Part 7

És Szindbád nagyon boldog volt az első időkben. (Mert bár sok esztendeig élt a hajós, mielőtt véglegesen meghalt volna, szerelmeiben mindig örökké és teli szivvel szeretett. Ha egy nőt megölelt, azt hitte, hogy azt halála napjáig szeretni fogja. És lehetséges, hogy így is volt. Mert midőn teliholdas éjszakákon ellebbentek a szeme előtt azok a nők, leányok és asszonyok, akik szive szerelmét birták és akik Szindbádot szerették, a hajós úgy érezte, hogy most is, sok évek multával éppen úgy szereti őket, együtt és külön-külön, mint akkor szerette őket. És eszébe jutottak hajak, szemek, vállak és karok, amelyek az övéi voltak. Egy dushaju, bajuszkás nőcske késő vénségében is eljárogatott hozzá éjszakánkint, persze csak álmában. Egy másik: kis, fekete szenvedélyes asszony öregségében akkor jutott eszébe, midőn szerelem nélkül csókolgatta a nőket, – csupán megszokásból. Behunyta a szemét, Trillára gondolt és a csók édes lett, mint régente volt. A „Kismadár“ idejében még nem kellett ifjusága pezsgő hullámaira, lüktető csókjaira, fehérvállu, szerelmetes nőire gondolni, mert Szindbád akkor még csak háromszázharminchárom éves volt.)

Az esték hosszuak és csöndesek voltak… Kár, hogy a petróleumlámpással sok baj volt esténkint. (Morvainé csak az olajmécseshez értett.) Egyszer egy barátját látta vendégül Szindbád, aki pompásan verte a zongorát a kis lakásban. A „Kismadár“ hüségesen, kipirosodott arccal énekelt (Morvainé egész este az udvaron tanyázott és a csillagokat vizsgálta), Szindbád sok bort ivott és a zenélés közben kissé támolyogva ment ki a szobából friss levegő után. A sötét udvaron Morvainé a fülébe sugta:

– Ugy látom, hogy nemsokára haza mehetek.

Szindbád a mámorosok makacsságával toppantott:

– Én pedig azt mondom neked „nyanya“, hogy örökké az én kismadaram mellett maradsz.

– Hát akkor miért hoz barátokat a házhoz az ifjuur? – kérdezté élesen Morvainé.

– Ártatlan fráter, – dünnyögte Szindbád.

Máskor egy énekes szinészt látott vacsorán a kis budai házban és hajnalig mulattak hármasban. Morvainé a sarki rendőrnél (akivel barátságot tartott fenn) reggel a vonatok járása-kelése után tudakozódott…

És aztán mind ritkábban jött Szindbád a budai házikóba, ámbár a zongorás és a szinész néha-néha bekopogtattak estefelé és nagyon csodálkoztak, hogy a házurát nem találták. (Morvainé lesütötte a szemét és úgy leskelődött, mint egy hiuz.)

Nemsokára ezután Morvainé átment Budáról Pestre és felkereste Szindbádot.

– A leánynál egy éles kést láttam, – mondta a kendője csücskével eltakarva a száját. – Elvegyem tőle?

– Hát persze, hogy vedd el tőle, nyanya. És vigyázz rá, mint a szemedvilágára. Estére majd hozzátok megyek.

– Akkor mégis csak elveszem a leánytól a kést, – mondta határozottan Morvainé. – Az a kés nagyon hegyes és éles. És a kismadár sehogy sem tetszik nekem. Nem sir, nem panaszkodik, csak ül összeszorított szájjal és a levegőbe bámul.

Szindbád elgondolkozott:

– Sohasem sir?

– Még álmában sem. Ha alszik, olyan fehér, mint a fal és talán nem is álmodik semmit, mert az ajka, szempillája sem mozdul. Az nem jó, ha a leányok egyszerre nem álmodnak semmit. Amig az álmok, látomások elfoglalják a gondolataikat, addig minden jól van. Féljen az ifjuur azoktól a leányoktól, akik nem szoktak álmodni.

Szindbád a Morvainé ráncos arcába nézett.

– Hát mit gondolsz, nyanya?

