Part 21

A másik női alakkal szintén ismeretes típus jelenik meg Pinero darabjában. (De hol vannak az új drámaírásban új alakok s egyáltalán olyan új valami, ami nem puszta külsőség?!) Az az asszony, aki nem tartja tiszteletben a konvenciókat s beérve öntudatának a tisztaságával, túlteszi magát az apró illemszabályokon, de ahhoz nem elég erős, hogy nyugalommal tudja viselni ennek természetes következéseit, mert – ha nem is esik kétségbe azon, hogy az egész világ megítéli, még a bíró is – fájdalmat érez és egész lelkében megrendül, mikor azt látja, hogy a férje kételkedni kezd benne. Pinero így egyéníti az ismeretes típust: Theophila nem tud örömet találni azokban a falusi mulatságokban, amelyek férjét vonzzák s nem tud a nagyvároson kívül élni (ami talán hiba, de nem a durvább lelkű asszonyok hibája); elhagyatottságában szívesen barátkozik John Allinghammel, akit feleségének a féltékenykedése minduntalan kikerget az otthonából s bár nincs köztük semmi egyéb, mint barátság, még azt is megengedi Johnnak, hogy ez egyszer éjnek idején is ellátogasson hozzá, elpanaszolni a házi bajait (aminek a megengedése kétségtelenül nagy meggondolatlanság volt, de kevés „felvilágosodott“ vagy „emancipált“ asszony van, aki sohase követ el semmi könnyelműséget, úgy, hogy ezért a végzetes éjféli látogatásért inkább Johnt kell hibáztatni); azután szinte hősies megadással viseli el, hogy – amikor ezért az oktalanságért a féltékeny feleség a biróság elé hurcolja – nemcsak „az egész világ“ elitéli s a környezete is meggyanusítja, nem még a bíró is megbélyegzi, de a Nóra elcsodálkozásával és kiábrándulásával látja, hogy a látszatot megvető viselkedése férjének a bizalmát is megrendítette (ami következetlenség ugyan, de először is nincs minden ráció nélkül, mert a férjnek mindenkinél jobban kell ismernie a feleségét s azután meg a szívnek néha több követelése van, mint az értelemnek); végül Theo, miután Nóra példájára ott hagyta férjét, aki őt nem értette meg, talán oda sodródnék, hogy csakugyan elkövesse azt, amivel a biró is meggyanusította (mert csak bizonyíték hiányában mentette fel a házasságtörés vádja alól), azért a hibájáért, hogy nem tudott ott maradni folyton pöfékelő férjének az oldala mellett, a lehető legkeményebben bűnhődik (mert semmisem lehet fájóbb az önérzet és a hiúság sebeinél): meg kell szégyenülnie Allingham feleségével szemben, akivel John időközben kibékült, azzal az asszonnyal szemben, aki őt igazságtalanul vádolta és meghurcolta az egész világ előtt, még a biróság előtt is.

