Part 5

Litvay. Nanananana! Belém akart lőni, de nem talált el. Eddig komoly a dolog. Aztán jött a komédia. Én kiváncsi ember vagyok, hányadszor mondjam már. Szerettem volna látni, mi történt volna, ha a Marsall ezúttal nem veszti el a csatát. Az ember kiváncsi a saját temetésére. Én végignéztem most, méltóságos báró úr és méltóságos báróné. Okultam belőle. Nagyon csúnya temetésem volt. Olyan csúnyán haltam meg, olyan elhagyottan, mint egy kutya, amit a báróék automobilja elgázol az országuton… Az árokba fordul csúnyán, keservesen. Az autó tovább repül, a báróék vissza se néznek. Rettenetesen haltam meg, tisztelt közönség. Igazán, sírni kéne, ha nem volna olyan nevetséges. Ne méltóztassanak rám haragudni ezért. Nagyon csábító volt a gondolat. Tessék elképzelni: nem mindennapi dolog… az embert megölik… és az ember belelát abba, ami a halála után történik. Nem csoda, ha az ilyen igazi színész kisértésbe esik és olyasmit csinál, ami talán az illendőség szempontjából nem szép. Nem nagy öröm volt látni, hogy a halottnak nincs igaza… ahogy menekül a halottól valaki… a pozitiv életbe, a tovább-élésbe… ahogy az életnek van igaza, csak az élőnek, az erősnek, a keménynek van pártja, barátja, tanuja… mindene… Nem öröm ezt meglátni, de mondom, olyan kiváncsi ember vagyok, hogy már magam is restellem. Ha megbocsátottak, méltóztassanak helyet foglalni… _Helyet mutat nekik, ő leül_… és beszéljünk másról. Ami a vadászatot illeti, ezennel végleg lemondok róla, mert igazán kezd fájni a torkom… sőt reggel ugyanezzel a gyorsvonattal, amellyel jöttem, hazautazom Pestre és priznicet rakok a nyakamra egész nap… feltételezve természetesen, hogy merészségemért bocsánatot nyerek. Ha azonban nem nyerek bocsánatot…

Báró _keményen_. Elég volt a szónoklatból. Most már tudom, mit akart. Csak ezért hallgattam végig.

_Inas belép._

Inas. Doktor Jánosy főorvos úr.

_Kis szünet._

Litvay _feláll_. Bocsássa be. Engedelmükkel.

_Inas el. Jánosy belép, táskával._

Jánosy. Jó estét kivánok.

Edit. Jó estét, főorvos úr. Köszönjük, hogy olyan kedvesen állott rendelkezésre… de kellemes meglepetéssel várjuk.

Báró. Jó estét. Foglaljon helyet főorvos úr.

Jánosy. Hogyan, kérem… a baleset?

Litvay. Nincs baleset, főorvos úr. Az én bűnöm, hogy ön most idefáradt, ebben a kegyetlen téli éjszakában. Tegye le ezt a táskát… _elveszi tőle_… és engedje meg, hogy bemutatkozzam: Litvay Imre vagyok, színész.

Jánosy. Kérem művész úr, fölösleges… volt szerencsém elégszer látni Pesten.

Edit. Teát, kávét, főorvos úr?

Jánosy. Kezét csókolom, semmit.

Báró. Pálinkát, bort?

Jánosy. Köszönöm, semmit. Nem szoktam. Dehát hogy van ez kérem… hogy történt ez a… baleset… vagy nem-baleset…

Litvay. Kérem, én vagyok a bűnös. Minden haragját méltóztassék rám koncentrálni. Az történt, kérem, hogy itt mutogatás közben elpukkant az a puska ott ni. A báró úr kezében volt, mikor elpukkant és én abban a pillanatban, mikor az első ijedtség elszállott belőlem, nem tudtam ellentállni egy kínálkozó színészi feladatnak: cibálja meg a fülemet, kedves főorvos úr, de én úgy tettem, mintha eltalált volna a golyó. És végigjátszottam ezt a szerepet. Mikor önnek telefonoztak, egy pillanatra lelkifurdalást éreztem. De akkor már úgy benne voltam, aranyos főorvos úr, hogy nem lehetett visszakozni… Bocsássa meg egy bolond színésznek ezt a rossz viccet… nyujtsa a kezét… olybá veszem, mintha ezüst babérkoszorút adott volna a jubileumomra. _Kezét nyujtja._

Jánosy _kezet fog vele_. De kedves művész úr… semmi szükség nincs arra, hogy ön ennyire exkuzálja magát.