A vénasszony megtörölgette a szája szélét.

– Azt gondolom, hogy jó volna hazaküldeni. Akár így, akár úgy. Ha itt marad, bizonyosan bajt csinál. A Dunába nem ugrik ez a leány. Másfajta, bolondabb fajta. Üssön belé az istennyila.

Szindbád vállat vont:

– Haza nem mehet, sehová se mehet. Majd csak vége lesz valahogy ennek a dolognak… Aztán meg szeretem is szegénykét.

Morvainé erre már nem felelt semmit, csendesen elment, hogy Szindbád észre sem vette, amikor eltünt a szobából. Csak egy hét mulva jött elő ismét nesztelen lépéseivel.

– Jól teszi az ifjuur, hogy nem néz felénk. Most meg pisztolyt találtam a párnája alatt. Töltött pisztolyt, – mondta lappangó hangon és leskelődve nézett a szemhéja alól Szindbádra.

Szindbád legyintett a kezével.

– Volt ez már másoknál is „nyanya“. Ne ijesztegessen ezekkel a dolgokkal. Az ördög vigye el azt a bolond teremtést.

Morvainé lehunyta a szemét, gyorsan keresztet vetett.

– Csak az ördögöt ne hivjuk, ifjuuram. Eljön az magától is.

… Nemsokára ezután Morvainé utrakészen állított be Szindbádhoz. Átadta a kis budai lakás kulcsát és kezet csókolt Szindbádnak:

– Haza megyek a falumba, – mondta. – A szegény kismadarat tegnap eltemettük. Isten áldja meg ifjuuram.

Szindbádnak megállott a szivverése.

– Meghalt Fáni? – kiáltotta elváltozott hangon.

– Igen, a kórházban, mert, azt mondják, mérget ivott szegényke. Igy beszélték a doktorok. De megyek is már.

*

Szindbád nagyon sokáig nem tudott aludni.

UTAZÁS ÉJJEL.

Ennek az egész esetnek, amely most következik, legalkalmatosabb volna valamely régi-módi címet adni; ilyenfélét: „Curly, vagy egy szinész története“, vagy „Esmond Henrik, Anna királynő ő felsége ezredésének története“, de mégis leginkább ez illenék a fejezet fölébe: „A gonosz varázsló, vagy az ártatlanság diadalma“… Tudniillik: egyszer Szindbád, az a bizonyos hajós megszöktetett egy fiatal hölgyet. A kisasszony huszesztendős mult Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, de még mindig nagy tél volt az alföldi rónán. A kis bakterházak a téli alkonyat félhomályában úgy maradoztak el a rohanó vonat mellett, mintha személyes ismerősei volnának Szindbádnak, beköszönnek az ablakon és tovább sietnek sürgős tennivalók elvégzésére. A pályaőrök havas bundájukban mozdulatlanul állottak a sinek mentén és a nehéz báránybőr-sapkák alatt látszó arcokon Szindbád aggodalmat, sőt rosszalást vélt felfedezni, midőn a megszöktetett hölgygyel tovább utazott. Még a hó sem hullott úgy, mint rendesen. A rohanó vonat mentén szintes vizszintes irányban szakadt az apró hó, némelyik a mozdony füstjétől bekormozódott, mint fekete darázs suhant tova a fehér lepkécskék között. Közel és távol nagy fehér hómezők, ahol pontosan lehetett látni a rókák, nyulak és kóbor ebek nyomait és Szindbád a szerelmes csókok között kipillantott az ablakon s azon gondolkozott, hogy hová lettek a rókák, amelyek nemrégen még itt jártak. Egy tanyaház pirosló ablakával úgy fut a tájon keresztül, mint egy bábszinházbeli kép; egy kis állomáson, ahol egy percig megállottak, az emeleti ablakban két leány ült, varrtak, a harmadik fehér alsóruhában állott a szoba közepén, a függőlámpa alatt és éppen egy lilaszoknyát próbált felvenni. Fehér karja és válla egy darabig elkisérte Szindbádot a hóesésben, aztán csak a vasuti töltés mellett álldogáló nyirfák havas galyai integettek feléje, mint annak az ismeretlen lánynak vékony karjai. „Bizonyosan bál lesz valahol a környéken“ – gondolta Szindbád. – A hölgy, akit délután megszöktetett, csendesen sirdogálva üldögélt a sarokban és csak félszemmel leste a cigarettázó Szindbádot.