Ha Theo s vele együtt Pinero nálunk elvesztette a perét, ennek a főoka az lehet, hogy a mi közönségünk a John és Theo barátságára, ami a bonyodalom kiinduló pontja, csak a legnagyobb szkepszissel tudott gondolni. A mi közönségünk nem hiszi el, hogy fiatal férfi és csinos nő közt barátság is lehetséges, nemcsak szerelem. Az ilyen barátság csakugyan nem mindennapos jelenség s ha nálunk csak hitetlenséggel találkozhatik, Angliában sem lehet megszokott valami, hiszen az angol bíró se hisz Theonak az ártatlanságában. De az angol néző Theo és John barátságát még se tekintheti olyan képtelenségnek, aminőnek nálunk tűnt fel a nézők többsége előtt, amely főképpen ezért fogadta hitetlenkedéssel Pinero meséjét. Ha Pinero ilyes ritka viszonyra hivatkozik, ennek nálunk csak abban találták meg valamelyes magyarázatát, hogy az angol férfi véralkata kevésbé heves s az önuralma nagyobb, mint a kontinentális emberé, a nő tehát, ha a szokottnál több bizalmasságot enged meg magának a férfivel szemben, Angliában kevésbé provokálja a veszedelmet, mint másutt bárhol. Pedig abban, hogy az angol nő átlagos műveltsége jóval nagyobb, mint kontinentális versenytársaié, egy második magyarázat is rejlik. Az az értelmi harmónia, mely a barátság alapja, férfi és nő közt is könnyebben képzelhető el ott, ahol a férfi és nő közt kisebb a szellemi távolság, mint ott, ahol a nő megmaradt puszta szerelmi játékszernek s csak öltözködése elegánciájával különbözik a kelet asszonyától. Pinero továbbá hangsúlyozza ennek a szokatlan barátkozásnak az alkalmiságát. Ez a férfi és nő – elmondja – azért keresik önkéntelenül egymás barátságát, mert mind a kettő annak a bajnak az áldozatát látja a másikban, amelyikben ő maga is laborál; és: solamen est miseris socios habuisse malorum. A férfi, aki az otthon békéjére sóvárog s akit felesége féltékenysége kiüldöz az otthonából, meg a nő, aki a maga otthonának a levegőjét nem tudta megszokni s elhanyagoltnak vagy „meg nem értett“-nek képzeli magát (mint annyi meg annyi nő!): öntudatlanul keresik a vigasztalódást egymás társaságában vagy inkább abban, hogy elbeszélgethetnek a közös bajról, melynek a tárgyalása másokra nézve unalmas volna, őket pedig mindennél jobban érdekli. És végül Pinero nem is mondja azt, hogy a kényszerűségből társtalanná vált férfi és a kedve ellenére társtalanná lett nő barátságába nem játszik bele a szerelmi vonzódás. Ellenkezőleg, a meséje arra alludál, hogy ez a barátság csak szerelemhez vezethetne, ha a viszálykodó házastársakat nem kötné s nem vonná vissza erős érzés, kit-kit a maga párjához. Pinero csak annyit mond, hogy se Theo, se John nem tudja, ha barátkozásuk természetszerűen szerelmet csiráztat ki bennük; hogy mind a kettő jóhiszemű, amikor azt képzeli, hogy csak a barátot keresi a másikban. És ez talán nem olyan képtelenség, mint amilyennek nálunk sokan látták.

Túlságosnak tűnik fel az a megütközés is, amely nálunk mintha megpecsételte volna Pinero darabjának sorsát. Akik hihetetlennek találták John és Theo barátságát, megbotránkoztak azon is, hogy Theo elkeseredésében és izgalmában, egy kissé becsíp Johnnak a lakásán, hogy annál inkább meg kelljen szégyenülnie Oliveval szemben. Pedig Pinero ennek a magyarázatával nem marad adós.

Pineronak, ha nálunk nem is mindenki vette észre, igenis, van tendenciája. Egy angol speciálitás, a „Crim. Con.“-pörök ellen izgat. Ismeretes, hogy Angliában a törvény a házasságtörést, úgy a férfiét, mint az asszonyét, súlyosan bünteti és hogy ebben a büntetésben nem a legkevesebb: maga a tárgyalás. Az angol peres eljárás merev formalizmusa, az a minuciózus gondosság, amellyel a bíró a tényállás minden részletét a homályból kiásni és napfényre vinni iparkodik, továbbá az a körülmény, hogy minden ilyen tárgyalás a tanuk, szakértők és ügyvédek egész raját mozgósítja, tehát mindig olyan nagy nyilvánosság előtt zajlik le, mint egy színházi előadás, végül az, hogy okvetetlenül a legnagyobb botránnyal jár, mert az angol prüdéria, a túlságosan szigorú közvélemény, a szenzációra éhes újságok és újságolvasó tömeg számára egy „Crim. Con.“-per a legédesebb csemege – az ilyen tárgyalást mindig rettenetes torturává teszik a váldottra nézve. És ha Angliában a házastársak egyike mindenáron bosszút akar állni a másikon vagy azon, akit a házasélete feldúlásával gyanusít, mihelyt vélt igazában rászánja magát, hogy megindítsa ezt a pert, akármibe kerül, mihelyt vállalja azt a kockázatot, hogy egész vagyont kell fizetnie abban az esetben, ha nem sikerül a vádját bebizonyítania, mert ez a tréfa mindig tenger pénzbe kerül: akkor okvetlenül rettenetesen meg fogja gyötörni a másikat és a harmadikat.

