Part 6

Nagy, dagadt ágyak és ócska családi fotografiák között találta magát Szindbád a kis szobában. Öreg asszonyságok üldögéltek fejkötőben és régi selyemben a lublói fotográfus képein. Amott egy kis gyerek fehér harisnyában álldogál és ijedt, kerek szemét a látogatóra mereszti. Mellette egy kis bárány kerekeken és a fehérszőrü bárány is Szindbádot látszik szimatolni. Egy tarkaruhás és vékonydereku hölgy egy másik képen, amint legyezőjét a feje mögött szétterítve tartja. Aztán egy csizmás, zömök vidéki bérlő, vastag óralánccal és komor tekintettel, mintha rossz tehénnel főzték volna le éppen a vásáron. A zömök fiatal ember és a legyezős hölgy egymás mellett függnek a kanapé felett. Lehet hogy testvérek, vagy talán jegyesek, – gondolta magában Szindbád, midőn az ajtó felnyilott és egy rövidszoknyás, élénk, feketeszemü, feketehaju leányka lépett a szobába és vidáman köszönt az idegennek.

– Mit parancsol? Bort vagy sört? – kérdezte és csöndesen mosolygottazon, hogy Szindbádot a családi fotografiák nézegetésén érte. – Talán ismeri őket? – kérdezte negédesen. – A lublói vendéglőst és a nénémet, Jucit, a vendéglősnét?

– Lehetséges, – felelt rejtélyeskedve, nekilendülve Szindbád a kedves leány jöttére. – Magamféle utasember sokfelé megfordul, sok földet bejár.

– Tehát bort parancsol? – kérdezte a leányka és tetőtől-talpig végignézett Szindbádon.

– Valami jó bort kérek, – felelt Szindbád – és szeretném, ha velem koccintana…

– Az nem lehetséges, – szólt röviden a leányka.

Kisietett a szobából, – a nyiló ajtón át a nagyszakállu bormérő vizsgaszeme fürkészve tekintett az idegen vendégre, – Szindbád régen érzett jókedvvel bámult ki a vasrostélyos ablakon a havas és árva kertbe.

A leány már jött is a borral. Az üveg harmatos volt a hidegtől és a bor olyan pirosan csillant meg a pohárban, mintha éppen most fogták volna fel egy országuton leszurt vándorló szivéből.

– Olyan piros, mint amilyen a maga vére lehet, – mondta Szindbád a poharat ajkához emelintve.

A leányka leeresztett kézzel állott egy darabig az asztal előtt, aztán csakhamar kézimunkát kapott elő egy kosárból és nagyon sokáig füzött harasztot egy tü fokába az alkonyat világánál, az alacsony ablakhoz állva. Nyilván beszélgetni akar, – gondolta Szindbád és gyönyörködve nézte a leányka domborodó formáit, – fejlődő csipőjét és feltünően kis lábát a füzős cipőben. A keze piros volt, de formás és kerek karján megfeszült a bluzocska. A nyakán göndörkés hajszálak tünedeztek fel az ablak mellett és hátulról felfelé simított hajában is göndör fürtök látszottak. Megfordult és hosszukás, nagy szemét Szindbádra szegezte.

– Szereti ön a társaságot, tisztelt ur? Mindjárt itt lesznek a tanár urak a kolostorból. Ez az ő szobájuk.

– A tanár urak? – mondta Szindbád.

– Az igazgató ur is eljön néha, de persze csak ritkán. De Ferenc páter mindennap itt van, valamint Snell ur, a tornatanár.

Szindbád hallgatott és a leányka mintha nem ösmerné társaságában a hallgató férfiakat, – bizonyos elfogultsággal folytatta:

– Ön bizonyára más fogadókhoz van szokva ott, ahol lakik. A lublói is legalább háromszor akkora, ahol a néném a vendéglősné. De az apám már öregember, nem épít. Meg aztán minek is ide az országutra nagyobb fogadó. Igazam van?

A tüfokán végre keresztülment a fonál, Szindbád még mindig nem szólt. A leányka szinte sértődve kérdezte:

– Hová való uraságod?

– Pestre.

– Pestre?