Litvay. Megbocsát?

Jánosy. De boldogan, kedves művész úr. Higyje el, most, hogy tudom, hogy önről volt szó, különösen nagy öröm nekem, hogy nincs szükség rám.

Edit. De most itt marad velünk egy kicsit… valamit mégis csak iszik.

Báró. Kérem, nagyon örülnénk.

Jánosy. Csak ép leülök, hogy az álmukat el ne vigyem. _Leül_. Egy súlyos betegem van Felváron, ahhoz még néhányszor be kell néznem az éjszaka.

Edit. Valami édeset… Chartreuset?

Jánosy. Köszönöm, nem élek szesszel.

Báró _skatulyával kinálja_. Szivart?

Jánosy. Azt igen. _Rágyujt._

Litvay. Tudja… képzelje magát az én helyzetembe. Itt ülök, diskurálunk, kedélyesen, a báró mutogatja a puskáit, az Ezredest, a Marsallt…

Jánosy. Ismerem őket. Nekem csak a Kapitány szokott jutni…

Báró. Ami késik, nem múlik.

Litvay. És ahogy a báró úr mutogatja, dicséri ezt a jó angolt, a jó angol egyszerre csak megszólal…

Jánosy. Hallatlan.

Litvay. Bizony hallatlan. Valószínűleg kölcsönben volt valakinél, aki megtöltve adta vissza. A báró úr olyan nagyszerű vadász, hogy nála nem kerül a szögre puska, amit ki ne húztak volna. Hát elpukkan, elpukkan. Épp arrafelé pukkan, arra ni, ahol én ülök. Látom az ijedt arcokat. Mondja meg őszintén kedves főorvos úr… még ha nem is színész az ember… nem természetes-e, hogy gusztusa támad egy kicsit megjátszani a meglőtt áldozatot… talán nem is csak a tréfa kedvéért, de figyelni, megfigyelni, hogy mit szólnak, mit csinálnak, hogy viselkednek…

Jánosy. Kérem, természetesnek találom. És olyan zamatosan mondja el, szinte sajnálom, hogy nem voltam itt. Csak a végére érkeztem.

Litvay. Sajnálhatja, mert nagyon mulatságos volt.

Jánosy. Mulatságos?

Litvay. Hát mondjuk: érdekes. Egy főúri házaspár, amely egyszerre abba a szituációba jut, hogy megölt egy embert. Szakértőknek való színház.

Jánosy. Én meg lekéstem róla.

Litvay. Mint a színpadon, az orvos mindig a darab végén érkezik.

Jánosy _nevetve_. Úgy van.

Litvay. Szóval remélhetem, hogy megbocsátott.

Jánosy. Teljes szívemből és boldogan. _A báróékhoz._ Képzelem, önök akkor nem élvezték ezt mint produkciót. De így, visszagondolva rá… ettől a híres művésztől ilyen nehéz szerep… élvezetes látvány lehetett.

Báró. Csudálatosan jól csinálta.

Edit _komolyan_. Túlságosan jól csinálta. Én beteg lettem belé… és komolyan haragszom rá, mert… sokáig… sokáig nem fogom ezt kiheverni.

Litvay. Igazán nagyon sajnálom.

_Inas jobbról belép. A báró kérdőleg néz rá._

Inas. Méltóságos báró urat várja a fővadász. Rendelkezéseket kér holnap reggelre.

Báró. Bocsánat, egy perc az egész. _El jobbra, az inas utána megy._

Litvay. Érdekelt a helyzet, mint művészt, mint pszihológust.

