Part 2

Ernő _leinti_. Felületes beszéd. Én olvastam Holmest, Appleton Morgant, Pottot, Donnellyt, Wigstont, a német Bormannt, Schippert, Wülkert, ezek mind a Bacon-kérdéssel foglalkoznak, de engem nem tántorít meg semmi. De nem is ez a fontos: Shakespeare-e vagy Bacon, a fontos az az agyvelő, amelyet a hagyomány Shakespearenek nevez: a fontos a költői mű. _Learre mutat._ Lear a fontos, íme ez a fontos, az alak, amely háromszáz év óta él, szenved és megindít bennünket. Így hát rám nézve a kérdés két részre oszlik: külső és belső akadályok forognak fenn. Fizikaiak és pszichikaiak. Kezdjük a külső vagyis fizikai gátlásokkal. Én a testi fenyíték gondolatával jöttem ide. _Lear mozdulatot tesz._ A testi fenyíték minden szokásos nemét akartam alkalmazni. _Lear mozdulatot tesz._ De itt bukkanok a fizikai akadályokra. Teszem, én őt szíves-örömest megpofoznám…

Burgundi. De uram! _Lear eltakarja arcát hajával._

Lear. Ah!… _Egy lépcsővel följebb lép._

Ernő. Sőt meg akarom pofozni, várjunk kérem, mert ez volt szándékom és ettől reméltem kielégülést, azt, amit a német Entspannungnak nevez. Nem tudom, meg fogom-e őt pofozni. E pillanatban nem tudom, bár a jelek arra vallanak, hogy nem fogom megpofozni. Miért? Először is nincs hova pofozni, annyi szőr van az arcán. Most, ugye, eltekintünk minden egyébtől, pusztán a fizikai akadályokat vesszük sorra. A pofonhoz csattanási terület kell, «az ütést nem lehet megmérni», mondja Benvenuto Cellini, a híres műötvös és verekedő. És igaza van. Célozni, hogy pont a szőrmentes kis arcterületet találja el az ember, azt nem lehet. A kedv elernyed. A pofonhoz kényelem kell, szabad tér, mint a német mondja: Spielraum, ami itt a szőrök miatt hiányzik. Helyes, hogy hiányzik, Lear nem történelmi alak, Lear mondai király, regebeli uralkodó. Kitünőnek tartom, hogy az ábrázoló művész a szakáll és haj terebélyének túlzásával jelzi, hogy a mesék világának aggastyán-királya áll előttünk. Így a szertelen tragikum, a fájdalom vad ereje mithikusabbá, általánosabbá, tehát mélyebbé válik. A fejére nem üthetek, mert azon korona van. Részben megsérteném az öklömet a korona kiálló hegyein, részben nincs nálam súlyosabb eszköz, mellyel, mint Arany mondja Toldijában: «agyába ronthatnám hitvány koronáját.» Maradna a rúgás. _Burgundihoz._ Mondja meg ön… _Burgundi tiltakozó mozdulatot tesz_… ez a kérdés csak forma… mondja, hova rúgjak neki? Ilyen hosszú ruhába nem lehet belerúgni. A láb tétova, mert a lábnak cél kell. Modern ruha mindent jelez. Zsakettnél, ha a hátsó két gomb alá rúgok, az esetek majdnem mindenikében teli találatra számíthatok. Zakónál oda, ahol végződik. De ilyen hosszú köntösnél ki vagyok téve annak, hogy a rúgás elhal a ruha üres redőiben, vagy túl alacsonyra veszem, épp oda, ahol holt-tér van, mint a német mondja: «Toter Raum». Reménytelen. Végső eszköz volna meghúzni a szakállát, de az meg nem az övé. Íme így védik őt a külsőségek, kardjáról nem is szólva.

_Harsonák. Ernő megrezzen._

Lear. Semmi. A zenészek próbálgatják a harsonákat.

Ernő. Ez volt a kérdés első része: a fizikai gátlások összesítése. Következik önvizsgálatom második része: a lelki, a pszichikai akadályok.

