Part 5

Szindbád levette a kalapját és néhány remegő, bizonytalan lépést tett a fabódé mellett… Most fehér, illatos kabátban, tollas nagy kalapban és kezében virággal elsuhant mellette a félhomályban egy nő… A hársfák között álló petróleumlámpás megvilágította gödrös arcát és hajlott orrocskáját, valamint merészen ivelt szemöldökét.

– Kezét csókolom – mondta Szindbád halkan, gyorsan és mereven állott, anélkül, hogy eszébe jutott volna kalapját levenni.

A nő féloldalra fordult, a szeme bizonytalankodva nézett a félhomályba és mert kissé rövidlátó volt, összehunyorította a szempilláit.

– Ah, maga az?… – kiáltott fel csengő hangon, amely úgy csillámlott Szindbád előtt, mint a folyóvíz a holdsütésben.

– Hogy is hívják? Furcsa neve van. Igen: Szindbád… Köszönöm a csokrot.

Most már turbékolt a hangja, amikor keztyüs kis kövér kezét előrenyujtotta és szabadon maradott fehér felöltője széjjelnyilott. Kövér, alacsony asszonyka volt, a bluza hanyagul volt a szoknyába kötve és néhány nyitva felejtett gomb révén látni lehetett fehér ingét.

Szindbád közeledett és gyorsan kezébe vette a kis kezet. Két-három csókot nyomott az izzadt cérnakeztyüre és a karperecek megcsörrentek a szinésznő csuklóján.

– Igen, igen, – folytatta Galamb Irma, – ismerem Nagyot. Tiszteltetem… És csókoltatom, – tette hozzá halk kacagással, amely úgy hangzott Szindbád fülébe, mint a gyors tavaszi eső csengése a nyugodt tó tükrén.

Aztán erősen megszorította a Szindbád kezét, kissé meg is rázta.

– Isten önnel, kis barátom.

Egy-két lépést tett, de hirtelen visszafordúlt.

– Talán rám várt itt? – kérdezte és barna szemét kiváncsian nagyra nyitotta.

– Nem, – felelt csendesen Szindbád.

(Később ezért a „nem“-ért kemény korholásban részesült K. Nagy Sámueltől, míg Potrobányi ur helyeslőleg kiáltozott: „Nagyon derék, így kell bánni az elkényeztetett nőkkel!)

Galamb Irma gyorsan összehuzta mellén fehér felöltőjét.

– Az este hűvös, – mondta finomkodó hangon, mint a francia szalondarabokban szokás, – Szindbád ur, megengedem, hogy elkisérjen…

Szindbád – bár már tizenhat esztendős elmulott – néha ostobaságokat mondott:

– Nevelő uraim a Hársfában ülnek és bizonyára várnak.

Galamb Irma kétszer is végignézett az ifju Szindbádon, a szempillája furcsán megreszketett és a homlokán is olyanformán mozgott egy kiszabadult hajfürtöcske, mintha a szél fujdogálta volna.

– Furcsa ember! – mormogta csendesen.

Közelebb lépett az ifjuhoz, hogy Szindbád erősen érezte ruhájának és nyakának szagát. A fehér felöltő valahol meg is érintette testét és érezte, hogy erősen ajkához nyomódik a szinésznő keztyűs kezefeje.

– Remélem, hogy holnap délután eljön hozzám uzsonnázni? – mondta csendesen és komolyan.

– Ketvényi urat is elhozzam? – kérdezte Szindbád.

Az alacsony nőcske csendesen meghintázta gömbölyü mellét, mint egy madár, aztán közömbösen mormogta:

– Ha ugyan eljön az öreg bácsi?…

Megperdült és gyors, könnyü léptekkel ment a nagy fák alatt.

A lámpafény még megcsillant kicsinyt megemelt szoknyája alatt a félcipőn és a magas francia sarok kissé ferdének, kifelé hajlottnak látszott.

A HÁROM MUSKATÉROS.

