Part 20
Nincs mit szólni a másodsorban megjelenő kisértetekről, akik csak arra valók, hogy szinte kórusban fújják, amiről a szerző ebben a darabban fel akarja világosítani a nézőt, hogy tudniillik élni jobb, mint meghalni. Se a másik leányról, aki a Moser-leánynak példát adva, a kék küraszirok utolsó bécsi éjszakáján szintén kitombolja magát, mert tudja, hogy tüdővészes és hogy úgy mondjuk: tőkét akar gyűjteni a sírjába, így okoskodva: „Csak akik sokra emlékezhetnek, azok alusznak nyugodtan a földben… és én nyugodtan akarok aludni“. Ez azt a meglepetést tartogatja a néző számára, hogy nem tüdővészben hal meg, hanem Ophélia módjára, őrülten, de modernebb szecessziós látomások közt s a kellő pillanatban megérkezve, a színpadon – hogy annál nagyobb legyen a kísérteties hangulat – bár az őrültségét csak fölötte hézagosan magyarázza meg, hogy ő is elveszítette a maga kék küraszirját, akit kétszer látott: először a bálteremben s másodszor, amikor a kék küraszirok a halálba indulásuk előtt utóljára dáridóztak Bécsben; se az, hogy azóta egy kissé megfürdött a posványban… És nincs mit szólni a gyakornokról sem, aki ezt a másik leányt még a kék küraszirok haláltánca előtt elhagyta a Moser-leányért és az egész darabon át nem tudja megérteni, hogy ennek pedig ő nem kell, főképpen azért nem, mert a betegápolásba idejekorán belefáradt nő nem kívánkozik az erdő magánosságába. A néző se tudja megérteni, hogy ez a gyakornok hogyan és miért került bele ebbe a darabba.
A fejlemények is csak valami hosszú epilógnak a minimumig lemérsékelt hatását tehetik a nézőre. Hogy a kék kürasztirok mind egy szálig áldozatául estek érthetetlen kiküldetésüknek és csodás véletlenségből csak egy ember menekült meg közülök, éppen az, aki – élnivágyásból – egyedül debachált a rendelés ellen, de ez az egy is, szíves meglepetésül a nézőnek, modernül elmés következetlenséggel, agyonlőtte magát, hogy doktor Schindler-Mirákoló szamárnak deklarálhassa – már csak tudomásul szolgál, mint a jegyzőkönyvekben szokás mondani. Hasonlóképpen: hogy egy darab egyetlen maradi alakja, Richterné, Kata-Ophéliának az anyja, továbbra is mindennap eljár a templomba.
A nézőt most már csak a Moser-leány sorsa érdekelheti. Tehát: a kék küraszirja visszautasította azt a kivánságát, hogy haljanak meg együtt; a katona elment a csatába, hogy büntetésül és példaadás okából halhasson meg, a leány pedig egyedül nem tudott meghalni; és minthogy Mirákoló mester azt a kis apagyilkossági ügyet szerencsésen elsimította a hatóságok előtt, tovább él, virágot szed, de nem tud felejteni. A jó Mirákoló, aki továbbra is atyailag gondoskodik róla, azt a tanácsot adja neki, hogy ha már a szíve ellenállhatatlanul a katonasághoz vonja, álljon be az egészségügyi csapatokhoz betegápolónőnek. „De hát akkor miért öltem meg az apámat?! – kérdhetné tőle Moser Mari – ha továbbra is betegápolónőnek kell maradnom!“
És most már a szerző áll elő a maga meglepetésével. Kiderül ugyanis a darab végén, hogy mindez azt a tanácsot kivánta példázni, hogy: „Hallgassátok meg, amikor az élet szava hí benneteket!“ Hát hiszen ezek mind hallgattak az élet szavára!… De vajjon kívánatos-e az élet szavára hallgatni, ha ennek a szófogadásnak ilyen gyors pusztulás, az apostoli igék áhítatos hallgatóinak ilyen tömeges halála jár a nyomában?! („Majd szépen fogunk hallgatni erre a hivogatásra!…“ – mondanák sokan Budapesten.) De pardon!… „Félreértés!