_Balról belép az ügyelő Helénnel._

Ügyelő. Bocsánat, Bánáti úr, ez a hölgy…

Ernő. Helén!

Lear _lelép az emelvényről_. Asszonyom… ön itt?

Helén _az urához_. Utánad jöttem, te meg vagy őrülve, te botrányt csinálsz, mi belekerülünk a lapokba, te szerencsétlenné teszel engem. _Sír._

Ernő. Légy nyugodt, nem csinálok botrányt. De neked itt semmi keresnivalód.

Helén. Hol vagyok én most? Mi ez itt?

Burgundi. Ez a színpad, nagyságos asszonyom. A Nemzeti Színház színpada.

Helén. És te mit csinálsz itt? Föllépsz?

Ernő. Nem tartozom neked igazolással. A nevemen ejtett foltot igyekszem kitisztítani. Távozzál innen. Itt semmi keresnivalód.

Helén. De mit csinálsz itt?

Ernő. Leszámolok a csábítóddal. _Learre mutat._

Helén. Ki az?

Ernő. Még kérdezed?

Lear. Bánáti vagyok, asszonyom.

Helén _elneveti magát_.

Lear _bosszusan, de méltóságteljesen lép fel az emelvényre._ Valóban nem érdemlem meg ezt a gúnyos kacagást.

Helén _nevetve_. Maga az?

Burgundi. Lear, a boldogtalan király. Ezt a drámát adjuk ma este, nagyságos asszonyom. Nincs ezen kacagni való semmi.

Helén. Maga az?

Ernő. Nem kacagni való perc ez. E felséges külső alól egy céda színész most számol el a becsületében megsértett hitvesnek.

Burgundi. Ne sértegesd.

Ernő. Hagyjon békében. _Learhez_. A megtévedt asszony néhány rövid szóban védekezett, mialatt Lear király a konyhába bujt. Most itt van az alkalom a szembesítésre. Azt mondta, mindössze kétszer látogatta meg. Így van?

Helén. Így.

Ernő. Nem téged kérdeztelek. Ő feleljen.

Lear. Így van. Kétszer voltam ott.

Helén. Nem tudom elhinni, hogy maga az. _Nevet._

Ernő. Ne nevess, bűnös feleség.

Helén. Nem vagyok bűnös. Ne beszélj velem úgy, mint egy bíró. _Sírva fakad._

Ernő. Amíg vádlott vagy, addig én bíró vagyok.

Lear. Ne idegesítsen asszonyom. Végezzünk uram, nemsokára kezdődik az előadás.

Ernő. Ne sírj, végezzünk hamar. Azt mondtad, semmi egyéb nem történt köztetek, mint csupán az, hogy ő vicceket súgott a füledbe. E háromszáz éves agg mesekirály. Úgynevezett pikáns vicceket.

Lear. Rágalom.

Ernő. Ő beismeri. Beismered?

Helén _sírva_. Igen.

Lear. Ha ő úgy akarja, legyen.

Ernő. Mik voltak azok a viccek? Hány volt?

Helén. Kettő

Ernő. Melyik volt az első?

Helén. Ne kínozz!

Ernő. Melyik volt az első? _Helén felé lép._

Burgundi. Ne bántsd a nőt.

Lear. Velem számoljon. Állok elébe.

Ernő. Melyik volt az első?

Lear. A «citadella».

Ernő. Ismerem. Aljas humor. Alkalmas arra, hogy becsületemet sértse. De most, e látvány hatása alatt képtelen vagyok háborogni. E szent öreg és a «citadella!» Ne szóljon. Ne mozduljon. Hagyjon meg a szuggesztióban. És mi volt a másik?

Lear _gőgösen_. Adolf és a bárány.

Ernő. Nem ismerem, de ez a cím eleget mond, mylord. Most már sokat tudok, de még nem mindent. _Helénhez_. Látom, hogy megtörtél az önvád súlya alatt. A pillanat komoly, ne hazudj. Felelj. Hozzád nyult ez az ember?

