Part 4

Azt se tudom, mikor kezdett nálunk elhatalmasodni. Mikor a törvényhozásba léptem, már virágjában találtam. Alig van nálunk gonosztevő, a ki különös szerencsével meg ne menekülhetne a törvény sulyától, de én nem ismertem egyetlen kiváló jeles embert se, a ki meg tudott volna menekülni a rágalomtól.

A rágalom csak kiváló embert üldöz. S különösen olyan embert, a ki vagyonát munkával szerezte s nem ugy örökölte. Az öröklött nagy vagyon meglehetős mentesség a rágalom ellen, sőt bizonyos mértékig feljogosit a sikamlós üzletekre, a valóban gyanus élelmességre is.

A rágalom elhatalmasodásának egyik oka bizonyára az, hogy még az igaz emberek tulnyomó nagy része is fél tőle s a rágalmazót megvetni s a közéletből kiszoritani nem elég elszánt. A parlamentben a rágalmazó mindig szert tud tenni bizonyos befolyásra. Annyit mulhatlanul kiviv magának, hogy meghallgatják s érdeme szerint soha meg nem torolják.

Szilágyi Dezsőt elkerülte a rágalom.

Pedig öröklött vagyona nem volt s egész életén át munkával kereste mindennapi kenyerét. Volt idő, a hetvenes évek második felében, a mikor kissé el is volt adósodva. Adósságaitól nagyon szerény életmód mellett utóbb megszabadult, de vagyont gyüjteni soha nem tudott. Nem is törekedett rá. Sőt természete sem engedte. Nagy befolyása volt, nagy állásokat töltött be, de se ő, se más soha nem is gondolt arra, hogy befolyása czimén rá bármi vagyoni előny hárulhasson. Még valamire való ajándékot se fogadott el senkitől, de effélét fel se mert neki ajánlani senki. A becsületes vagyonszerzés vágya természetes és jogos ösztön, sőt rendszerint nemes kötelesség is. A nemes férfi a nőt és a növendék gyereket bizonytalan jövőnek nem engedheti át. S aztán minden vagyonnak, minden gyarapodásnak e földön magyar emberre s nem idegenre kellene esni.

Szilágyi nem nősült meg, nem volt családja. Vagyonszerző ösztön se támadott benne. Élete utolsó tizenkét évében, mióta miniszterré s később a képviselőház elnökévé lett, mindig több jövedelme volt, mint a mennyit élvezni és fölélni tudott, de fölös pénzét könyvek, képek és szőnyegek vásárlására s nyári fürdői szórakozásra forditotta. Hogy számba vehető egyéb tőkét gyüjtött volna: nem hiszem.

Az sem igaz, hogy ételben-italban dobzódó lett volna. Alacsony, zömök termet hatalmas izmokkal megkivánja a maga megfelelő táplálékát. Sokat vivott, sétált és gondolkozott. Élczlapjaink torzképei gyakran ugy ábrázolták őt, a mint széles teritett asztal mellett egész sonkákat nyel s pezsgőboros üvegek egész csoportját üritgeti. E torzképek helytelen, sőt teljesen alaptalan felfogást terjesztettek róla. Mértékletes volt ő ételben, italban.

De az emberek megitélésében szigoru, sőt tulzó volt. Bizalmas körben s kivált ha valamiért neheztelt, ha indulatba jött, a legélesebb szavak ömlöttek ajkairól. Indulatba pedig könnyen jött, mert hiusága tetemes méretü volt s önérzetét csaknem beteges féltékenységgel őrizte. Alig jutott valaha valakinek eszébe, hogy a kellő figyelmet és előzékenységet iránta elmulassza s ő mégis gyakran ugy érezte, hogy történt efféle mulasztás. Ilyenkor kitört haragja.

Van politikai közéletünknek a rágalmon kivül is egy szomoru sajátsága. Az a mód, az a hang ez, a melyen a távollevőkről beszélni szoktunk.