Bizonyos tiszteletteljes csodálkozással nézett Szindbádra, de aztán vállat vont és nevetett.

– Pestre, – folytatta és ajkát felbigyesztette. – Én Krakkóban jártam az iskolába, amikor ott laktunk. Ismeri Krakkót? Azokat a gyönyörü tornyokat, hidakat, palotákat néha látom álmomban. Volt ott egy üzlet, ahol a világon mindent árultak.

– Szeretne Pestre jönni? – kérdezte csendesen Szindbád és hosszasan a leány arcába nézett. A hangja lágy és behizelgő volt: – jöjjön velem Pestre.

A leányka hirtelen elpirult, elkomolyodott, majd makacsul, mint egy gyermek megrázta a fejét.

– Ide ugyan ritkán jönnek pestiek, – mondta, mintha az előbbi elbeszélését folytatná, – de annyit itt is tudunk, hogy nem valami szép város az a Pest. Tudja, melyik a szép város? Brüsszel. Ha éppen tudni akarja.

– Ott is járt? – kérdezte szomoruan Szindbád.

– Azt nem mondhatnám, – felelt gyorsan a leány, – de ismerem, mint a tenyeremet.

– Honnan ismeri?

– Ismerem, – felelt röviden a leány és kézimunkájába mélyedt.

Szindbád csendesen és gondolkozva nézte a leányt és furcsa gondolatok bogarásztak a fejében, amelyek egy unatkozó férfiut szoktak meglepni künn a havas országuton. Csendesen kigombolta a bluzocskáját és megcsókolta kerek fehér vállát. Egy másik csók a nagy, mélytüzü szemeknek jutott. A harmadik a nyakszirtnek, amely fehér és kemény volt, mint a regényhősnőké. Igen, igen, egy kis regényhősnő áll itt előtte. Fejlődő kis román, amely talán azzal is végződhetik, hogy Szindbád egy kedves, félénk és felejthetetten leánycsók emlékével távozhat e helyről, az alacsony szobácskából, ahová a piros függönyön át már fehér és piros fényeket szórt a söntésben meggyujtott lámpa. A vasrostélyos ablak mögött nagy pelyhekben kezdett hullani a hó, a leány az ajtó felé lépett.

– Hogy hivják magát? – kérdezte csendesen hangon, Szindbád.

– Fáni, – felelt közömbös hangon a leány.

– Fánika, – folytatta Szindbád előrehajolva, – nem szeretne maga szinésznő lenni?

A leány hirtelen megállott az ajtónál és Szindbád jól látta, hogy vérhullám szalad keresztül az arcán. A hangja is fátyolozott volt, amint felelt:

– Ugyan, ne bolondozzon már.

Hirtelen felemelte lesütött szempilláit és óvatos, gyors, fürkésző pillantást vetett Szindbádra.

Kiment a szobából, ahol Szindbád most egyedül maradt a félhomályból rámeredő, ijedtszemü, fehérharisnyás fiucskával és a fehérszőrü báránynyal. S amint így ült és hallgatózott a külső hóesés csendes hangjaira, egyszerre valahol a házban ének hangzott fel. Egy-két elfojtott trilla valamely régi operettből. La-la-la… Elhangzott, majd ujra visszatért a hang, mintha a szél lóbálná az üveg-harangot, valamely régi park vén fáján.

A leány talpas lámpával tért vissza, amelynek fedőjén egy kék angyal szálldosott.

– Maga énekelt olyan gyönyörüen az imént? – kérdezte Szindbád csodálkozó hangon.

– Ah, dehogy, – felelt Fáni és gunyosan, tréfásan bigyesztette a száját. – Én nem szoktam énekelni.

És furcsán nevetett ekkor.

– Kismadár, – mondta későbben Szindbád és ő is nevetett csendesen.

*

A kárpáti hóesésnek hangja van. Olyanféle hangja van, mint a magánosan álló tornyok körül susogó éjszakai szélnek. A mély fenyveserdők, néma hegyek és beláthatatlan völgyek között mintha csöndesen aludna egy óriásasszony és halkan, mélyen lélekzene álmában: így hangzik a hóesés, amely tenyérnyi darabokban szakad a földre. Amikor az ajtó fel-felnyilott az országuti csárdában, a hóesés hangja kivülről erősebben hangzott: mintha sietve vonult volna végig az országuton egy kisértetcsapat és a köpenyegek suhognak a lovagok vállain.