Jánosy. És a haldoklót játszotta?

Litvay. Csak így volt érdekes. És kiváncsi voltam, mit szól az egyetlen tanu, aki… _nevetve_… az emberölésnél jelen volt.

Edit _idegesen nevet_.

Jánosy. No és mit szólt?

Litvay. Nagyon megnyugtatóan viselkedett. Öröm nézni ilyen helyzetben egy okos, derék asszonyt. Nős ember ön?

Jánosy. Nem én.

Litvay. Nősüljön meg, én mondom magának.

Jánosy _felkel_. A fődolog, hogy nekem nem akadt dolgom. Bocsánat báróné, de egy kicsit nyugtalan vagyok a betegem miatt. Mi, vidéki doktorok, ilyen lelkiismeretesek vagyunk. Ugyebár, elvisz az autó vissza?

Edit. Természetesen. _A csöngetyű felé nyúl._ Azonnal előhivatjuk.

Jánosy. Nem szükséges kérem, mondtam neki, hogy várjon egy kicsit a kapu előtt.

Edit. Hát akkor nem is tartóztatom. Még egyszer nagyon köszönjük, hogy olyan kedves volt.

Jánosy. De kérem, nincs mit. Azt nem mondhatom, hogy örömmel jöttem, de jó szívvel és azonnal jöttem. Kezét csókolom.

Edit. Egy pillanatra csak… Köszönjön el az uramtól is, azonnal hívom… _Jobbra elsiet._

_Kis szünet._

Litvay. Főorvos úr… egy szót, gyorsan, mert nincs idő… ha most nem maradtunk volna négyszemközt, hajnalig vártam volna… főorvos úr… az orvosi titoktartását, a becsületszavát kérem…

Jánosy. De kérem uram…

Litvay. Ön… nem késett le az én komédiámról. Ön végignézte az én komédiámat. Most is azt nézi.

Jánosy. Hogyan?

Litvay. Főorvos úr, én… alig állok a lábamon… én… nem akkor komédiáztam… az előadás most folyik… mert itt van bennem az a golyó… amit ez a gazember belém lőtt… itt a vállam körül…

Jánosy. De hisz akkor… _A táska felé mozdul._

Litvay. Nem, nem. Itt nem. Ezt nekik soha nem szabad megtudni. Értsen meg. A szavát kérem.

Jánosy. Uram, ez oly természetes. _Hozzálép_. A vállánál?

Litvay. Itt. _Háttal áll a közönségnek, félrehúzza az ingét._

Jánosy _megnézi_. Alig vérzett. De kellemetlen helyen van. Fáj?

Litvay. Nagyon. _Elrejti a sebet, megigazítja ruháját._

Jánosy. Velem jön rögtön Felvárra. Az autón. A kórházban majd ellátjuk. Ha ilyen gyönyörűen bírja, nem lesz nagy baj. Szerencséje volt.

Litvay. Bizony az volt. _Kis szünet._

Jánosy. Csudálatos ez a lelkierő.

Litvay. Ők azt hiszik, akkor komédiáztam. Most már tudja, úgy-e, mért játszottam olyan jól a sebesültet. Mert nem játszottam. Mindjárt megpróbáltam eltitkolni, de hirtelen rosszul lettem. Azt hittem, meghalok. Elhiszem, hogy tetszett nekik. De aztán… mikor a keserűség kicsordult bennem, erőre kaptam, legyűrtem a fájdalmat és akkor elkezdtem játszani.

Jánosy. Hát… most már csak gyerünk minél hamarább. Ez már nem orvosnak való színház.

Litvay. Engedje meg, hogy megfogjam a kezét. Milyen szimpatikus ön nekem. Végre egy idegen ember, annyi ismerős után.

_Inas jobbról jövet átmegy a színen._

Litvay _az inashoz_. Kérem… csomagolja be gyorsan a holmimat… Csak épp be kell zárni a táskát, még benne van minden… és tegyék az autóra. A főorvos úrral megyek Felvárra.

