Part 23

A zsaroló esete Tolsztojnál ilyen drámai alakot öltött: Protaszov már akkor észrevette, hogy felesége egy leánykori imádóját szereti, amikor az asszony ezt még magamagának se merte megvallani. Ez árnyékot vont a házasságuk fölé; „a kalácsukból hiányzott a mazsola“; az, hogy a szerelme nem talál teljes viszonzásra, a Protaszov szerelmét is meggyöngítette, kifárasztotta; elkeseredett emiatt és ez az elkeseredés volt a főoka annak, hogy lassankint elzüllött, bár az elzüllését helyesebben is meg tudja magyarázni; szóval az italban kezdte keresni minden bajának felejtését. A mindinkább fokozódó züllésében azután megismerkedik egy cigányleánnyal, aki teljes odaadással szereti. Ez a szerelem jólesik Protaszovnak, egyre jobban magához vonzza s végre elhagyja a feleségét: hát váljanak el!… Lizát mind jobban elhidegíti férjétől ennek a züllése s még ennél is inkább, mikor a cigányleányról hall; már-már beleegyezik, hogy hát váljanak szét, de megbánja ezt, még egyre azt hiszi, hogy minden ellenére csak az urát szereti és elküldi férjéért a a jó barátjukat, a néma imádót: hozza vissza!… ő nem akar elválni, ki akar békülni a férjével. De Fedja tudja, hogy ő már nem lehet boldog a feleségével és a felesége is csak akkor lesz boldog, ha ahhoz mehet feleségül, akit jobban szeret, mint őt és a derék Karenin hiába fáradozik a legnagyobb önzetlenséggel azon, hogy kibékítse a házastársakat, Fedja nem megy haza. Ez után a visszautasítás után Liza lassankint tudatára jut annak, hogy mit érez, de úgy az ő érzésük, mint a hozzájuk tartozók gondolkodásvilága úgy kivánja, hogy csak akkor lehet a Kareniné, ha az egyház is megáldja a házasságukat; erre pedig nem lehet reményük. Fedja rajta van, hogy eltüntesse az akadályt, de ahhoz, hogy megölje magát, az elhatározó pillanatban nincs meg a kellő bátorsága s a cigányleány rábeszélésére csak színleli az öngyilkosságot. Amazok összekelnek, de nemsokára kitudódik, hogy Fedja él s egy sötét alak, aki megtudja a titkot, azon való dühében, hogy a fölfedezését nem használhatta fel zsarolásra, a vádlottak padjára juttatja Lizát, Karenint és Fedját. Fedja, aki időközben átlátta, hogy az ő végső elzüllése feltartóztathatatlan és hogy „megérett“ a halálra, most már igazán megöli magát; és annak tudatában, hogy neki is jobb így, de nem is pusztul el hasztalanul, mert így legalább Liza és Karenin nem kínlódnak tovább, hanem zavartalanul boldogok lesznek, megelégedetten hal meg: „Milyen boldog vagyok!…“