– Ugy-e, már nem szeret, megbánta, hogy eljött velem? – mondta Szindbád, talán tizedszer, mert már nem igen tudott egyebet mondani.

A leány, – kis fekete haju, fehérarcu nőcske volt, aki a téli időjárás beállta óta a muffjában melengette Szindbád kezét, midőn esténkint hazakisérte, majd a kapuban, a sötétben lázas csókot váltott vele duzzadt ajkával, amely puha és bágyadt volt a vágytól, – ijedten, csaknem kétségbeesve ült a vasuti kupé sarkában és lábait szorosan egymásra vetette. Ártatlan leányka volt, akivel Szindbád csupán a népkert elhagyott sétányain szokott üldögélni a vasárnapi délutánokon, hó volt, hideg volt és a közelből az érkező vasuti mozdonyok füttye hangzott néha.

– A száztizenkettes, – mondta a feketehaju leány, mert az államvasutaknál volt telegráfista.

Máskor a külvárosban tettek hosszu sétákat (a rejtettebb helyeken karonfogva mentek) és jól ismerték az ágyugolyót, melyet a szabadságharcban lőttek egy városvégi régi ház falába. Azután a temető következett, a kopár galyak között csöndesen álldogáltak a havas sirkövek, mint olyan emberek, akiket a nagy, vidéki városból számüztek, de a határból is folyton a városból kihallatszó hangokra, harangszavakra figyelnek, mintha visszatérésre várnának. A hallgatózó sirköveknek egymás között neveket adtak, amint a temető mellett elhaladtak. Egy nagy, vörösbarna sirkövet Dobieczkinek nevezett el a telegráfista-kisasszony, mert éppen úgy nevezték akkor az államvasuti üzletvezetőt. A Dobieczki komoran, csaknem összefont karokkal állott a megtört, bánatos, téli fák között, mint talán a csatavesztes generális állott azon a helyen a szabadságharcban, de Szindbádot és a telegráfista-kisasszonyt ez nem tartotta vissza, hogy hosszu, forró csókot váltsanak a temető sarkán, ahol keresztut volt és éjjel boszorkányok ültek. (Ezekről a boszorkányokról nagyon sokat tudott a leányka.)

Egyszer egy régi templomocskát találtak, ahol hajdanta kálvánista prédikátorok zugtak és menydörögtek az istentagadók ellen, de jöttek a katonák és őket megöldösték: itt örök hüséget esküdtek egymásnak, a beomlott falak között…

És ezután nemsokára Mimi – mert így hivták, – egy lépcsőn ment volt felfelé és Szindbád a lépcső alján kalapbevéve állott, mert akkoriban még így udvarolt a nőknek. Mimi a lépcső közepén járhatott, midőn egyszerre hátránézett és az arcán kacér, eddig nem látott mosolygás jelent meg. Ugyanekkor kék, fehérpettyes batiszt szoknyácskáját megemelte, hogy finom lábai térdig meglátszottak és kis félcipője, amelynek olyan magas sarka volt, mint a hajasbabáknak karácsony estve a skatulyában, valamint feszes fekete harisnyája arra késztette Szindbádot, hogy kimereszsze a szemét. – És nemsokára elkövetkezett erre a szöktetés… Este a vonatra ültek és elindultak a nagyvilágba. (Talán elfelejtettem mondani, hogy a telegráfista-kisasszonynak féltékeny öreg szülei voltak, akik Szindbádról mindössze annyit tudtak, hogy egyszer, éjszaka be akart mászni az ablakon… Az öreg ember a bibliát vágta ugyanekkor Szindbád fejéhez.)