Lear. Soha!

Ernő. Nyult hozzád ez az ember?

Helén. Egyszer… a két elbeszélés közt… bevallom… a fülemhez ért.

Ernő. A kezével?

Helén. Nem. Az ajkával.

Ernő. Megcsókolt?

Helén. Nem. Csak érintett és én hideget éreztem a hátamban. _Sírva_. Mindent bevallok.

Ernő. Megállapítom, hogy ön belehelt nőm fülébe, úgy hogy nőm a hátában hideget érzett.

Lear. Én?

Ernő. E pillanatban oly távol áll e képtől mindez a szennyes pajzánság, hogy fel van függesztve idegrendszeremben a folyamat a gondolattól a tenyércsattanásig.

Lear. Négy felnőtt gyermekem van!

Ernő. Az nem hat rám annyira, mint a korona, köntös és szakáll, bár attól félek, a varázs enged, sőt már érzem, hogy valamit engedett. E bűnös nő jelenléte is feszélyez. Ha ránézek… _Ökölbe szorított kézzel lép feléje._

Burgundi _védőleg lép közbe_. Vigyázz!

Ernő _izgatottan Learhez_. Üljön kérem hamar a trónra, mert mondom, enged a varázs, enged a varázs. _Lear hamar a trónra ül._

Burgundi _kiáltva_. Ramaszéder! Reflektor!

_A fény Lear fejére süt._

_Burgundi melléje ugrik és int a kulisszák mögé. Harsonák, mennydörgés. Lear felségesen áll a ragyogásban és dörgésben._

Ernő. Megkönnyebbülök. Így, azt hiszem, képes leszek még néhány percig uralkodni magamon. Gyorsan, összegezzünk, hidegvérrel. Az eset három részre osztható. Első rész: séták az állatkertben. Így van?

Helén. Igen.

Ernő. Második rész: látogatás a lakásban.

Helén. Igen.

Ernő. Harmadik rész: A váratlan támadás, mely ismét három alrészre oszlik: «A citadella», «Adolf és a bárány» s a kettő közt a pillanat, mikor e hölgy fülének egy részét a szájába vette.

Lear. Túlzás! Túlzás! Milyen brutális kifejezés!

Ernő. Szóval ez volt az egész.

Helén. Ez volt minden.

Lear. Valóban ez.

Ernő. Csodálatos. Ha kamgarn zakóban, fején saját hajával mondaná ezt, nem hinném, hogy csak ennyi volt az egész. Hallotta ön valaha hírét Piero Torrigianinak?

Lear. Nem én, uram, soha.

Ernő. Olasz festő volt, de nem a képeiről volt híres, hanem arról, hogy felpofozta Michel Angelot. _Kiáltva_. Michel Angelót.

Lear. Pfuj.

Ernő. Azt mondom én is. De mégis, mégis… _Támadólag indul feléje, de Lear felséges mozdulata visszatartja._ Borzasztó, hogy ilyen kulturám van. Rettenetes! _Egy pillanatig küzködik magával._ Ismeri ön Sir Thomas Lucy nevét?

Lear. Nem volt szerencsém.

Ernő. Sir Thomas Lucy volt az az angol nemes, aki Shakespearet megverte. Uram! Magát Shakespearet!

Helén. Megőrültél?

Ernő. Ez itt csak Lear király: szőr, festék, bádog, maszk és színész… és az maga Shakespeare volt. Mint kulturtörténész, megvetem és megbélyegzem Sir Thomas Lucyt, de mint ember, e pillanatban irigylem az objektivitását. _Hirtelen elhatározással._ Egyszerűen és magyarul: nem tudok önnek a torkára ugrani és a szemébe kiáltani: Hazudsz nyomorult színész, gaz csábító.

Burgundi. Csöndesebben, jó idegen. No nézd, hogy tűzbe jött. Dögvész reád!