Az ajtó most ujra felnyilott és a lovagok megállottak a láthatatlan szélfuvásban odakinn a fogadó előtt és két fekete-ruhás lovag kiválott a többi közül és belépett az ajtón.

Fáni örvendező arccal lépett a jövevények elé. Két pap volt az érkező a közeli szerzeteskolostorból. Mint csakhamar kiderült, maga a házfőnök, egyben az algimnázium igazgatója szánta el magát a havas estén, hogy Fánika borát megkóstolja. Társa, Ferenc atya mindennapos vendég volt a fogadóban, ugyanezért már biztosan tudta a helyét a hölgycigarettás doboznak, amelyet a komót fiókjából nyomban az asztalra helyezett.

Az igazgató fiatal, alig harminc esztendős férfiu volt, nagy bágyadt szeme volt, mint a középkori szentképeken látható, de a bágyadt szemek mélyén rejtett tüzpontocskák vándoroltak néha keresztül, mintha éjszaka lámpást visznek végig a messzi nedves réteken. Az arca rózsaszinü és fehér volt, élveteg ajkát finyáskodva szorította össze, mint valami elkényeztetett szinész.

Ferenc ellenben sörtehaju, borostásarcu, elvadult és korán hizott férfiu volt, könyökén lyukas a reverendája és a gömbölyü szemében ökörbánat ült, amelylyel a borozó nézi a pohár fenekét.

Az igazgató udvariaskodó, finom ember volt, csakhamar közölte Szindbáddal, hogy rendkivül örvend a szerencsének, vendégüknek tekinti a messzi Budapestről idevetődött Szindbádot és nagyon boldog volna, ha Szindbád poharat koccintana véle abból a borból, amelyért Fánika éppen a pincébe sietett…

– A bor a Rákóczi szőlejéből való a lengyel fensikokról – szólt közbe komolyan Ferenc atya. – A szőlők mostanság ami rendházunké.

– Helyes, Ferenc – mondta mélységés megvetéssel a direktor, – semmiben sem tévedtél, csak a helyben. A szőlőnk Gömörben van és csak annyiban volt a Rákóczié, hogy Rákóczi bujdosásában ott hált a borházban. Tehát, máskor jobban gondold meg, amit mondasz – tette hozzá tréfásan, de meglehetős szigorusággal.

Aztán Szindbádhoz fordult és mentegetőzve folytatta:

– Sajnos, rendünk tagjai itt a határszéli kolostorban kissé elmaradottak a világtól. Ugyanezért figyelnem kell a dolgokra, mélyen tisztelt uram. Én valamikor Pesten is voltam… Hajh, de az már nagyon régen volt. A sors, a véletlen, talán a végzet úgy rendelte, hogy határszéli házunk vagyoni viszonyai meginogtak. A sors, a véletlen, talán a sötét végzet úgy akarta, hogy én reám essék a választás, mint aki a megbillent mérleget helyre illeszti. Pedig én, uram, számolni sohasem tudtam. Csupán a szépművészetek érdekeltek mindig. Operettek, szinészek, szinésznők… Muzsika, dal, színház… Némely szóló-számokat magam is jól fujtam a divatos operettekből… Kis herceg, Uff király, a Mikádó… És a Gasparone melódiái mostan is fülembe csengenek. És itt vagyok a határszélen, Ferenc a barátom, mert a harmadik rendtárssal, az öreggel, már évek óta nem lehet beszélni. Tetszik tudni… (Ápolt, fehér kezével a homlokára mutatott.) Csak néha határozom el magam arra, – mert hiszen a rangom ezt gyakran nem engedi, – hogy Fánikával, ami kis városunk tündérkéjével, az egyetlen nagyvilági hölgygyel, aki a hegyek között található, egy-egy régi kottát elénekeljek.

Szindbád érdeklődve hajolt előre és tréfásan megérintette az elborongó Ferenc atya vállát:

– És főtisztelendőségednek semmi szava nincs a nagyvilági hölgyről?

