Part 3

vajjon azok nyelve tiszta-e?

vajjon a javaslat megfelel-e már fennálló okos intézményeinknek, nem sérti-e a nemzeti felfogást, megegyez-e fajunk szellemével?

s vajjon nem ütközik-e össze az alaki jog rendelkezéseivel, melyek egyéb intézményeket szabályoznak?

Szilágyi Dezső ennek a bizottságnak lett tagja. Mint igazságügyi osztálytanácsos foglalt helyet Bittó igazságügyminisztersége idején. Senki se kételkedett a fölött, hogy Szilágyi Dezső nagy elméje, nagy tudása, tiszta magyarsága és nemes nagyravágyása csodálatra méltó sikereket mutat majd föl e bizottságban.

Minő tapasztalatlanok voltunk mi még akkor! Minő gyerekes hit lelkesitett akkor még bennünket! Mennyire nem volt még akkor sejtelmünk se arról, hogy a mikor egyfelől a viszonyok kényszerüsége, másfelől a nagy elmék és nemes érzések összeütköznek egymással, sohase a nagy elmék és nemes érzések győznek, hanem mindig a viszonyok kényszerüsége győz.

Igaza van a költőnek.

Átoknak sulya nyom bennünket, mely alatt annyi ész, annyi erő, annyi szent akarat hiába sorvad el.

Ha e bizottság képes lett volna is hivatásának eleget tenni: még akkor se lett volna működésének nagy eredménye.

De nem is volt képes.

Kik voltak tagjai: mindegy most már. A hogy a falevélnek, ha elkapja a szélvész, nem marad nyoma: ugy nem maradt emléke e bizottságnak.

Mikor én megismertem e bizottságot: akkor az akadémia palotájában szokta üléseit tartani. Egyetlenegy ülésére én is elmentem hallgatónak.

Küldtek ehhez a miniszterek törvényjavaslatokat, de ezek közül nem jutott vissza egy se. Valamely hosszabb, valamely szerves intézményre vonatkozó javaslat bizonyára egy se. Az az egyetlenegy mégis visszajutott. Ez volt a Buda és Pest fővárosok egyesitéséről szóló javaslat, mely utóbb 1873-ban csakugyan törvénynyé vált. Csak két érdekes javaslatot emlitek még föl. Az egyik a tanuló ifjuság katonai gyakorlatairól, a másik az erdei jogról szólt. Egyikből se lett semmi, pedig amaz ugyancsak üdvös lett volna. Addig tanácskozott a bizottság, addig birálgatott, addig furt-faragott a javaslatokon, mig azokból foszlány se maradt. S aztán vagy elhalasztotta a miniszter a maga dolgát, vagy egyenesen terjesztette a király és a képviselőház elé.

Szilágyi volt a legnehézkesebb.

Az ő rettenetes elméje és nagy tudása s az ő fiatalkori romboló szenvedélye nyüstté, pehelylyé tépett szét mindent. Az összes jogok alakiságainak birálatában élesebb elme még nem volt a világon, mint az övé. Harmincz év alatt százszor elmondtam másoknak is, de neki magának is. Az elme, a nagy elme olyan, mint a nap: körös-körül és minden irányban világit. De Szilágyi elméje csak egy irányban világitott. Abban az irányban, a melyben a jogok alakiságainak birálata fekszik. A törvényhozó elmének e működése is hasznos és szükséges, de Szilágyi elméjének tüzét, lángját, villámlásait ebben az irányban senki nem tudta megbirni. Kábitott, vakitott, sujtott ez a fény.

Ezt a bizottságot először elneveztük cséplőgépnek. Szilágyinak »cséplőgép«, sőt »a nagy cséplőgép« neve gróf Csáky Albintól származik. Ő nevezte mint vallásügyi miniszter egyszer a parlamentben a nagy cséplőgépnek Szilágyit. Azóta a hirlapirodalomban rajta maradt ez a név. De harmincz év előtt a kodifikáló bizottságra is alkalmaztuk ezt a jelzőt. Igaz, hogy abban is Szilágyi volt a nagy kerék.

