Part 4

Báró. Most nyugalomba vonult. Mint a vén huszárló a kanonok batárja elé.

Edit. Rum, tej, vörösbor, citrom?

Litvay. Vörösbor, kezét csókolom. Három cukor.

Edit. Tudom.

Litvay. Báró úr nagyszerű színben van. Persze, egész nap a szabadban…

Báró. Azt nem mondhatnám. Most pár napig havas eső esett. Azt nem szeretem. Száraz, ropogós, éles hideg, az a szép tél. Önnek egy kicsit városi színe van.

Litvay. Szobalevegő.

Edit. Kávéház, klub.

Litvay. Óh, csak ritkán. Az ember már fél ezektől a füstös helyektől. Én mindjárt megérzem másnap a torkomon.

Báró. Mert nem edzik magukat a művész urak.

Litvay. Próbáltam azt is. De ahányszor elkezdtem az edzést, úgy meghűltem, hogy két hétig nem játszhattam. Őszintén megvallva, ez a holnapi vadászat is ilyen kísérletszámba megy.

Báró. Ma egész nap a barométert tanulmányozom. Úgy látszik, nagyon szép időnk lesz.

Litvay. Ahogy a vonat így jön északnak, itt Felvár után, ennél a nagy fordulónál, a vashídon túl, egyszerre megcsapja az embert a hideg. Hirtelen változik a hőmérséklet.

Báró. Mert ott kijön a vasút is, az országút is, a védett völgyből. Ott mindig nyargal a szél.

Litvay. Rögtön megérezte a torkom. Abban a pillanatban.

Edit _erőltetett kedvességgel_. Még csak az kéne, hogy valami kellemetlenség érje. Nem venném a lelkemre, hogy a publikum miattunk nélkülözze még ha csak egy estére is.

Litvay. Végtelen kedves. De igazán nem kényeskedésből beszélek erről annyit. Rabszolgája vagyok ennek a furcsa kis műszeremnek. _A torkára mutat._ Nagyon bosszankodnám, ha megakadályozna holnap abban, hogy kimenjek a vadászatra. Olyan boldogan gondoltam rá az egész úton… arra a friss, fölemelő, lélekvidító valamire, amit csak vadászaton érez az ember.

Báró. Majd csak jobban lesz reggelig.

Litvay. Adja Isten. De nem hiszem, mert gyanusan viselkedik. Ideges és csökönyös jószág ez. Ismerem a módját, ahogy kezdi…

Báró. És most úgy kezdi?

Litvay. Olyanformán.

Báró. És akkor nem tart velünk holnap?

Litvay. Rabszolga vagyok, báró úr.

Báró _kedvetlenül_. Lássa, így jár az ember, ha a személyvonattól fél. Meghűl a gyorsvonaton.

Litvay. Mindegy no. Hagyjuk ezt. Mindenesetre várok reggelig. Ha addig rosszul viseli magát, legföljebb itt kuksolok egész nap e mellett a jó tűz mellett… és fájó szívvel gondolok a jókedvű vadászokra.

Báró. Sajnálnám, ha nem jöhetne.

Litvay. Bosszantó is ez… amikor az ember ilyen érzékeny kis műszerből él.

Báró. Erőszakolni semmiesetre sem szabad. Ha nem jön, itt marad. _Kis szünet._ Itt marad a tűz mellett.

Edit. A főispánnéval fog sakkozni.

Litvay. Isten ments. Csak arra ne ítéljenek, kérem.

Báró. Pedig számítottam önre. A helye is ki volt már jelölve.

Litvay. Meglesznek nélkülem is.

Báró. Megbolygatja egy kicsit a dolgokat. De mindegy.

Edit. Az uram szereti a pontosságot, a rendet, ez a szenvedélye.

Báró. Ez a szenvedélyem. No mindegy. Már csak azért is sajnálhatja, mert a legjobb puskáim egyikét szántam önnek.

Litvay. Mindenesetre nagyon köszönöm.

Báró. És… _Fölkel_… és ha már kosarat adott neki, várjon, behozom, legalább bemutatom magának… _kimegy jobbra._

Edit _szemével követi, figyel, aztán az ajtóig megy, amelyen át a báró kiment._

Litvay. Mi az?

Edit _az ajkára teszi az ujját_. _Kis szünet. Izgatottan, halkan._ Menjen el, utazzék el, reggel korán, most, azonnal.