Erdélyi ember, ha valakire megneheztel, nyomban »tolvaj«-nak nevezi, a kire megneheztelt. Hogy neki van-e igaza, amannak van-e igaza: nem keresi. A kire haragszik, az »tolvaj«. A ki pörét megnyerte ő ellene, az »tolvaj«. A ki a követválasztásnál megbuktatta, az már ennélfogva »tolvaj«. A ki szemlátomást gyarapodik s őt vagyonban, befolyásban elkerüli: az is »tolvaj«. Az oláh és szász minden esetre »tolvaj«. Az ellenkező nézetü párt embere nem is lehet más, mint »tolvaj«.

Rossz szokás és csunya szokás s régi könyvekből és irásokból látom, hogy régi szokás.

Nos hát a mi szó Erdélyben a »tolvaj«: ugyanaz a szó minálunk a »gazember«.

Művelt emberek, magas állásu államférfiak, közönséges közlegény politikusok egyaránt használják egymás ellen ezt a szót: »gazember«. Természetesen nem szemközt, hanem hát mögött. Irtóztató sértés van e szóban. Szembe mondva csak vérrel vagy dulakodással vagy igen sulyos birói itélettel lehetne e sértést kiegyenliteni. De használatának mindennapisága miatt ugyszólván sértő természetét is elvesztette már.

Ha a miniszter megtagad valami kérést: »gazember«. Ha az ellenpárt szónoka kemény és személyes érvet használt beszédében: »gazember«. Ha az ellenzék idején meghiusit valami kormánytervet vagy a kormány valami ellenzéki tervet: ez már »gazság«. A diadalmaskodó ellenfél mindig »gazember«. A ki értékes és sikeres üzlethez, előkelő igazgatótanácsossághoz, jövedelmező álláshoz jut, az egy csomó ember szemében és szájában minden esetre »gazember«. A ki cselszövényt támaszt ellenünk, nem is lehet más, mint »gazember«.

Talán az egyetlen Deák Ferencz s talán még Irányi Dániel volt a legnagyobbak közt, a kitől e szót nem hallottam. Ghyczy, Tisza és Kerkapoly is óvatosabban éltek e szóval. De különben használta és használja mindenki.

A csöndes természetü vagyonos jó falusi magyar gazda ezerszerte kevésbbé használja e szót, mint a hogy’ a képviselőházban szokás. A kire a vidéki magyar ember azt mondja: gazember – azzal azután nem könnyen és nem hamar áll szóba. A képviselő azonban magántársaságban igy beszél valakiről s ha aztán nyomban találkozik vele az utczán vagy a képviselőház folyosóján, gyakran mosolyogva üdvözli, kezet szorit vele s szivesen megkérdi: »Hova megyünk vacsorára pajtás?«

Gyakori tünet ez, de gyakorisága daczára is undoritó rossz szokás.

Politikai irodalmunk hangja gyakran szilaj és elvadult. Mikor a pártharczok vagy egyéni összeütközések hevesek, szenvedélyesek: a harczoló felek hirlapirói bizony nem kimélik egymást. De a hirlapiróknak nagy a mentségük. Nem ők kezdték ezt a hangot. Nem ők tanitották erre a képviselőket és a közönséget. Ők maguk is a képviselőktől, a törvényhozóktól, a kormány férfiaitól tanulták el ezt a hangot, ezt a modort, ezt a csufságot.

Nem volt e szokástól mentes Szilágyi Dezső se.

A mily gondosan óvakodott minden sértő, sőt minden félreérthető szótól is nyilvános beszédeiben: oly féktelenül használta ő is ezt a csuf szavat bizalmas körben komolyan is, dévajul is.

De nem ártó szándékkal, s nem korlátozhatlan irigység ösztönéből. Hanem csupán rossz szokásból, melyet általánossá tett a parlament légköre.

A becsületes ember is más, a jó ember is más. Nagy különbség van a kettő között, noha a legtöbb esetben a becsületes jellem egyuttal jó lélek is.

Szilágyi Dezső folt nélkül való becsületessége fölött nem volt eltérés a véleményekben. De a mig élt, sokan mondták és hitték, hogy nem jó ember, nincs szive, nincs érzése, nem sir a sirókkal, nem nevet a nevetőkkel, ridegség veszi körül egész lelkét.

Sajátságos, hogy Kerkapolyról is, Kovács Józsefről is ez a vélemény általánosan el volt terjedve. Igaz, hogy hideg-rideg embernek látszott mind a kettő.

