Part 3

_Mikor a függöny felgördül, Edit egyedül van a hallban. A kandalló előtt ül és olvas. Rövid szünet után balról belép az inas._

Inas. Méltóságos báróné, Litvay nagyságos úr van itten.

Edit _felkel_. Litvay úr? Hogyan.

Inas. Most érkezett a pesti gyorsvonattal.

Edit. Bocsássa be.

_Inas ajtót nyit. Litvay belép._

Litvay. Kezét csókolom. Bocsánatot kérek, hogy ilyen meglepetésszerűen jövök. _Kezet csókol._

Edit. Hozta Isten, Litvay. _Az inashoz, aki megáll a nyitott ajtóban, kifelé indul._ Várjon. _Litvayhoz_. Remélem, még nem vacsorált.

Litvay. De igen. A vonaton ettem az étkezőben.

Edit. Akkor kávét, teát?

Litvay. Teát fogok kérni.

Edit _az inashoz_. A miénkkel együtt. _Inas el._ Ami a meglepetést illeti, kellemesebb nem is érhetett volna. Köszönöm, hogy eljött, köszönöm, hogy most jött, hogy itt van.

Litvay. Nem haragszik ugye, hogy ilyen késő éjszaka rontok be. _Órájára néz._ Tíz óra mult. A vonat is késett vagy egy negyed órát. Persze maguk itt, ebben a vadonban korán fekszenek le.

Edit. Oh nem. Éjfélig mindig fenn vagyunk. De hogy esik, hogy megelőzte a többit?

Litvay. A többiek holnap reggel érkeznek. Most indulnak Pestről. _Órájára néz._ Tíz perc mulva indulnak a Nyugati pályaudvarról. Tegnap még úgy volt, hogy én is velük jövök, de ma délben gondoltam egyet és megszöktem előlük. Képtelen vagyok éjjel utazni azon a zsúfolt személyvonaton. Hálókocsi nincs, az ablakok rosszul záródnak, a fűtés minduntalan elakad és tudja, színész semmitől nem fél úgy, mint a meghűléstől. Az ilyen éjszakai döcögés után másnap olyan az ember, mintha megverték volna, meg aztán tovább is tart, mint a gyorsvonattal, szóval… _Editre néz._

Edit _mosolyogva_. Szóval?

Litvay. Szóval mindebből, amit itt előadok, egy szó sem igaz, drága Edit, azért jöttem előre, mert nem bírtam már magammal, mert előbb akartam itt lenni, mint a többi, mert ezt az estét akartam, itt, magával, vadásztársaság nélkül, mert szeretem, mert végleg oda vagyok, mert most már nincs a napomnak egy órája, hogy… _Megfogja a kezét._

Edit. Vigyázzon kérem. Az uram itt van a szobájában.

Litvay. Könyörgöm, ne szóljon még neki, hogy itt vagyok. Ezt a pár percet még adja nekem, hogy láthassam, hogy nézhessem a magam kedvére, hogy megfoghassam a kezét, hogy…

Edit. Nyugtalanná tesz Litvay. Üljön le kérem. Ebbe a nagy téli csöndbe, amiben itt élek, olyan váratlanul vág bele ez a maga szenvedélyes hangja.

Litvay. Ne csodálja, hogy ilyen bolond vagyok. Már tizenegy napja, hogy elutaztak Pestről, tizenegy napja nem láttam. Milyen gyönyörű. Milyen friss, bátor a tekintete.

Edit. A hegyek teszik, ezek a nagy, hideg hegyek itt. Az éles levegő. Maga sápadt.

Litvay. Mert virrasztok. Étel nem megy le a torkomon. Kínlódom Edit. Amióta azon a csütörtökön belépett a szobámba…

Edit. Az Istenért Litvay, vigyázzon. Maga a lármás városból jön ide. Itt a csönd az úr. Hallgatnak a szobák, a falak… Az uram a szobájában számol, minden percben bejöhet.

Litvay. Nem akarja hallani, hogy nálam volt.