… – Kérem, – mondta Szindbád, mert fiatalkorában jó és engedelmes fiu volt, amilyennek született, – éjszaka van, maga bizonyosan álmos. Kérem, helyezkedjen kényelembe, vesse le szoros füzőjét, tegye le kalapját… Én majd a folyosóra megyek, ha zseniroznám…

Mimi, mint a vonatra ülés óta mindig, szótlanul ült helyén és csak a zsebkendőjének mondhatott valamit, amelyet állandóan szeme és orra előtt tartott… Az ifju Szindbád (mert hiszen akkor még ifju volt) haragosan nézett ki az ablakon a besötétedett tájra és Mimi csak kuncogott csendesen…

– Legalább a szoros ruháját gombolja ki, – folytatta esdeklő hangon Szindbád, de Mimi erre sem felelt.

Szindbád elkeseredve felállott:

– Tudja, hogy az apám gazdag ember és engem nagyon szeret. Akárhová vetődünk, az apám mindig gondoskodik rólam, rólunk… Legalább a bársonykalapját tegye le!

Mimi sirdogálva csóválta a fejét.

Szindbád ekkor a legnagyobbra határozta el magát.

– Helyes, én magára hagyom. A hideg folyosón töltöm az éjszakát, de magának pihenni kell. Jó éjszakát!

Az ajtóhoz ment, felnyitotta, a függönyt félretolta, de Mimi mindig nem szólt egy szót sem.

Szindbád eleinte azt hitte, hogy meghal bánatában, midőn egyedül találta magát a hideg folyosón. Bekukucskált a függönyök között. Mimi mozdulatlanul ült helyén.

– Isten veled! – gondolta Szindbád és arra készült, hogy kiugrik a robogó vonatból a fekete téli éjbe.

De később mégis mást gondolt.

Nagy zajjal felnyitotta a kupé ajtaját:

– Kedvesem, a menetrendből tudjuk, hogy egy éjszakai vonat találkozik a mi vonatunkkal a következő állomáson. Azzal visszatérünk. Hajnalban otthon van… És senki sem tudja meg a dolgot. A szüleinek majd hazudik valamit.

Mimi erre sem felelt. Felállott és a tükörben igazította a kalapját, mert a mozdony már rekedt, rövid füttyel jelezte a közelgő állomást.

*

Szindbád férfikorában sokszor gondolt vissza az éjszakai utazásra. A pirosló ablaku kis tanyaházakra, az aggodalmas arcu bakterokra és a rókák utjaira. Mimi emléke mindig felmelegítette a szivét…

Egy kis zsebkendője maradt Mimitől. Ezt megsimogatta és Mimi gyenge haját érezte.

– Milyen balga voltam! – sóhajotta.

ŐSZI NAP.

Egy őszi napon meglátogattam nemes barátomat, Sándorit, a falujában. Néhány mérföldnyire volt a Sándori faluja attól a városkától, ahol abban az időben tartózkodtam, de mégse láttuk egymást gyakran. Sándori ugyanis olyan ember volt, aki sok tekintetben különbözött a normális emberektől: szerette a magányt, kereste az egyedülvaló csöndességet és a vadászaton kivül semmi egyébért nem hagyta el falusi házát, amely még csak kényelmesnek sem volt nevezhető. Sándori szerint mégis ez a ház volt a legderekabb minden házak között, mert magánosan állott egy nagy puszta kert közepén és az ablakán legföllebb a holdvilág kandikálhatott be.

Mondom, őszi nap volt és nemes barátomat éppen vadászatrakészen találtam magános háza előtt. A vállán rozsdás kétcsövü fegyver, amelyből emberemlékezet óta nem lőttek, a vizslába ojtott kuvasz, amely körülötte ugrándozott, legföljebb a vad elriasztására lehetett alkalmatos.

– Nagyon szeretném az őszt, ha nem volna olyan sajátságosan csöndes, – mondta öreg barátom. – A végtelen csöndességben házamba hallom a falusiak szuszogását, mozgolódását. E zajgás elől menekülök ki a szabadba.

Bármiként figyeltem is, a kopár kert mögött elterülő falucska „zajgásából“ én mit se hallottam. Valahol nagyon messzire kelepelt a folyón egy malom, de ezt csak inkább sejteni lehetett, mint hallani…

– Tarts velem – folytatta barátom. – Az őszt megnézhetjük odakünn a hervadt réteken. És ami a legfőbb, emberrel nem igen találkozhatunk, a gazdasági munkának már vége.