Szilágyi lelkülete minden esetre különös volt. Tudott ő szeretni is, tudott ő lelkesülni is, tudott ő nagy eszmékért hevülni is, de lelkét az érzelmességnek sohase engedte át vagy csak pillanatokig. Esze kegyetlen őr gyanánt állott ébren s állott résen minden pillanatban s a duzzadni, erősödni, elhatalmasodni törekvő érzést elnyomta hamarosan.

Gyülölete sokkal erősebb volt, mint szeretete és hevülékenysége, de esze, gondolkozása és akarata előtt ez is meghunyászkodott mindenkor. A gyülölet se tudott erőt venni ő rajta.

Életének több korszaka van s minden korszak mindenben nem hasonlit egymáshoz.

Az első korszak a lázas törekvés korszaka. A parlamentbe lépésekor ugy érezte, hogy ő már vezéralaknak is egészen kész államférfi. Ugy érezte, hogy értelmi ereje s tudásának tömege neki jogot ád arra, hogy fölvegyék őt a vezérek táborkarába. Különösen érezte, hogy vitázó szónoklatban senki se mulja őt fölül s versenyre is kevesen szállhatnak vele. Érezte, hogy ő minden erő s minden fegyver fölött rendelkezik arra, hogy a porond lovagharczaiban a babér az övé legyen.

De azt is érezte, hogy a tekintély még hiányzik.

Hiszen őt se mult, se öröklött nagy név, se nagy családi érdeklődés, se eddig bevégzett nagy munka dicsősége nem segiti. Ő csak fiatal ember és uj ember, ő csak miniszteri titkár s ujdonsült osztálytanácsos. Micsoda őrültségnek tartaná azt a világ, ha ő Deák Ferencz mellé törekednék kezdő létére furakodni? Hiszen minő kisded alak ő még Kerkapoly és Csengery mellett is! Minő messze áll ő még a nagy táblabiráktól is: Somssichtól, Bittótól, Szlávytól, Paczolaytól s a többitől!

De az elszánt akaratu ifjunak szereplő ösztöne, jogos önérzete, nagy erejének nagy tudata s nemes nagyravágyása se lemondani, se alkudozni, se határozatlan időkig várakozni nem képes. Nem is volna igazi, ha erre képes lenne. Sőt inkább türelmetlenkedik, támad, élesen birál, lázong és követel. Követeli, hogy hivatásának mezejére juthasson s lóduljanak onnan, a kik előtte vannak, utjában állanak, akadályul szolgálnak.

Sohase volt kapaszkodó természet Szilágyi Dezső. Csak gyorsan át akarta venni azt az örökséget, melyet nemzetünk történetében a gondviselés neki szánt s melyhez neki joga van. A hogy’ ő hitte s a hogy’ mi is szentül hittük.

De nem ment gyorsan a dolog. Mások is éltek s akartak élni. Mások is érezték önbecsüket s mások is tele voltak nagyratörő jogos vágygyal.

A mint Szilágyi ezt észrevette: szilaj természete érdessé, türelmetlenné, lázongóvá vált. Ekkor terjedt el róla az a felfogás, hogy ő összeférhetlen egyéniség.

E felfogásban volt is akkor némi igazság.

Bittó István, mikor igazságügyminiszterré lett, államtitkárt keresett. Ő rendezte a közigazgatástól elválasztott igazságszolgáltatás czéljaira az állami biróságokat. Százféle javitásra, sőt uj alkotásra volt szükség az igazságügyben. Tehetséges és munkás államtitkárra volt szüksége.

Bittó jó barátságban volt Kozma Sándorral, a későbbi főügyészszel, együtt szolgálták egykor Somogy vármegyét, együtt képviselősködtek s e miatt is bizalma volt hozzá. Megkérdezte Kozmát, kit ajánlana államtitkárnak?

– Csak két ember közt választhatsz, Csemeghy és Szilágyi közt. Egyenlő képzettségü s egyenlő nagytehetségü mind a kettő. Szilágyi még nagyobb tehetség. De ha olyan államtitkárt akarsz, a ki dolgozik, válaszd Csemeghyt.

Bittó Csemeghyt választotta.