Azután elneveztük a bizottságot olvasztó kemenczének. Szétomlani, folyadékká lenni, összekeveredni kellett ott minden tervnek, minden javaslatnak. Utóbb elneveztük krematoriumnak, a mely eléget mindent s csak füstöt és kevés hamut nyujt, semmi mást. 1873-ban már tényleg alig működött s 1874-ben végleg megszünt.

Eszme, elv és alkotás: e három fejlődési foka van a törvényhozó elmének. Az a tökéletes elme, mely mind a háromra egyaránt képes.

Az eszme nem egyéb megalakitott gondolatnál. Van eszméje minden gondolkodó főnek, minden mivelt embernek, minden irónak és minden rátermett tanárnak. A kathedrális ész nem is törekszik másra, csak arra, hogy eszmét termeljen. De általában nem is képes másra. A ki hosszu ideig tanárkodott: azt ne is tegyétek se törvényhozóvá, se országnak kormányzójává, se hatóságok és nagy intézetek igazgatójává. Egyéb ugy se lesz ott, csak czimer és dísz. Ha egyéb is akar lenni: elront mindent vagy vigjátéki alakká válik. Holott tanárként, ha arra való, fölséges hivatást végez.

Az elv már gyakorlatibb, tartalmasabb dolog. Ez már nem csupán az elmének dolga, hanem a jellemé is. A gondolkozásnak és az érzületnek azt az irányát tartjuk elvnek, a mely a felmerült tünetek és jelentkező szükségletek zürzavarában bizton vezet a közügy javára. Hitvány az, a ki elv nélkül vállalkozik törvényhozó szerepére. S még hitványabb az, a kit önző érdek hajt a közügyek terén valamely irányba. A pártok elvek szolgálatában állanak. Hogy szilárd elve legyen a törvényhozónak: ez neki kötelessége is, dísze is.

Szilágyi eddig tökéletes férfiu.

Eszméi gazdagok, mélyek, terjedelmesek. Elve szilárd, tiszta és nemes. Önző érdeket ő az ő közéletében nem táplált, se magában, se másban el nem ismert és senkiben nem tisztelt. Sőt szemet se hunyt, ha valakiben észrevette. A milyen szigoru volt maga iránt, olyan szigoru tudott lenni mások iránt. Ez volt egyik oka annak is, hogy gyakran érdes, nyers, sőt durva tudott lenni a társaságbeli érintkezésben.

De már az alkotásban gyönge volt. Ide kell érteni azt a szavamat, hogy nagy elméje nem volt tökéletes s nagy tudása csonka volt.

Mikor ott a kodifikáló bizottságban egy-egy javaslat képtelenségét bebizonyitotta, ugy hogy maga a javaslat szerkesztője, maga a szakminiszter is kinevette saját férczelményét: rendesen felszólitották, hogy ő készitsen hát javaslatot.

Vállalkozott is rendesen.

Magához vette az iratokat, a javaslat minden előkészitett anyagát s magát az összetépett javaslatot. Tett is komoly kisérletet minden esetben javaslat készitésére, de azért az én tudtommal nem készitett ő el soha egyetlen javaslatot se.

A deákpárti kormányok idején nagy gyakorlatban volt a franczia eredetü osztályrendszer. A 48-iki nemzetgyülés, az első népkepviselet e rendszert fogadta el arra nézve, hogy a törvényhozók minden kérdésben teljes tájékozódást nyerjenek s nézetüket és akaratjukat még a kisebbségben levő pártok is erejük arányában érvényesithessék.

Az osztályokon kivül voltak szakbizottságok is.

Szilágyi minden osztályülésen megjelent. Általában a képviselőknek legalább fele mindig ott volt az előkészitő tanácskozásokban. S a hol Szilágyi volt: ott a tanácskozást elhamarkodni nem lehetett.

A Deákpárt idejében más volt a pártfegyelem, mint ma. A többség csak ama javaslat mellett állott meg szilárdan, a mit ő maga elfogadni jónak látott. A kormánynak akkor is nagy tekintélye volt, de e tekintély nem volt döntő. Csak Deák Ferencz tekintélye volt döntő, de ő meg szabad tért engedett az eszmecserének. Egy-egy nagy javaslat fölött gyakran hetekig tartottak a pártkör tanácskozásai.