Nyilvánvaló, hogy a régi intézmény csak nagy vagyonú emberek fejére zúdíthat bajokat. Hanem azért – ha a szegény emberre nézve nincs is jelentősége a dolognak – az angol írók már régóta izgatnak a „Crim. Con.“-pörök ellen. Pinero, mikor a reformot követelők nyomába lép, a sok régi kifogás közül ezeket hangoztatja: 1. Szörnyűség az ilyen per, mert a vádlottak közt ártatlanok is vannak s az eljárás ezekre is olyan torturát mér, amely jóvátehetetlen s amelyért semmisem adhat kárpótlást. 2. Szörnyűség, mert az eljárás olyan részletekre is kiterjeszti a legnagyobb nyilvánosság előtt való vizsgálódást és olyan módon szellőzteti a családi otthont, hogy ez a lelki motozás az ártatlant is megbélyegzi. A felmentés esetében is semper aliquid haeret. És a bírónak nem lehet feladata, hogy gyanussá tegye olyan nők hírnevét, akikre semmi rosszat sem tud rábizonyítani. A bíró kételkedése gyanakvást kelthet olyan családtagokban, akik előbb nem gyanakodtak, a botrány lehetetlenné teheti olyanok együttélését, akiket az érzéseik egymásra utalnak; a bírónak nem lehet feladata bizalmatlanságot kelteni, amikor a női tisztességről van szó és nem lehet tiszte egy minden perköltség fizetésére kész vádló kedvéért feldúlni családok életét. 3. És a fődolog: ez a kegyetlen eljárás, mely százezer kiváncsinak enged bepillantást a családi élet szentélyébe, mely az otthont úgy kutatja át, mint egy orgazda barlangját, mely a legnagyobb nyilvánosság előtt firtatja a nő szemérméhez tartozó dolgokat – demoralizál. Éppen annyira, mintha a megvádolt ártatlan nőt pőrére vetkőztetnék le a sokaság előtt. Mint a nagy Galeotto, ez a hatósági lélek- és testmotozás is annak elkövetéséhez hajthatja az ártatlant, – mert ez már úgyis beszennyezettnek látja magát, – aminek az elkövetésével előbb igazságtalanul vádolták. Ez nem lehet feladata az igazságszolgáltatásnak.

Pinero nem juttatja idáig hősnőjét s ha jelzi hogy Theo is erre az útra kerülhet, rajta van, hogy minél több mentséget keressen Theo számára. A főmentséget persze Theo rosszul titkolt nagy érzékenységében, elkeseredésében, vigasztalanságában és reményvesztettségében találja meg; de nem tartja feleslegesnek az alkalmi mentséget sem s azt hiszi, hogy Theo legelső nagy felizgultságában juthat legkönnyebben veszedelembe, kivált ha keserű érzésének, bánatának és idegességének legyőzése végett, anélkül, hogy észrevenné, mit csinál, a „szíverősítő“ narkotikumához téved. Azon való megütődésünket, hogy az előkelő angol hölgy itt a Falu rosszával találkozik, mérsékelheti annak a tudata, hogy az antialkoholizmus – talán legkivált a klimatikus viszonyok következéseképpen – Angliában hódít a leglassabban, hogy a szigetlakók előkelői jobban rabjai maradtak az ivásnak, mint a kontinensen lakó kiváltságosok és hogy angol földön régidő óta a nők között is – még a felsőbb körök asszonyait sem véve ki – elterjedtebb ez a szenvedély, mint másutt. Angol néző, mert nem talál benne valami nagyon szokatlant, nem is akad fenn Theonak a becsípettségén és annak találja ezt, aminek Pinero szánta: mentségnek, nem pedig súlyosbító körülménynek, mint mi.