… – folytatja Schnitzler doktor – Életnek én csak a szerelmi életet nevezem! És ennek az igazi életnek egyetlen órájáért, az élet minden örömének egyetlen éjszakába való belesűrűsítéséért érdemes feláldozni mindent, a hosszú életet, a tartalom nélküli évek egész értéktelen sokaságát és minden tekintetet, amelyeket komolyan szoktatok venni, amelyekért közületek olyan sokan tartózkodnak az élet kéjeinek egyetlen éjszakába való komprimálásától!“ Vagy úgy?! Az már más. Hanem erről az _Élet szava_ című drámából kissé bajos meggyőződni. Mert Moser Mari a harmadik felvonásban csak egyetlen mondatban nyilatkozik az éjszakájáról: „azután megértem üdvösséget, ahogy soha nem is álmodtam, kétségbeesést, ahogy ember el nem képzelheti… mi keresni valóm van még a földön?“ – de nem mondja, hogy az az üdvösség fölért minden utána következő kétségbeeséssel és hogy szívesen vállalja a hosszú kétségbeesést, mint annak a rövid üdvösségnek az árát, váltságdíját. (Amint hogy a véralkata szerint mindig különbözőképpen ítéli meg az ember, hogy az élet örömeivel való sokféle gazdálkodás közül melyik a helyes; s a legtöbb embernek erről minduntalan más-más a véleménye, a körülményekhez képest.) Ahogy pedig Kata agyongyönyörködi magát, az erősen hasonlít a sárba fulladáshoz; ez a kép se meggyőző, még csak nem is csábító. De ne tünődjünk ezen hosszan, mert mire lélekzetet vehetünk, Schnitzler doktor már maga is ellentmond magának. Mégis csak jó életben maradni, mert: „Lássa – mondja Schnitzler doktor Marinak – ma virágot szed az erdő szélén és odanyújtja a homlokát a nyári szellőnek…“ „Maga él, Mari, a többi csak volt. Amaz éjszaka és ama reggel óta is nappalok következtek az éjszakára… virágot szed, a ragyogó déli égbolt alatt beszél velem, stb., mindez élet… és ki tudja, nem fogja-e egyszer, idővel, sokkal tisztábban és mélyebben hallani az élet szavát, mint azon az éjjelen, mikor dolgokat élt át, melyek oly félelmes és izzó nevűek, mint gyilkosság és szerelem?!…“ Tehát a hosszú élet, a tartalom nélküli évek egész értéktelen sokasága se kutya?!… már csak azért sem, mert még sokszor lehet hallani benne „az élet hívó szavát“?! De hát melyik a választani való, amikor választani kell: minden földi gyönyörűségnek egyetlen fenséges éjszakába való komprimálása vagy a tartalom nélküli, de napsütéses és várandós élet sokasága? Hiszen a darabjának erre a kérdésére kellene felelnie!… hiszen a szerző maga vetette fel a kérdést!… De Schnitzler doktor úgy felel a saját kérdésére, mint a fázódó és éhes cigány, akitől azt kérdezték, hogy mit választ: melegedni akar-e inkább, vagy enni? A legjobb – mondja – a tűznél szalonnát pirítani! Bizonyára, de mintha tréfálna, mikor a maga kérdésére nem akar felelni. Vagy maga se tudja, hogy tulajdonképpen mit kiván mondani?!… Semmi különöset, csak egy kicsit kacérkodni óhajtott az epikureizmussal és egyben az amoralista világfelfogással?!
Utoljára, mintha mégis jobban húzna a hosszú élethez, az akár tartalom nélkül való, de nem reménytelen évek nem egészen értéktelen sokaságához, mint az élvezeteknek huszonnégy órába való kögítéséhez. Mert azt mondatja Schindler doktorral Marinak Kata holttesténél: „Az, hogy én jó ember vagyok… hogy maga gonosztevő… és hogy ez a halott bűnös volt… csak: szavak! Magának még süt a nap és nekem… és azoknak (a gyerekekre mutat, akik átszaladnak a réten). Ennek már nem. Más egyebet semmi bizonyosat se tudok a világon! (Gyerekek nevetve szaladnak át a réten és eltünnek az erdőben.)“ Vége.