Ferenc összerázkódott, remegő kézzel ütötte vastag talpas poharát a Szindbádéhoz és szórakozottan mormogta:

– Szervusz.

– Hagyjuk Ferencet, – mondta most élénken az igazgató. – Tudja meg uram, hogy Fánika éppen olyan modern hölgy, mint bármelyik pesti kisasszony. Divatos ruhája egyedül neki van a városkában, a kalapja, nos, hát én ehez nem nagyon értek, de azt gondolom, hogy a legutóbbi divat szerint készült. Jelenleg van egy kis muszka sapkája, amely fehér és fekete bársonynyal diszítve: mondhatom uram, hogy elragadó. A legfrissebb folyóiratokat olvassa és kedves költője Reviczky Gyula. A cipőit Krakóban varrják és a keztyüje a hires késmárki keztyüstől, Gláber Ferdinándtól származik. Divat, műveltség, esprit, nagyvilági hang. Ezeket Fánika képviseli nálunk. Rajongása a művészet iránt szinte páratlan. Uram, ön szerencsés embernek mondhatja magát, hogy ebbe a házban került. A véletlen, a sors, a végzet néha furcsán igazgatja az emberek lépteit. Ön eljött a messzi Budapestről és nyomban rábukkant a kincsre. Nos, mi a véleménye önnek Fánikáról?

Szindbád elcsöndesedve hallgatta a rózsaszinü arcu igazgató áradozó szavait. Valahogyan úgy érezte, hogy későn jött és megbukott Fánikánál, a szent-szemü páter talán már learatta e kis mezőcske egyetlen terményét, a barna és tüz-kelyhü rózsácskát. Ám Szindbád gondolkozása ebben az időben már hasonlatos volt a szövőgép működéséhez, amelyet egy bölcs és öreg takács lába hajt valahol egy elhagyott házban. Kattog a takács-szék és a gondolatok kelméje lassan növekszik, most egy virág, majd egy repülő madár, később egy falevél alakja bontakozik ki a vásznon, – Szindbád a pap rajongásában csakhamar felfedezte az ártatlanságot és a mesebeli takács egy lábnyomására egy képet mutatott előtte a gondolatok vászna. Szindbád úgy látta, hogy éppen e rózsaszinü, szinészkedő férfiut használja fel kis terve eléréséhez és csakhamar megszólalt:

– Nagyon örülök, hogy nem csalódtam. Fánikát magam is rendkivüli lénynek ítéltem meg, akiért kár volna, ha itt elhervadna, elpusztulna. Az ő világa a színpad. Hangja kellemes, mint egy kis harangé az erdőn. Megjelenése, finomsága, alakja, mind a szinpadra hívják…

Az igazgató meglepetten nyujtotta ki fehérkezét.

– Ezt mondom én is. Legyen szinésznő, ne korcsmárosné.

Fáni, aki a beszélgetés alatt valahol hallgatózott (ezt Szindbád bizonyosan tudta, mert hiszen a borral már régen megérkezhetett volna), most meghatott arccal lépett a szobába. A szeme mintha még nem régen könnyes lett volna, a haja kissé kócos volt, amint a kulcslyukhoz vagy ablaknyiláshoz szorította a fülét, de a nyakába egy fehér szalag került, amely oldalvást csokor alakjában volt megkötve és a barna arcocska mellett hatásosan festett.

– Nos, kis primadonna! – kiáltotta az igazgató olyan mozdulatot téve, mint a gyóntatóatyák – hol jártunk annyi ideig? Remélem, hogy apa most megengedi, hogy a szobában maradhasson, miután én itt vagyok, nincs egyedül a pajkos Ferenccel. Hej, Ferenc nagy kópé! Igaz, Ferenc, nagy kópé vagy?

Ferenc tunyán megmozdította széles vállát.

– Mikor lapszerkesztő voltam Rimaszombaton, – kezdte – eladósodtam és a rend gondnokság alá helyezett.

– Hagyjuk a tragikus dolgokat – kiáltotta élénken az igazgató. – Mai programmunkban szerepel egy dal, éppen a Királyfogásból, amelyet szeretnék Fánikával megtanulni. Próbáljuk csak meg. De előbb igyunk kedves pesti vendégünk egészségére.