Ez csak egyik s talán legburleszkebb példája annak, hogy ami Pinero darabjában a londoni közönségnek igen tetszhetett, az nálunk fonákul hatott; de több ilyen példát lehetne felsorolni. Az angol ember százados intézmények és hagyományos szokások ma is hatalmas erejénél fogva sokban különbözik attól az átlagos európaitól, akit mi megismertünk, megszoktunk. És minél speciálisabban angol figurákat visz Pinero a színpadra (már pedig ma jóformán ő az egyetlen angol drámaíró, aki színdarabjaiban igazán angol életet rajzol): a mi közönségünk annál kevesebb megértéssel, annál hidegebben áll vele szemben.

Kár. Mert tagadhatatlan ugyan, hogy Pinero darabjában maga a dráma kissé szegényes, hiszen csak a második felvonás nagyjára szorítkozik s mindössze néhány szép jelenetet foglal le – de hol vannak az új színműirodalomban azok a drámák, amelyek fordulatosságban gazdagabbak és ehhez a gazdagsághoz nem a pszichológiai igazság rovására jutnak el?! Az is vitathatlan, hogy Pinero ebben a darabjában, kevés színpadi ügyességet fejtve ki, a novella-író módjára dolgozta ki témáját, mert egy hosszú felvonás alatt se tud elkészülni az expoziciójával, sok időt pazarol el a puszta jellemzésre és az unalmasságig hosszadalmasan állapítja meg vékonyka drámájának az antecedenciáit: mindamellett ez a darab több figyelmet érdemelt volna, mint aminőben nálunk részesült. Mert – ami a mai színműirásban már ritkaság – igazi emberek szerepelnek benne, akik úgy beszélnek és úgy cselekesznek, ahogy az életben szokás. (1913 január.)

XLIX. SHAW. Nem lehessen tudni.

Crampton úr valaha olyan nőt vett feleségül, aki nem szerette őt. Bár az asszony a fajfentartáshoz a szerelmet fölöslegesnek tartja, férjének azt a bűnét, hogy őt a feleségévé tette, jónak látja minden rendelkezésére álló eszközzel megtorolni. Nemcsak hogy a legteljesebben kielégíti önállóságra törő hajlamait, nemcsak hogy a közéleti szereplésnek él és szónoklatokat tart a nők jogairól, hanem üres óráiban azzal szórakozik, hogy agyonbosszantja a férjét. Mikor már három gyermekük van, Crampton úrnak elfogy a türelme és megszökik a családjától. Nyugodt lelkiismerettel teszi ezt, mert a felesége is gazdag. Az asszony elköltözik Madeirába s itt a maga elveinek szellemében, exotikus nevelésben részesíti a gyermekeit, akik exotikus állatkákká növekednek fel. Tizennyolc év telik el így. Végre az asszony, aki férje eltűnése óta a leánykori nevét használja, a gyermekeivel egy angolországi fürdőhelyre utazik s ott a családot egy kacskaringós véletlen összehozza Cramptonnal.

A kisebbik leánynak ugyanis megfájul a foga s egy ifjú, éhenkórász fogorvoshoz kerülnek, akit meghívnak ebédre. A derék ifjú, aki különben sem tudja fékezni azt a mániáját, hogy folytonosan locsoghasson-fecseghessen, annyival inkább szeretné elfogadni a meghívást, mert nyomban beleszeretett a nagyobbik kisasszonyba s az egész családról szerteáradó gazdagság-illatba, de malőrje van szegénynek. A háziura, akinek már jókora összegű házbérrel tartozik, szintén aznap huzatta ki vele a fogát s a háziura is meghívja ebédre, ugyanakkorra, amikorra amazok. A Buridán szamárnak szituációjában lévő, mindenkit elbájoló éhenkórász nem meri visszautasítani háziurának a meghívását s a nagyérdekességű bonyodalmat csak úgy véli megoldhatónak, ha a háziura is a madeirai családnál fog ebédelni. A háziúr se talál más kivezető utat a nehéz esetből, mint hogy a kellemes fogorvos kedvéért megegye az ismeretlen család ebédjét.