Hát éppen ez az okoskodás – amelyet Schindler doktor tanulságul bök ki a darab pointejének – az a valami, amire joggal lehet elmondani, hogy csak: Szavak!… Üres beszéd!… Frivol játék a gondolattal és a kifejezéssel!… Mert régi útszéli igazság, hogy kevés a bizonyosságunk, de nem igaz, hogy az emberi elmének sok ezer éves nyugtalansága teljességgel semmi eredményhez nem vezetett volna s hogy mindazok a fogalmak, amelyekhez a jó és rossz kérdése dolgában az emberek mindezidáig eljutottak: csupa fallácia. Csakhogy arra, hogy ehhez a kérdéshez hozzászólhasson, Schitzler Arthurban nincs meg a kellő komolyság. (1911 november.)
XLVI. SCHÖNHERR. Hit és haza.
_Die Tragödie eines Volkes_ – ez az alcíme Schönherr _Hit és haza_ című színművének. Ezt Katona írhatta volna _Bánk bán_ról. A Schönherr darabja lehet mártirológia, de nem tragédia; még csak nem is dráma.
Ennek a darabnak már a tárgyválasztása is kompromittálja szerzőjét. Az ellenreformáció borzalmasságairól ír, tendenciózusan – és ez magában véve is lemondatja a szerzőt a kifogástalan írói szereplésről, mert vagy elmaradottságról, vagy rosszhiszeműségről tesz bizonyságot. A vallásháborúk rettenetességei már századokkal ezelőtt befejeződtek; akinek most jut eszébe gyászolni: az, ha őszinte, későn született a világra. Ha pedig ez a tárgyválasztás a felekezeti elfogultság érzéseire spekulál, úgy még inkább elítéli az írót. _Az inkvizició titkai_, vagy más hasonló könyvekben felhatalmazott rémségek csak kinyomtatott szószátyárság, de nem irodalom; csak alsórendű propaganda-csinálás, de nem história írás.
Ezekről a dolgokról most már csakis a nyugodt, elfogulatlan, pártatlan történetírásnak szabad beszélnie, amely nem ismer tendenciát. És ha a történeti dráma írója elszakad a historikustól, akkor elszakad az irodalomtól is. Schönherr darabja az említett nyomtatványokra emlékeztet, amelyek kritika nélkül csoportosított vádaskodások halmazát foglalják magukban, – amelyek a teljesen tajékozatlanok között való hangulatcsinálásra törekednek azzal, hogy szentírásként adják elő a meg nem vizsgált adatok közűl a legritkábbakat.
De, noha Schönherr nem támaszkodhatik se az oknyomozó történetírásra, se a köztudatra, fogadjuk el históriának mindazt, ami nagyobb részben csak a képzeletéből sarjadzott, higyjük el, vita nélkül, hogy az ellenreformáció az osztrák Alpes-vidéken csakugyan elkövette mindazokat a borzalmasságokat, amelyekkel ez a darab vádolja, s nézzük csak azt, hogy kétes eredetű adataiból milyen drámát szerkesztett a szerző.
Sokáig azt hisszük: semmilyent. A darab elején felcsillan valami, ami összeütközést, küzdelmet sejtet, de ennek az elkövetkezésére a darab végéig várhatunk. Egy császári poroszló járja be a falvakat; a megbizatása az, hogy minden olyan parasztot, aki Luther tanát vallja, üldözzön ki az otthonából és térítsen tűzzel-vassal!… Ennek a parancsnak a poroszló szörnyű kegyetlenséggel felel meg; csurog róla a vér. A szerző, hogy kiélezze a tendenciát, hangsúlyozza, hogy ez a véreb nem csupán megbízást teljesít, hanem egyszersmind fanatizmusának a szenvedélyét elégíti ki. Volnának benne emberi érzések; csak a vakbuzgósága teszi ilyen rémségesen kegyetlenné. A dráma ott kezdődnék, hogy olyan parasztok közt, akik szívesen eltitkolnák lutheránus hitüket, meggyőződésüket azért, hogy ne kergessék ki őket az otthonukból, ne legyenek kénytelenek elveszíteni a földjüket, hogy ott halhassanak meg, ahol születtek, ennek a fiók-Arbueznek a rémtettei sok emberből kikényszerítik az őszinte hitvallást. Egy Rott Kristóf nevű paraszt látszik a dráma főalakjának; ez, mikor látja, hogy a véreb megöl egy asszonyt csak azért, mert ez se élve, se halva nem akarja kiereszteni a Bibliát a kezéből, lelkiismerete fellázadásában szint vall. Hát neki és az ő népének is mennie kell. De az első felvonásban még meg se indul a dráma s máris megreked; a főalak, Rott Kristóf, a darab végéig a háttérbe szorúl, mert más parasztokat látunk, új, meg új parasztokat, akikkel ugyanaz történik, fölötte csekély változattal, fölötte egyhangúan újra meg újra ugyanaz. És mindezek az alakok, akik a síralmas kántálás vezérszólamát egymástól átveszik, csupa szánalomraméltó, tehetetlen áldozat, megannyi vértanú, megannyi minden küzdelemre képtelen, eltiport porszem. Egyik se kelthet részvétet, annyira porszemszerűen egyformák és passzivak. És epizód epizódra következik; mindegyik majdnem egészen ugyanaz, ami az előtte való; sehol semmi fordulat; plus ça change, plus c’est la même chose. Mindez harmadfél felvonáson át.