Litvay. Miért? Mi történt?

Edit. A legrosszabb. Az uram hallgatózott. Mikor megcsókolt. Ne kérdezzen. Utazzék el.

Litvay. De kérem…

Edit. Mindent tud, mindent tud. Kérem, az Istenért, ne beszéljen egy szót se, rögtön menjen, utazzék, könyörgöm… Imre… ha szeret, rögtön…

Litvay. Rögtön? De hát mi történt?

Edit. Most, mindjárt menjen. Menjen, az Istenért, ha én küldöm.

Litvay. Látta, mikor megcsókoltam?

Edit _hirtelen az ajkára teszi az ujját, hallgatást parancsolva és elsiet az ajtótól._

_Szünet. Némán állnak._

_A báró belép, két puskát hoz._

Báró. Itt van kérem. Itt a két primadonna. Az egyik a Marsall, a másik az Ezredes.

Litvay. Ezredes? Mi az? Rangjuk van?

Báró. Úgy van. Nézze: ez az Ezredes, ezt szántam holnapra magának. _Átnyujtja az egyik puskát. A másik nála marad._

Litvay. Gyönyörű jószág.

Báró. «Holland and Holland». Mind a kettő. Nekem beszélhetnek a belgákról és az új amerikaiakról, a világon egy puska van: az angol. És angol is csak egy van: Holland and Holland. Száz év mulva sem lesz más.

Litvay. És az ott a Marsall?

Báró. Ez. Tisztelettel nézzen rá. Amikor kaptam, ő is közlegény volt, mint a többi. Minden vadászat után előlépnek, aszerint, hogy hogy viselték magukat. Így lett az ott Ezredes, ez pedig Marsall.

Litvay. Több már nem is lehet.

Báró. Nem.

Litvay. Persze, ez az öné lesz holnap.

Báró. Természetes. Marsall nemcsak a legjobb fegyver, hanem a legjobb barát is. Marsall nem szeszélyes, Marsall nem perfid, Marsall pontos, mint egy mérnök és megbízható, mint a halál.

Litvay _visszaadja az Ezredest_. Milyen komoly szeretettel beszél róla.

Báró. Ez több mint szeretet. Ez barátság.

Litvay. Meg tudom érteni, bár csak «Sonntagsjäger» vagyok, mint a német mondja.

Báró _a Marsallal a kezében_. Olyan, mint egy ember. Nem olyan, mint az emberek. Mint egy ember, olyan.

Edit _idegesen_. Irtózom minden fegyvertől. Irtózom minden fegyvertől.

Báró. Ejnye, de ideges, édes fiam.

Edit. Nem akarom látni. Kérem!

Litvay. Furcsa. Pedig látványnak is szép az ilyen karcsú, finom, komoly instrumentum.

Edit. Borzadok tőlük. A gondolat, amit képviselnek, iszonyú.

Báró. Az asszonyi érzékenységnek lehet iszonyú. Én ezt a gondolatot hatalmasnak, emberfölöttinek találom.

Edit. Semmire másra nem valók, mint szenvedést okozni. És emberek vígan és büszkén gyártják és más emberek szeretni tudják. Kérem Sándor… idegessé tesz.

Báró. Bocsásson meg gyermekem. Elfelejtettem, amit mondani szokott.

Litvay. Érdekes, a báróné milyen komolyan haragszik rájuk.

Báró. Azt szokta mondani, hogy valami ördögi barátság fűz engem a fegyvereimhez. Hogy eladtam nekik a lelkemet.

Litvay. Az asszonyi gondolkodás kifogyhatatlan, ha féltékenykedni akar az urára.

Edit. Nem féltékenység.

Litvay. De én azt hiszem, ezért haragszik ezekre az ártatlan kis angolokra.

Edit _erősen_. Nem ártatlanok.

Litvay. Ártatlanok, mert nem felelősek. Marsall nem felelős azért, amit csinál.

Báró. Ön megsérti Marsallt. Marsall gondolkozik és cselekszik. Nem igaz, hogy eszköz. Marsalltól néha magam is félek, pedig ez nagy szó.

Litvay. Tisztelet, becsület neki, ehhez én nem vagyok eléggé vadász, én nem félek tőle. _Ezt már kissé célzatosan mondta._

Edit. Nem bánom, nevessenek ki vagy küldjenek el innen, de hagyják már ezt. Beszéljünk másról.