Inas. Parancsára. _A lépcsőn megy fel, el._

Jánosy. Mint orvosnak nem illenék ezt kérdeznem, de ön oly bizalommal néz rám, mondja, mért kell ezt most titkolni, ennyi szenvedés árán?

Litvay. Tudja… ne diadalmaskodjanak fölöttem. Féltékeny volt rám. Belém lőtt, mint egy idegen kutyába, amelyik a kertjébe tévedt. Hát én… elviszem a golyót, elmegyek… de ő ne mulasson. Se ő, se a felesége. Érti már?

Jánosy. Értem.

Litvay. Azt hittem, ez az asszony… ah, sok mindent hittem. Ők aztán most így figyelmeztettek… hogy ők rendes emberek.

Jánosy. Nagyon rendes emberek, igazán.

Litvay. Ha szivenlőtt volna, ha meghaltam volna, az szebb lett volna. Könnyelmű rajongónak, színésznek, szerelmesnek szép így meghalni. Ha nem talált volna el, az is szebb lett volna: kinevetni az öreg férjet, fütyörészve állni odább. De így… elkullogni egy golyóval, ami fáj… ezt nem kell ezeknek megtudni. Nem, édes főorvos úr. Én akarok nevetni ma este. Egyszer ne az okosak nevessenek, egyszer, csak egyszer nevessen a szegény, könnyelmű cigány, még ha… mégúgy fáj is.

Jánosy. Csudálatos, ahogy bírja.

Litvay. Minden élőlénynek adott az Isten valami fegyvert, amivel védekezik. A bika a szarvával, a tigris a fogával, a nyúl a gyors lábával, a madár a röpülésével, a katona a kardjával, szegény színész a komédiájával. Nincs ennél természetesebb.

_Jobbról belép Edit és a báró._

Báró. Hallom, siet, kedves főorvos úr.

Jánosy. Igen, méltóságos uram, két betegem van Felváron…

Báró. Az előbb csak egyet mondott.

Jánosy. Kórházban… akad több is… ha úgy vesszük…

Báró. Hát… még egyszer köszönjük… és… Isten áldja meg. _Kezet fog vele._

Jánosy. Ajánlom magamat. Csókolom kezét. _Kezet csókol Editnek._

Litvay _ismét derűsen_. A főorvos úr olyan szíves és magával visz Felvárra… Ott elcsipem reggel a gyorsvonatot. Legalább nem kell hajnalban felkelnem és az autót rontanom… Búcsúzom én is… _Meghajol._

Jánosy. Én meg veszem a táskámat és jó éjszakát kivánok. _Veszi a táskáját._

Báró. Jó éjszakát.

Edit. Jó éjszakát, Jánosy.

Litvay. Isten vele, báró úr, kezét csókolom báróné.

Edit. Hát… komolyan, ön is megy?

_Jánosy ezalatt kiment, az ajtó nyitva maradt utána._

Litvay. A vadászat rám nézve befejeződött. Mint vadász nem jutottam szerephez. Mind vad, hála Istennek jól jártam. Mi keresnivalóm van itt még? Talán még csak az, hogy egy kis elismerést kérjek, mint a római színészek, akik a játék végén a közönséghez fordultak, azzal, hogy plaudite, tapsoljatok. Azt az egyet meg kell adniok, hogy nem játsztam rosszul a szerepemet.

Báró. Jól játszott, színész úr.

Litvay. És ön mit mond, báróné?

Edit. El vagyok ragadtatva. Tapsolok. _Egyet-kettőt mozdul a tenyere, mintha tapsolna._

Litvay. Én pedig… _nevet_… bocsánat, de ez legyen a jutalmam, hadd nevessek egy jót ezen az egészen. _Hosszasan, fájdalmasan nevet._ Jó éjszakát! _Nevet_. Jó éjszakát!

_Elsiet balra, nevetve. A báró összefont karokkal szigorúan nézi. Edit egy karosszékbe roskad._

FÜGGÖNY.

III. AZ IBOLYA.

VÍGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.