Ettől kezdve Szilágyi engesztelhetlen lett Kozma iránt is, Csemeghy iránt is. Mindenki tudott erről abban az időben. Csak a mikor tizennyolcz év mulva miniszterré lett, akkor engesztelődött ki irántuk, akkor se szive szerint, hanem nagy elméje s államférfiui okossága szerint.

Pedig Bittó jól választott. Szilágyit sokkal kevésbbé tudták harmincz év előtt a miniszteriumban használni, mint Csemeghyt. Szilágyi nem tudott volna lenni hivatalnok s alárendelt tisztviselő. Az ő hivatása volt: államférfivá s vezéralakká lenni.

Ezért is küldték ki az angol viszonyokat tanulmányozni. S ezért is helyezték át a kodifikáló bizottságba.

E bizottság a miniszterelnök tárczájához tartozott s neki, mint bizottsági tagnak, a miniszterelnök volt közvetlen följebbvalója.

Mikor az 1872-ik év végén Szlávy József lett miniszterelnök: őt és kabinetét nagyban birálgattuk a Deák-párt körhelyiségében. Volt rá ok. Szlávy nem szivesen vezette a kabinetet. A harczot utálta, kibékülést keresett mindenfelé s e miatt mulasztásokat is követett el. Deák maga igen ridegen bánt vele egyszer még a képviselőházban is. Szlávy mindenképen menekülni akart a miniszterelnökségtől.

Szilágyi elnevezte a Szlávy-kabinetet »Dobzse László-kabinet«-nek.

Kecskeméthy Aurél kiirta s utána a többi hirlap. Országos kaczagás lett a következése a pártban is, az ellenzéken is, az országban is. De Szlávy se vette tréfára a dolgot. Szilágyit magához hivatta s ámbár nagyon szerette és nagyon becsülte őt, mégis fegyelmi eljárással s elmozditással fenyegette, ha mint a kormány közege s a párt tagja ezentul is üldözi, gunyolja, ócsárolja saját kormányát s tiszti följebbvalóját.

Pedig Szilágyinál nem volt ez számitás, csak a nagy elmének s az erős önérzetnek kivillanása. A fiatal ember lelkének játszi lázongása.

Megnyilatkozott ez benne még Deák Ferencz ellen is.

Deák 1873. évi junius 28-án tartotta utolsó nagy beszédét. Az egyházpolitikai reformokról szólt e beszéd.

A beszéd bejárta a mivelt nemzetek sajtóját s Szilágyi az angol és német lapoknak e beszédre vonatkozó összes czikkeit gondosan elolvasta.

Németországban Bismarck épen akkor dolgozott a római egyház lenyügözésén s ő Deák beszédét kissé lanyhának, az egyházzal szemben nem eléggé harcziasnak találta. Lapjai csaknem kicsinylőleg nyilatkoztak a beszédről s Deákot az ó-liberális felfogás hivének jelentették ki.

Szilágyi előtt Bismarck herczeg s a német publiczisztika mindig nagy tekintély volt, ő maga is az uj-liberalizmus hive volt, mohón szivta magába a német felfogást.

Ott ülünk julius közepe táján egy este a körben szokott sarokpamlagunkon s beszélgetünk Deákról. Szilágyi egyszerre csak kitör:

– Nem is látom én be, miért legyen a párt vezére most is még Deák. Öreg is, beteges is, nem is ennek a kornak az embere s mégis agyon nyom nálunk minden nézetet, minden önálló gondolkozást.

Nevetésre fakadtunk.

Hogy a bankok, az akkori bankok és üzletek emberei korholják Deákot s hogy a papok egy része még ócsárolja is: ez még lehetséges. De hogy a Deákpárt kebelén belül oly nagy elme és önérdek nélküli gondolkozás, mint Szilágyié, lázadjon föl Deák ellen: ezt vigjátékizü dolognak tartottuk.

Az öreg Paczolay mindig konzervativ volt s Deákkal sok dologban sohase értett egyet. De a mint Szilágyi e szavait meghallotta: hátradőlt a pamlagon s félig nyitott szemmel sandán nézett le Szilágyira.