Báró. Én csak embertől és állattól nem félek. Egyetlen komoly ellenfél van: egy tárgy, amely egyszerre csak úgy kezd viselkedni, mintha akarata volna.

Litvay. Én nem tudok félni még ettől se. Én azt tartom, a félelem nem kívülről jön. Én képtelen vagyok félni. Belőlem hiányzik ez a képesség. Mint mikor valaki színvak. _Célzatosan_. Meg némiképen attól is függ, ki mennyire szereti az életét.

Báró. Ön mondja ezt? Hiszen még a torkát is félti.

Litvay. A torkomat igen. Az életemet nem. Én igazán színész vagyok, régimódi, könnyelmű komédiás, nekem a más minden könnye drága, de a magam élete olcsó. Katonának kellett volna lennem. De így se rossz. Oly mindegy.

Báró. Mi mindegy?

Litvay. Minden mindegy. _A szemébe néz a bárónak._ Betegség, párbaj, szerencsétlenség, ágyú, puska, revolver. Mindegy. Vonaton utazni van olyan veszedelmes, mint belenézni a Marsall kilenc milliméteres csövébe.

Báró. Csak hat milliméter.

Litvay. Annál szebb. _Leül_. Csak hat milliméteres?

Báró _a puskával a kezében_. Igen. Minek több? Mi itt erdőben vadászunk, rövid távolságokkal dolgozunk… én annak a pártnak vagyok a híve, amely azt mondja, hogy kis kaliber: nagy biztosság… Ha egyszer a golyó a szívbe talál, mindegy, hogy hat milliméter volt-e vagy kilenc és fél. Ennek a rendszernek például többek közt az az előnye is megvan, hogy… _Ez utolsó mondat alatt a puska ravasza körül akart mutatni valamit. A puska, amely e pillanatban a karosszékben ülő Litvay felé van fordítva, eldurran._

_Edit felsikolt. Igen nagy szünet._

Litvay. Úgy látszik… Marsall még sem olyan nagyon megbízható.

Báró. Érthetetlen.

Edit. Szent Isten… De hisz ez borzasztó… kérem… nem is merem kérdezni… Litvay… csak nem történt valami baja?

Báró _miután az asztalra tette a puskát, Litvayhoz közeledik. Halkan._ A jó Isten önnel volt.

Litvay. Velünk volt.

Edit. Nem érte semmi?

Litvay. Semmi.

Edit. De hát… hogy történhetett ez?

_Inas belép._

Báró. Mit akar?

Inas _némán áll_.

Báró. Mit akar? Nem csöngettem. _Rettentően néz az inasra. Ez a tekintet súlya_ _alatt kimegy. Ezalatt a báró:_ Ha a ház dől is össze, magának itt nincs helye addig, amíg nem hívják.

_Inas kiment. Szünet._

Báró _visszafordul_. Nagy szerencsétlenség mult el rólunk, Litvay. Férfiak vagyunk, nekem ehhez a helyzethez, amiben most itt állok, hiányoznak a szavaim. Történhetett volna másként is.

Litvay. Kérem, ne is beszéljünk róla. Szerencse, hogy így történt. Ne azt nézzük, hogy hogyan történhetett volna. Egyébként se vagyok pesszimista, de így utólag különösen nem.

Báró. Igaza van.

_Szünet._

Litvay. Mindenesetre furcsa betegség lett volna, ebbe meghalni. Az ember annyit gondolkozik azon, hogy miben hal meg. Erre sose gondoltam. Pedig aránylag gyakori eset.

Báró. Az én életemben először történik.

Litvay. Gyakori eset és a szép az benne, hogy nem minden alkalommal véletlen.

Báró. Határozottan így van.

Litvay. Azokban az esetekben, amikor véletlen… _Elgyengül a hangja_… azokban az esetekben, amikor véletlen… azokban az… esetekben…

Edit. Szent Isten! Litvay…

Báró. Mi az?

Litvay. Semmi… Kissé… _Elhallgat_.

Edit _mellette, hangosan_. Litvay!… Úgy látszik, mégis történt valami baja… Szóljon! Mért nem mondja meg?… Mért titkolja…

Báró _Edithez_. Kérem, uralkodjék magán.