Szilágyi azokban mindig részt vett.

Az osztályülésekről soha el nem maradt.

A központi bizottságban is, mint osztályának előadója rendesen jelen volt.

Mindenütt legyőzhetetlen volt a birálatban. A hol lehetett, engedtünk észrevételeinek. Nem szerettünk vele mélyebb és izgalmasabb vitába keveredni. De a mikor pótló, javitó, módositó vagy uj inditványról volt szó: ott az inditvány szerkesztését ő engedte át vagy nekem vagy másnak. Másnak művét birálni jobban tudta, de jobban is szerette, semmint az ő műve kerüljön másnak birálata alá.

IV.

(Szilágyi örökös kétségének valódi oka. – Mi a község? – Mi a hegedü? – Szilágyi nem ismerte tökéletesen a községet. – A hegedüt könyvből megismerni nem lehet.)

De hát honnan van ez?

Fölvetettem már föntebb a kérdést: minő lélektani gyökere van annak, hogy Szilágyi önmagában is, saját gondolatai igazságában is örökké kételkedett? – Most erre a kérdésre akarok megfelelni.

Szilágyi tizennyolcz évig volt már képviselő, a mikor miniszterré lett. Addig nem volt gyakorlati államférfi. Addig nem volt módjában az állam ügyeit gyakorlatilag vezetni és igazgatni. Addig valóságban nem mérhette meg, hogy az az alkotmányjogi és államjogi tudás, melylyel nagy elméje tele volt, a gyakorlati élet egyes fölmerült kérdéseiben mit ér.

Az alkotmányjognak például egyik nagy tárgya a község.

A község alatt a tudós is, a tudatlan is falut vagy várost gondol egy csomó házzal, utczával, lakossal, birtokos és birtoktalan emberrel, iparossal, kereskedővel és mezei gazdával. A minthogy a község első pillanatra nem is egyéb.

De a község belső élete bonyolult.

Van például a községnek egy csomó magán birtokosa. A birtokok tagositvák s egyénenként külön hasitvák. De a község valamikor például vagy egészen nemesi közbirtokosságból vagy egészen jobbágyságból állott vagy vegyes község volt. Az utolsó esetben a birtokok is kétféle természetüek bizonyos tekintetben. Azonban magának a községnek is van egyéni birtoka, a melyet kezelni kell. De van a nemesi vagy volt jobbágyi birtokosságnak is közösen hagyott osztatlan birtoka, erdeje, legelője, kőbányája, vályogvető területe stb. Ezt is kezelni kell. Van a község területén egyház is, vagy egy vagy több. S az egyház is vagy birtokos és csupán birtokából és hiveiből él vagy pedig a községtől is huz javadalmat ezen kivül. A közoktatás nagy községi feladat. Lehet, hogy csak felekezeti iskolái vannak; lehet, hogy csak községi iskolája van; – de lehet, hogy községi iskolája is van, felekezeti iskolái is vannak. Minden más meg más esetben mások az egyéni és községi szolgáltatások az elemi oktatás részére. Vannak árvák és gondnokság alattiak. Vannak szegények és betegek is. A község határának egy része talán ártérbeli, másik része talán nem. Ott az italmérés kérdése. Ott a közös és nem közös tenyészállatok beszerzésének, használatának és tartásának ügye. Ott a községi vagy felekezeti faiskola vagy szőlő és gyümölcsfaiskola kérdése. És száz meg száz másféle kérdés. A cselédügy. A honosság és hovatartozás kérdése. A községi adósság. Az időnként változó folyó szükségletek ügye. Az elemi csapások. A járványok emberre és állatra nézve. A pusztai birtokok. Az apró-cseprő biráskodás. A rendőrség erdőn, mezőn s a faluban. Az éjjeli őrség. A tűz elleni óvakodás. Az ünnepek, a vasárnapok, a nyilvántartások. Azután a politikai ügyek. Az összeirások. A községi, a megyei és az országos választások. A temetők és igy tovább.