– Igazad van, Dezső! Minek is ilyen ember az országban, mint Deák Ferencz? Hiszen Hunyadi Jánosig kell fölmennünk, mig hozzá hasonlót találunk. Ha ötszáz évig meg tudtunk lenni nála nélkül, mit vesződjünk vele most? Lökjük ki!

Szilágyi elhallgatott a vén táblabiró gunyos szavaira. Rögtön megérezte, hogy az ő megjegyzése illetlen volt.

De nem is az ő lelke mélyéből jött az. Csak a csapongó elme röpködése volt. A mi kitünt csakhamar.

E hó 26-án Budapestet megnézni eljöttek a bécsi világkiállitás jury-tagjai asszonyaikkal s barátaikkal vagy négy-ötszázan. A világ minden nagy nemzetének jeles férfiai, tudósai, művészei, kormányzói voltak itt.

Másnap tiszteletükre Szlávy estélyt rendezett a miniszterelnöki palotában s oda meghivta természetesen a magyar közélet notabilitásait is.

Berlinből is volt itt néhány jeles, sőt nagyhirü férfiu, Bismarck herczegnek is egyik bizalmas tanácsosa, a ki azóta már hires német miniszterré is lett. Szlávy fontosnak tartotta, hogy ezek a hires németek ismerjék meg a magyar elmét s a magyar tudományos és politikai miveltséget is s ne tartsanak minket Parlagi Jancsi-féle embereknek. Vigyenek rólunk jó hirt Bismarcknak. Különösen megkérte hát Szilágyi Dezsőt, hogy elmenjen az estélyre s állandóan Bismarck tanácsosával s bizonyos doktor Hammerrel társalogjon.

Ki volt ez a dr. Hammer, én bizony most már nem tudom. Hanem ez is, a tanácsos is nem győzött eleget áradozni Szilágyi és Szlávy előtt, hogy ők mily magas miveltséget találtak itt Ázsiában. Szilágyi természetesen kivivta a magyar becsületet. Többet tudott a német állami dolgokról, mint maguk a németek. Ha pedig kedves akart lenni a társalgásban: elragadó volt kedvessége.

A következő nap estéjén ujra együtt ültünk a keresztpamlagon. Szilágyi egész meghatottsággal beszélt.

– Barátaim, mégis nagy ember ez a mi Deák Ferenczünk. Bismarck legbizalmasabb tanácsosa mondta nekem az este szórul-szóra: Én, uram, a legnagyobb s a legdicsőbb németnek s Európa legnagyobb államférfiának Bismarck herczeget tartom, de én őszintén nyiltan kijelentem ön előtt, hogy én Deák Ferencz urat mégis többre becsülöm.

Minket is meghatott Szilágyi komolysága. A hires berlini német megtalálta benne a magyar szivet. Mi tudtuk azt, hogy ez a sziv mindig megvolt.

VI.

(Vagyona nincs. – A miniszterek félnek tőle. – Egyetemi tanár lesz. – Észbeli előkelősége. – Eszével gyakran hatalmaskodik. – Rossz ember soha nem volt, de boldog ember se tudott lenni. – Egyetemi tanársága.)

Feloszlott a kodifikáló bizottság. Gondoskodni kellett arról, hogy Szilágyi melyik miniszteriumban foglaljon el állást és miféle állást?

Holmi osztálytanácsos ő már nem lehetett. Hiszen a pártban és a képviselőházban már oly megalakult egyéniség volt ő s oly sajátságos tekintély, hogy ő fiatal kora daczára se lehetett volna már osztálytanácsos.

De még miniszteri tanácsos se. Akkor még összeférhetlenségi törvény nem volt. Jeles miniszteri tanácsosok ültek a képviselőházban. Molnár István, Horváth Döme, Neherebeczky Sándor s mások. A közfelfogás szerint Szilágyi sokkal hatalmasabb alak volt ezeknél. Szinte mosolygott vagy bámult volna a világ, ha Szilágyi miniszteri tanácsos lett volna.

Pedig mégis csak azzá kellett lennie.

Mert hát mi legyen?