Edit. Ugyan.

Litvay. Megbánta, hogy nálam volt.

Edit. Megbántam, de ez nem jelenti azt, hogy nem akarom hallani. Csak arra kértem, hogy vigyázzon. Milyen érzékeny.

Litvay. Ez az a fázisa a szerelemnek, amikor az ember nem is más, csak csupa érzékenység. A hiúság mindig érzékeny, de a legérzékenyebb ilyenkor, amikor még nem lakott jól. Az én éhes hiúságomnak kell az, hogy beszéljek erről a csütörtökről. Az egész úton édesen gyötört: milyen boldogság lesz magával beszélni arról, hogy végre mégis eljött hozzám, ott volt nálam.

Edit. Szegény Litvay. Százhúsz másodpercig voltam magánál. Néztük a másodpercmutatót. Két perc.

Litvay. De ott volt. Ott ült az én karosszékemben és én fogtam a kezét. Ha százhúsz év lett volna, akkor is olyan hamar repült volna az idő. Istenem, de boldog vagyok, hogy most itt vagyok.

Edit. Mondja csak… nem kellett volna magának Pesten ma este játszania?

Litvay. Honnan tudja?

Edit. Minden nap megnézem az ujságban a műsort. Ma este Cyrano megy és abban magáé a főszerep.

Litvay _megragadja a kezét_. Drága, drága, milyen boldoggá tesz. Számontartotta, hogy mikor játszom?

Edit. Látja.

Litvay. Istenem… itt messze, fenn a hegyek közt, mindig tudja, hogy én mikor játszom?

Edit. Sőt látom is.

Litvay. Hogyan?…

Edit. Nézze, mit olvastam? _Odaadja neki a könyvet._

Litvay. «Cyrano de Bergerac!»

Edit. Azokon az estéken, mikor maga játszik, kikeresem a könyvtárból a darabot. Mikor ott messze Pesten elkezdődik az előadás, én ide ülök a tűzhöz, olvasom, látom, hallom.

Litvay. Megbolondít Edit, megbolondít.

Edit. De ma megcsalt. Nem játszott.

Litvay. Lemondtam az előadást azzal, hogy rekedt vagyok. Még soha nem tettem ilyet életemben. Soha. A legpontosabb, a leglelkiismeretesebb színész vagyok. De mondom, most végem van. Nem tudom Edit, mi lesz velem.

Edit. Miattam… ott hagyta a tapsot, a sikert?

Litvay. Mi az mindehhez az egy pillanathoz képest. És ahhoz, hogy magával töltöm ezt a szép téli estét, itt a kandallónál, hogy magával egy fedél alatt fogok aludni itt, a zord hegyek közt, ebben a magános várkastélyban.

Edit. Úgy beszél, mintha csak mi ketten volnánk itt a zord hegyek közt. A zord hegyek közt… a báró is itt van velünk.

Litvay. A báró.

Edit. És holnap itt lesz velünk még kilenc lármás úriember, falánk vadászok, szomjas vendégek, csökönyös anekdotázók, szivarozók, kártyázók, pálinkázók…

Litvay. Na látja. Most már tudja, miért jöttem én előre.

Edit. Fel fog tünni az uramnak.

Litvay. Ő nem nézi a színházi műsort.

Edit. Azt nála sohse lehet tudni. Az uram síma és hallgatag. Hat éve nézek a szemébe és nem bírtam a mélyére látni. Az uram…

Litvay. Hatvan éves.

Edit. Hatvan éves.

_Szünet_.

Litvay _feláll_. A borzadály megy végig rajtam, ha erre gondolok és magára nézek. Ezen megyek én tönkre. Hatvan éves. Nem bírom ezt a gondolatot.

Edit. Megnyerte az úrlovasok nagy díját.

Litvay. Ez a forró, szép, fiatal élet…

Edit. Nagyszerű faj. Az apja kilencven éves korában minden reggel megverte a vívómesterét.