Végül a szerző egyet gondol s a harmadik felvonás végén megkezdődik a dráma, hogy mindjárt be is fejeződjék. A poroszlónak el kell üldöznie a lutheránus parasztokat, de vissza kell tartania a gyermekeket, mert ezeket még meg lehet téríteni. De Rott Kristóf fia, a kis veréb, nem akar elszakadni szüleitől, s hogy megmeneküljön a poroszlótól, beleugrik a patakba, de a sebes ár oda vágja a malom kerekéhez s beleful a vízbe. Rott apai fájdalmában leteperi a poroszlót s már agyonvágná a szekercéjével, de a poroszló azt hörgi: „Szent Szűz, mint hű szolgád halok meg!“ Erre Rott, látva, hogy a poroszló minden kegyetlenségét vakbuzgóságból cselekedte, elereszti az embert és… kézfogással búcsúzik el tőle! A poroszló pedig bámulva néz utána, mintha Jézus Krisztust látta volna és széttöri a kardját. Hát ez a későn érkezett, miniatűr-dráma elrettentő példánya a minden lélektani igazság nélkül való írói kieszelésnek; cifra és nyilvánvaló hazugság – mert hiszen az annyira friss apai fájdalom, amilyen a Rotté, nem lehet hajlandó arra a nyugodt filozofálgatásra, amely a hasonló lelki átalakulás előfeltétele, nem lehet hajlandó hasonló, nem is annyira humanizmusból vagy evangéliumi érzületből, mint inkább történetfilozófiából eredő rögtönös megbocsátásra, s azt a poroszlót, akit a Schönherr darabjában láttunk, nem forgathatja ki egész gondolkozásvilágából a valójában érthetetlen nagylelkűségi rohamnak semmiféle póza, annál kevésbé az ilyen attitüd, amelyet csak századokkal később tettek divatossá a Jockey-Clubok. És mindez szemmelláthatóan csak azért, hogy a szerző tendenciájához híven azzal állhasson az elképpedt néző elé, hogy lám, milyen dicséretesen előzte meg korát ez az egyszerű paraszt!… lám, milyen nemeslelkűek voltak ezek a vértanúk, akiket tűzzel-vassal irtottak!… lám, milyen gazságot csinált az ellenreformáció!… Hát jól van, de mit csináljunk az ellenreformációval, amelynek már úgyis olyan régen vége van?!
Hogy ez a tartalomtalan, sivár, írói verejtékszagú színdarab, – amelynek minden érdeme: a gondos környezetrajz és bizonyos ügyesség a jelenetek csoportosításában – Bécsben és Berlinben kivételesen tetszett, ezen nem érdemes sokat tanakodni. Bécsben nagyon szeretnék Schönherr Károlyt világhíres osztrák íróvá nevelni vagy felfújni, ami érthető, mert ilyen már régóta nincsen. Berlinben pedig még ma sem tudnak betelni azokkal a német vagy osztrák parasztokkal, akik mintha csak a Zola Terrejéből tanultak volna földéhséget, állatias földhözragadtságot és egyben romantikus érzést, de különösen stílust. Berlinben tökéletesen elég a dialektus, az ilyen tónus: „Bader, mein Bauch ist gespannt wie ein’ Trommel! Nimm mir ’s Wasser, dass ich wieder schnaufen Kann!“… – hogy sokan így ujjongjanak: „Ez, ez a színtiszta igazság! Voilà, la vraie comédie!…“ Azután a berlini sikerben része lehetett a felekezeti elfogultságnak is: korlátolt emberek mindenütt vannak a világon. (1911 december.)