Megindultunk a kopár kertből és félkörben kerültük meg a falut. Egy dülőuton kapaszkodtunk fel a folyó töltésére, ahonnan Sándori visszanézett a sikon fehérlő falusi házakra.

– Szörnyüség, mennyit beszélnek ebben a faluban. Egész nap jár az emberek szája. Az ördög tudja, miről fecsegnek mindig. A hangjuk, a nyugtalan „zajgásuk“ bánt…

Véleményem szerint ebben nem volt egészen igaza barátomnak, mert a falusi emberek általában hallgatagok, ez a falucska pedig még csöndesebb volt. Amerikába költözött belőle minden valamire való ember. De öreg barátom csak tovább erősítette állítását, hogy igenis a faluban mindig beszélnek és ő ezért nem tud házában sem megmaradni. Jókedvü elevenséggel magyarázta, hogy mennyire gyülöli azokat az embereket, akik folyton beszélnek, mert még a szél is elhallgat néha, ha megunja az örökös dudálást, de az emberek soha. Általában, nemes barátom szerint, a beszéd egy egészen fölösleges valami volt, amelyet ki kellene küszöbölni az emberi életből.

És mig így szóval tartott, a folyóparti töltésen vigan haladtunk tova. A kuvasz a mezőkön szaladgált és néha hangos ugatással jelentette, hogy talált valami szimatot. De Sándori rá sem ügyelt.

Körülbelül negyedmérföldnyire voltunk már a falutól (a falusiak folytonos beszéde még itt is állandó „mozgalomban tartotta“ az aranysugaras őszi délután levegőjét), midőn egyszerre lódobogás hangzott fel mögöttünk. Hátrafordultam: almásszürke lovon egy keménykalapos lovasnő ügetett mögöttünk. S amint bennünket megpillantott, láthatólag gyorsabb tempóra nógatta paripáját.

Sándori elvörösödve mondá:

– Kérlek, ne nézz hátra… Az én kedvemért… Sohasem szabadulunk meg tőle.

És néhány lépéssel a töltés szélére lépett és igen nagy figyelemmel kezdett valamit nézni a folyón, hátat fordítva az országutnak. Még a kezét is a szeme elé emelte és a világért sem fordult volna meg. Pedig a lovasnő már közvetlen mögöttünk trappolt és hangosan kiáltotta:

– Szervusz, kapitány!

(Sándori hajdanán ezt a rangot viselte a hadseregben.)

Nem volt feltünően szép nő a lovagló, de csunya sem. Fiatal sem, de öreg sem. Elhagyott falukban látni néha olyan derék, megtermett uri hölgyeket, akikről az ember az első pillanatban nem tudja megállapítani, hogy hajadonok-e vagy férjezettek? A gazdálkodással járó teendők, a falusi élet egyszerüsége és a sok munka, sok pihenés (amely szinte kétfelé osztja az esztendőt) még a lenge Gretékből is helyre teremtéseket nevel. A sápkóros lányokból gömbölyü menyecskék lesznek és a zárdában nevelt kisasszonyok hazakerülve a falujukba, néhány hónap leteltével sajátkezüleg fenyítik meg a goromba béreslegényt.

A lovasnő szinte tipusa volt a gazdálkodónőnek. A hatalmas, csontos szürkén olyan nyugodtan ült, mint egy huszár, alig fogta a szárat, de a vastag lovaglóvessző a kutyabőrkeztyübe bujtatott kézben bátran fegyvernek is beillett volna. Rövidke csizmájára csillagos lovassági sarkantyu volt verve és rövid zsemlyeszinü bőrkabátjából egy pisztoly agya duzzadt kifelé. Fehér fátyol volt a kalapjára kötve és nagy barna szeme olyan pillantással mért végig engem, aki az utból félreálltam, mint amilyen pillantással a földesurak a jószágot szokták megbirálni a vásárokon.

– Szervusz, kapitány! – ismételte foghegyről vetve a szót.

Nemes barátom megfordult és elvörösödve emelte meg kis vadászkalapját.