A tudományos művek mind e dolgot külön tárgyalják, valamint a törvények és rendeletek is. S mind ezt a dolgot kötetekben tárgyalják. S a mi még sajátságosabb, gyakran bölcseleti általános tételekben és meghatározásokban s mindig különös műszavakban tárgyalják.

Holott pedig mind e dolog egyetlen községnek együtt levő s egymással összekeveredett dolga. S voltaképen csak egy dolog, a mit ugy nevezünk: község.

A tiszta elméjü falusi ember s a gondos községi jegyző, biró, pénztáros, lelkész, tanitó tisztán és jól tudja ezt. Tud mindent, ismer mindent, eligazodik mindenben s gyorsan és jól elvégez mindent.

S miért?

Azért, mert mindezek gyakorlati szemléletében nőtt fel s mert minden intézkedése helyességét vagy helytelenségét a minden nap ismétlődő gyakorlat után már fiatal korában biztosan fölismerte. De azért is, mert a tudományos műveket nem buvárolja s a bölcseleti meghatározásokat nem ismeri s azokkal nem is törődik. Ha ismerné, ha ezek megismerésében agyát elhagyná zsibbadni: akkor bizonyára rosszabbul végezné, de jobban semmi esetre se végezhetné a község kormányzását.

De már most mit csináljon olyan nagy elme, mint Szilágyi Dezső, ha neki alkotmányjogi törvényeket kell alkotni a községről, a mikor ő községet közelről sohase látott, felnőtt kora óta faluban sohase lakott, a községek jegyzőinek, biráinak, közgyámjainak, lelkészeinek teendőit sohase végezte, sőt ama teendők végzését gonddal és figyelemmel soha nem is szemlélhette?

A kis elme könnyen határoz. A kis elme könnyelmüséggel van tele, száz nehézség elsiklik szemei előtt, mig egyet meglát; – bölcseleti meghatározásokkal ő se törődik, hanem azért vagy talán éppen annálfogva nyakrafőre itél, intézkedik, kormányoz vakon s gyakran bolondul.

De hát nem kell a tanulás? Nincs szükség az egyetemi tudásra s a tudományos művekre?

Kell a tanulás. És szükségesek a tudományos művek. A nagy elmék irodalmi alkotásai nagy gyönyört is okoznak, sok tanulságot is nyujtanak.

De azt igen is állitom, hogy gyakorlati kiképzés nélkül, a község és vármegye belső életének gyakorlati megismerése nélkül senkit az ország kormányzó állásaiba alkalmazni nem volna szabad.

Mi a hegedü?

A hegedüt mindenki ismeri. Nem kell magyaráznom, könnyedén meg se tudnám magyarázni, mi a hegedü. De minek is magyaráznám, a mikor a nélkül is mindenki jól ismeri.

Szedjétek össze párisi vagy berlini kongresszusra a világ legragyogóbb lángelméit, legmélyebb bölcselőit s legnagyobb tudósait, hogy ezek készitsenek tökéletes meghatározást a hegedüről. Oly tökéleteset, a melyben Arisztótelesz, Hegel és Mill Stuart is tökéletesen megnyugodnék. A melyben még Szilágyi Dezső és Pulszky Ágoston is megnyugodnék. S a logika szabályainak megfelelő bölcseleti meghatározás mellé készitsenek még tökéletes leirást is.

Legyen ez a tudományos mű nagy mű. Legyen két vagy három kötetes. Legyen fejezetekre osztva s szakaszokkal és tartalommutatóval is ellátva.

