, aki nagyon szeretné közelebbről is megismerni az embereket, de ezt nem érheti el a lord nélkül, mert: csak kell, hogy valaki bemutassa nekik?! Abban alkusznak meg, hogy a lord mindenben engedelmeskedni fog a faunnak, viszont a faun nem hagyja el a lordot addig, amíg ez ki nem adja neki az elbocsátó levelet. És ezzel vége az első felvonásnak.

Nyilvánvaló, hogy ez nem a mindennapi életnek a mása és hogy az alakok annál fantasztikusabbak, minél aggodalmasabb szkepszissel követeli a lord, hogy a faun legitimálja magát és minél verejtékesebb fáradozással bakugrándozza ki a faun ezt a maga-igazolást. De ha Molnár Ferenc nagy sikert tudott elérni a vágy személyesítésével, ha a _Niobe_ szerzője nagy hatással szerepeltethette együtt a mithológiai alakot és a mai embereket, akkor e két kitünő ötlet felhasználásának a jogát Edward Knoblauchtól se lehet elvitatni. Az is kétségtelen, hogy: igenis, elképzelhető érdekes és hatásos, tartalmas és költői vígjáték, amelyben a mese mellékes és lehet akárminő képtelenségek sorozata, – amelyben az alakok is mellékesek és lehetnek akárminő fantasztikusak (paradoxonoknak a személyesítései is, mint Shawnál látni), – amelyben a fődolog: nem az életszín s nem a jellemzés, hanem az, hogy mit mond a szerző és hogyan, mekkora tartalmassággal, mennyi elmésséggel, milyen érdekesen mondatja el mindezt.

De ezt a vígjátékot nem találhatjuk meg a _Faun_ban.

A második felvonásban az történik, hogy a faun, dongó-követek útján szerezve tippeket, a színfalak közt sok pénzt nyer a lordnak, a színpadon pedig sikeresen versenyez a Reichsrath obstruktoraival. Hihetetlen bőbeszédűséggel szónokolja végig az egész felvonást, hol kenetes prédikációkat tartva, hol pedig szotizokkal traktálva az elébe vetődő hölgyeket és urakat, akik minden gorombaságot lenyelnek, mert a faunt hercegnek hiszik s egy hercegnek mindent szabad. Mikor goromba, akkor útszéli igazságokkal áll elő. Fölfedezi, hogy a nagyvilági emberek nem őszinték, hogy a szüffrazsettek nem születtek családanyáknak, hogy a konvenciók hazugságok, hogy a házasságot nem csak szerelemből kötik, hogy az emberek képmutatók és szeretik a pénzt, hogy mindenkiben benne lappang az érzékiség, stb. stb. Amikor pedig prédikál, vagy ismét banalitásokat mond egy feltaláló lelkesedésével (ilyeneket, hogy: milyen szép az erdő, a madárdal, a holdfény meg a tücskök cirpelése s milyen szomorú, ha a civilizált emberben az önzés néha még a természet szavát is elfojtja!…) vagy nyilvánvaló hamisságokat, például, hogy az erkölcsért vissza kell menni a dicső természethez, – holott a természet maga az amoralizmus, csupa kegyetlenség az élettel szemben s ami emberi erőfeszítés szóra érdemes, az mind: csupa emancipálódás a természet ridegsége alól.

De Knoblauch darabjában nincs, aki a faun szóárjával szemben megkísérelné a vitát vagy meg merné jegyezni, hogy: „Mindezt már ezer és ezer évek óta tudjuk!“… és így a faun háborítatlanul protezsálja a természetet meg az életörömöt, mindaddig, míg el nem áll a színész lélekzete. Végre, miután sokáig rágta két szerelmes fülét, akik különben érdekházasságot kötöttek volna, miután meggyomrozta az uzsorást s miután érzékivé csókolta a hideg Alexandrát – aki egy szüffrazsettben bámulatos naivitással nem is sejtette, mi fog történni vele, ha rogyásig csókoltatja magát fogadásból – a második felvonás végén befejezi a darab cselekvését.

A harmadik felvonásban már csak az történik, hogy: a faun megutálja az embereket; rimánkodni kezd a lordnak, hogy bocsássa vissza a természet ölébe; a lord, aki a faun tippjeivel betegre nyerte magát, megadja az engedelmet s a faun boldog bőgéssel rohan el.

Nagyon érthető, hogy a _Faun_ ügyeskedésével és bakugrásaival mulattatja a sokaságot, de az már kevésbé, hogy okos, művelt, kitünő emberek is találkoztak, akik költészetet fedeztek fel benne. Mi mindent nem jelent számunkra ez a rendkívül nyúlékony szó: „költészet“. (1913 január.)

LII. TOLSZTOJ. Az élő halott.

Tolsztoj _Élő holttest_je, amelyet a Magyar Színház a ráismerhetetlenségig elnyomorított alakban és _Élő halott_ címen adott elő, Tolsztoj halála után került színre először, Moszkvában. Kevéssel a moszkvai bemutató után előállott egy orosz tollforgató, aki magának reklamálta az _Élő holttest_ szerzőségét. A tantiémekre igényt bejelentő úr elmondta, hogy ő tizenkét évvel ezelőtt egy színdarabot küldött Tolsztojnak elolvasás és megbírálás végett, de feleletet sohase kapott Tolsztojtól; később maga is megfelejtkezett az egész dologról és most azt kell látnia, hogy az _Élő holttest_, amely Tolsztoj darabjaként került színre, az ő darabjának csak egy variánsa.

Könnyen meglehet, hogy ez az igény-bejelentés nem éppen csalás kísérlete és hogy az ismeretlenség homályából előfurakodó orosz jóhiszemű ember, aki csak rosszul emlékszik a saját darabjára. Legalább nem zárhatjuk ki ennek a lehetőségét, ha ismerjük az _Élő holttest_ genezisét.