Ernő. Ne zengjen ezen az utálatos szavalati hangon, kérem. Ön is hozzájárul ahhoz, hogy ne tudjak mihez kezdeni. Olyan vagyok, mint egy rossz öngyujtó. Folyton nyomom magamat és nem tudok fellobbanni.

Lear. Hagyjad, Burgundi, megfelelek én magamért.

Ernő. Nőmmel majd elintézem a dolgot otthon.

Helén. Állok elébe!

Ernő. De ön mondja meg, hol és mikor találkozhatom Bánáti színésszel, a lelkiismeretlen nővadásszal. Akkor majd beszélünk. Mert ön most nincs itt. Ha férfi, találkozzék velem civilben.

Lear. Arra semmi szükség. A dolog olyan egyszerű, hogy el lehet intézni itt is, most, mindjárt.

_Harsonák_.

_Ernő megrezzen, Helén ijedten néz arrafelé._

Lear. Ne idegeskedjenek. A zenészek próbálják a harsonákat. Mondd meg nekik Burgund, hogy zavarnak. Ha még egyszer harsonáikba fujnak, arra kényszerítenek, hogy intézkedjem. Szólj hozzájuk röviden és szigorral.

_Harsonák_.

Burgundi _kiszól a színfalak mögé_. Bitte meine Herren, Ruhe!

_Csönd_.

Lear. Tehát figyeljen. S ön, asszonyom, szóljon közbe, ha nem mondanék igazat. Gúnyos mosolya pedig nem sért, mert nem nekem szól, hanem a helyzetnek, amelybe kerültem.

Helén. Nem is mosolygok.

Lear. Érzem én azt. A szívében hangosan nevet. Tehát figyeljünk. Mikor az emberektől különösebben undorodom, az állatkertbe megyek. Csak aki színészek között él, az tudja, mennyi megnyugtató van egy hiéna arckifejezésében, s milyen szeliden néz egy tigris. Az állatkert vigasztalásom és legkedvesebb sétahelyem lesz addig, amíg nem lesz ott egy ketrecben egy kolléga. De hagyjuk ezt. Nem erről van szó.

Ernő. Valóban nem.

Lear. Üljön le asszonyom.

_Burgundi széket ad Helénnek, Helén leül._

Lear. Két uzsorásomnak udvaroltam épen a puma ketrece előtt. Gyermekeiknek adtam cukrot. Árpádkának és Mórickának. Azért adtam nekik cukrot, hogy apáik prolongálják egy hatszázkoronás váltómat, óvatolás nélkül. Ön gúnyosan mosolyog.

Ernő. Úgy van. Prolongálás és óvatolás borzasztóan hangzik egy királyi korona alól. És hatszáz koronás váltó! Ez nevetséges.

Lear. Tudom. De ön azt kérdezte tőlem az imént: hol és mikor találkozhatik Bánátival magával. Ime válaszom: itt és mindjárt. Annyi időm már nincs, hogy levetkőzzem és átöltözzem. De ki fogom önnek bontani e jelmez mögül Bánátit, az embert, ugyanazon művészet erejével, amellyel az imént elrejtettem őt. Hadd lássa ön és e nemes hölgy is, hogy nem félek, nem bujok el e maszk s a brit költő tekintélye mögé. Váltó, igenis váltó, prolongáció, óvatolás, hatszáz korona, ha olyan nevetséges. Ezzel átadtam önnek a királyi koronámat.

Ernő. Jól indul. Folytassa, hátha sikerül.

Lear. Folytatom. Mikor a kis gyerekeknek cukrot adtam, hogy aljas apáik kedvében járjak, egy csinos nő állt meg a puma előtt, de nem a pumát nézte, hanem engem nézett, kedvesen mosolyogva, mint aki azt mondja: «Nézd, a nagy művész, hogy el tud szórakozni a gyerekekkel». Híven beszélem, úgy-e?

Helén. Így volt.

Lear. Tekintetünk találkozott, ő könnyedén elpirult. Árpád atyja elment Mór atyjával s én bemutatkoztam.