Sajátságos, de gyakori tünet, hogy jeles elmék, kiváló nagy alakok gyámoltalanokká válnak, ha mindennapi munkával és mindennapi találékonysággal kell kenyerüket megkeresni. Nyáry Pál önkényt vált meg életétől, mert azt hitte, anyagi nyomorba jut. Holott volt még tisztes vagyona is, de ő nem tudott belőle jövedelmet teremteni. Irányi Dániel tehetetlenül állt volna az élettel szemközt kivált agguló korában, ha nincs szerény képviselői dija. Szilágyi Dezsőről el se lehet képzelni, hogy ő mint iró vagy ügyvéd vagy vállalkozó vagy magánintézeti hivatalnok meg tudott volna élni. Ő képtelen volt még elgondolni is, hogy neki minden hónap elején kezében ne legyen kisebb vagy nagyobb, de biztos pénzösszeg, melylyel ő háztartását szerényen, de biztosan fentartsa. Neki »állás« kellett, mely őt a mai és a holnapi kenyér gondjától fölmentse. Ily gond őt elpusztitotta volna. Az ő daczos és büszke lelke az ily gonddal vivott harczban rövid idő alatt összetört volna.

Alig lehet elhinni azt az okot, a mely miatt neki meg kellett válni az állami tisztviselői állástól.

Egyik miniszter se merte őt maga mellé venni. Összeférhetlen természete, örökös birálgatása, nagy bátorsága, éles gunyja s lassu munkálkodása oly balhirüvé vált már, hogy minden miniszter tiltakozott az ellen, hogy ő mellé osszák be.

Még Kerkapoly is.

Pedig Kerkapoly nagyon szerette Szilágyi Dezsőt. Nem egyszer mondta, hogy ha kiforr s dolgozó szenvedélye föltámad: nagy szolgálatot fog tenni egykor a hazának s nevét följegyzik nemzetünk történetében. Azonban szemtül szembe megmondta neki:

– De azért Dezső, én nem venném magát magam mellé. Az ördög marakodjék magával örökké.

Kerkapoly és Szilágyi csak ugy »maga-maga« szóval szokták egymást szólitani.

Szlávy, mig miniszterelnök volt, csak eltilódott valahogy Szilágyival, de Bittó már éppen nem akart vele együtt lenni. Az igaz, nem is adhatott neki megfelelő hatáskört a miniszterelnökségben.

Tanakodtak: mit csináljanak Szilágyival. Engem is bevontak a tanakodásba.

Kerkapoly és Tisza Lajos a Bittó-kabinetben nem fogadtak tárczát. Kerkapoly az egyetemi tanszéket akarta elfoglalni, de előbb utazni akart. Összebeszéltek Tisza Lajossal, hogy bejárják Velenczét, Flórenczet, Nápolyt, Pompéjit, Rómát üdülés, feledés és tanulás végett. Innen kerekedett az a gondolatom, hogy Szilágyit meg kellene bizni az olasz viszonyok tanulmányozásával.

Az olasz büntető-jog ugy elméletben, mint gyakorlatban nagy fejlettségü. Kitünő tudósok és tanárok mivelik s Olaszország nem egy birósága az igazságszolgáltatásban kitünően alkalmazza. Mindig rejtély volt előttem az a néplélektani tünet, a mely szerint épen Olaszország a remek büntetőjog hazája. Miért? Hiszen az olaszok egyéni s az olasz nemzet társadalmi életében a bűnről és bűnösségről való gyakorlati felfogás még középkori. A párbaj és vérboszu mindennapi. Rabló társaságokkal tele vannak a hegyek és hegyi falvak. A nép rokonszenve a rablókat veszi körül, nem üldözőiket. A titkos társaságok is elterjedvék s köztük sok a bűnös szövetkezet. Méregkeverés, orgyilkosság napirenden. Középkori dolog mind. Honnan ered hát a büntető jogtudomány mivelésére az a nagy és nemes faji képesség?

Szerettem volna, ha Szilágyi e kérdést megvizsgálja s e czélból esetleg egy évet is Olaszországban tölt. Hogy tanulmányait megirja: erre nem számitottam. Hiszen angol tanulmányairól is csak gyönge és rövid jelentést készitett. De legalább az egyik erős magyar elme megtelik bölcs és gazdag észlelettel s onnan alkalmilag más is merithet.