Litvay. Írtózom ezektől az örökfiatal öregemberektől.

Edit. Az apja száznégyéves volt. Ő azt mondja, csak százig fogja vinni, mert benne már osztrák vér is van.

Litvay. És maga, itt, mellette…

Edit. Hajnalban kel, szeszt nem iszik, vív, lovagol, vadászik, súlyt emel, azt mondja, abból a jó olasz fajtából való, amelyik a legöregebb bibornokokat adja, akik három pápát is túlélnek. A szomszédait, a magyar urakat sajnálja, mert esznek-isznak és korán halnak meg.

Litvay. Nem lehet Edit, nem lehet, hogy maga mellette maradjon, vele maradjon.

Edit. Ne bántson Litvay. _Felkel_.

Litvay. Ez a bársony forróság, ez a fiatal vér, ennek a szívós vénségnek a karjaiban…

Edit. Hallgasson kérem.

Litvay. Nem hallgatok Edit, nem bírok hallgatni. Felháborító erről a kicsattanó szép szájról hallani a vénség dicséretét, hogy milyen erős, milyen férfi…

Edit. Litvay…

Litvay. A kép, ami ilyenkor a fantáziámban megjelenik, olyan kínzó, hogy nem bírom. Velem fog jönni Edit, elviszem, elrablom innen, az enyém lesz… a feleségem lesz…

Edit. Nem.

Litvay. Miért dicséri? Kacérságból? Hát van erre még szüksége? Hiszen őrült vagyok, hiszen úgy felforral, hacsak ránézek…

Edit _nyugtalanul_. Mint a tűz, úgy éget a hangja, a tekintete. Litvay, felforgatja az életemet.

Litvay. Bántja ha beszélek?

Edit. Éget, elszédít…

Litvay. Szeret?

Edit. Valami rendkívüli hatással van rám. Néha úgy érzem, hogy azt csinál velem, amit akar. És ilyenkor menekülésből beszélek az uramról. Nem kacérság ez.

Litvay. Hiába vergődik, hiába menekül. Hazudik. Ez a furcsa idegessége, ez a változó tekintete… amely hol olyan, mint az apácáé, hol meg mint a boszorkányé, ez mind azért van, mert öli a vérét, öli az idegeit, minden percben legyilkol egy gondolatot.

Edit. Ne bántson, ne bántson…

Litvay. Mint a rossz kályhából, száz hasadékon át villog a belső izzása. Tudom, mért mosolyog. Ismerem a történetet. Egyszer már eloltott egy ilyen tüzet.

Edit. Kétszer. Már kétszer.

Litvay. A férfin mult, higyje el. De most nem fogja eloltani. Ezt nem.

Edit. Nehéz lesz. Borzasztó lesz. De meglesz.

Litvay. Nem, nem. Elhiszem, hogy csak játszani akart ezzel a tűzzel, csak mulattatni akarta magát. De nálam komolyra fordult. Velem fog jönni, elválik tőle. A millióit nem tudom pótolni, de szegény ember azért nem vagyok. Egy szem igazgyönggyel nem lesz kevesebbje. Egy szál csipkével nem lesz szegényebb, erre esküszöm. És ha igaz az, hogy úgy vágyódik a színpadra…

Edit. Ne kínozzon Imre, ne lázítson.

Litvay. Oh, csak igaz volna, hogy lázítom, két nap, két éjszaka beszélnék egyfolytában. De félek, hogy amit mond, az csak egy-egy percre forralja fel. Amint elhallgatok, kihűl.

Edit. Ha hallgatom, teljesen a hatása alatt vagyok. Ha elmegy, néha fáradtságot érzek.

Litvay. Látom én ezt, Edit. Ha szerelmes volna…

Edit. Szerelmes vagyok.

_Szünet. Litvay gyorsan hozzálép és megcsókolja a kezét._

Litvay. Itt hagyja. Velem jön. Az enyém lesz.

Edit. Nem.

_Szünet_.

Litvay. Rettenetes. Ilyen égő szó után ez a jéghideg «nem».