A Hársfában egy fiatal falusi földesur muzsikáltatott csendesen, régi magyar nótákat. Az asztala már megtelt üres boros- és savanyuvizes üvegekkel, talán éjfél is elmulott, de a cigányok fáradhatatlanok voltak a nótákban. A földes uraság ugyanis körülbelül már egy órája indulóban volt, felállt, aztán megint leült helyére, tehát nem volt tanácsos abbanhagyni a muzsikálást. A csendben, a néma hegedük mellett könnyen tovaillannak a rózsaszinü felhők, a holdas, szerelmes esték, a nyárfa sóhajtása és a messze lévő szép leány, vagy asszony hangja, csókja, ölelése, amely dolgokat a jó cigány hegedüje hangjaival a hallgatója elé szokott varázsolni. Maradjon tehát helyben a mámor, amely a muzsikus cigányok legrégibb barátja és segítője. A bugyellárís felnyitásánál szólanak a legszebben a hegedük az egész földkerekségen, művész lesz ekkor a ragyabunkó, törpe nagybőgős is és a félszemü kontrás megfeledkezvén magáról, szabályos prim-hangot játszik, midőn a bugyelláris a zsebből előkerül… Husz szempár, husz fénylő, csillogó szempár kiséri el utjában a pénzestárcát, – a Hársfán kivül, az ablak alatt lábujjhegyre emelkedik a meztelen lábu, pirosnadrágos bőgőhordozó, mert a hegedük hangja jelenti neki is, hogy itt van a pillanat, amikor érdemes kukucskálni az ablakfüggönyön.

A földesurat az ajtóig kisérte a banda, miközben Potrobányi ur (aki neveltjével, Szindbáddal és K. Nagy Sámuellel egy sarokban foglalt helyet a csendes mulatozás alatt), lelkesen a Szindbád vállára csapott:

– Tanulja meg, kis gazdám, hogy az előttünk lefolyt mulatozásban példás virtust mutatott be a derék földes uraság. Ha majdan önszárnyain repül tova a nagyvilágban, soha se felejtse el, hogy a mulatozásban a csendesség, az ivásban a józanság, a játékban és a szerelemben a féktelenség diszíti a férfiut. Ha király volnék, nyomban rendjelet nyujtanék át a derék földes uraságnak Sajnos, nem vagyok király…

– Ezt én is sajnálom, – dörmögte a pipaszár mögül Ketvényi Nagy Sámuel és a poharakat arányosan megtöltötte parádi vizzel és borral. Reszkető kezével felemelte a poharát:

– Tehát: Irma üdveért!

Potrobányi ur kigombolta az inggallérját és a nyakkendőjét a fogasra vetette, haragosan fujt, sértődötten koccintott, de a poharat fenékig ürítette.

– Ördög vigye! Hát éljen. Jövő héten ugy is falura költözünk.

Szindbád semmit sem szólott, csendesen, melegen sóhajtott és a szeme előtt holdfényben csillámló folyóvizet látott, mint akkor, estve, amidőn a szinésznőt megszólította.

A nyitott ablakon a hársfák illata lengett befelé, a levelek között könnyü szellőcske repült át, mint egy kis madár és ekkor láthatóvá lett a messziségben egy fénylő csillag.

Ketvényi Nagy köhécselve tömködte a pipáját és az arca, orra már lilaszinü volt. Mintha valami álarc lett volna az arcán. A vonásai fénylők és merevek, mintegy viaszból formálva. A bor álarcát az öreg szinész arcára helyezte.

Titokzatosan, csendesen és Szindbádról Potrobányi urra tekingetve beszélt. A szavakat olyanformán ejtette ki, mintha édes bort szürcsölgetne télen a kályha mellett…

– Először persze a direktor szeretője volt, mint Pápai, a sugó (barátom, egykor titkárom, kutyám, ócska csizmám) értesített, de a direktorné letépte a kontyát és megkarmolta az arcát. Majd a rendező következett, sokáig élt házasságban a tenorral, legutoljára a zenekarbeli dobossal szürte össze a levet. Volt valahol egy katona is, aki eladósodott, máskor egy borbély magára lőtt az ablaka alatt. Öreg édesanyja és tanuló öcscse van Pécsett, azoknak pénzt küld, azért nincs egy jóravaló szoknyája sem. Azelőtt szerette a pezsgőt és öreg urakkal reggelig ivott, de ez hangjának megártott. Valahol van egy fiacskája is… Talán éppen az öcscse a fiacskája…

A köhögés megakasztotta a nyugalmazott szinművészt a további előadásában, Szindbád ábrándozva nézett a sötét fák közé, mig Potrobányi ur hümmögve vakarta körmével a savanyuvizes dugaszt.