SZEMÉLYEK:

Igazgató _Törzs_ Zeneszerző _Z. Molnár_ Roboz kisasszony _Sáry Rózsi_ Márkus kisasszony _T. Oláh Böske_ Rakolnoki kisasszony _Zöldhelyi Anna_ Thúz kisasszony _Jankovich Magda_ Széll kisasszony _Simon Marcsa_ Ilonka _Gál Franciska_ Szolga _Körmendy_

*

Történik egy pesti színigazgató irodájában.

_Operett-színház igazgatói irodája. A háttérfalon két ablak, amelyeken át a szembenlévő ház emeleti ablakait látni. A két ablak közt könyvespolc. Jobbról és balról ajtó. Jobbról elől pianinó a falnál. Balról elől nagy íróasztal. Az íróasztalon házitelefon és városi telefon. Az íróasztal előtt két karosszék, jobbkéz felől papirkosár. Középütt asztal, több székkel, irásokkal, könyvekkel, egy tálcán két pohárral. Jobbról jól látható helyen kályha. Napfényes, késő őszi délelőtt. Mikor a függöny felgördül, az igazgató épp a jobboldali ajtó felé kíséri Roboz kisasszonyt._

Roboz. Hát nem lehet?

Igazgató _türelmetlenül_. Nagyon sajnálom nagysád. Ajánlom magamat nagysád.

Roboz. Mégis, nem volna valami mód?

Igazgató _nyitja az ajtót_. Nagyon sajnálom nagysád. Ajánlom magamat.

Roboz. De kérem, ha esetleg…

Igazgató. Kérem nagyon sok dolgom van. Nézze, itt künn mennyien várnak. _A telefon csönget._ És a telefon is szól.

Roboz. Hát akkor jó napot. A nevem Roboz Elvira, ne felejtse el.

Igazgató. Nem felejtem el. Jó napot. _Roboz el jobbra, igazgató becsukja mögötte az ajtót és az íróasztalhoz siet._ Állva telefonál.

Igazgató. Halló!… Nem értem, kérem. Tessék? Kicsoda? Van szerencsém. Itt a Népszínház igazgatósága… Igen. Az igazgató beszél… Van szerencsém… _Hosszasan hallgat._ De kérem, az nem úgy van. Valakinek okvetlenül ki kell jönnie a színházhoz, ezt meg kell nézni. _Künn éktelen lárma, veszekedés, egy női és egy férfi hang között._ Tessék? Nem értem, kérem. Bocsánat egy pillanatra, de itt olyan lárma van, hogy egy szót se értek. Azonnal kérem. _Kikiált._ János!

Szolga _jobbról belép_.

Igazgató. Mondja meg kint, hogy ne kiabáljanak, képtelen vagyok telefonálni.

_Szolga el. Künn elhallgatnak._

Igazgató _a telefonba_. Kérem. Az a baj, hogy meleget és tiszta levegőt egyszerre nem tudunk kapni. Ha a fűtő kevés szenet tesz a kazán alá, akkor tiszta a levegő, de hideg van. Ha meg többet tesz rá, akkor szénszag van az egész nézőtéren… Igen… Igen… Igen… Igen… Hát éppen azt mondom én is, jőjjön ki a mérnök és nézze meg, a szénben van-e a hiba, vagy a fűtőkészülékben… Igen… Igen… Igen… Igen… Nem… Nem… Igen… Igen… Jó… Ajánlom magamat. _Leteszi a kagylót, az íróasztalhoz ül, csönget._

_A szolga belép. Két füzet van a hóna alatt, egy sárgafedelű, meg egy pirosfedelű._

Igazgató. Mi volt az az éktelen lárma az előbb?

Szolga. Szeniczey őnagysága veszekedett a főrendező úrral.

Igazgató. Nem tud Szeniczey őnagysága máshol veszekedni a főrendező úrral, csak épp az én előszobámban?

Szolga. Itt szeret veszekedni, mert azt akarja, hogy hallja az igazgató úr is.

Igazgató. Még ez is. Hogy máma mennyi bajom van! És mért veszekedtek?