Edit _idegesen_. Kérem, engedje meg, hogy behívjam az uramat.

Litvay. Elég volt belőlem?

Edit. Nyugtalan vagyok. Nem jó magával ennyit beszélnem.

Litvay. Hiába, mert én úgy se nyugszom. Mindig és mindenütt a nyomában leszek. A másodperceket is kihasználom, hogy a fülébe súghassak, hogy hívjam… most már láthatja, hogy nem valami szegény kis kalandra kérem. Az életét akarom és az életemet adom.

Edit. Nem akarom ezt hallani.

Litvay. A szeme nem ezt mondja.

Edit. Imre, óvakodjék tőlem. Fogadja el azt, amit kap és ne kívánjon többet. Lássa, milyen őszintén mondtam meg, hogy szerelmes vagyok magába. Épp ilyen őszintén kérem, ne lázítson. Hagyjon meg az életemben. Most még talán kiheverem ezt…

Litvay. Kiheveri?

Edit. Most még… talán. Elég volt ennyi. Ez jól esett, ez kellett. De több?… nem, nem! Égjen mellettem valaki, de csak addig, amíg nem fáj. Tüzeljen és ragyogjon minden, de csak amíg a szemem bírja. Óvakodjék tőlem Imre.

Litvay. Én nem félek a tűzhaláltól. És épp, mert tudom, hogy nem szabad abbahagynom ezt a harcot, épp ezért vagyok most itt. És folytatom, szünet nélkül. Nem engedem kihűlni Edit, üldözni fogom az égő akaratommal. Itt maradok. Nem, nem megyek holnap vadászni, Edit. Elárulom magának. Azzal jöttem ide, hogy ez lesz az utolsó, a nagy küzdelem. Ürügyet találok és holnap itt maradok maga mellett egész nap, és az életemet teszem rá, hogy dűlőre jut a sorsunk. Vagy nem látjuk egymást többé, vagy velem jön és a feleségem lesz.

Edit _nyugtalanul_. Nem megy a vadászatra?

Litvay. Nem.

Edit. Nagyon kérem, ne tegye ezt. Nagyon kérem, vigyázzon. Rám is, magára is.

Litvay. Nem akarok vigyázni. Most már játszani akarok mindennel, még az életemmel is. Tudom, hogy nem érem el magát Edit, ha mindent fel nem gyujtok.

Edit. Csöndesebben, az Istenért… az uram… _Menni akar jobbra._

Litvay. Nem bánok semmit. Nem félek senkitől. _Megcsókolja._

Edit _kiszabadítja magát_. Őrült! _Kis szünet. Csönget._

Litvay. Őrült vagyok. _Leül._

Edit. Ha most bejön az uram, mindent meglát az arcunkon. Olyan a szeme, mint a sólyomé.

Litvay. Ne felejtse el, hogy színész vagyok.

Edit. Ne felejtse el, hogy férfi. Menjen fel, azt fogom mondani, hogy átöltözik.

_Inas belép, hozza a teás edényt. Egy huszár a teás asztalkákat hozza, leteszi._

Edit. Kérem, mutassa meg Litvay úrnak a szobáját.

_Inas felmegy a lépcsőn. Huszár el._

Litvay. Viszontlátásra. _El az inassal._

Edit _a tükörnél a haját igazítja_.

_Inas visszajön. Megáll._

Edit. Mondja meg az uramnak, hogy itt a tea.

_Inas jobbra el._

Edit _a teás edényt rendezgeti_.

_A báró belép._

Báró _hatvan éves, hófehér, nagyon elegáns, nagyon fiatal ember. A teás edényre néz._ Három csésze?

Edit. Három.

Báró. Kié a harmadik?

Edit. Hogyan? Még nem beszélt Litvayval?

Báró. Nem. Vagyis Litvay úr megérkezett.

Edit. Azt hittem, már látta. Most öltözik át a szobájában.