– Szerencse, hogy jövő héten ismét falura költözünk, mert végül mégis csak agyonütne bennünket az öreg tekintetes ur.

A vén szinész kipirosodva, kissé fuldokolva hajolt előre és kezét olyanformán illesztgette szája elébe, mint mikor a szinpadon „félre“ szólanak a régi szinészek.

– A kertek alatt lakik… Pápai, elnyűtt bocskorom délután mutatta a házat és az ablakot… Kis kert van az ablak előtt… És hajdanában, azaz, hogy nem is olyan régen, magam is sokat másztam be ablakokon, sokszor majdnem le is ütöttek.

– Nagy kár, hogy agyon nem ütöttek – vélekedett Potrobányi ur.

K. Nagy kinyujtotta öreg karját:

– Van, volt itt erő… Tehát beszéljen csak, kis gazdám, hogyan is mondta Irma? Nos? Azt mondta: a szeme és az orra tetszik nékem, puha haja is, de az álla már nem tetszik?… Ezt mondta Irma?

Szindbád rózsaszinü arccal bólintott.

K. Nagy Sámuel köröket irt le a pipaszárral a levegőbe és szurokszinü kis szeme élénken mozgott ráncos szempillái alatt. Megtöltötte a poharakat.

– Igyunk, no. Az ital bátorságot ád… Becsületemre, nagyon illatos, pompás mágnásasszonyka lehet ez az Irma. Neked talán nem tetszik, Potrobányi ur?

A zsiroskabát szinte ropogott a kövér vállakon, amikor Potrobányi ur lustán megmozdult:

– Hiszen jóravaló fehércselédnek látszik, de az öreg tekintetes ur se kutya…

– Jól van – felelt gyorsan a vén szinész és csendesítőleg terjesztette ki a tenyerét, – hiszen nem is arról van szó… Éppen csak azt gondolnám, hogy ha már idáig nevelgettük az ifju urat (és ravaszkodva kacsintott Szindbád felé), ezután se vegyük le róla a kezünket… Mondom, az ablak e forró éjszakán nyitva van, és nincs is nagyon magosan… Szindbád ur fürgén ugrik és mi majd loppal vigyázunk, hogy minden jól sikerüljön… Csak egy csipkefüggönyke van az ablakon, amelyet a szellő éppen olyan könnyen félrehajlít, mint egy kéz… Ő majd felébred és halkan, félig álmában tudomásul veszi, hogy az ifju Szindbád térdepel ágya előtt.

– Hová gondolsz, vén gazember? – kiáltott felháborodva Potrobányi ur. – Fölébred, lármát csap és holnap akár nyakunkba vehetjük a világot, az öreg tekintetes ur pisztolya elől…

K. Nagy csöndesen, fulladozva nevetett, mintha a tüdejében egy rossz verkli sipogna:

– Nem csap lármát… Becsületemre, csak egy kís csipkefüggöny az egész, amit félre kell huzni. És mi lesbe állunk az ablak alatt… A szemünk már rossz Potrobányi ur, a szivünk rothadó fűzfatuskó, de a fülünk az még ugy-e bár nagyszerü, meghallja a csókok csattanását és a suttogva elmondott szavakat? Adjuk meg a fülnek is, ami őt megilleti, hisz a szegény embernek egy jól sikerült nyujtózkodás is örömet okoz.

– És ha segítségért kiált? – aggodalmaskodott Potrobányi ur és ízzadó üstökét megtörülte.