Ernő. Szemtelenség.

Lear. Lehet. _Fejedelmi pózzal._ De nyügözött a báj, a kellem, a szemérem, s a lehelletszerű pír, mely elömlött az ismeretlen hölgy szelid arcán.

Ernő. Megint királyi műnyelven beszél. Ez nem járja. Már kezdtem magamhoz térni.

Burgundi. Sőt gorombáskodni.

Lear. Ezért a királyi műnyelv. Egy pillanatra önvédelemből visszavettem a koronát. De gyerünk tovább. Sétálgattunk a szép hölggyel, színházról, társaságról beszélgettünk s én megkértem őt, engedje meg, hogy családi körében meglátogathassam.

Ernő. Mi volt önnek ezzel a célja?

Lear. Az, hogy önnel is megismerkedjem.

Ernő. Lehet ennek a felséges jelenségnek azt mondani, hogy szemtelenül hazudik?

Burgundi. Nem tanácslom, jó idegen.

Lear. Így kerültem az ön családi szentélyébe. Nem tagadom, pechem volt akkoriban. Bakkarán is sokat vesztettem.

Helén. Borzasztó!

Ernő. Bakkara? Milyen rút szó! Nem illik a regebeli ősz fürtökhöz.

Lear. Azért mondom. Pechem volt a bakkarán, vesztettem a bakkarán, igenis: pech, bakkara, bakkara, sőt börze, börze, börze, mert azon is vesztettem.

Helén. Rémes. Ez rémes.

Ernő _befogja a fülét_. Elég, elég! Rémes ez az ordináréság. Gyilkosság ez uram. _Nevet._

Lear. Nem uram, csak vetkőzés. Ön nevet és íme, most ezzel leesett rólam a legenda ősz parókája is. Ezt akartam.

Burgundi. Na látod, pimasz.

Ernő. Pardon, ezt Vörösmarty rosszul fordította pimasznak. Az eredetiben ez van: «Where ’s that mongrel!» A «mongrel» nem «pimasz». Leopold Petz így fordította: «Wo ist der Dümmling?» Ez is rossz. A «mongrel» magyarul «korcs». A Christoph Grieb-szótárban, amely nézetem szerint a legjobb német Shakespeare-szótár, a «mongrel» Mengelingnek, Mischlingnek van fordítva, tehát ugyanaz, mint a francia «bastard». Magyarul: «korcs» vagy «keverékfajta». De semmiesetre sem pimasz. Ép ezért nagyon sajnálom, de nem sértődhetem meg. Folytassa mylord!

Lear. Folytatom. Az volt a pechem, hogy önt nem sikerült otthon találnom. Mindig akkor jött haza, mikor én már elmentem.

Ernő. Egyszer jöttem idejekorán haza, s akkor ön a konyha ablakán ugrott ki.

Helén _nevet_. Ott… ott…

Lear. Ne idegesítsen, asszonyom.

Helén. Ha így most ránézek… és elgondolom, hogy a konyhaablakon ugrott ki… _Elfojtja a nevetését._

Lear _mérgesen_. Ha ezen ilyen jól mulat, még azt is bevallhatom, hogy beleléptem egy tésztába.

Helén _nevetve_. Tudom, tudom.

Lear _dühösen_. És ezzel lent van rólam a mesebeli szakáll is.

Ernő. Ne nevess! Folytassa.

Lear. Ami a vád legsúlyosabb részét illeti, a két jelzett keleti eredetű népregét, valóban elmondtam itt jelenlévő nejének.

Ernő. S mi a mentsége?