Edit. Mért nem mondja meg… ha érte a golyó… Szentséges Isten.

Litvay. Kénytelen vagyok… bevallani… méltóságos asszonyom… nyugodjék meg… semmiesetre sem komoly… most érzem csak, hogy mintha megütötte volna a vállamat…

Edit. Hol?

Báró. A vállát?

Litvay _Edithez_. Ne izgassa magát, kérem. Itt a bal vállamon érzem. Lehet, hogy csak horzsolta. Semmiesetre sem beszélnék ilyen nyugodtan, ha… komolyabb dolog volna.

Edit. Orvost kell… azonnal orvost kell hívni.

Báró. Meg kell nézni.

Edit. Sándor… telefonáljon azonnal Jánosynak. _Csönget_. Az autó megy be érte Felvárra.

_A báró veszi a telefonkagylót, inas belép._

Edit. Az autó azonnal menjen be Felvárra, amilyen gyorsan csak tud. A kórházhoz menjen, Jánosy főorvos urat fogja kihozni. Azonnal.

_Inas el._

Báró _a telefonnál_. Központ? Kérem Felvár kilencet. _Vár._ Köszönöm. Kórház? Kérem azonnal Jánosy főorvos urat. Kérem. Jó, megvárom. Itt maradok a telefonnál.

Edit. De addig is, nem kellene?…

Litvay. Hozzá se szabad nyúlni. Ez a háború sebészi tapasztalata. Nyugalom, és az orvos legyen az első, aki hozzányúl. Az már bizonyos, hogy nem súlyos.

Edit. Vérzik?

Litvay. Nem. Úgy érzem, nem. Az ilyen kis nyilású sebek rögtön elzáródnak. Úgy látszik, csak izmon szaladt keresztül. Semmi az egész.

Báró _a telefonnál_. Jánosy főorvos úr? Itt báró San-Friano. Jóestét. Pár perc mulva ott lesz önért az autó, főorvos úr. – Baleset történt. – Puskával. – Nem, úgy látszik, nem súlyos. – Kérem. – Nagyon köszönöm. _Leteszi a kagylót._ A kapuban fogja várni az autót. _Litvayhoz._ Nem akarja, hogy lefektessük?

Litvay. A világért sem. Az orvosba is inkább csak a méltóságos báróné kedvéért egyeztem bele.

Báró. Ugyan kérem. Sose lehet tudni, mi komoly, mi nem komoly. Amért így az első percben nem okoz kellemetlenséget.

Litvay. Üljön le báróné. Nyugodjék meg, kérem. És beszéljünk tovább.

Edit. Egy pohár vizet, vagy konyakot?

Litvay. Semmit, köszönöm.

Edit. Úgy megrémültem, mikor az előbb elhallgatott… elsápadt…

Litvay. Most már… kezdek magamhoz térni. Inkább… azt hiszem… az idegesség tette.

Báró _Edithez_. Üljön le kérem. Most már ne bolygassa. Talán magának volna jó egy pohár víz. Vagy konyak.

Edit _pohárhoz nyúl_. Egy csöpp vizet… azt igen… _Leül._

_Szünet_.

Litvay. Mondom… azt hiszem, ott hagytam el… hogy aránylag gyakori az ilyen eset és a szép benne az, hogy nem mindig véletlen. Ön azt mondta, hogy így van.

Báró. Azt mondtam: határozottan így van.

Edit. Nem értem, mért mondja, hogy az a szép benne, hogy nem mindig véletlen. Mi ebben a szép?

Litvay. Egy puska, amely eldurran és vaktában golyót küld valahova, ez brutális és felháborító. De egy puska, amely gondolkozik és a véletlennel csak fedi magát, ez regényes, ez szép, ez hátborzongató.

Edit. Milyen furcsa, amit mond.

Litvay. A pillanat is furcsa, amikor mondom.

Báró. Lehet, de én úgy érzem, mintha ez az aforizma itt most nem volna helyén.

Litvay. Azt nem mondom, hogy helyén van. De ha már beszélünk róla, az embernek eszébe jut minden lehetőség.

Báró. «Lehetőség». Ez a szó ép úgy nem illik most ide, mint ez az egész fejtegetés.

Litvay. Meg kell bocsátania, ha kissé eltérek a társalgás szabályaitól. Nem érzem magam rosszul, de miután már orvost hívtunk, élek a beteg előjogaival.