Szolga. Szeniczey őnagysága mint primadonna követeli ebben az új operettben a facipős táncot. És a főrendező úr a facipős táncot Bán kisasszonynak adta. Most azt akarja, hogy a főrendező úr vegye vissza Bán kisasszonytól a táncot.

Igazgató. Jól van. _Az írásait nézi._

Szolga. Az anyja uszítja.

Igazgató. Nem kérdeztem. _Az írásaiba néz._

_Kis szünet._

Szolga. Igazgató úr kérem, mi legyen ezekkel a hölgyekkel… _listát mutat_… akik még kint várnak?

Igazgató. Várjanak. Hány van még?

Szolga _a listára néz_. Tizenegy.

Igazgató. Borzasztó, hogy nem akarnak elfogyni. Már eddig ötöt dobtam ki.

Szolga. Haza küldhetem én mind, ne tessék velük vesződni.

Igazgató. Ugyan kérem. Hisz tudja, hogy még legalább nyolc-tíz rendes kardalosnőre van szükségem. Kénytelen vagyok végigrágni magamat rajtuk.

Szolga. Hát jöhet a következő?

Igazgató _felveszi a házitelefon kagylóját_. Várjon, előbb telefonálok. _Csönget a telefonon._ Főrendező úr? Hát kicsoda?… Küldje kérem a főrendező urat a telefonhoz… Jó. Itt maradok a telefonnál. _Szünet, mialatt a hallgatót a fülén tartja. A szolgához._ Mi az a sárga füzet a kezében?

Szolga. Lóvay úrnak az új darabja. Nagyon kéreti az igazgató urat, hogy tessék figyelmesen elolvasni. Hogy meg tetszett igérni. _Feléje nyújtja._

Igazgató _a hallgatóval a bal fülén, jobb kezével a kályhára mutat._

Szolga _kinyitja a kályhaajtót_. Ide?

Igazgató _a fejével int, hogy igen_.

Szolga _bedobja a kályha tüzébe a sárga füzetet_.

Igazgató _még mindig a hallgatóval a fülén._ És az a piros füzet, az micsoda?

Szolga. Ez ugyanannak a darabnak egy másik példánya, arra az esetre, ha az igazgató úr tűzbe dobná az elsőt.

Igazgató. Ez beszéd. Szeretem az okos embereket. Adja ide. _Szolgától átveszi és az íróasztalra teszi a piros füzetet._ El fogom olvasni… _A telefonba._ Halló! Főrendező úr?… Én, igen. Mi az már megint a Szeniczeyvel?… Igen… Természetesen… Igen… Szó sem lehet róla… Nagyon helyes. Még csak az kéne… Jó… Nagyon helyes… Nagyon helyes… Szervusz. _Leteszi a kagylót._

Szolga. Beereszthetek egyet?

Igazgató. Gyerünk, ne kérdezzen annyit.

Szolga _az ajtóban, a listát nézve_. Márkus! _Kimegy._

_Márkus kisasszony belép._

Márkus. Jó napot. Márkus vagyok.

Igazgató. Emilia?

Márkus. Nem. Csak Toncsi.

Igazgató. Kár. Mi tetszik?

Márkus. Maga tetszik, édes direktor.

Igazgató. Ne kedélyeskedjünk fiam, nem vagyunk a Városligetben. Az antréjáról látom, hogy onnan jön.

Márkus. Csakis.

Igazgató. Mi kell?

Márkus. Sejtheti. Kőszínházhoz akarok jutni.

Igazgató. Mink vasbetonból vagyunk.

Márkus. Az is jó, édes. Csak fa ne legyen.

Igazgató. Akkor fából vagyunk.

Márkus _szemlesütve_. Nem olyan maga, mint aki fából van.

Igazgató. Ejnye kérem, micsoda tónus ez, amiben velem beszél?

Márkus. Hát bohémek vagyunk, vagy mi.

Igazgató. Én nem vagyok bohém. Nézd csak! Mondja édes fiam, mi volt maga, mielőtt bohém lett?

Márkus. Menyasszony voltam.