XLVII. BARRIE. Egyenlőség.
A legtöbb új színpadi munkának közös hibája, hogy minden lelemény nélkül valók. Nagyon egyformák s nagyon egyhangúak. Az egyik a másiknak jóformán csak variációja s tulajdonképpen nap-nap után csupán annyi darabot látunk, ahány a műfaj. Van egy drámánk s ennek száz mása; egy bohózatunk és ennek száz ikertestvére; egy vígjátékunk és száz más hasonló; egy történelmi darabunk s ennek száz, nem nagyon különböző kiadása és így tovább. Az ugyanegy műfajhoz tartozó darabok untatóan hasonlítanak egymásra rokonok a témáik, közösek a motívumaik, ugyanazok az alakjaik, egyforma a tónusuk. Ebben az általános s már régibb eredetű monotoniában szinte felfrissítően hat az olyan darab, amelyben van egy kis lelemény is. Amelynek tárgya nem egy régi témának a századik variánsa, hangja nem az untig megszokott, motívumai frissek és eredetiek, figurái nem sablonosak. Barrie komédiájának a legfőbb érdeme ebben a frisseségben rejlik, bár megemlíteni való az az érdeme is, hogy nem nagyképű darab és mégis tartalmasabb sok másnál, továbbá, hogy ami benne gondolatot kelt s hosszasabban foglalkoztatja a néző képzeletét, gondolkozását, az nem cafrang a darabon, hanem magának a cselekvésnek, a mesének a kisugárzása, a darabban megelevenített helyzetek folyománya, a színpadi képekből fakadó tanulság.
De főérdeme mégis csak a benne megnyilvánuló invenció, mely megérzik motivumain, hangján, alakjainak színén és a tárgyán is. Mert tévedés, – amit kritikaképpen mondtak róla, – hogy a tárgya elcsépelt vagy legalább is igen ismeretes volna. Ez a tárgy nem ismeretlen, nem új az elbeszélő irodalomban, de új a színpadon. Színdarabnál pedig csak az számít, amit a színpadon láttunk vagy látunk. A nem új ötletet színpadra vinni talán Columbus tojása volt, de ilyen Columbus tojások találása a legritkább ügyesség. Számítsuk ehhez, hogy Barrie friss és elmés motívumokat szerepeltet, amelyek a tárgynak törvényes leszármazói; hogy fantocheai mulatságosan eredetiek s hogy e vidám fantazmegóriának a tónusa is, bár erősen emlékeztet az operett tónusára, sajátos, nem közönséges és amellett a tárgynak megfelelő.
Más kérdés ennek az invenciónak az irodalmi értéke. Ebből a szempontból csak másodrendű és második kézből való leleményről beszélhetünk. Az _Egyenlőség_ egyike a számtalan _robinzonád_nak; azoknak a munkáknak, amelyek De Foe alapötletét szőtték tovább; amelyek Robinson nélkül sohase íródtak volna meg. Színpadon talán az első robinzonád, de semmi esetre se olyan elsőrangú, olyan nagy erejű fantázia alkotása, amilyen például maga a Robinsonról szóló elbeszélés.
Az is kétségtelen, hogy ami a Barrie saját külön invencióját illeti, ez – a tárgy természeténél fogva – jobban érvényesült volna egy fantasztikus regény vagy hosszabb elbeszélés keretében. Néhol a nézőnek az az impressziója, mintha egy hosszú és érdekes részletekben gazdag történetnek négy színpadi képpé való átdolgozásával volna dolga, amely színpadi képek jobban hatnának, ha annak a hosszú históriának a legtöbb részlete nem maradna ismeretlen előttünk. A szerző elsuhan olyan részletek mellett, amelyek mögött mintha a kalandok egész sora rejtőznék.
Kár, hogy ezt a pompás anyagot nem regénnyé dolgozta fel. A téma szinte kívánkozik a novellisztikus forma után; a tárgy természete nem a nagy vonásokkal való festést, hanem a részletező tárgyalást hozta volna magával. Maga a kissé felszínes filozoféma, – hogy nincsen egyenlőség… hogy mindenütt szükség van parancsolókra és olyanokra, akik csak engedelmeskednek… hogy a természet ölén az lesz az úr, a király, aki a leginkább arra való, aki a legtöbbet tudja és bírja… hogy a puszta szigeten leomlanak a társadalmi választófalak s viszont a civilizált miliőben elfelejtődik minden érdem s magától feltámad a társadalmi tagoltság, stb. – ez a kissé szűk látókörre való tétel egyforma sikerrel tárgyalható színdarabban és elbeszélésben, de az a mese, melyet Barrie tétele illusztrálására választott, novellisztikus formát kivánna, ilyenben sokkal hatásosabb volna.