Báró. Érdekes. Litvay úr már itt van. Csak holnap reggel kellett volna érkeznie a többi vendégekkel együtt. És ő már itt van.

Edit. Azt mondja, félt az éjszakai utazástól.

Báró _élesen_. Maga már beszélt vele?

Edit. Igen.

_Szünet. A báró a teához nyúl._

Báró _gúnyosan_. Hát mitől félt Litvay úr?

Edit. Az ilyen művészember, színész, nagyon félti magát a meghűléstől. Azt mondja, ha éjjel utazik, meghűl a vonaton, azért jött előre a gyorssal.

Báró _gúnyosan_. Előrejött a gyorssal.

Edit. Ejnye de furcsán beszél.

Báró. Kicsoda?

Edit. Maga.

_Kis szünet._

Báró. Na hát édes fiam, most jól figyeljen ide. Mindenesetre örülök, ha észrevette, hogy furcsán beszélek.

Edit. Nem volt nehéz észrevenni.

Báró. Annak is örülök. És amit most fog tőlem hallani, azt még könnyebb lesz megérteni. Üljön le gyermekem és figyeljen jól. Azon kezdem, amit kevésbbé tartok fontosnak.

Edit. Figyelmeztetem, hogy Litvay itt van a szobájában és minden percben bejöhet.

Báró. Ön, mint látom, figyel a szomszéd szobákra. Az előbb, igen helyesen errefelé figyelt. _A szobájára mutat, ahonnan kijött._

Edit. Mit akar ezzel mondani?

Báró. Ne térjünk el a tárgytól. Mondom, a kevésbbé fontossal kezdem. Azzal, hogy ez a színész önt itt az előbb megcsókolta.

Edit. Nem igaz.

Báró. Mondom, nem fontos, mert nem ez a lényeg. Túlfűtött ember, fiatal, szerelmes, művész. És maga ma különösen szép. És ahogy viselkedik vele már két hónapja…

Edit. Ezt visszautasítom.

Báró. Nagyon szépen fejezte ki magát. De hiába. Én ezt jobban látom, mint maga. Maga még nem is sejti, hogy flörtöl valakivel, amikor én már tudom. Olyan ez, mint mikor valaki megszokja az erős parfümöt. Ő már nem érzi, de mások annál inkább. De bármennyire vesztette is el az érzékét az ilyesmi iránt, azt nehéz volt észre nem vennie, hogy megcsókolták.

Edit _feláll_. Már egyszer mondtam…

Báró. Várjon kérem. Talán, ha egy percig vár, felesleges lesz az, amit most mondani akart. Én lassan jöttem erre felé a szobámból, mikor itt erős beszélgetést hallottam. Ha a beszélgetés hirtelen el nem halkult volna, nem találtam volna semmi különöset az egészben. De hirtelen csönd lett. És nem láttam, de hallottam, hogy megcsókolták. Ennek olyan speciális hangja van, az ilyen erőszakos csóknak, hogy nem lehet félreismerni. Ahogy hirtelen elakad a beszéd, ahogy egy nehéz testmozdulat megdobban a padlón, az erővel elfojtott védekező kiáltani-akarás. Nem lehet itt tévedni.

Edit _erősen_. És ha mégis?

Báró. Utána ön azt mondta neki, őrült. És ő azt felelte: őrült vagyok.

Edit. Ezt azért mondtam, mert…

Báró. Azután pedig igen okosan, a szobájába küldte. Nem érdemes megerőltetni a női ravaszságát. Már csak azért sem, mert én nem ezt tartom a fontosabbnak. _A teához nyul._ Ne legyen ideges, édesem, üljön le. Vegyen rólam példát. Beszéljünk nyugodtan. Üljön le, gyermekem.

_Edit leül._

Báró _miután ivott a teából_. A fontosabb az, hogy ön ezt a színészt Pesten meglátogatta a lakásán.

Edit _felkel_. Ez borzasztó, amit itt velem csinál.