Irják le ebben a különböző anyagokat, a melyekből a hegedü készül. A bükkfát, a jávorfát, az ébenfát, a fenyőfát, a húrt, a birkabelet, a föstéket, az enyvet, a csontot, a lószőrt, a gyantát, az aczélsodronyt s minden egyéb szert, a mely a hegedühöz és vonóhoz szükséges. Hol teremnek ezek a szerek? Mekkora ama fák földrajzi elterjedése? Milyen koru és szövetü legyen a hegedü fája? Meddig s miként kell száritani? Melyik fajta juhnak a bele a legalkalmasabb? Hogy’ kell a nyers belet húrrá késziteni? Hát a lószőr honnan származik? A lónak hajából, sörényéből, farkából kell-e azt a szőrt kiszedegetni? Hányféle iparos kell egy hegedühöz, mig az összes kellékek elkészülnek? Mely országban s minő arányban dolgoznak ezek az iparosok? Mi a nevük, mi a mellékfoglalkozásuk, mióta áll fenn ez az ipar? És igy tovább.

Ez legyen az első kötet.

A második kötet foglalja magába az egész hegedünek s egyes részeinek méreteit a pikkolótól kezdve a nagybőgőig, a két húrostól kezdve a négy húrosig. Legyen ebben leirva a húrok felakasztásának s kifeszitésének elmélete teljesen. A hangsor terjedelme. A hangok szine. A húroknak egymáshoz való viszonya. A hangok előállitásának és módosulatainak természettani törvényei. A különböző fajtáju és nagyságu e nembeli hangszereknek, a hegedünek, a gordonkának s a bőgőnek, valamint a különböző húroknak összhangzattani és hangszereléstani jelentősége. S mindaz, a mi ezek körébe vág.

A harmadik kötetnek tartalmaznia kell a hegedü történetét szent Dávidtól és a zsidók babilóniai fogságától kezdve Banda Marcziig. A hegedü a zsidóknál. A hegedü a helleneknél. A hegedü a középkorban. A hegedü a mithológiában. A renesszánszkori hegedü, az ujkori hegedü. A hegedülés remeklői. A hegedü szerepe a zenekarokban. A hegedü elterjedése. A hegedüsök betegségei. A hegedüsök lélektana. Statisztikai közlemények. Effélék lennének a harmadik kötet fejezetei.

A nagy mű természetesen a tudomány szinvonalán állana s a legujabb hangtani vivmányokat is tartalmazná. A forrásmunkák és segédmunkák a jegyzetekben gondosan idézve lennének, mint Bluntschli, Gneist és Kautz műveiben, melyeket ők az államjogról, az alkotmányjogról és az országlásról irtak.

Az igy elkészült nagy mű vitathatlan tekintélylyel birna. Leforditanák minden mivelt nyelvre s tanszéket állitanának neki a világ tudományos egyetemein. Sőt a tárgy fontosságánál fogva a három kötetre három éves tanfolyamot rendelnének a közoktatási miniszterek.

Mondjuk: ez bolondság!

Az bizony. Igen nagy bolondság. Épen ugy tudom és vallom, mint bárki más, hogy igen nagy bolondság. De épen azért hozom itt fel.

Mert ha ilyen tökéletes és nagy munkából a világ legegészségesebb eszü ifjai az egyetemeken három egész éven át tanulnák is azt, hogy mi az a hegedü, de hegedüt sohase látnának s kezükbe sohase foghatnának: egyáltalán nem lenne tiszta fogalmuk a hegedüről. Beszélhetne ő nekik a világ minden szónoka és jeles tanára éveken át, de ha a hegedüt valósággal meg nem mutatná nekik: sohase tudnák biztosan, vajjon az a hegedü nem óriási tücsök-e, nem valami különös ékszer-e s nem szobadisz-e, mely ott lóg a falon?

Hegedülni pedig épen meg nem tanulnának soha.

A szemléleti és gyakorlati oktatás az, a mit én az államtudósok és országkormányzók számára is megkövetelek ép ugy, mint a hogy meg van már az orvosok számára.

Ostoba a világ sok dologban.

Községi jegyző nem lehet, a kinek jegyzői gyakorlata nincs s a ki gondos elméleti és gyakorlati vizsgát nem állott. Ilyen emberre községek vezetését bizni nem lehet. Helyes!

Hanem miniszteri fogalmazóvá, titkárrá, osztálytanácsossá meg miniszteri tanácsossá meg lehet tenni azokat az embereket, az ország kormányzását rá lehet bizni azokra az emberekre, a kik községet közvetlenül sohase láttak, sohase igazgattak s a kiknek a valóságos, a gyakorlati, az okos közigazgatásról fogalmuk sincs s tiszta fogalmuk ott a központon nem is képződhetik soha.