A vén szinész legyintett a kezével és a szeme úgy villogott, mint a rókáé:

– Ha már idáig elnevelgettük Szindbád urat, hütlenség volna őt most cserben hagyni… Ketten majd csak felemeljük az ablak párkányig, az éj csendes és meleg, kedves álmokat hordozó… Talán éppen a szépszemü, széporru és puha, fekete haju Szindbádunkkal álmodott a kedves hölgy, midőn az ifju csókját ajakán megérzi… Az én időmben – nem is olyan régen – a nők mezítelen karjukat az ilyen pillanatokban kinyujtották és lassan, de erősen átkulcsolták az illető nyakát és a nyak felett imára kulcsolva kezüket, halkan sóhajtották: édes, jó kis istenkém…

Reszkető kezével megsimogatta a Szindbád kabátját:

– Van-e bátorsága, kis gazdám? – kérdezte hizelkedve.

Szindbád hideglelősen reszketett, de nyomban talpra állott:

– Bátorságra tanított mindig az atyám, – mormogta és félénken, védelmet keresőleg nézett Potrobányi urra.

A kövér, lompos ember ellenben elvörösödve sütötte le a szemét és vastag ujjaival szórakozottan dobolt az asztalterítőn. Verejtékezett a homloka és nyögve mondta:

– Igaz, az öreg tekintetes ur mindig azt parancsolta, hogy bátornak neveljük az ifju urat.

Lesütött szemmel felállott és követte a vén szinészt. Ketten közrefogták Szindbádot és lassan, csendesen megindultak a nyári éjben. A fákon egy kis madár csipogott álmában és messzire halaványulni kezdtek a csillagok.

– Ilyenkor van a nőknek a legédesebb álmuk, – szürcsölte a szót fogatlan szájával K. Nagy.

A hosszuszáru pipát olyanformán fogta kezében, mint egy kardot és az alvó kisvárosi utcára mutatott:

– Arra kanyarodunk be a kertek alá.

AZ ÁLOMBELI LOVAG.

A kertek alatt lakott Irma, vadszőlő borította a ház falát és a fehérrámás ablakok a hajnali szürkületben tompa fénynyel világítottak. Távol a liget sötétkék faóriásai borongtak némaságukban, valahol hárs és orgona illatozott. Az utca tulsó során mély árok huzódott, amelyet olyan bujasággal leptek el a bokrok, mintha az lett volna a hivatásuk, hogy alaposan elrejtsék mindazt, ami a mély árokban és árok környéken történni szokott. Szindbád tizenkét-tizenhárom esztendős korában gyakran leste meg az árok mélyéből a bokrok között csókolózó szerelmeseket. A kisváros szerelmesei kis szobalányok vagy tilosban járó menyecskék, a mély árok bokrai alatt megtalálták mindazt, amire a szerelemnek szüksége van. Csöndet, magányt, fölöttük a csillagos eget, lábuk alatt a puha pázsitot… A szerelmesek távozásával Szindbád gyakran felkereste a bokrokat, a letaposott pázsitokat, ahol az imént még csókok csattogtak. Ábrándosan felsóhajtott: vajjon lesz-e valaha pepita-nadrágja, mint a gyógyszerészsegédnek, aki az imént e helyt a varróleánykával enyelgett?… Vagy jön-e idő, amikor kis lovaglóvesszőt hord csizmaszárában, mint az előbb látott legény, aki a szégyenlős szobalánykával itten sétálgatott?

(Az esztendők elrepülnek és Szindbád sohasem jutott el ezekre a helyekre barátnőjével karján.)

… Most lappangva és óvatosan haladtak a bokrok szélén, mialatt Ketvényi Nagy Sámuel, a nyugalmazott szinész, lábujjhegyen lépegetett az élen, mint hajdanában a színpadon a Rip van Vinklében. A harmatos fák között fölröppent valamely éji madár és a levelek zörrenésére mindnyájan megállottak.

– Legjobb volna aludni menni – ásított hátul Potrobányi ur.

– Én is álmos vagyok – vélekedett az ifju Szindbád és fázósan mélyesztette kezét zsebébe.

– Álmosság? – nevetett hangtalanul a vén szinész. Én sohasem voltam álmos. A hölgyek nem szeretik az álmos embereket. A kövér polgár a hasán hortyog, míg a csábos éjjel a polgárné ablaka alá vonzza a poétát. Amott a ház és a hársfák szeliden állnak a ház körül, mint barátságos öreg nénikék. Most csöndesen haladjanak… Csak csöndesen… Bár sötét az éjjel, nem megyünk mi szé-é-éjel…

Halkan, rekedten dudolta a Rip kardalát és a mélyebb regisztereknél elismerést zsaroló pillantással nézett Szindbádra. Végre is Potrobányi ur megsokalta a dudolgatást, amelyet K. Nagy sehogy sem bírt befejezni.