Báró. Ne izgassa magát gyermekem, erre még ráér. Eljön még ennek is az ideje, még pedig nemsokára. Csak ne siessük el a dolgokat. Ön Litvaynak a lakásán volt. Igaz?

Edit. Igaz, de ha tudná, hogy történt…

Báró. Ha nem tudnám, nem volnék ilyen halálosan nyugodt. Azt is tudom, hogy teljesen ártatlan látogatás volt: ön négy perccel azután, hogy a kapun belépett, ismét kijött az utcára.

Edit. Figyeltetett.

Báró. Örüljön, hogy figyeltettem, mert magának ugyan soha nem hittem volna el, hogy csak két percig volt benn a színésznél. A detektivem óramutatója menti most meg magát.

Edit. Kérem, ne gyötörjön tovább. Nem bírom ezt a hamis hidegségét, ezt az álnok nyugodt hangot. Mondja meg, mit akar. Öljön meg, vagy kergessen ki az éjszakába. De ezt nem bírom.

Báró. Megölni nem fogom, mert maga nélkül nem élnék tovább. Ezt tudja. Kár is ilyen csacsiságot mondani. Kikergetni az éjszakába? Hogy Litvay úr utána rohanjon és nagy büszkén elvezesse szerény lakába? Ugyan kérem. De cselekedni mindenesetre fogok.

Edit. Cselekedjék, amit akar, de ne kínozzon. _Balra megy._

Báró. Ha ez az ember a szeretőjévé akarná tenni magát, akkor nekem nem volna dolgom. Önre bíznám. Tudom, hogy ez az úr pórul járna. A végtelen tiszteletem ön iránt abból a két esetből fakad, amikor ilyesmit akartak öntől és megbukottan kullogtak el. Pedig ön mind a két esetben szerelmes volt.

Edit. És most?

Báró. Most is szerelmes.

Edit. Hát akkor most miért nem bízik bennem?

Báró. Mert a színész nem kalandot akar. Nem tudom, ön elhiszi-e neki, mikor ezt mondja, de én elhiszem. Kérem, higyjen neki. Ez nem csirkefogó. Ez egy rajongó, derék, melegszívű fiú. Ez magát el akarja rabolni tőlem és feleségül akarja venni. _Feláll_. És ez az, gyermekem, amiért én közbelépek, amit a mult két esetben nem tettem.

Edit. Nincs rá szükség most sem.

Báró. Ezt rosszul tudja fiam. Mintha apja volnék, úgy mondom: szükség van rá. Maga itt mellettem fázik egy kicsit. Tudom. És melengeti magát az ilyen dolgokkal. Ez veszedelmes volna más asszonyra. Magára nem. Maga tisztességes. Érzéki, de nagyon tisztességes. És okos. És hízelgek magamnak azzal, hogy fél is tőlem. Azt is jól teszi, nagyon jól teszi. Tudja maga, hogy jól teszi. De most itt az első eset, amikor nagy baj van.

Edit. Csalódik, Sándor.

Báró. Tudja maga, hogy nem csalódom. Ez a színész magát egy műkedvelői szerepre tanította s maga egyszerre szeretett bele a színészbe is, meg a mesterségébe is. Tudom, hogy mindig sírt a szívében a színpad után. Ha én nem jövök érte, talán színésznő lett volna. Mondta, sokszor.

Edit. Mondtam.

Báró. És most izzik a maga kis lelkében minden. Ez a kedves, jó, csinos fiú, ez az ő nagy tiszta szerelme, és ez a színesen lobogó perspektíva, együtt a színpadon, szerelem, siker, dicsőség… Maga elveszett rámnézve, gyermekem, ha én még csak egy óráig is várok a közbelépéssel.

Edit. És mi az, amit cselekedni akar?