– Régen láttalak, kapitány!… A céllövő puskád még nálam van. No majd hazaküldöm…

S feleletet sem várva, vékonyán nyomta paripáját, amely galopba ugorva, csakhamar eltünt lovasnőjével az ut kanyarulatánál.

Sándori még pulykavörös volt és mint általában mindig, most is dühös gunnyal kezdte:

– Szeretem ezeket a „fölvilágosodott“, modern hölgyecskéket! Valóban nagyon szeretem őket, amikor feminizmussal, szociálizmussal traktálják az embert, a helyett, hogy valami jóféle vacsorát főznének a konyhájukon. Az én kedves korszakomban, – ahova egyszerre vissza szeretném tenni az egész világot, – a középkorban, sokkal jámborabb istentagadó eretnekeket égettek el, mint ezek a modern hölgyecskék. Nem hisznek ezek se az Istenben, se a vallásban. Hej, ha én egyszer úgy kedvemre megmondanám nekik a véleményemet! De mondom, nem szeretem a sok beszédet.

Kérdőleg néztem Sándorira, aki fejcsóválva függesztette a tekintetét abba az irányba, a merre az amazon elvágtátott, majd mélységes meggyőződéssel felkiáltott:

– A derék misszionáriusokat nem az emberevő vadak közé kellene küldeni, hanem ide Európába, a „modern“ hölgyek közé, mert itt nagyobb szükség volna a térítés munkájára.

Igy szólt és elhallgatott és én nem kérdeztem semmit, mert tudtam, hogy nemes barátom nem szereti a sok beszédet. Midőn néhány másodpercig hallgatagon ballagtunk az őszi délutánban, hol a távoli erdők és rétek mintegy vászonra festve látszottak lenni, Sándori lecsillapodott és így szólalt meg:

– Különben a Rácsky kisasszony nem is olyan rossz, mint talán hinnéd, csak a nevelése volt elhibázva. Rácsky, aki hajdanában itt a szomszéd faluban lakott, semmi egyéb nem volt, mint egy becsületes vén katona. Egy derék öreg katona, amilyenek a Napoleon gránátosai lehettek, akik az oroszországi mars után is rajongtak császárjukért. Ilyen volt Rácsky őrnagy, egykori barátom, aki hétszámra nem szólt, mert már nyugalomban volt és szolgálati teendője nem lévén, nem tartotta érdemesnek a beszédet a civil-életben. Mondom, egy öreg katona és semmi más. A világért sem okolom őt Kláráért. Furcsa is volna, ha egy Kolowrath-dragonyosbeli törzstiszttől a penzióban azt követelnék, hogy értsen a leányneveléshez! Mindössze lovagolni, vivni, célbalőni, uszni és birkózni tanította meg Klárát, a többi, az jött magától. Azaz a könyvekből jött a többi. Azok az átkozott könyvek! Mindig mondtam Rácskynak, amikor a hosszu téli estéken hallgatva üldögéltünk házában vagy az én kunyhócskámban: „Égesd el a könyveket, bajtárs, a könyveket égesd el, mert Klára éjjel-nappal azokat bujja!“ De Rácsky nem hallgatott rám és szentimentálisan védte fiatal hugát: „Ugyan kérlek, még ezt a kis szórakozást is elvegyem tőle! Hiszen, ha legalább táncolni tanítottam volna meg, majd minden másképpen volna. De a porosz golyó miatt nem tudok táncolni és így Klára sem tud. Ez a legnagyobb szerencsétlenség.“

Sokszor üldögéltünk így elgondolkozva a hosszu estéken és az őrnagy sem szólt, én sem. Mig végre hosszas megbeszélések után elhatároztuk, hogy a táncra majd én fogom megtanítani Klárát. Valamikor ugyanis a főhercegasszonynyal én táncoltam a bálon az udvarnál és Rácsky valóban rossz néven vette volna tőlem, ha kis hugát, akit kora árvasága óta nevelt, nem tanítom meg a szükséges táncra. Sokáig nem beszéltünk ezután megint és én otthon, titokban néhány próbát tettem. Rácsky tudott fuvolázni és titokban megtanult néhány valcert a fuvolán. Minden készen volt már a táncleckék elkezdéséhez, csupán Klárával kellett még megbeszélni a dolgot.