Mert a komédiában, ahol nem láthatjuk, hogy a két esztendős robinzonság hogyan formálja át az urakat és szolgákat lassanként és fokozatosan egészen más emberekké, ahol – két képben, mindössze néhány jelenet során – jóformán csak az eredményeket láthatjuk, de nem magát az átalakulást, ahol a szolga robinzoni értékét csak sejthetjük s az urak megszelídülését csak egy-egy drasztikus vonás láttatja: az egymásra gyorsan következő, nagyon változott helyzetek egy kissé meglepik a nézőt, az alakok kellő megvilágítás híjján, minden új jelenetben újra és mindig idegenszerűen hatnak, a cselekvés egyre többet veszít valószerűségéből s az évek hatását rikítóan festő színpadi képek operett-szcénákká válnak. Amint hogy ez a darab valójában operett zene nélkül. Természetesen, a szónak jó értelmében. Vidám persziflázs, melyben nem kell túlságosan komolyan venni se a mesét, se az alakokat, könnyed persziflázs, mely azonban nincs minden komolyság nélkül s melyet ügyesen szőtt mese, sok jellemzetesség és még több ötlet tesz elevenné. (1904 január.)
XLVIII. PINERO. Ne váljunk el.
Arthur Pinero abban a darabjában, amelyet a Nemzeti Színház _Ne váljunk el_ címen mutatott be, két gondosan megrajzolt női alakot vezet a néző elé. Az egyik női alak: a megtestesült féltékenykedés. Az az asszony, aki annyira nem tud urává lenni a képzelődésének és a véralkatának, hogy a legtürelmesebb férjet is kiugrasztja a pokollá tett együttélésből, de örökkön lobogó féltékenységével, – melynek tüzét tovább is táplálja folyvást nyugtalan, mindig izzó képzelete – még azután is üldözi és gyötri szerencsétlen férjét, sőt nem csak éppen ezt, hanem mindazokat, akik férjével valamelyes összeköttetésbe keverednek. Ez a típus bizonyára nem új, de a színpadon alighanem mindig új marad. És Pineronál a típus nagyon egyéni és eleven alakká válik. Ez az Olive, akinek a féltékenykedése még akkor is minduntalan fel-fellángol, amikor a legjobban fáradozik azon, hogy kedvességével kibékítse és visszahódítsa a férjét, nem olyan sablonosan beszél és cselekszik, mint ezer meg ezer színpadi figura, amelyet lelkesen tapsolnak. És „könyörgő áriá“-jában, amelyben megalázkodás és szemrehányás váltakozik, amelyben hol elbájoltan turbékol, hol vércseként víjjong és esik neki egy-egy szónak, aszerint, amint férje egyformán kedveskedő mondásaiban hol csak hízelgést, hol új gyanakvást talál, többet is lelhetünk ügyes műsorszámnál. Ha olyan szigorúan ítélünk, hogy Olive féltékenykedésének a rajzát nagyon is könnyedvonalúnak találjuk, mit mondjunk a mai drámaírásban szokásos jellemrajzolásról?! Könnyedvonalú, talán azért, mert egy kissé vígjátéki marad s mert nem juthat tragikus akcentusokhoz?! De hiszen csak így igaz és így nem bántó a dolog, mert ne felejtsük el, hogy Olive féltékenységének az alapja: az oktalanság, a kicsinyesség, a magában való érthető bizalmatlanság és nem afféle nagyszerű tévedés, aminő az Othellóé. És ha Olivenak a mentsége – amellyel számot tarthat az érdeklődésünkre – az, hogy: ő maga is szenved, amíg szenvedést okoz, sőt az ő szenvedései nagyobbak, mint amelyeket másokra mér, a mentsége kisebb volna, ha az oktalansága halálos sebeket okozna, ha az érzésében is megnyilvánuló kicsinyesség megölné őt magát, vagy megölne másokat.