Hogy ez a dráma nem válhatott a Tolsztoj mesterműveivel egyenrangú remekké, bizonyára főképpen az, vagy talán csakis az tette, hogy Tolsztoj ezzel a munkával, a művészetről öregkorában vallott nézeteihez képest, nem annyira gyönyörködtetni akar, mint inkább meggyőzni bennünket valamiről – meggyőzni az embereket „egészen a cselekvésig“ – és a bizonyítást nagyon hézagosnak kell találnunk. Ennek a darabnak van egy néma főszereplője, aki mindvégig a homályban marad: a társadalom. Csakis ez az egy, – a társadalom szerepe, befolyása a többi szereplő cselekvésére és élete sorsára – ami homályos a drámában, de minthogy Tolsztoj nemcsak legelsőrangú szerepet juttat ennek a néma főszereplőjének, hanem őt teszi az előttünk tárgyalt ügy egyetlen vádlottjává, ez a homály végzetessé válhat a keresett lelki hatásra nézve. Azt, hogy Protaszovnak, mihelyt az első lelki sebesülést megkapta, menthetetlenül el kell züllenie (pedig ez a darab vezető motívuma), Tolsztoj egyenesen és egészen a társadalom rovására írja; de azt, hogy miképpen gyakorol a társadalom ilyen gyilkos befolyást Protaszovnak a sorsára, a darabban – s kivált drámai cselekvés formájában – semmi se láttatja. Azért, ha könnyen elhihetőnek találjuk is, hogy a rosszhírű s az egyes embernél természetszerűen élesebben kritizált társadalomnak sok része lehetett Protaszov megrontásában: a képzeletünk dolga marad, hogy az előttünk lejátszódó romlásból mekkora részt tulajdonítsunk amannak az elemi erőnek és mekkorát a Protaszov – bár részvétre méltó – gyöngeségének; mert Tolsztojnak vádló föllépése, a kellő magyarázat és argumentálás híjján, nem meggyőző. Igaz, képzeletünknek nagy segítségére van, hogy Protaszov tíz sorban annyi felvilágosítást tud adni az orosz állapotokról, amennyihez a nagytehetségű Arcübásevnek kötetek kellenek, de ahhoz, hogy a drámaíró meggyőződését a magunkévá tehessük, sokkal több felvilágosításra szorulnánk. Természetesen, előttünk, idegen nézők előtt, még homályosabb marad, hogy micsoda szerepet játszhatott itt a társadalom a kulisszák mögött és erre nem is lehet súlyt helyezni; a mi tájékozatlanságunkért nem okolhatjuk Tolsztojt és érthető, hogy Tolsztoj, aki mindenekelőtt az orosz közönséghez szólt és ezt akarta meggyőzni, számított ennek a tisztább látására. Könnyen meglehet például, hogy az orosz tisztviselői státus híres korrupciója sokkal több szállal gabalyodhatik az egyes ember sorsa köré és erősebben fojtogathatja ezt, mint a messze élők képzelete sejtheti. De éreznünk kell, hogy Tolsztojnak a „J’accuse“-e itt az orosz gondolkodóra nézve se lehet meggyőző. Mert, hogy csak egyre hivatkozzunk: ha különös, rendkívül komplikált, ritka esetekben csakugyan az intézményeket lehet is vádolni azzal, hogy útját állották a többiek ellen semmit se vétő emberek természetes boldogulásának, ez a kivételes kár még nem ítélheti halálra ezeket az intézményeket, mindaddig, amíg föltételezhető, hogy ezek megszámlálhatatlanul sokkal több esetben, vagyis rendesen, az összesség és az egyes javára működnek s ha elvétve egyszeregyszer, kivételképpen bajt is okoznak, a legtöbbször, általában, temérdek visszaélést, bajt, életrontást stb. akadályoznak meg. Amint nem szólhat a sebészet ellen az operáció-eseteknek az az ezreléke vagy tízezreléke, amelyben éppen az operatőr kése szólítja elő, ahelyett, hogy hosszú időre elűzné, a halált.

De ha az _Élő holttest_ nem is győz meg arról, amiről Tolsztoj – „egészen a cselekvésig“ – meg akarta győzni hallgatóit, sokkal inkább gyönyörködtet igazi életet művészien tükröző szépségeivel, semhogy előadása ne számíthatna az idegen néző érdeklődésére is. Bemutatásától sok helyütt csak azért riadnak vissza, mert Tolsztoj, fontosabbnak tartva a közönség szórakoztatásánál, érdeklődése szokásos ébren tartásánál, szóval a hatáskeresésnél azt, hogy darabját úgy írja meg, amint a téma ezt természetszerűvé tette, beérte a shaksperei színpadtechnikával és drámáját tizenkét képre tagolta, amit a mai közönség, nem éppen lelki megfinomodásánál fogva, hanem inkább csak azért, mert szuverén, nem szeret. Az orosz kolosszusnak azonban szűk volt a modern színpad-technika kis kalitkája és túltette magát ezen a követelésen. Hogy azért a darabját mégis nagy hatással lehet adni, ezt megmutatta a bécsi Burgszínház, mely az _Élő holttest_et eredeti alakjában vitte színpadra, a szerzőt megillető tisztelettel. (1911 december.)

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac. Comédie héroique en cinq actes, en vers. 62-me mille. Paris, Librairie Charpentier et Fasquelle, 1898.]