Báró. Amelyek szintén csak bizonyos határokig terjednek.

Litvay. Amely határokat viszont lesz szerencsém nem respektálni.

_Szünet_.

Báró. Ön most nyugalommal tartozik magának.

Litvay. Ha ez az állapotomnak szól, köszönöm. De ha azt jelenti, hogy a téma, amelyről beszélek, nem kellemes, akkor még mérlegelni fogom, hogy mi esik most nekem jobban: a nyugalom-e, vagy a beszéd.

Báró. Ön felizgatja magát.

Litvay. Sőt ellenkezőleg. Igyekszem csillapítani magamat.

Edit. Litvay kérem…

Litvay. De igen nehezen megy.

Báró. Én megkönnyítem az ön dolgát. Nem érdemes minden szavát fátyolba burkolnia. Ha önnek az a célja, hogy erről a balesetről velem ilyen hangon beszéljen, akkor állok elébe.

Edit. Kérem magukat… de hisz ezt gyötrelem hallgatni…

Litvay. Nem is mulatságos, báróné. Bevallom, kezd elhagyni az angol hidegvér és ágaskodik bennem a paraszt.

Báró. Még mindig burkoltan beszél. De én segítek ezen. Az a paraszt, amely önben ágaskodik, azt szeretné mondani, hogy ezért, ami itt történt, nem a Marsall a felelős, hanem én.

Litvay. Még ennél is többet szeretne mondani.

Báró. Még ennél is többet? Ugyan mit?

Litvay. Hogy a Marsallnak semmi köze nincs ehhez az egészhez.

Báró. Csak nekem.

Litvay. Csak önnek.

_Pillanatnyi szünet._

Edit _feláll_. Most… nem tűröm egy pillanatig se tovább, hogy erről beszéljenek. Nem tűröm, nem tűröm.

Báró. Maga lesz szíves a helyén maradni és végighallgatni azt, ami itt elmondatik.

Edit. Nem hallgatok végig semmit, én…

Báró. Lesz szíves respektálni a parancsomat. _Edit leül._

_Szünet_.

Litvay. Ön mondta, hogy amért az első percben nem okoz kellemetlenséget, azért komoly is lehet. Amióta ezt mondta, magam is erre gondolok. És ha komoly is lehet, akkor nézzünk egymás szemébe és beszéljünk róla.

Báró. Tessék. Állok elébe.

Litvay. A puska lehet okos. Sőt a golyó is okos, amíg repül. Mikor egyszer valahol megáll, ott bolond szokott lenni. Ki tudja, mit akar ez, amelyik itt bennem van.

Edit. Hiszen… az előbb azt mondta, hogy csak horzsolta a vállát.

Litvay. Nem. Bennem van.

Edit. Az lehetetlen… hiszen akkor… De hát akkor tenni kellene valamit. _Feláll_. Így nem maradhat itt. Hogy lehet az, hogy itt ül és beszél?…

Litvay. Erről ne vitatkozzunk. Tételezze fel rólam, hogy tudom állni a fájdalmat. Rémület pedig nincs bennem. Már mondtam. Az életem pedig… sose tekintettem a magaménak. Kölcsön kaptam. Egyszer csak vissza kell adni. _Ezt mind halkabban mondta, mint aki fájdalmát férfiasan titkolva szenvedi._

Báró. Azt mondta, nézzünk egymás szemébe.

Litvay. Igen. És beszéljünk róla. Ön meg van győződve arról, hogy ez véletlen volt?

Edit _felkiált_. Véletlen volt! _Kicsit a férje felé húzódik._

_Szünet. Litvay hosszan néz Editre._

Litvay. A báróné már felelt.

Báró. Ha én önbe bele akartam volna lőni…

Litvay. Akkor holnap a vadászaton kellett volna találkoznunk. De én lemondtam a holnapi vadászatot. A torkomat féltettem. Mondtam, úgye, hogy az életemet nem, de a torkomat féltem. És lássa, milyen jó elv ez. Ha nem féltem a torkomat, holnap talán a szívem közepében van a hat milliméteres lyuk.

Báró. Ön félre nem érthetően mondja tehát, hogy én önbe most bele akartam lőni.

Litvay. Mondjuk, hogy így van. Vagy ne is mondjuk. Így van.