– Dobbal nem lehet verebet fogni – dörrent közbe. – Megbolondultál, te vén komédiás?

A kerítés alacsony volt és hajdanában fehérre és zöldre volt mázolva, az ajtó kidőlt és a rács hiányos volt.

– Azt hiszem, a mogorva Gogolyák a ház tulajdonosa. Bizony, több gondja lehetne a háza jókarban tartására – mormogott Potrobányi ur, amíg a kis kapun belépdelt.

A kert végében volt a nyitott ablak, alig embermagasságnyira a földtől és mint K. Nagy Sámuel előre megjósolta, csupán egy rózsaszinü csipkefüggöny lengett az ablakon. A függönyön csillagalaku figurák látszottak, a hajnali derengésben mozogni látszottak a csillagok és valahol, talán éppen odabent a szobában, megszólalt a kakukos-óra. Négyszer szólott a kakuk… Potrobányi ur elégedetlenül vonta elő nadrágja derékzsebéből tányérnagyságu zsebóráját és szuszogva csóválta a fejét.

– Nalám öt perc mulva fél négy.

Szindbád borzongva nézte a nagy zsebóra előjövetelét és eltünését a vastag derék körül és magában rendkivüli módon csodálkozott Potrobányi úr nyugalmán. Mintha a vizbeugrás előtt nézné meg valaki az óráját… K. Nagy Sámuel ellenben olyan izgatottan hadonászott a kezével, mintha görögtüzes darabot rendezne a színpadon… Rekedtes, csuklós hangon vezényelt.

– Most, most… Potrobányi emeld fel az ifjuurat.

A kövér ember ledobta kerek kis fekete kalapját a földre, megnyálazta a kezét és homlokán kidagadtak az erek, amint Szindbád lábába kapaszkodott. A szinész hátulról tolta. Szindbád csupán a két idős féfiu furcsa szuszogását hallotta, amíg az ablakig emelkedett, aztán az ablakba kuszott. Egy pillanatra hátranézett. A fák ritkuló lombjai között a kisvárosi templomtorony hamuszürke árnyékát látta a háztetők közül kiemelkedni, egy felleg uszott világoskéken a torony mögött és egy közeli ház kéményéből fodrosan, mint az öreg ember pipájából, a halovány füst szálldosott fölfelé.

Lecsuszott az ablakból a szobába és a nevelők ezzel eltüntek előle. A függöny előtte volt és úgy dobogott a szíve, hogy egy lépést sem birt előre tenni. Csak állott a helyén és várta, hogy valami rendkivüli dolog fog történni. Talán jön K. Nagy és megragadja a karját, hogy előrevigye… De nem az történt.

Egy perc mulott el, vagy egy óra… valaki csendes, nyugodt hangon megszólott a szobában:

– Maga az, Szindbád?

A hang az első pillanatban idegenül hangzott, mintha hosszu hallgatás után szólalt volna meg valaki. De az utolsó szótagnál már világos volt Szindbád előtt, hogy odabent Galamb Irma szólalt meg és korántsem érzett nagyobb ijedelem a hangjában.

Szindbád tehát félretolta a függönyt és csöndesen előrelépett a sötét szobában. Erős parfüm-és szappan-illat csapódott az arcába. Tétovázva megállott.

– Az istenért, fel ne döntse a virágállványomat! – mondta az előbbeni hang. Aztán női ruha suhogása hallatszott, egy kis papucs olyanformán csattant, mint egy nagy csók és meleg, sima női kéz érintkezett Szindbád kezével.