Lear. Korunkban és városunkban ebben semmi különöset nem találok. Budapesten vagyunk. Ha itt egy Shakespeare-színész mulattatni akar egy művelt úrhölgyet, rövid, erotikus, keleti népregéket mesél neki. Okolja ön ezért a mi különös kulturánkat, szálljon pörbe ezzel a rothadó keverék társadalommal, de ne kapjon ki a tömegből egyes egyéneket, akik koruk hangjának áldozatai. Higyje el nekem, polgári becsületemre, sőt színészi hiúságomra esküszöm, ezerszer szívesebben mondtam volna el neki Hamlet nagy monológját vagy Antonius halotti beszédét, vagy akár e korona alatt szenvedő dúlt király tébolyult fájdalmát, szívesebben szavaltam volna neki Shakespearet, mint ama vicceket, de ugyan melyikkel mulattattam volna őt jobban? Az állatkertben, az alkalomhoz mérten elszavaltam neki Lafontaine egy állatmeséjét, franciául. Unalommal utasította vissza.

Ernő. Igaz ez?

Helén. Igaz, igaz.

Ernő. Hallatlan.

Lear. Ez a két vicc nekem jobban fájt, mint önnek. Higyje el.

Burgundi. Hidd el neki rút idegen.

Ernő. Elhiszem kérem. A mentséget elfogadom. Ennek a mélyén egy társadalmi igazság van, egyike azoknak, amelyekért én is küzdök, mikor e fertelmes társadalomban Shakespeare kultuszát terjesztem. Ez nemes fájdalom, még ha túlzott erővel adta is elő. Én önnek megbocsátom ezt.

Lear. Derék és bölcs beszéd.

Ernő. Csak azt mondja meg kérem, miért kellett egyáltalán előadni valamit? A tisztelet és vonzalom, amit nőm iránt érzett, nem a lelkéből fakadt? Mért nem a lelkéből beszélt neki?

Lear. Az én lelkem, uram, a mi lelkünk nem oly engedelmes, hogy első hivásra jőjjön. Nézze uram, nekem folyton a más lelkéből kell beszélnem, évről-évre. Ahányszor a számat kinyitom, a lelkem odaszalad, hogy mondjon valamit… és egyszer Shakespeare szól rá, hogy: «pszt, most én beszélek!» egyszer Moliére löki vissza, egyszer Madách, egyszer Bernhard Shaw, egyszer Katona József… Mindig, mikor itt állok, lázban égek és ragyog a szemem és felemelem a fejemet és szeretném a lelkemet kiönteni, mindig más beszél belőlem. Így aztán az embernek az a saját kis lelke végre is megsértődik, visszahúzódik, többé már nem is jön a kapuhoz, duzzog és megöregszik. Nagyon nehéz már azt előcsalni, jó uram. Szavak, azok könnyen jönnek a színészből. De ez megint más. Így van ez, uram. És lássa, evvel a vallomással most már ez a szép királyi köntös is lefoszlott rólam.

Ernő. Milyen fájdalmas vallomás. Egyszerre mily másként látom a piszkos kis vicceket. Újból megbocsátom önnek mind a kettőt.

Lear. Mily mély és nemes gondolkodás. _Szemét törli._

Burgundi. Te sírsz, mylord.

Lear _Ernőhöz_.

«Szégyenlenem kell, hogy van annyi lelked Így megrendítni férfiságomat, Hogy e meleg, s erőszakkal kitört Könnyükre méltó lettél. Dögvész reád»

Ernő. Mit akarnak ezek mindig ezzel a dögvésszel?

Burgundi. Szerzőnknek kedvelt szava ez. Mit sem von le nagyságából.

Lear _könnyeit törli_.

Ernő. Lássa, ez aztán már nem hat rám, hogy ön sír. A színész megtanul jól sírni, ez az egész.

Lear. Nem uram. Sírni mindenki tud. De mi ezzel úgy vagyunk, mint a kardnyelő a torkával. A sírást addig gyakoroljuk, amíg nem fáj, különben belepusztulnánk a színészetbe. Tudja, hol a hiba? Ott, hogy aztán a sírás akkor se fáj, mikor jól esnék, hogy fájjon. _Törli a könnyeit, majdnem pityeregve._ Ezért aztán nem tudok megkönnyebbülni… ha privát sírok…

Helén _lorgnonnal nézi_. Mégis… igazi könnyeket sír.