A háziúr persze éppen Mr. Crampton. Mikor ez a gentleman észreveszi, hogy hová jutott, az első percben el akar illanni, de utóbb, gyermekeinek láttán, valami nosztalgia-féle fogja el a családi élet után. Tulajdonképpen maga se tudja, hogy mit akar, de azért diadalmasan versenyezve a legtürelmesebb szamárral, végigvárja ezt a felvonást. Nos ahogyan a kedves család a véletlenül előkerült férjet és apát fogadja, az már nem farsangi tréfa, nem is kutyakomédia, hanem valóságos szaturnália. Pedig kivált a gyerekeknek, ezeknek a talán nem is Madeirából, hanem a Fidzsi-szigetekről érkezett infámis kölyköknek semmi egyéb okuk nincs az apjukkal cudarkodniok, csak az, hogy kitálalhassák, mennyire kiállhatatlanok tudnak lenni, milyen borzasztóan neveletleneknek nevelte őket az anyjuk, és hogy mennyivel alávalóbbak tudnak lenni a gazdagság minden kényelmében élő, jól öltözött fiatal lények a kannibál-gyerekeknél vagy növekedni kezdő párduc-ivadékoknál. Mintha valami perverz gyönyörűséget találnának annak exhibiciójában, hogy mekkora szemtelenségre képesek és milyen magasfokú utálatosságot tudnak kifejteni. Crampton pedig ahelyett, hogy visszafutballozná őket Madeira kapujába, szelíden elégedetlenkedik velök vagy babuskálja őket.

Eközben a nézőnek végig kell hallgatnia, hogy dr. Valentine, aki alighanem egy madeirai borbélyműhelyben végezte a fogászati tanulmányait, micsoda szóáradattal vall szerelmet, a „szerelem“ szó használata nélkül, de nem csupa _e_ vagy _i_ hangzó alkalmazásával, a „szerelem“ szótól iszonyodó és különben rendkívül együgyű Glória kisasszonynak. Azonkívül végig kell néznie egy Pry Pál-szerűen minden lében kanál, tűrhetetlenül konfidens és szánalmas életbölcsességeket kenetesen szónokolgató pincérnek a színpadon való folytonos lábatlankodását, noha ez a pincér éppen olyan lehetetlen pincérnek, mint színpadi rezonőrnek, mert ezt a kotnyeles, teliszájú és siralmasan ostoba fickót jóravaló gazdák már borfiú korában végleg leboxolták volna a pincérpályáról, mely mindenekelőtt jó modort és ügyes viselkedést kíván.

A kibonyolódás azután az, hogy sok, éppen olyan kevéssé jellemzetes, mint amilyen semmitmondó vitatkozás és szócsatározás után megérkezik a pincér ügyvéd fia, álarcosbáli kosztűmben, leveszi a hamis orrát, s elmondja mindazokat a közhelyeket, amelyektől G. Bernard Shaw, ha más írónál találkozik velök, a legjobban irtózik, azután megint fölcsapja a hamis orrot s el balfenéken. Amire a madeirai anya elméjében az kezd derengeni, hogy elvei és a természet között valami ellenkezésnek kell rejtőznie, Crampton boldogan veszi vissza a feleségét, aki végre is tizennyolc évet öregedett, gyöngült, szelídült, öt percre a fiatal fenevadak is megjuhászkodnak. Dr. Valentine pedig feleségül veszi a növendék szüffrazsettet; ezentúl lesz miből megélnie, anélkül, hogy lyukat kelljen beszélnie pácienseinek a hasába, a házbért se kell megfizetnie, s így rendben van az egyetlen dolog is, amin a néző eddig aggódhatott.

Mi ez?