Ismerje a hegedüt az, a ki valóságos hegedüt sohase látott.

Azért szerettem én Szilágyi Dezsőt, azért bámultam őt s azért tartottam fenségesnek határt nem ismerő kétségeskedéseiben is az ő szellemét, mert az a szellem az önérzet és a hiuság minden tulzása mellett is tele volt a nagy emberek felelősségének legszentebb érzetével.

Ismerte nagy tudását, ismerte saját itéletének csodálatos élességét, de érezte azt is, hogy ő az intézményeknek csak tudományos művekből meritett ismeretével bir, de magukat az intézményeket ugy, a mint azok az életben születnek, nőnek, tagosodnak, hatnak és működnek, nem ismeri. S nem ismeri se közvetlen szemléletből, se abból, hogy cselekvékenyen közreműködött azok gyakorlati életében.

Hányszor megfigyeltem én az ő ragyogó elméjének tépelődését!

Ha fölmerült valamely kérdés, mely megoldásra várt: egymásután születtek meg vitáink folyamán az ő agyában a megoldás tervei. De minden tervnél nyomban eszébe ötlött, hogy az intézmény élő szervezet; valamelyik szervnek módositása a többire is kihat, ő pedig a gyakorlati életből azt a szervezetet nem ismeri: – vajjon az ő terve egészséges hatásu lesz-e s nem rontja-e meg az egész szervezetet?

Ezért vonakodott attól, hogy ő készitsen javaslatot.

Ezért volt meddő az alkotásban az ő szelleme.

Ezért nem tudott lenni iróvá se, noha nagy elme, irodalmi nyelvnek tisztasága és könnyüsége s gondolatok hatalmas bősége volt birtokában.

V.

(Jó ember volt-e Szilágyi? – Becsületessége érinthetetlen. – A bajvivás. – A rágalom. – Szilágyit elkerülte a rágalom. – A „gazember“. – Nemes nagyravágyása. – Nem lehetett államtitkár. – Egyszer kitör Deák Ferencz ellen. – Megbánja.)

Népünk közembernek nevezi azt, a ki a közönség dolgát végzi, a ki minden ember számára dolgozik s a kit valamely társadalmi működés terén minden ember önmagáénak tart. Az államférfi, a tudományok buvára, a művészetek hőse, az itéletmondásnak és közigazgatásnak vezetői, a fegyverviselők, az emberi jóllét gyakorlati előmozditói: mind, mind közemberek.

Minden közembernél gondosan kikémlelik; mekkora az esze, mennyi a tudása? Hogy Szilágyinál ész és tudás s általában értelmi tehetség mekkora volt: erről megmondtam véleményemet. Talán életéből s működéséből hozok még elő egyes eseteket, melyek véleményemet még jobban megvilágitják, részletekben is igazolják.

De a közembernél gondosan kikémleli a közönség azt is: vajjon jó ember-e, rossz ember-e? Van-e szive, van-e lelke, becsületes ember-e?

Szilágyinál különösen hánytorgatták életében is, halálában is: jó ember volt-e?

A felelet nem olyan könnyü, mint a mily könnyedén a közönség el szokta dönteni a kérdéseket. Mert azzal: vajjon jó ember-e valaki, csaknem válhatlanul összefügg az a másik kérdés: vajjon boldog ember-e?

Szilágyi Dezső becsületes ember volt. Mint magánember is, mint államférfi is becsületes volt. Olyan cselekvéséről vagy mulasztásáról, melylyel törvényszegőn vagy illetlenül, vagy könnyelmüen másnak kárt vagy fájdalmat okozott volna: a világ semmit se tud. Én se tudok. Ha valaki ellenkezőt állitana: nem hinném el állitását. Olyan büszke lélek, mint Szilágyi, sohase követhet el semmit, mely a becsület szempontjából vitatható lenne.

Sőt még arra is különös gondja volt, hogy a kiváltságos becsületről való felfogás se érinthesse őt.