[Footnote 2: 1913 május havában a Porte-Saint-Martin-színházban ezredszer játszották el _Cyrano_t.]

TARTALOM.

I. _Szofoklesz:_ Oedipus király 1 II. _Plautus:_ A hetvenkedő (Miles glóriósus) 9 III. _Shakspere:_ A velencei kalmár 16 IV. _Shakspere:_ A makrancos hölgy 24 V. _Lope de Vega:_ Király és a pór 32 VI. _Alarcon:_ A hazug 41 VII. _Calderon:_ A zalameai bíró 50 VIII. _Moreto:_ Közönyt közönnyel 57 IX. _Racine:_ Britannicus 62 X. _Molière:_ A képzelt beteg 70 XI. _Lessing:_ Bölcs Náthán 73 XII. _Hugo Viktor:_ Borgia Lukrécia 81 XIII. _Hugo Viktor:_ Angelo 90 XIV. _Hugo Viktor:_ Tudor Mária 96 XV. _Dumas fils:_ A bagdadi hercegnő 102 XVI. _Dumas fils:_ A nők barátja 109 XVII. _Dumas fils:_ A tékozló apa 114 XVIII. _Sardou:_ Az agglegények 122 XIX. _Sardou:_ Thermidor 127 XX. _Meilhac:_ Pépa 132 XXI. _Meilhac:_ Frou-Frou 142 XXII. _Meilhac:_ A rendjel 149 XXIII. _Pailleron:_ Komédiások 158 XXIV. _Daudet:_ A létért való küzdelem 163 XXV. _Daudet:_ Sapho 170 XXVI. _Rostand:_ Cyrano de Bergerac 179 XXVII. _Lavedan:_ Sire 199 XXVIII. _Lavedan:_ Édes a bűn 208 XXIX. _Brieux:_ A bölcső 213 XXX. _Brieux:_ Suzette 220 XXXI. _Capus:_ Pénzt vagy életet 225 XXXII. _Flers és Caillavet:_ Papa 230 XXXIII. _Flers és Caillavet:_ Primerose kisasszony 234 XXXIV. _Bernstein:_ Az ostrom 244 XXXV. _Bataille:_ A szerelem gyermeke 252 XXXVI. _Echegaray:_ Őrült vagy szent 257 XXXVII. _Echegaray:_ Marianna 263 XXXVIII. _Verga:_ A farkas 267 XXXIX. _Ibsen:_ Nora 271 XL. _Ibsen:_ A társadalom támaszai 300 XLI. _Ibsen:_ A tenger asszonya 306 XLII. _Hauptmann:_ Crampton mester 311 XLIII. _Sudermann:_ Rejtett boldogság 315 XLIV. _Hartleben:_ Farsang utólja 321 XLV. _Schnitzler:_ Az élet szava 331 XLVI. _Schönherr:_ Hit és haza 350 XLVII. _Barrie:_ Egyenlőség 355 XLVIII. _Pinero:_ Ne váljunk el 359 XLIX. _Shaw:_ Nem lehessen tudni 369 L. _Zangwill:_ Marjorie nénike 378 LI. _Knoblauch:_ A faun 386 LII. _Tolsztoj:_ Az élő halott 392

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

57 |Altalában |Általában

130 |Allítólag |Állítólag

142 |5 felvonában |5 felvonásban

145 |„öröklés“-e!“ |„öröklés“-e!

158 |XXXIII. |XXIII.

184 |Altalában |Általában

188 |Micsoda? |„Micsoda?

217 |expozicíóból |expozícióból

275 |felvilvilágosítani |felvilágosítani

276 |Nogy Nora |Hogy Nora

282 |inkábbb |inkább

300 |Ambár |Ámbár

318 |O nagysága |Ő nagysága

319 |Mindennki |Mindenki

341 |kíáltások |kiáltások

365 |nyilvánossság |nyilvánosság

380 |legsímábbb |legsímább

393 |Elő holttest |Élő holttest

395 |mindeenekelőtt |mindenekelőtt

396 |ferjétől |férjétől

397 |píllanatban |pillanatban

400 |iakább |inkább]