– Erre jöjjön, fiam és ebbe a székbe üljön. Szindbád egy karosszékben érezte magát és még arca körül lengett az előbb érzett női ruha illata. Kimeresztette a szemét, miután egy pillanatig lezárva tartotta, hogy a menydörgős menykő ne éppen a szemébe csapjon. A félhomályban sötét butorokat látott. Kerek asztal előtte, rajta valami madáralaku tárgy, talán névjegytartó és a háttérben homályosan villant meg egy ovális tükör és az ágy a háttérben fehér kendővel letakarva – a párnák, mint enyhe halmok a láthatáron.

Göndörkés hajfürtjét látta először, amelyet enyhén csillogtatott meg a hátulról jövő derengés, mint álmában látja néha az ember a szelet, amint az álomtavak barna vizét csillogtatja…

Ez a fuvalomhoz hasonlatos derengés lassan folydogálta körül a fehérköpenyeges alakot. A köpeny (Irma színpadi belépője) ismerős volt Szindbád előtt, jól tudta, hogy arany huszár-zsinórok diszítik a vállnál és a mellnél. De a zsinórok most feketék voltak. A sötétben maradott arcból valami kedves melegség sugárzott, amely melegség hasonlatos volt azoknak a csókoknak a melegségéhez, amelyeket álmában vált az ember a párnájával.

– Furcsa, hogy itt van, Szindbád – mondta most csendesen, barátságosan Galamb Irma és a hang hallatára kialakult Szindbád előtt a sötétben lévő arcoska. Látni vélte a kissé hajlott, finom, érzéki orrot, amelynek lüktető mozgása, rózsaszinü árnyéka először megigézte. A gyöngéd, kékes árnyalatot az ajk fölött csaknem úgy látta most is, mint a szinpadi lámpa fényében, az operettebeli fátyoltánc alatt. A kedvesen gördülő ajk, amely néha egy sirva-nevető gyermek ajkára emlékeztetett, most nyitva volt és mögüle a fehér fogak elefántcsont-kerítése elővillant. A barna szempár álmosan, de kiváncsian tapadt Szindbádra, mintha valami elröppenni készülő álmot figyeltek volna a szemek, kék hajnalban felébredve és a vánkosra könyökölve, míg az álom csöndesen szállong az ágy felett, mint egy fáradt, pihenésre térő lepke.

Kinyujotta meleg, könyökig, meztelen karját és a kezével megérintette a Szindbád arcát. Aztán az ujjak a hajhoz is eltévedtek.

– Milyen furcsa, hogy most itt van Szindbád, mert hisz az előbb álmodtam magával. Sárga libuskákat, sárga virágokat láttam. És apró gyermekeket. Mintha a gyermekek maguk is sárga virágok lettek volna… Egy madáralaku sötétkék felhő lebegett a fejem felett és valahol egy kis gyerek sírt… Valahol egy vén, korhadt tüzfa alatt a sötét patak partján. Maga hosszu lábaival sietve jött a réten keresztül. Minden lépése akkora volt, mint mértföld, de azért csöppet sem látszott félelmesnek. És ekkor én felöltöztem, az ablakhoz ültem és várni kezdtem.

A Szindbád ajkához tévedt a keze és Szindbád megcsókolta a kezet.

A szinésznő előre hajolt, a térdét átkulcsolta a kezével és gyorsan, szenvedélyesen beszélt.

– Én nagyon szerencsétlen voltam eddig. Üldöztek, nem szerettek, nyomorult, boldogtalan teremtés voltam. De most boldog vagyok, mert maga kedves fiam megjött az álmaimból. Ugy jött, ugy érkezett, mint ahogyan az álmokban szokás. Ifjan, szépen és rajongva… Nem kérdezem, hogy mi hozta ide. Itt volt és én boldog vagyok. Ha reggelre meghalnék, akkor volnék a legboldogabb, mert ugyan mi történhetik már ezután velem az életben?… Semmi, ugy-e, semmi?…

Elhallgatott és kiterjesztett karral állott meg a szoba közepén. A köpenyege széjjel nyilott és erős női illat áradt Szindbád arcába.

Szindbád gyorsan közeledett, de a szinésznő megriadva hátralépett. Karonfogta Szindbádot és az ajtó felé vezette. Az ajtón kétszer megfordította a kulcsot. Fázva, remegve, könybeborult szemmel nyitotta ki az ajtót.