Báró. Rátérünk arra is. Nem kívánja ugye, hogy most szerelmet valljak magának. Nem is teszem. Csak röviden jelzem, hogy az én életemnek az estéje a magáé. Maga nélkül egy óráig nem akarok tovább élni. Nem kellenek ehhez szép szavak. Nincs halálosabb szerelem, mint az enyém. Az én koromban az élet roppant becses és a szerelem egy az élettel. Aki hatvan éves korában szerelmes, az már ezzel hal meg. A cél természetesen, hogy minél később. Kalandokat, megbánásokat, visszatéréseket már nem érek rá megvárni. Nekem kegyetlennek kell lennem a magam védelmében, mert rövid az időm.

Edit. Nagyon elkomolyodik. Ezt nem szeretem. Eddig könnyedén és okosan beszélt. Szerettem azért, amit eddig mondott. De ez más. Ez magánál szokatlan.

Báró. Nem adom oda a színésznek, Edit. Maga talán még nem tudja, de én tudom, hogy vele akar menni.

Edit. Jobban tudja mint én?

Báró. Sokkal jobban. Ez az első ember hat év óta, aki veszedelmes rám nézve. De ez aztán nagyon veszedelmes. A torkomon érzem a hideg kését. Az őseink tudták, mit csináljanak ilyen esetben. A franciáknál a szív volt divatban. Kivágták a szívet az ilyen fiatalemberből és felszolgálták vacsorára a szép hitvesnek.

Edit. Milyen fagyosan mondja ezt.

Báró. Az én őseim, lenn délen, Olaszországban nem voltak ilyen teatrálisak. Egy San-Friano finom porrá tört gyémántot szórt az ő Litvayjának az eledelébe. A gyémánt minden tekintetben rendkívüli kő, gyermekem. Ha porrá törik, csupa kis éles szemecske lesz belőle, ami lassan átszúrja a beleket, ha lenyelik. Eltart egy hónapig is, amíg végez. De hát ez elmult a reneszánsszal, fájdalom. _Lehajtja a fejét._

Edit. Sohse hallottam ezen a hangon beszélni, Sándor. Most félek magától.

Báró. Párbajhoz öreg vagyok. Nem magához a víváshoz, vagy a pisztolyhoz, hanem ahhoz, hogy meghaljak. Semmi szín alatt nem akarok meghalni, gyermekem. Erről szó sem lehet. Húsz év előtt, szívesen, bármely napon. De most már nem. Ez érthető, ugye? És nincs a véremben a szerencsejáték. Amért valakinek tetszik a feleségem, nem állok oda a golyója elé hazardirozni. Hogy engem is megöljön és a feleségemet is elvigye. Ilyesmi még a bécsi udvarnál se ragad rám, ahol pedig sokat éltem. Nem gyermekem, az én őseim kereskedők voltak. Fegyveres kalmárok. Arról voltak híresek, hogy mindig megverték a rablógrófokat, akik ki akarták fosztani őket. Mi védekezünk, gyermekem.

Edit _feláll rémülten_. Mindez, amit beszél, valami rettenetes cél felé mutat. Maga, aki oly hallgatag, most ennyi mindent mond… és ilyen különös dolgokat…

Báró. Tulajdonképpen mindezt el is hallgathattam volna. De mert olyan végtelenül szerelmes vagyok magába, el kellett mondanom. Cselekedni fogok, ezt itt most, életemnek ebben a legsúlyosabb órájában bejelentem magának. Mert tudnia kell, hogy nem véletlenül cselekszem. Be kell, hogy avatva legyen. Éreznie kell az erőmet, a rettenetes erőmet élet és halál fölött. Meg akarok nőni a maga szemében, felnyúlni, megvállasodni, kipirosodni, megfiatalodni. Látnia kell, ahogy határozok és cselekszem.

Edit. Szent Isten… Sándor… Mit akar?

Báró. Én úgy érzem, maga már tudja, mit akarok.

Edit. Ne beszéljen így, ne beszéljen így, az Istenért, minden tagom reszket, ha ezt a hangot hallom… mit akar? Mit tervez?

Báró. Ismeri a «Marsallt?»

Edit. Sándor…

Báró. Tudja, ki a Marsall. Az én szép karcsú angol puskám, amelyikkel holnap a vadászatra megyek.