Igazgató. Kié?

Márkus. Elhagyott.

Igazgató. Meg tudom érteni.

Márkus. Hét évig jártam vele jegyben.

Igazgató. És aztán?

Márkus. Üzletben.

Igazgató. Kalap?

Márkus. Nem. Drogéria. Onnan fedeztek fel. _Nagy elbeszélésbe fog._ Úgy történt, kérem…

Igazgató. Jól van fiam, gratulálok, nagyon örülök, hogy felfedezték, de én most nem érek rá a részletekre. Be akar lépni a kórusba?

Márkus. A ligetben nagy szerepeket kreáltam.

Igazgató. Például.

Márkus. Carment.

Igazgató. Az operát?

Márkus. Összesűrítve játsztuk egy felvonásban. De az eredeti zenével.

Igazgató. Nagyon okosan. Hát sajnálom, mi ezt nem játsszuk. _Sürgetőleg áll fel._

Márkus. Tudom édes, nem is ezt akarom. Csak valami kisebb szerepeket. Nagyon örülnék, ha megnézne. Szegény Sziklaynál voltam, most a Műszinkörben vagyok. Hétfőig ott játszom.

Igazgató. Sajnálom, csak kedden érek rá.

Márkus. Akkor meghosszabbítom.

Igazgató. Ne hosszabbítsa fiam. Csak miattam ne hosszabbítsa. És most sok dolgom van. Szerepekről szó se lehet. Kóristánét még felvennék néhányat.

Márkus _szomorúan_. Kóristánét?

Igazgató. Hát mit gondol fiam, udvarhölgyeket veszek fel?

Márkus. Nem… De kórusba, az borzasztó, ha az ember Évát játszta.

Igazgató. Évát?

Márkus. Az Ember Tragédiájában.

Igazgató. Azt is összesűrítették?

Márkus. De még hogy. Egy felvonásba. De az eredeti zenével.

Igazgató. Ez megnyugtat.

Márkus. Megalázó volna, most megint előlről kezdeni a kórussal.

Igazgató. Hja, ilyen az élet. _Órájára néz._ Már féltizenkettő van, édes fiam.

Márkus. Drága direktor úr, nem lehetne kóruson kívül?

Igazgató. Nem. Csak belül.

Márkus. Hát ez borzasztó. Hát én már sohse juthatok szerephez?

Igazgató. Hát Carmen? És Éva?!

Márkus. Fabódéban!

Igazgató. Mi köze az ön művészetének az építőanyaghoz?

Márkus. Egy feltétellel bemennék a kórusba is.

Igazgató. És az?

Márkus. Ha maga rajtam tartaná a szemét.

Igazgató. Hogy érti ezt?

Márkus _szemlesütve_. Úgy, ahogy maga.

Igazgató. Na menjen, édes lányom. Menjen szépen haza.

Márkus. Elküld?

Igazgató. El én, fiam.

Márkus. Fiam, lányom… szóval kidob.

Igazgató. Ki, gyermekem.

Márkus. Mért?

Igazgató. Nekem ne szabjon ilyen feltételeket, angyalom. Menjen szépen. Vissza a ligetbe. Nem szégyelli magát, így felajánlkozni?

Márkus. De kérem…

Igazgató. Ne kérjen semmit, menjen. Mégis csak szemtelenség.

Márkus. Nem tudtam, hogy ilyen prűd.

Igazgató. Na gyerünk, gyerünk. Ilyen prűd vagyok.

Márkus. Kezit csókolom.

Igazgató. Isten áldja meg.

_Márkus el jobbra. A küszöb előtt keresztezi a szolgát, aki belép._

Szolga. A zeneszerző úr van itt.

Igazgató. Tessék.

Szolga _ajtót nyit_. Méltóztassék.

_A szerző belép, a szolga kimegy._

Igazgató. Hozta Isten, kedves mester.

Szerző. Jó napot, direktor úr. Nem haragszik, úgy-e, hogy feljöttem önhöz egy cigarettára, mielőtt haza megyek. Kivételesen semmi kérésem sincs. A próba nagyszerűen ment, a zenekar pompás volt, boldog vagyok.