– Menjen, mert virrad…

Az ajtónyiláson még kidugta a kezét és az ifju azt megcsókolta.

Aztán kétszer fordult a kulcs a zárban.

SZINDBÁD TITKA.

Minden embernek van valami titka, amelyről soha sem beszél életében. Régen elmult dolgok, szégyenek, kalandok, szívfájások és lelkipofonok. Az volna a legérdekesebb olvasmány, amelyet a halálos ágyán mondana el valaki őszintén, igazán: a titkokról, amelyekről az életen át hallgatott. Szindbád titka, – miután a hajós már úgyis réges-régen meghalt és ha látni vélték is őt némelyek tegnap vagy tegnapelőtt a korcsmában borozgatva, vagy éjjel az utcán bandukolni, azok nem az igazi Szindbádot látták, csak kisértő szellemét, – Szindbád titka a következő volt:

Szindbád egy téli estén, egy régi estvén egy országuti csárdában üldögélt a Kárpátok között, százezer mértföldnyire Budapesttől. A hajós elrejtett kincsek felfedezésére utazott erre a tájra. Egy régi imakönyv borítékában találta, – vagy talán csak álmodta – hogy e tájon, amelyet nyilak, karikák, görbe vonalak és titokzatos pontozások jelölnek, a pohárral jelzett helyen vasláda van a földbe ásva, – harminchárom katonalépést téve északi irányban az ódon kolostortól. A matrózkés, főzőkanál, törött lánc és női ing, – amely dolgok a térképen helyet foglaltak, mind valamely titokzatos irányítói a kincses láda rejtekhelyének, hüségesen elvezették Szindbádot a Kárpátok között… Igen, itt járt, erre ment kis diák korában, midőn a régi kolostornak volt a növendéke és kis barátaival tengerirablósdit játszott szombaton délután a gyors és kanyargó Poprádon, egy ócska és ingadozó tutajon. A titokzatos tervrajz (szigoruan betartva a fekete vitorlás kalózok nemzetközi nyelvét) ebből az időből maradott meg valami véletlen folytán és egy napon az unatkozó Szindbád kezébe került, midőn már halántékán olyan fehér volt a haja, hogy fehérebb nyolcvanesztendős korában sem lehetett. A régi diákkori tervrajz nem hagyta Szindbádot nyugodni. Titokzatos gyilkosságok, rablások, támadások jártak a fejében, amelyeket gyermekkorában bizonyára elkövetett, csak későbben elfelejtett… Vonatra ült. A Poprád havas hátán kis diákok korcsolyáztak és az odvas fa, amely a tervrajzon megjelöltetik, most is azon a helyen állott, csak valamivel kissebb lett. A kolostor tornyán állanak a kopott óramutatók, mert még ma is ott ül az egyik mutatón az az öreg varju, a mely talán már Szindbád gyermekkorában foglalt ott helyet. A kőfalról, amely az ódon kolostort határolta, már lekopott a vakolat, de ahol a vakolat megmaradott az esőverte, szürke falon, vörös krétával és szénnel irott nevek voltak láthatók. Az ákombákomok között tünődve keresgélt Szindbád a téli alkony pirosló fényében és igen nagy volt a boldogsága, amidőn a félig lemosott, lekopott irások között vörös krétával irott S betüt fedezett fel. „Én voltam ez!“ – mondta magában és hirtelen a német kereskedő táncoló boldogsága jutott eszébe, aki a Lengyelnyereg barlangjában megtalálta tiz év előtt otthagyott névjegyét. A bokázó németet látta maga előtt folyton ott a hegytetőn, amidőn az országuton – az odvas fa alatt – elballagott és a kincsek rejtekhelyén az országuti csárdát felfedezte, ahol csakhamar meghuzódott – a téli hideg, a meleg gondolatok, kedveskedő ábrándok elől.

A söntést fenyőt fuvarozó tótok foglalták el és a nagyszakállu bormérő, akinek olyan kerek bőrsapkája volt, mint a középkori korcsmárosoknak, bőrköténye és hosszu-hosszu vasszürke szakálla, némán intett kezével az idegen urnak a belső szoba felé, amelyet piros firhangos üvegajtó választott el a söntéstől.