A kaszinó urai, a hadsereg tisztjei, a lovagias ügyek gondozói kiváltságos becsületet is ismernek, erről is állitanak fel szabályokat s e szabályok megtartása fölött is mind önmaguknál, mind másoknál gondosan őrködnek. E szabályok szerint az egyéni összeütközés végső és biztos kiegyenlitője a vérontás és a halál. E felfogás előtt néhány nemzet politikai férfiai is általában meghódolnak. E nemzetek közé tartozik a magyar is.

Hogy olyan nagy elme s a tünetek birálatában olyan erős elme, mint Szilágyié, a bajvivást oktalan, sőt ostoba előitéletnek tartotta: ezt természetesnek kell találnunk. Hiszen észre, jellemre s gyakorlati siker biztositására nézve ő az angol és német törvényhozás férfiait becsülte legjobban, ezek pedig már rég kiküszöbölték a mivelt társaságból a bajvivást.

De azért a bajviváshoz szükséges minden ügyesség megszerzését s folytonos gyakorlatát el nem hanyagolta. Az utolsó évtized folyamán ugyan csak szokásból vagy egészségtani testedzés végett üzte a vivási gyakorlatokat, de fiatalabb korában bizony azzal a szándékossággal, hogy ha a szükség ugy parancsolja, a kiváltságos becsület szabályainak is diadallal tehessen eleget.

A nemesebb és magasabb jellem minálunk is óvakodik attól, hogy afféle sértést kövessen el, a melyre bajvivás az orvosság. Sőt nem is kell óvakodnia. Hiszen a nemesebb és magasabb jellem már a maga benső természeténél fogva se sért s ha pillanat hevében, szándéktalanul tenne vagy mondana is sértőt: a legnagyobb készséggel nyomban sietne azt jóvátenni s a bocsánatot azért megnyerni. Nem másnak, hanem önmagának tartozik ezzel a magasabb jellemü férfiu.

Deák és Kossuth szándékosan sohase sértett és sohase keveredett bajvivásba. De Szilágyi se. Az én tudtommal legalább 1871 óta, a mióta a parlamentben helyet foglalt, komoly bajt nem vivott. Pedig az edzett, gyakorlott, erős vivók közé tartozott. Hanem mások bajvivását gyakran intézte el s rendesen akként, hogy a véres és erőszakos megoldásnak elejét vette.

Szinte durvaságnak, sőt ledérségnek látszik országos férfiuról azt kérdezni s azt vitatni: becsületes ember-e?

Hát lehet az ország élén, lehet a törvényhozásban oly férfiu, a ki nem becsületes ember?

Lehet.

Volt már elég, tehát lehet most is, lehet ezentul is. Közönséges csaló, sikkasztó, hamisitó nálunk is emelkedett már a törvényhozás terén tiszteletre méltó magas állásra. Minden pártnak megvan erre nézve a maga fájdalmas visszaemlékezése. A választási törvény is korlátokat állit föl, hogy bizonyos vádlottakat és elitélteket képviselővé választani ne lehessen. Miniszterelnök korában Wekerle eltalálta az igazságot, mikor azt mondta, hogy politikában gyakran kénytelen az ember érintkezni oly egyénekkel, kikkel a magánéletben nem fog kezet.

Mindez azonban elvégre nem nagy dolog. A becsületevesztett ember mégis kevés.

A világ nem azért kérdi a közembernél, hogy becsületes ember-e, mert talán egyszer-másszor nem becsületes ember is akad a közélet országos férfiai közt. Hanem azért kérdi, mert a mi politikai közéletünkben a rágalmazás iszonyuan el van terjedve, a közönség nagyobb része pedig mindig hisz valamit a rágalomból.

Nálunk a rágalom politikai tényező. Felhat a koronáig s lehat a legalsó néprétegig. A törvényhozók közt csak ugy dúl, mint a munkás-szövetségek tagjai közt. Talán közerkölcseink nyomorultak, talán miveltségünk silány, talán más nemzeteknél is igy van. Talán az eleven alkotmányos élettel együtt jár. Nem tudom eldönteni.