Igazgató _cigarettával kínálja_. Na ennek örülök.

Szerző _rágyujt_. Köszönöm. A zenekar elvégezte a dolgát, most a prózai szövegrészeket próbálják a színpadon, de én ezt nem bírom hallgatni. Nem tudom, más zeneszerző is így van-e vele, de engem idegessé tesz, ha nem folyton a zenémet hallom a színpadról.

Igazgató. Foglaljon helyet kérem.

Szerző. Rosszkedvűnek látszik.

Igazgató. Nem csuda kérem, az epe önti el az embert. Látta ezeket a hölgyeket itt az előszobában?

Szerző. Igen.

Igazgató. Már hatot dobtam ki ma délelőtt és még tíz van hátra. Jelentkezés, ajánlkozás, szezon eleje. A földből bujnak elő ilyenkor. Mind színésznő akar lenni.

Szerző. Ezért haragszik?

Igazgató. Nem. Azért haragszom, mert valamennyi rögtön a nyakamba borul.

Szerző. Hisz az jó.

Igazgató. Fenét jó. Kell is nekem az ő szerelmük! Higyje el, nem a színésznők rosszak, hanem ezek a hölgyek, akik színésznők akarnak lenni. Ez mind azt hiszi, hogy ezen a pályán csak szerelemmel lehet karriert csinálni.

Szerző. De hisz ez mulatságos!

Igazgató. Önnek. Én megpukkadok bele. Ön most jár először a színháznál. Önnek ez az első operettje.

Szerző. Hogy lehet ilyen csinos kis nőkre így haragudni?

Igazgató. Minél csinosabb, annál jobban haragszom, mert annál nehezebb a helyzetem. De hiszen csak ne volna szükségem kóristánékra. Hogy repülnének ezek innen.

Szerző. Csudálatos, önök hogy elfásulnak itt a színháznál. Nekem itt minden új, minden meglepő, szép, érdekes, izgató.

Igazgató. Ezek a komoly kamarazenész mézeshetei a színházzal.

Szerző. És a nők, drága igazgató úr, ezek a nők a színpadon! Ez a kedvesség, ez a barátságosság, ez a jókedv! És mennyi csinos van köztük!

Igazgató. Nős ember ön?

Szerző. Oh már régen.

Igazgató. Látszik.

Szerző. Oh, az megint más. A feleségem komoly és szent nő. Két évvel idősebb, mint én. Ez a komoly élet. De ez a kedves, könnyű világ itten! Nekem itt mindig nagyobb a pulzusom, mint otthon. _Mutatja_. És még ezek is milyen kedvesek, akik itt kint ülnek az előszobában, sorban, mint a madarak az ágon, reménykedve… Na, ne legyen olyan haragos.

Igazgató. Kétségbeejtő, kérem. Azok a madarak mind a nyakamba akarnak borulni. És az idén, nem tudom, mi lelte őket, szemtelenebbek, mint valaha.

Szerző. Micsoda meglepetés! A szultán trónján egy moralista.

Igazgató. Nem vagyok én moralista, kérem. Tisztességes ember vagyok és van ízlésem. Az ilyen szerelem nem kell nekem. Irtózom tőle.

_A szolga belép._

Igazgató. Mi az?

Szolga. Szeniczey őnagysága kijelentette, hogy nem játssza el a szerepet. Visszaadta. Itt van. _Átadja._

Szerző _ijedten ugrik fel_. Hogyan? A primadonna? A főszerepet!

Igazgató. Nyugodjék meg, kérem. _Átveszi a szerepet._ Mondja meg neki, hogy rendben van, beleegyezem.

Szerző. De kérem! Az operettem főszereplője! Szeniczey nélkül végünk van!

Igazgató. Nyugalom, kedves mester. _A szolgához._ Mondja csak, hogy rendben van. És nézze, ide teszem ez alá a lámpa alá. _A papircsomót látható helyre az íróasztal lámpája alá teszi._

_Szolga el._