Lear. Igen, asszonyom. De az én síró szemem nem forrás, hanem vízvezeték.

Ernő. Mily véres őszinteség!

Lear. Bizony az. De az volt a célom, hogy komédia nélkül álljak ön előtt. Hát most már a könnyeimet is kompromittáltam.

Ernő. Sok mindent tisztábban látok most, mint az imént, de egyet még mindig nem értek. Ha mindez így van, ahogy van, miért vette fogai közé nőm fülének egy kis részét?

Helén. A fogai közé? Te őrült! Soha! Soha!

Lear. Ez túlzás. Suttogva mondtam a keleti mesét s lehet, hogy bizalmaskodással, mely, bevallom, bátorítást nem kapott soha, talán kissé közelebb hajoltam őnagyságához, mint illett volna. Ha érintettem, ezért bocsánatát kérem neki… _Meghajol, Helén felé_… és önt pedig megkövetem. _Felségesen lecsörtet hozzá, kezét nyujtja feléje._

Ernő _ijedten lép hátra_.

Lear. Bocsásson meg.

Burgundi. Mily nagy s nemes vagy, oh király. Burgund térdet hajt ily emberség előtt. _Féltérdre ereszkedik._

_Lear és Ernő kezet fog._

Lear _Burgundihoz_. Kelj fel. _Felsegíti Burgundot._

Burgundi. Ez az ember nem is tudja, milyen nemes lélekkel van dolga. Ez az ember egy középszerű kis tanár.

Ernő. Dögvész önre. Hagyjon engem békén.

Lear _fellép az emelvényre_. Így most… mi sem állja útját annak, hogy mindnyájan dolgunkra menjünk. Önök megbékülten térnek vissza e kis kaland után a családi nyugalomba, én pedig megyek utamon tovább: ma kétszeres csodálattal tolmácsolandom a nagy költőt, mert az ő óriás alakja árnyékának köszönhetem a mai napon, hogy önnek torkán akadt az első felindulás és így én időt nyertem a meghallgattatásra. Ezt neked köszönöm, Shakespeare Vilmos. Ön előtt pedig most minden jelmezen, maszkon és színészeten áttörve itt áll Bánáti Kálmán, az ember. Meztelenül. Sőt úgy érzem, hogy már bőr sincs rajtam.

Burgundi. Isten ments, mylord.

_Csöngetés_.

Lear. A harmadik csöngetés. Nemsokára felgördül a függöny és e színpadról, ahol most a mi kis komédiánk lefolyt, a halhatatlan kezd beszélni.

Ernő. Megállapítom, hogy gyönge voltam. De nem restellem, hogy elöntött az áhítat és így belém fulladt a harag. Ha ostobán viseltem magam, igen magasfokú kulturostobaság volt. De azért ne túlozzunk. Hogy engedtem e színpadi varázsnak, ebben annak is nagy része van, hogy szeretem ezt a könnyelmű és felületes asszonyt, s végkép gyönge vagyok vele szemben. Borzasztó, de kimondom: Úgy is megbocsátottam volna neki, mert nem tudnék nélküle élni. Önök csak megkönnyítették a lelkem munkáját, önök kisebbé tették az én szégyenemet, amikor hazug megjelenésükkel és hazug beszédjükkel segítettek. Köszönöm ezt önöknek. Valószínű, hogy sem az asszonyt elkergetni, sem önt megverni nem tudtam volna mind e komédia nélkül sem. De akkor borzasztó nyomorultul álltam volna itt. Így legalább van mentségem. Ezt konstatálnom kellett, hogy nagyon ki ne nevessenek. Nem vagyok hülye, bár ma este több ízben annak látszottam. Shakespeare szerint az ember az állatnak és a költőnek a keveréke. Azt hiszem, ma a kellő arányban vegyült bennem a kettő. Jőjj fiam, nem történt semmi.

Lear. Könnyű kis flört. Még az sem.