Miután mindketten kevés szavu emberek voltunk, ez a megbeszélés sokáig huzódott. Végre egyszer, karácsonykor, mégis csak előállottunk tervünkkel. Félig én mondtam el az ügyet, félig az őrnagy.

S mi történt ekkor?

Klára elnevette magát és nevetett sokáig. Végül kijelentette, hogy vén leány korában nem tanul már táncot, mert az a bakfiseknek való!

Elámultunk erre és még az őrnagy sem tudott sokáig megszólalni, pedig ő valamelyest jobban értett a locsogáshoz, tereferéhez, mint én.

Az őrnagy aztán nemsokára meg is halt. Nem éppen ezért. De magamban néha úgy gondolom, hogy ha a táncleckéket idejében elkezdjük, az őrnagy okvetlenül bevárta volna a tanítás befejezését. Rácsky kisasszony egyedül maradt és azóta még rosszabb lett az állapot. Öreg koromban kell hébe-korba ujságokat, könyveket elővennem, hogy megérthessem a Klára beszélgetéseit a feminizmusról, nihilizmusról, meg mit tudom én még mi mindenről. Pajtás, jegyezd meg, hogy a középkorban a nők nem tudtak olvasni és ezért volt jó a középkor.

… Ekkor szünetet tartott nemes barátom és ujra hallgatagon kullogtunk az őszi tájon, amely hasonlított egy mesebeli tájhoz, ahonnan a mesék alakjai kipusztultak.

A folyóparti töltés kanyarodott a távolban és a füzesek, törpe fák alatt ismét föltünt az amazon alakja. Sándori láthatólag összerezzent és halkan fölkiáltott:

– Most jön vissza a Máriától és már megkapta a levelet. Talán már el is olvasta…

A lovasnő csendesen ügetett a töltés tetején, de egyszerre – tán mert bennünket észrevett – vakmerő ugratással leszállott a töltésről, hogy nemes barátom ijedten felkiáltott. Aztán a lovasnő nekivágott a néma mezőknek és elnyargalt.

Sándori elszontyolodva mormogta:

– Most igazán nem tudom, mi lesz? Haragszik-e, vagy nem? Mert itt igen nagy baj van, pajtás, olyan igen nagy baj, hogy kénytelen vagyok magamon könnyiteni és beszélni róla. Pedig a beszéd a halálom.

Tudnod kell, hogy van itt a füzesekben egy csodatévő Mária-kép, amely már nagyon sokban megsegítette a környék lakosságát. Főként a lányokat, amint természetes. A Boldogságos a lányok patrónusa, de Rácsky Klára eddig soha sem kereste fel a füzesbeli képet. Nem régen azonban észrevettem, – az ember nem vak, – hogy sokat lovagol a füzes körül. No, gondoltam, nyomára járok ennek a dolognak.

Szokásban van, hogy kis cédulákra irják föl a leányok, asszonyok kivánságaikat, amelyeket az öreg füzfa üregébe dobnak, amelyen a Boldogságos képe van. Aki nem tud irni, fölkeresi Sivót, a töltés őrét. Az megtanulta az irást a katonaságnál.

Megyek tehát a multkor és nézelődöm, hogy mit is keres Rácsky kisasszony a füzesben. A Mária-kép körül őgyelegve, egyszer csak észreveszek egy finom borítékba zárt levelet, amely a cédulák összegyüjtésére szánt üregből kandikál elő. Kihuzom és elolvasom, bár nem nekem volt cimezve, hanem a Boldogságosnak, a mennyországban. De hát én az irásról megismertem, hogy kitől származik az a levél… Tehát elolvastam. Bizonyos R. C. irja benne, hogy gondoljon rá a Boldogságos, nagy elhagyottságában. Bár tudja, hogy az ő ideje már elmult és vele már a Boldogságos sem tehet csodát, de annyit kieszközölhetne, hogy S. kapitány a nyugállományban barátságosabb és udvariasabb legyen a jövőben, mint eddig volt.