Edit. Ezt nem lehet. Ezt nem mondhatja!…

Báró. Ön vendégem és sebesülten ül itt. Mit feleljek erre most. Annak idején erőteljesen fogok erre megfelelni.

Litvay. És ha nem lesz már, aki meghallgassa a feleletét?

Edit. Azt nem mondhatja, hogy ez szándékosság volt, ilyen borzasztó percben ezt nem mondhatja… Még így sincs joga ilyet mondani…

Báró. Ne kényszerítsen, kérem, vitába, amelyben bilincseket hordok.

Litvay _izgatottan_. Fel van szabadítva minden bilincsből… ne respektáljon semmit. Beszéljen és feleljen, követelem.

Báró. Mi jogon követel tőlem maga bármit is?

Litvay. Azon a jogon… hogy talán… nem lesz többé alkalmam… önnel erről vitatkozni… Nem mintha bosszút akarnék most állani. De kiváncsi vagyok. Érdekelnek az emberek, az események, a véletlenek, a szövevények, az okok, a bűnesetek…

Báró. Kérem, kímélje a kíméletességemet.

Litvay. Hiszen én hallgatok… és ne nyugtalankodjék báróné, hallgatni is fogok. De ha ez a bolond golyó olyan bolond, mint amilyennek… most e percben megint… okom van feltételezni… akkor az én diszkrécióm csak addig tart, amíg én megvagyok.

Báró. Nem kértem a diszkrécióját.

Litvay. De én adom. Amíg… élek, addig ez itt… a hármunk dolga… Senkinek semmi köze hozzá. De… méltóságos uram… ha elkövetném azt a neveletlenséget, hogy egy úriháznál, ahova mulatságra hívtak… meg találnék halni… akkor a hallgatásom már nem használna semmit. Mert ilyenkor már idegenek szoktak beleavatkozni a dologba. Ilyenkor jön egy… egy igen komoly ember, aktákkal a hóna alatt. Akik vele jönnek, úgy szólítják, hogy «vizsgálóbíró úr». És ez az úr… még kiváncsibb ember, mint én. És neki könnyebb a kérdezősködés, mint nekem, már csak azért is… mert mikor ő kérdez, benne nincs egy… hatmilliméteres golyó. Ő megtud mindent, amit akar. És én, mondom, olyan kiváncsi ember vagyok, nekem borzasztó elgondolnom… hogy én ne tudjam meg azt, amit az az úr meg fog tudni. Amit… _Elgyengül, elhallgat._

Edit. Le kellene feküdnie. Hisz ez még annak is kínlódás, aki nézi… hát még magának, kérem… engedje meg, hogy segíthessünk magán…

Litvay. Tiltakozom. Tiltakozom. Senki hozzám nem nyúl. Majd az orvos.

Báró. Ön már nem is gyanusít, hanem nyiltan vádol. És ha igazán nem tart igényt a kíméletre…

Litvay. Nem.

Báró. Akkor meg is kapja a választ.

Litvay. Követelem.

Báró. Az ön vádja alaptalan, gonosz és aljas.

Litvay. Ön most hazudik.

Edit _felsikolt és felugrik_.

Báró. Maradjon nyugton, gyermekem. Tudhatja, hogy nincs olyan helyzet, amelyben magamat mérsékelni ne tudnám.

Litvay. Ön hazudott, mert ennek a puskalövésnek előzményei voltak.

Báró. Nem voltak előzményei. _Editre néz._

Litvay. Ismét hazudott. Mert voltak előzményei, még pedig ott, ahol most a szemével keresi őket.

Edit. Bocsásson meg… én nem adtam okot arra, hogy ilyet mondjon. Gondolja meg, hogy úriember létére mit beszél?…

Litvay _rá se néz az asszonyra_. Ön féltékeny volt.

Báró. Soha.

Litvay. Most az egyszer. Büszke vagyok rá.

Báró. Ki kell ábrándítanom, színész úr.

Litvay. A szomszéd szobából hallotta, amit a feleségének mondtam.

Báró. Nem hallottam semmit.

_Litvay Editre néz._

Edit _mintegy a tekintetre válaszolva_. Ön… nem mondott nekem semmi olyat… amiért az uram vádolhatná.

Litvay. De mondtam. Én önnek szerelmet vallottam. Én önt rábeszéltem arra, hogy hagyja el az urát és legyen az én feleségem.