Könnyű volna, de nem érdemes bizonyítgatni, hogy mindenekelőtt olyas valami, ami kívül van, vagy ha úgy tetszik: túl van minden valóságon. A mese: a kieszelésnek olyan szegényes szövevénye, amellyel tizedrangú angol regényírónők nem mernének előállani, attól való félelmükben, hogy ósdiaknak fogják bélyegezni őket; az alakok: operettfigurák, amelyek azt, ami vidámságukból hiányzik, excentric-ugrándozással akarják pótolni. Mindaz, amit a néző lát és hall, mindaz, amit a szereplők cselekesznek vagy mondanak, csupa képtelenség, mert nem azt teszik és mondják, amit a helyzetükhöz s – ha a jellemükről nem lehet szó – amit a színházi maszkjukhoz képest tenniök és mondaniok kellene, hanem azt, amit a szerző pillanatnyi szeszélye parancsol rájok. Bábfigurák, amelyek a hopszaszázó következetlenségek balletjét ugrándozzák el előttünk. Tehát: bohózat, csakhogy soha se mulattató, egy cseppet se vidám, hanem hol szomorú, hol csak unalmas, hol fanyar viccelődéssel spékelt, hol savanyú humorral rezonáló, de mindvégig rosszkedvű és rossz kedvet gerjesztő, vidámság helyett hóborttal, ugrándozással és durva mókákkal operáló bohózat, mely azokra a falusi tréfálkozókra emlékeztet, akik a hónaljnak és a hasnak boxolva csiklandozással akarják a nevetést kierőszakolni.

– Eh, – mondják a Shaw-imádók – mit valóság, mese, alakok! Törődik is Shaw ezekkel az ócskaságokkal! Neki figurák és történés, mind csak kanevász! Neki nincs másra gondja, mint hogy darabjaiban a maga egyéniségét adja és őt ebben a darabjában is meg lehet találni!

Hol? A darab tendenciájának a kifejtésében? Már magát a tendenciát se könnyű megtalálni sok jóakarat nélkül. Annyit egy kis figyelmességgel mindenesetre észre lehet venni, hogy a nagy csufondáros itt leginkább a feminizmus törekvéseinek a rovására akar csúfolódni. Ez a szándék nem meglepő, mert hiszen a modernizmusnak ez a prófétája a modernizmusnak nem egy törekvését gúnyolja, az új tendenciákat csakúgy lenézi, mint a régi dolgokat, amint hogy mindent lenéz a világon, G. Bernard Shaw-t kivéve (ami ugyancsak rossz ízlésre vall). De hogy a madeirai anya figurájában valami sikerülten gúnyolná a feminizmus törekvéseit, ezt a feminizmus legelkeseredettebb ellensége se állíthatja. Erre irányuló iróniája annyira halvány és bágyadt, hogy a legtöbb néző előtt maga a tendencia se tűnik föl és ha a feminizmusról valami különösen gyilkos dolgokat akart mondani, többet és különbet azoknál a közhelyeknél, amelyeket előtte már százan is elmondtak: ez a gyilkos szatíra, ez a választóvíz az észrevehetetlenségig felszívódott a darab szóáradatába. Ha a feminizmus törekvéseiben nincs több kigúnyolni való, mint amennyit Shaw tud mondani róla, akkor a feminizmus diadala már teljes.

Erre az az ellenvetés, hogy a _Nem lehessen tudni_ szörnyű magyar címen adott színdarab Shawnak a legszelídebb, legártatlanabb művei közé tartozik; Shaw maga is a legjelentéktelenebb munkáihoz számítja ezt az igénytelen „komédiá“-ját. Shawt itt s benne a darab minden erejét a dialógusokban kell keresni.

Őt magát csakugyan meg lehet találni ezekben – amint elégedetten mondja – „Shawosan szokrateszi dialógusokban“, de minden ötletessége ellenére is ki és mi ő alapjában véve!?… és a kuriózus egyéniségével való találkozás kárpótlást adhat-e annak a sok, különböző dolognak a hiányáért, amelyeket a színdarabokban még ma is sok néző keres és éppen a műveltebbek?