A poharak összekoccantak és Fáni figyelmesen, kinyujott derékkal ült helyén, mint a fiatal leányok az iskolában. A tekintetét áhitattal és tisztelettel fordította az igazgató felé. Szindbád leskelődve figyelte a szemsugarak utját és minemüségét, magában pedig nyomban megállapította, hogy a sugarak negativok. Nincs semmi baj még eddig a direktorral. A leány öntudatlanul tiszteli a szomszédos kolostor főnökét.

A direktor a szoba közepére lépett és zsebéből ócska, összehajtogatott kottát vett elő. Amig a kottát szétbontotta, kissé megindult hangon magyarázta:

– Persze, ehez a szöveghez nem a barátcsuha illenék, hanem fehér lovaglónadrág, hosszuszáru lakkcsizma és bársonyzubbony, a vállon szalaggal, amilyent a fiatal lovagok viseltek. Oldalamra kis aranyos kard, fejemre strucctollas főveg. De halljuk a dalt.

Kétszer köhintett és csakhamar rákezdte tenor-hangján: Futva árkon, bokron át, – keresem a hütelen nyomát…

A harmadik taktusnál a Fánika hangja váratlanul felzendült és mosolyogva, kissé elpirulva és nedves ragyogó szemmel fujta együtt az igazgatóval az operette-áriát.

*

Szindbád már régen elfelejtette a határszéli kis korcsmát, ahol egy havas téli estén üldögélt, piros bort ivott és a korcsmáros leányának, Fánnikának udvarolgatott. Elfelejtette, mert csaknem egy hónap mulott el azóta és néha visszhangzott lelkében a dal, amikor magányos sétán életről, halálról, nőkről és egyéb szomorúságokról gondolkodott. Magányosan mendegélve, késő éjszaka, alvó házak, alvó fák között a lelkében, mint a buborék csendes tó vizén, felhangzott egy dalocska, amit a téli estén a határszéli csardában piros bor mellett énekelt a leányka, akinek nevét elfeledvén, mint „kismadár“-ról emlékezett meg magában. A „kismadár“ és a szinészkedő igazgató, – Ferenc páter, amint az asztalnál dalolva, egyet-egyet horkantott… Künn sürü hóesés, amely csöndes, mintha régi sirok felett hullana a hó. És a tizedek lépésnél már ujra elfelejtette Szindbád a dalt, az igazgatót és a kismadarat.

Egy estén klubjában a szolga azt jelentette, hogy egy hölgy várja odakünn.

Szindbád letette a kártyát és magában egy néhány hölgyre gondolt, akiktől szivesen venné, ha váratlanul felkeresnék. Egy kövér szinésznő, majd egy fekete asszony. Harmadiknak egy kis táncosnő lebbent el előtte… Mindenkire gondolt, csak a „kismadárra“ nem gondolt, és ime, ő várta a klub előszobájában. Kis félrecsapott kalap volt a fején, kopottas, rövid bundácskáját kigombolta és uj, gombos cipőjét kissé előredugta. Az arca piros volt és a szeme harmatosan, szégyenlősen tapadt Szindbádra. Félszegen, kissé kómikusan ült a helyén és Szindbád, mielőtt megszólította volna, megzavarodva nézett körül, ki látja őt és furcsa ismerősét?

– Hogy kerül ide? – kérdezte inkább szigoruan, mint nyájasan.

A „kismadár“ fekete pamut-keztyűjével megsimogatta a homlokát, mintha a gondolatait rendezné.

– Magam sem tudom – felelt töprengő hangon. – Tegnap vagy tegnapelőtt történt, hogy egyszerre eszembe jutott kegyed. Eszembe jutott a kérdése, hogy akarok-e szinésznő lenni? Már nagyon régen meguntam a korcsmát, a papokat, a boroshordókat. Valahogyan az apámat sem sajnáltam többé. Ő majd továbbvezeti az üzletet, méri a pálinkát a tótoknak és bort ád az igazgatónak, meg Ferenc páternek… A vonat hajnalban indul onnét. Volt egész éjjel időm gondolkozni. De már korán este, amikor a vendégek elmentek, bizonyosan tudtam, hogy eljövök. A névjegye – amit akkor adott – mindig nálam volt…

– Hol? – kérdezte Szindbád és letelepedve a „kismadár“ mellé, figyelmesen nézett annak fényes szemébe. – Hol? A harisnyájában tartotta a névjegyet?