Edit. Nem fog a vadászatra menni!

Báró. Kicsoda? Én?

Edit. Maga sem.

Báró. Téved. Én is ott leszek. Mindnyájan ott leszünk. Szép vadászat lesz. Szép, régimódi, komoly, férfias vadászat.

Edit _izgatottan_. Sándor, én nem ismerek magára. Maga elveszítette a józanságát, azt a gyönyörű komolyságát, amiért úgy szerettem. Kisiklott, Sándor, valami eltört magában, hogy egyszerre így… Istenem!

Báró. Valami eltört bennem.

Edit _izgatottan_. Kérem, térjen eszére… Legyen megint okos és kedves… Túlozza ezt az egész dolgot Sándor, könyörgöm, ne lovalja bele magát ebbe a tévedésbe! Engem ez az ember nem érdekel jobban, mint azok, akiket kidobtam.

Báró. Hazudik édes gyermekem.

Edit. Ha kívánja…

Báró. Csak ne esküdjék, ez bántja az izlésemet.

Edit. Ha kívánja, még most, este elküldöm, nem látom soha többé…

Báró. Ez mind lehetséges, de ha nem cselekszem azonnal, nekem van végem.

Edit. Az Istenért, Sándor… Mi történik itt most velünk?

Báró. Az, aminek történnie kell.

Edit. Most le kellene térdelnem, a kezét csókolnom… és sikoltoznom kellene… Sándor… ez iszonyú… és maga azt hinné, hogy a szeretőmet féltem… pedig esküszöm, magát féltem attól, amit tenni akar, magát és magamat! Nem bírom ezt, hisz ez rettenetes, hogy ez így, egyszerre rámszakadt…

Báró. Meg kellett, hogy mondjam. Velem kell jönnie mindenüvé. A pokolba is.

Edit. Elküldöm, kidobom, most, rögtön, azonnal…

Báró. Utána megyek.

Edit. Nem hisz nekem?

Báró. Irigylem fiam, hogy maga hisz magának. És imádom ezt a jóhiszeműségét. Egy hét mulva azt mondaná: «Érdekes, sohse hittem, hogy mégis el fogom hagyni az uramat!»

Edit _izgatottan_. Szánjon meg Sándor. Higyjen nekem, engedje meg, hogy megesküdjem mindenre, szegény boldogult anyám…

Báró _az ajkára teszi a kezét_. Nem kell ezt végigmondani. _Szünet._ Most pedig egyenesen megtiltom, hogy erről még egy szót beszéljen.

Edit _nagyon izgatottan_. Nem, nem, és ha százszor is…

Báró _erősen_. Megtiltom! Értette?

_Edit nézi őt, fél tőle, elmegy tőle és a kandallóhoz megy. Szünet. Litvay belép._

Báró _mialatt Litvay lefelé jön a lépcsőn_. De soká diszítjük magunkat kedves művész úr. Jó estét. _Kezet fognak._ Hallom, hogy a mi személyvonatunktól ijedt meg úgy.

Litvay. Bizony attól, kedves báró úr. Olyan az, mint a kígyó: lassan mászik és hideg.

Báró _Editre mutat_. A feleségemmel már beszélt, ugye?

Litvay. Óh igen, már volt szerencsém a bárónéhoz. _A teás asztalhoz lép._ Megengedi, hogy egy kis teát öntsek, ha ugyan még nem hűlt ki.

Edit _odalép_. Ez a takaró melegen tartja. De ha akarja, csinálnak frisset.

Litvay. Óh köszönöm. Nem, nem. A világért sem. Ez nagyszerű. _Megérinti a kannát._ Forró.

_Szünet_.

Báró. A szobájával meg van elégedve?

Litvay. Elragadó. Azok a kedves pirosvirágos függönyök és a széles ágy.

Báró. A piros szobában lakik?

Litvay. Abban.

Báró. Akkor az az én legénykori ágyam.

Litvay. Gratulálok.