Ernő. Isten önnel. Azért sokáig nem kívánom önt látni, sőt azt hiszem, egyáltalán nem kívánom önt többé látni.

Lear. Még szerepeimben sem?

Ernő. Fájdalom, még azokban sem. Ezt a megnyugtató képet akarom megőrizni önről. Ezt a jóságos, vén arcot, amelyből oly el nem hihetően jött ki az a szó, hogy flört.

Helén _nevet_.

Ernő _szigorúan_. Ne nevess. Szégyellem, hogy nem érted meg, mi történt itt. Isten önnel. Ha civilben találkozunk, ne köszöntsön. Én úgy se fogom önt megismerni.

Lear. De egy jó szerepemben… legalább ebben a Learben nézzen meg…

Ernő. Azt lehet… Talán… évek mulva… de más szerepben soha… Képzelje el, milyen rémes éjszakám lett volna, ma nekem, ha ön történetesen nem Leart játssza ma este, hanem Romeot. És abban a jelmezben vitatkozik itt velem. Milyen rettenetes napjaim következtek volna! Nem is merek rágondolni. Isten önnel. És bocsássa meg a feleségemnek, hogy kinevette önt.

Lear.

«Vidd őt… legyen tied, nekünk Nem lányunk és ne is jőjjön soha Többé szemünk elé! most menj tova Kegyünktől elszakadtan, nem szeretve S áldatlanul. Nemes Burgund, jerünk».

_Nagy pózzal jobbra el, Burgundi utána._

Helén. Na hát ez már mégis csak…

Ernő _lefogja_. Hagyd. Ne sértődj meg, mert elárulod a műveletlenségedet. Ez Lear első felvonásából van. Gyere. _Balra el Helénnel._

_A tűzoltó elősétál a trón mögül._

Tűzoltó.

A kis professzort én már-már hülyének Tekintém. Ámde később kijavult. Beszédje bár körülményes, de józan, S a szive tiszta, hogyha jól itélem. A nő: kis senki, szót sem érdemel. De a szinész, az szemtelen fiú, S a többi mind, ahogy segítni őt Itt összeröffent. Oh, mi csúf világ! Most újra, százezredszer áldom Istent, Hogy műveletlen földi pór vagyok, Hogy mind nem értem, amit itt szavalnak Körülöttem húsz hosszú éve, s hogy Rám nem ragadt ez őrültségből semmi. Mit bánom én a költőt és a jelmezt, Mely megbolondít annyi izga elmét S mely nekik szent, nagy és csudálatos! Pfuj mind ez a sok szines zür-zavar, Kultura, tudat, altudat s a többi! Egy jó rostélyos, félliternyi siller, Kis tiszta konyha, csúnya feleség, Meleg papucs, nyugalmas éji álom, S főként minél kevesebb tűzeset, Csak ez legyen meg. Aztán azt se bánom, Ha még húsz évig kell itt köztük járnom És bölcs mosollyal így meg-megsajnálnom E balga színművészeket.

Ügyelő _balról belép_. Tessék kimenni a színpadról, mert kezdődik az előadás. _Megigazítja a két széket._

_Tűzoltó jobbra el._

Ügyelő _balra kifelé menet_. Fel a függönyt! _El._

_Künn gong-ütés._

FÜGGÖNY.

II. MARSALL

SZINMŰ EGY FELVONÁSBAN

SZEMÉLYEK:

San-Friano báró _Ujj_ Edit, a felesége _Báthory Giza_ Litvay, színész _Törzs_ Dr. Jánosy _Körmendy_ Inas _Vaszary_ Huszár _Bérczy_

*

_Történik a báró vadászkastélyában._

_A kastély hallja. Hátul kandalló két karosszékkel. Bejáratajtó balról. Hátul balról ajtó, amelyhez lépcső vezet. Jobbról ajtó a lakás felé. Jobbról és balról elől egy-egy garnitura: pamlag, székek. Jobboldalt asztalka. Este tíz óra._