Tizenöt esztendővel ezelőtt ugyanis valósággal megtörtént, ha nem éppen az, ami az _Élő holttest_ben történik, hanem egy ehhez nagyon hasonló eset. Egy ember, hogy a felesége férjhez mehessen ahhoz, akit szeretett, eljátszotta az öngyilkosság komédiáját, de miután holtnak nyilvánították és amazok összekeltek, zsarolni kezdte az új párt. Ebből bűnügy lett; amazok, bigámiával vádoltan, a törvényszék elé kerültek s pörük nemcsak Moszkvában, ahol az ügyet tárgyalták, hanem egész Oroszországban roppant szenzációt keltett. Az orosz lapok napokig kolumnás tudósításokat közöltek a tárgyalásról s innen az egész középeurópai sajtót bejárta a furcsa eset híre.

Maga a bíró figyelmeztette rá Tolsztojt, hogy ebben e törvényszéki históriában egy drámának a magva rejlik; sokan gondolkozhattak akkor így, nem csupán a most jelentkező titkos drámaíró. De Tolsztojnak a képzeletét csak akkor kezdte foglalkoztatni az eset, amikor – a Tolsztojhoz zarándokló ezrek példájára – fölkereste őt bűnbánatával az eset főszereplője is, az az ember, akinek a zsarolása a vádlottak padjára juttatta a feleségét és ennek második férjét. Tolsztojt ebben a történetben nem is a pszichológiai talány érdekelte, hogy miképpen sülyedhet a zsarolásig ugyanaz az ember, aki előbb kész volt a legtökéletesebb önmegtagadásra és lemondásra? – hanem az az ötlete, melyet ez a história juttatott eszébe, hogy tudniillik, íme, lehet, van eset rá, hogy a társadalom, az intézmények még akkor sem engedik meg két jóhiszemű embernek a boldogulását, amikor az ezeket szétválasztó s a természet kívánalmának teljesedését akadályozó érdek önként félreállott útjukból. Ebben a szellemben írta meg az _Élő holttest_et s minthogy a környezete sohase tudta megakadályozni, hogy a reporterek ne értesüljenek róla, min dolgozik, az újságok megírták, hogy új munkájának mi a meséje. Ekkor a még általánosan ismert eset szenvedő hősnője kereste föl Tolsztojt, azzal a kéréssel, hogy ne vigye az ő történetét színpadra, mert ez újra felkavarná azt a nagy port, amely miatt már a pör tárgyalása idején is sok keserűséget kellett kiállania. Tolsztoj teljesítette ezt a kérést, mint minden kérést: eltette a darabját a fiókja mélyére s onnan az _Élő holttest_ csak a halála után került a színpadra akkor, amikor arra a bizonyos esetre a színházi közönség már nem emlékezhetett. Tolsztojnak valószínűleg sejtelme se volt róla, hogy abban a kézirat-tengerben, amelynek özönét a világ minden részéből folytonosan feléje zúdították – s amelyen nagy jóakaratával keresztül akart úszni, mert hiszen mindig a lehetetlenre tört és sokszor meg is csinálta a másnak lehetetlent – van egy olyan színdarab is, amely szintén az _Élő holttest_ alapjául szolgáló esetnek drámai feldolgozása. És el lehet képzelni, hogy a jóhiszemű titkos drámaírónak milyen nagy volt az elképedése, amikor az _Élő holttest_ előadását hallgatva és nem jól emlékezve többé tizenkét évvel ezelőtt írt darabjára, örömmel láthatta, hogy akaratlanul is milyen nagyszerűen sikerült neki Tolsztojt utánoznia!

Érthető, ha görcsösen ragaszkodik a magáénak vélt _Élő holttest_hez. Tolsztojnak, ha kivesszük podgyászából ezt a darabot, jut is, marad is; a névtelennek pedig ez az egy darab is elég volna ahhoz, hogy egész életére híressé váljék s e hír segítségével elsüthesse azokat a darabjait is, amelyeket könnyei már fölötte összeáztathattak.

Mert az _Élő holttest_ben, ha nem is tartozik az orosz óriás legremekebb művei közé, tolsztoji szépségek vannak. Benne van mindenekelőtt a Tolsztoj nagyszerű emberlátása. Ebben a színdarabban mindenki mindig azt cselekszi, amit a szituációjában a jelleméhez képest cselekednie kell és ez itt annál nagyobb dolog, mert nemcsak hogy csupa érthető és mindig igazolható viselkedésű alak szerepel a darabban, hanem a fő alakjai éber lelkiismeretű, erősen morális érzésű, nemesen gondolkodó és finoman érző lények. Benne van a Tolsztoj nagy igazságszeretete és a kifejezésen való hatalma is. Alakjai sohase mondanak olyasmit, ami csak a művész céljait szolgálná, amit csak az artisztikus hatás kedvéért mondanának; mindig csak azt és éppen azt mondják, amit a helyzetükben mondaniok kell s amit a legnagyobb skrupulózitás várhat tőlük; és ezt úgy mondják, egyetlen elbicsaklás nélkül, hogy noha soha egy hamis hangot nem hallunk, álmélkodunk rajta, milyen mesteri tömörséggel és színgazdagsággal adták elő, amit meg kell tudnunk. Benne van végül az az intenzív fény, amellyel Tolsztoj a léleknek legmélyére is be tud világítani. Amit Fedja a lelkiéltéről mond, meg Liza érzéshullámzásainak kifejeződései ugyanolyan szépségek, aminőket a _Háború és béke_ vagy _Karenin Anna_ revelált.