A „kismadár“ csendesen intett a fejével.

– Hiszen az már egészen mindegy lehet önnek… Tehát eljöttem, hogy szinésznő legyek.

Szindbád fanyarul mosolygott. Egy pillanatig azon gondolkozott, hogy alaposan összeszidja a „kismadar“-at és a legelső vonattal visszaküldi a határszélre a vasszürke szakállu korcsmároshoz. Majd az jutott eszébe, hogy erre még mindig ráér holnap vagy holnapután, vagy azután… Egyelőre itt ül a „kismadár“ és fényes, fekete szemét bizalommal, megadással szegezi reá. A kis domboru kebel nyugtalanul emelkedett a piros bluzocska alatt és a rövid bundából friss téli illat szállott Szindbád arcába, amilyen illatot csak akkor érzett, amikor kétlovas szánkón vágtatott hóval borított fenyőerdők között. A leány nyakán is nedves volt a göndörkés hajfürt, amint a hópihe most megolvadt rajta…

– És hogy talált ide?…

– Egy öreg hordár, éppen olyan öreg ember mint az apám, idáig vezetett.

– És evett ma már valamit?

– Bizony arról egészen megfeledkeztem – felelt elgondolkodva a „kismadár“. – Az evéssel sohasem törődtem.

– Helyes. Mindjárt megyünk vacsorázni. Aztán majd meglátjuk… Meglátjuk, – dörmögte csendesen Szindbád és még maga sem tudta, hogy mit akar ezzel a véletlenül utjába került leánynyal.

És miután születésénél fogva jó és engedelmes gyermek volt Szindbád és szerette magát azzal ámítani, hogy lelke mélyén a legnemesebb férfiu, e percben még nem gondolt arra, hogy visszaél a leányka tapasztalatlanságával, bizalmával… „Nem, nem“ – gondolta magában. – „Én nem bántalak, kismadár!“ – A kabátját vette és gyöngéden a hóna alá nyult a kis madárnak, amikor a havas utcán megindultak. Később intett egy gazdátlan kocsinak és Budára vitette magát, ahol egy kis vendéglőben máskor is megfordult nőkkel titkon vacsorázgatva, enyelegve és szerelmeskedve. – A „kismadár“ csodálkozva, kimeresztett szemmel nézte az elmaradozó utcai lámpásokat, amint a télvégi estében, kékes párák között libegtek-lobogtak, mint megannyi fénylő szemek. A kocsi sebesen gördült és a rövid bunda lassan átmelegitette Szindbádot a csukott kocsiban a „kismadár“ mellett.

Lassan kinyujtotta a kezét a leány keze után. A másik kezével az állához nyult és a hamvas, gyöngéd arcocskát csendesen maga felé fordította.

– Szeret maga, engem? – kérdezte halkan.

A kismadár ijedten nézett Szindbád két kerek, nagy szemébe, amely arcához közeledett.

– Feleljen! – mondta mély, dudorászó hangon Szindbád. – Szeret?

– Nem tudom, – szólalt meg a leány. – Még sohasem szerettem senkit. Csak annyit tudok, hogy mióta nálunk volt, azóta sokszor, ha nem aludtam éjszaka, a fejemet a kezembe fogtam és úgy ültem az ágyban. És csak akkor aludtam el, amikor a névjegyét a párnám alá tettem. A párnára az arcomat nyomtam és jól esett csendesen, hosszasan sirdogálni. A könnyek végigfolytak az arcomon és lassan álomba ringattak. Aludj, aludj, – sóhajotta egy hang a fejem felett, talán a régen meghalt édesanyám hangja. És így aludtam el minden éjszaka. Sok-sok hóvirágot láttam nyilni a hegyek között és szinte hallottam a megolvadt patakok sürgő, sistergő folyását. Mert többnyire ez volt az álmom…