Nem akartam, hogy Szilágyi megtudja, hogy őt egyik miniszter se fogadja el. Ily módon ez a kérdés is sima elintézést nyer.

Elmondtam ötletemet Bittónak. Tetszett neki, noha nem hitte, hogy Szilágyi ezt elfogadja.

Arról is volt szó, hogy átmenne a felső birósághoz. De akkor a politikai pályát ott kellene hagynia. Hogy közjegyző lehetne: sohase hittem. Épen akkor alkottuk meg a közjegyzői törvényt. Akárhány alkalom nyilt tisztes munkával nagy vagyonhoz jutni. De a politikai pályától a közjegyzőnek is el kell zárkóznia. Szilágyi azonban sohase vágyott vagyon után, az ő lelkén nagyobb és nemesebb vágy lángolt: – a kormányzás és törvényhozás terén küzdeni az elsőségért.

Mig mi töprengtünk: ő határozott.

Az anyagi megélhetés támasztékát mulhatlanul biztositani akarta a maga számára s a politikai pályán minden áron meg akart maradni. Ezért választotta az egyetemi tanárságot. A kormány készséggel adta meg ezt neki, sőt a miniszteri tanácsosi ranggal még diszesebbé is tette azt.

Kissé eltértem legközelebbi czélomtól. Legközelebbi czélom az volt: megvizsgálni azt a kérdést, vajjon jó ember volt-e Szilágyi?

Hogy érdes modorunak, összeférhetlen természetünek tartották általában: ezt akartam a felhozott esetekkel megvilágitani. Érdessége, összeférhetlensége azonban még nem azt bizonyitja, hogy rossz ember volt. Noha azt se, hogy jó ember volt. Az ő lelkét tovább és mélyebben is át kell buvárolnunk.

A jó ember édes és derüs lélek, a rossz ember keserü és borus lélek. A jó ember mást is tud szeretni, nemcsak önmagát; a rossz ember senkit se tud igazán szeretni, néha még önmagát se. A jó ember egészséges lélek, a rossz ember beteg lélek.

Szilágyi szelleme az indulatoknak, ösztönöknek, érző és gondolkozó tehetségeknek nem volt szerencsés vegyülete.

Például, ha van észbeli előkelőség, hát ő az volt. Beszélünk születési és pénzbeli előkelőségről. Mindegyik utálatos, ha erőszakossá, követelővé, hatalmaskodóvá, hányivetivé válik. A dölyfös milliomos még utálatosabb, mint a dölyfös gróf vagy herczeg. Mivelt nemes társaság egyikkel sem fér össze.

De nehezen fér össze az észbeli előkelőséggel is, ha ez erőszakos és hatalmaskodó. Szilágyi összeférhetlenségének okát fiatalabb korában itt kell keresni. Ötleteivel, birálatával, jellemrajzaival, sőt dévajkodásával is letiport maga körül minden egyéniséget s elméjének hatalma alá akart rendelni minden önérzetet. Még az együtt étkező, még a szeliden dőzsölő, még a derüs társalgásban nyugodtan szórakozó együttlét alkalmával is gyakran kiválasztotta erősen csipkedő elmegyakorlatának tárgyául egyik-másik társát, sőt időnkénti jó barátját is. A visszavágást pedig nem igen türte. Igen hamar indulatba jött a visszavágásra s ezzel kialudt a társaság vidám derüje. Az emberek inkább türelemmel s maguk megadásával vettek részt azután a társaságban, de mindig akadtak, a kik többé nem kivánkoztak bizalmas közelébe.

És ez természetes.

Minden ember becses önmaga előtt. Ennek igy kell lenni. Ez ős és örök igazság. Hazáért, emberiségért, szerelmi hüségért feláldozza magát az egyén, de más egyénért soha. Hacsak elméjének épségét el nem vesztette. A hazára és az emberiségre nézve nem minden ember értéke egyenlő magas, de önmagának minden ember megér annyit, mint akárki más. Senki se szereti, ha az ő egyénisége más egyén elmejátékának áldozatul esik s ekként más egyéniség diszletévé válik.

Ezért kellemetlen s ezért válik lassanként türhetlenné az erőszakos és hatalmaskodó elmeerő.