Báró. Ezt ön az én feleségemnek nem mondhatta.

Edit. Nem is mondta.

Litvay _Edithez_. Ön nem adott rá okot, ön nem bátorított, ön visszautasított, de én mondtam. _A báróhoz._ És ön hallotta.

Báró. Ilyen mondatot ön nem mondhatott végig a báróné előtt.

Edit. Nem mondta. Nem mondta.

Litvay. Tegyük fel… csak ép tegyük fel… hogy az az úr, akit én az imént vizsgálóbírónak neveztem… öntől megkérdezné, hogy volt-e kettőjük közt… ezt a véletlen balesetet megelőzően… féltékenységi jelenet… ha ezt kérdezné, mit felelne ön?

Edit. Nem volt.

Litvay. Soha?

Báró. Soha!

Litvay. A bárónét kérem, hogy feleljen.

Edit. Soha… egy szó sem. Kérem, vigyázzon a szavaira, ha tud. Az uram még azt hihetné, hogy…

Litvay. Mit?

Edit. Ő oly lovagias, oly nyilt, oly férfi, oly férfi…

Litvay. Őméltósága nem azért hozta ki a Marsallt, hogy kényelmesen intézzen el egy válságot, amely…

Edit _rémülten_. Nem, nem, nem. Hol veszi ezt? Mért mondja ezt? _Folyton az urára néz._ Az uramról, az én uramról ilyet feltételezni!

Litvay. Vagyis ön, az egyetlen, aki mindent tud, ön… azon a nézeten van, hogy ez itt… szerencsétlen véletlen…

Edit. Litvay… nyugodjék meg egy kicsit… pihenjen egy kicsit… maga most olyan izgatott…

Litvay. Feleljen a kérdésemre.

Báró. Felelj.

Edit. Véletlen volt Litvay, én… én… dehát, hogy is képzelhette egy pillanatig is, hogy… hiszen ez borzasztó… soha az uram egy szóval se… ez képtelenség, amit maga itt gondol… ne nézzen így… most félek magától! _Sírva az urához menekül._

Báró. Ne sírjon gyermekem. _Gyöngéden magához öleli._ És ne féljen semmitől.

Edit. Ha te átölelsz… nem félek… ha a te erős karodban vagyok…

Báró _gyöngéden megcsókolja_.

_Csók után kis szünet. Litvay keserű mosollyal nézi a jelenetet, Edit lassan kibontakozik a báró karjaiból s rövidke ideig a szemére szorított zsebkendővel áll mellette, aztán lassan jobb felé indul, hogy kimenjen. Mikor az ajtó közelébe ér, Litvay feláll és megszólal._

Litvay. Egy percre kérem még, báróné.

Edit _megáll_.

Litvay. Ma este Pesten játszanom kellett volna. Még pedig egyik legjobb szerepemet. Az előadást lemondtam, hogy idejöhessek. Akkor még nem tudtam, hogy ma este mégis csak fogok játszani. Most már tudom és meg is mondom. Játszottam, még pedig ma játszottam el a legjobb szerepemet. _Nevet_.

_Edit visszajön, közelebb lép hozzá._

Báró. Mit jelent ez?

Litvay _nevetve_. Óh, sokat jelent. Nagyon sokat jelent. Milyen különösen néznek rám. Úgy látszik, már kezdik sejteni, mi történt itt?

Báró. Csak nem komédiázott?

Litvay. De bizony komédiáztam uram, még pedig jól, mint látom. Ne méltóztassanak olyan mereven nézni rám, így van, ahogy mondom. Nincs nekem semmi bajom, nincs én bennem semmiféle golyó, nem talált el engem az a híres angol puska, egy kis színészet volt az egész és nem vagyok hencegő ember, de konstatálom, hogy nem is volt olyan rossz színészet. Hasznosnak azonban biztosan rendkívül hasznos volt. _Nevet_. Az előkelő társaság, remélem, meg fogja bocsátani a szegény komédiásnak ezt a kis magánszorgalmi mutatványt.

Báró. Ön gúnyt űzött belőlem?

Litvay. Valóban úgy van, báró úr. De nem az ön bosszantására vagy a magam mulatságára történt. Nem. A játék komoly volt. Én szerettem az ön feleségét és ön belém akart lőni báró úr.

Báró. De most már aztán…