Ő az a szó-zsonglőr, aki soha semmit se gondol igazán és fogad arra, hogy akármit bebizonyít, aki mindig mindent csak a hatás kedvéért mond s mindezeknek az ellenkezőjét szintén.

Egyik, háromszáz nyomtatott oldalra elhízott színdarabjában, amelyet száz oldalnyi „filozófiá“-val kísér és hatvan oldalnyi előhanggal vezet be, sokkal teljesebben adja magát, mint itt. Ennek a nevezetesebb munkájának a harmadik felvonásában álomképekként viszi a színre Don Juant, a szobrot, Anát meg az ördögöt s krokinyelven beszélteti őket, de omnibus et quibusdam aliis, a nő, a szerelem s a házasság kérdésein kezdve az aktualitásokig, mindarról, amit filozófia, szociológia, közgazdaság, história, politika, irodalom, művészet és a legújabb események csak eszébe juttathatnak; a filozófiai függelékben – tizenegy fejezetnyi fejtegetés és egy kosárra való aforizma parittyaköveivel – lebírál mindent, ami mult, jelen és jövő, mert neki a haladás is illuzió; az előszóban pedig olyan nézeteket nyilvánít a világirodalomról, aminőket tizenhárom éves diákoktól és részeg artistáktól hallani. De ebben az előszóban, ami nála szokatlan, elejt nyilvánvaló őszinteségeket is. Hogy neki az irodalom: a hatásos állítás és hogy az ő célja: épater le bourgeois. Ez a kulcsa, bírálata mindent lefütyülgető modorosságának és annak, hogy szertelen hiúsága korlátoltságában semmit se vesz komolyan a saját szellemi ugrándozásain kívül, noha a leggyöngébb bourgeois is átláthatja, hogy ami szellemi értéket eddig produkált a világ, az nem fűződhetik mind a G. Bernard Shaw személyéhez. Aki szeret a logikátlanságra és a következetlenségre vadászni, annak semmi se kínál annyi zsákmányt, mint a G. Bernard Shaw úgynevezett filozófiai fejtegetései, amelyek valójában csak sekélyes okoskodások, afféle felszínes rögtönzések, amelyeket a budapesti újságírózsargon „hóhmecolások“-nak szokott nevezni. De mit, következetesség! Hiszen már Bismarck megmondta stb. – mondják a Shaw-bámulók. Ennek a minden kicsúfoló, mindenen felülemelkedő, felsőbbséges iróniának nincs más törvénye, mint a saját ötletessége? De milyen nehézkes ez az ötletesség, mennyire egy húron pendülő s a gyermekes minden-negáción kívül milyen keveset mondó! „Shawosan szokrateszi dialógusai“-ban való filozofálgatása pedig csupa tartalmatlanság, a szavakkal való olyan játék, aminőt a macska produkál a pamutgombolyaggal. Shaw forradalmár! Shaw filozóf! De hiszen a forradalmár akar valamit, Shaw pedig nem akar semmit! És a filozóf mond valamit, Shaw pedig csak beszél.

Hogy mégis sikerül ámulatba ejtenie a bourgeoist és hogy „állítás“-ainak megvan a maga hatása, sokféle és jókora közönségre? Ezen nem csodálkozhatik az, aki csak valamelyest ismeri a mai tömeglélek iránytűvesztettségét. És talán semmi se magyarázza meg ezt a – nálunk egyébként a valóságosnál nagyobbnak emlegetett – hatást annyira, minthogy amiképpen az átlagos ember, gyöngeségének érzetében, örömmel hallja, ha rosszat mondanak a többiekről, a sokaság lelkét is úgy lehet a legkönnyebben megejteni, ha rosszat mondanak előtte azokról az eszmékről, amelyekhez még nem tudott fölemelkedni és általában a megismerés, az emberi szellem nyugtalankodásának és fáradozásának tiszteletreméltó eredményeiről, mindarról, ami a sokaságnak: csak gyanus idegen. (1912 február.)

L. ZANGWILL. Marjorie nénike.