A kerek, nagy szemek mind közelebb jöttek a Fáni arcához. A leány ijedten hunyta le a szemét és a fejét lehajtotta. Szindbád ekkor hosszasan és forrón megcsókolta az ajkát. Egyszer vagy kétszer… A leány ajka puha és tikkadt lett, amint a belső tüz megmelegítette. Az arca nedves lett, valamint a hónalja is, ahová eltévedt a Szindbád fürge keze. – A kocsi lassabban gurult, majd megállott a kis vendéglő előtt, ahonnan cigány-muzsikások zenéje hangzott. Nos, kis primadonna, – mondta enyelegve Szindbád, – helyben vagyunk. Később, ha nagyszinésznők leszünk, nem fogunk erre a helyre járni. De most még jó ez nekünk. Jó nekünk a „Kerek alma…“

Vigan és ünnepélyesen a leány karja alá nyult és régi hódításai utmutatása nyomán, ruganyos, tüntető lépésekkel a kis vendéglőbe a kismadarat bevezette. És most már nem gondolt többé arra, hogy jó és engedelmes gyermeknek született. Csak az élet rontotta el.

*

A „Kismadár“ tehát Pesten maradt.

A hajós Budán, egy régi-régi utcácskában, zöldzsalugáteres házban, ahol kis kert volt az udvaron, lakást bérelt a „Kismadár“-nak és egy öreg asszony felügyeletére bizta, aki valamikor Szindbádot dajkálta és már többször Pestre jött a messzi kis faluból Szindbád hivására, amikor nőket kellet lesni, őrizni, esetleg tetten érni… Morvainé, – ez volt az öreg parasztasszony neve, – odahaza, a kis nyirségi faluban cselédlányok elszerződtetésével foglalkozott. Néha megesett, hogy nem a legpolgáribb házakhoz adta el a falubeli fiatal leányokat, de ez többnyire a szülők beleegyezésével történt. Morvainé ilyenformán járatos volt a női dolgokban. Szép fehér haja volt, amelyet homlokán kétfelé választott. Az arcán angyali mosolygás és olyan csendesen járt, mint egy macska: vagy mint egy antik udvarhölgy. Volt egy fekete selyemszoknyája (Szindbád egy régi kedvesétől örökölte) és midőn Pestre kellett jönnie, a suhogó fekete szoknyát felkötötte és édeskésen, alázatosan, finomkodva foglalta el a szolgálatot. Szindbádot nagyon szerette, mert ő volt az első gyerek, akinek emlőjét szájába adta. De szerette még másért is. Szindbád, midőn ifjuvá lett és Morvainé még mindig meg-megjelengetett a ház körül, ahol a kedves Szindbád növekedett, egyszer, egy régi, félhomályos, félig elfeledett, félig álmodott estén az egykori dajka az ifju Szindbád szobájába lopózott… És Szindbád néha úgy emlékezett, hogy mégis csak Morvainé volt az, akit először megcsókolt életében. Később, egy-két hónap mulva Morvainé már fiatal parasztleányok társaságában mutatkozott a vidéki háznál, ahol az árva Szindbádot vidám és engedékeny öreg nevelők oktatták a jóra. Szindbádnak sokáig semmi titka nem volt Morvainé előtt. Első szerelmét, a másodikat, sőt a következőket is megbeszélte Morvainéval. Az évek multak. És az öreg dajka, ha Pestre ellátogatott kis gazdájához, az utcasarkon, vagy a kapumélyedésekben leskelődött azon nők után, akikért abban az időben Szindbád szive dobogott. Egy csalfa nőért gyakran korholta; sirva, térdepelve bizonyította a nő hütelenségét. Sőt még a guny fegyverét is használta. De Szindbád nem akart meggyőződni a nő hütelenségéről, mert hiszen nagyon szerette… S ezért igen kis hijja volt annak, hogy Morvainé meg nem mérgezte a csalfa hölgyet.

A „Kismadár“-ra tehát Morvainé vigyázott a messzi Budán, egy zeg-zugos utcácskában, ahol szépen hangzott egy ódon templom harangjainak szava.