Part 5

Ott volt köztünk Deák. Fenségesebb elme még alig szorult koponyacsontok közé, mint az övé. De ennek az elmének nyomasztó sulyát soha nem érezte senki. Sőt társaságában mindenki abba a kedves csalódásba ringatódzott, hogy Deák is csak egyik a társaságban, csak oly derék és oly jó ember, mint más, de talán semmivel se különb, mint akármelyikünk. Ott volt köztünk például Kerkapoly is. Az ő elméjének óriási méretei kevésbbé gyöngéd modora miatt már jobban ki-kivillantak, de az ő társasága se vált soha senkire kinossá, legföljebb untatóvá. Szilágyi sohase volt untató, de gyakran okozott keserüséget vagy elkedvetlenedést sok embernek.

Sokszor mondták, hogy Szilágyinak állandó és benső jó barátja alig volt. Alig volt valaki, a kivel, mint mondani szokás, össze ne zördült volna s a kitől rövidebb vagy hosszabb időre el ne zárkózott volna.

Ez volt egyik oka annak is, hogy általánosan elfogadott pártvezérré soha nem lehetett. De csak egyik oka. Ahhoz, hogy valaki pártvezér lehessen, még sok külső körülmény kedvező összejátszása is szükséges. Ész, jellem, jó lélek, igazság, párthüség ahhoz mind nem elég.

Szilágyi nem nősült. Az élet boldogságos oldalának egy részét tehát igazán soha nem ismerhette. A hitvesnek és a szülőnek, a természetes gyámnak és gondviselőnek örömei előtt örökre zárva maradt egész lelke. Másért is élni, másért is dolgozni, nőnek és gyermeknek örömeit saját örömei gyanánt élvezni s egyetlen szivet több sziv boldogságával is megtölteni: azt az istenérzést megtagadta tőle a végzet.

Nem volt tehát családi élete.

Jó barátok hű serege nem vette őt körül állandóan.

Nagy elméjének kiméletlen fensőbbségével szétzavarta gyakran maga mellől azokat is, a kik különben szivesen huzódtak időnként közelébe.

Általánosan elfogadott pártvezérré nem lehetett, noha jogos nagyravágyása erre méltán törekedett.

Önérzete oly magasra volt fejlődve, hogy sokan, a kik távolabbról nézték, azt már indokolatlan hiuságnak tekintették.

Szivéből alig hiányzott valamely nemes érzés, de csaknem minden érzést megbénitott elméjének örökös töprengése s az az anyagi helyzet, mely országos állásáva alig állott összhangzásban.

S a mikor kormányzója lett az országnak: gyakran egészen elfojtotta érzéseit a köznek java, a mint ennek eszméje az ő gondolkozásában elméletileg kiképződött. A mint erről még később mondok majd valamit.

Mindent, a mi lelkében forrt s életében előfordult, összefoglalva: életének igazsága abból áll, hogy ő soha egy pillanatig se volt rossz ember, de szerencsés és boldog ember se volt állandóan soha. A jó ember minden tökéletességét nem adta meg neki a végzet, de a rossz ember minden vétkétől tiszta volt a lelke.

Másfél évtizeden át volt egyetemi tanár Szilágyi. Harminczöt éves korától negyvenkilencz éves koráig. Hosszu idő ez s az erős férfikor dereka. Erőnek, egészségnek, tökéletes munkaképességnek korszaka ez. Kezdődött 1874-ben s végződött, mikor miniszterré lett, 1889-ben.

De e szép és hosszu korszak alig hozott gyümölcsöt, alig mutathat föl sikert. Szilágyi tehetségéhez méltó sikert semmi esetre. De bölcsebbé és higgadtabbá vált. Szellemének robbantó ereje kevésbbé működött, elméjének szilaj csapongása mintha mérséklődött volna.

Mint tanár, mélyebb tudományos buvárlatokba – ugy látom – nem merült. Emlitettem már, hogy irodalmi művet nem alkotott, sőt az egyetemi előadásairól szóló elég gondos jegyzeteket is következetesen megtagadta. Egyetemi tanárságának tehát tudományunk történetében hiteles nyoma nem maradt. Nem is akarta, hogy maradjon.

Hogy előadása a tanszéken mily becsü volt: erről a magam véleményét el nem mondhatom, minthogy erre nézve őt közvetlenül megfigyelni nem volt alkalmam. Élénk eszü hallgatói közül sokan nyilvánitottak előttem véleményt. Kerkapoly előadásait rajongva dicsőitették, ezekhez hasonlitva Szilágyi előadásaiban bágyadtságot határozatlanságot, homályt vettek észre. Az ifjak nagy része üres lélekkel jött el előadásairól. Mint külsőséget emlitem meg, hogy megszabott órái mindegyikén nem tartott előadást; hogy az órának csak felét szokta rendes előadásal kitölteni; hogy előadásközben soha se hallgatóira nézett, hanem a terem falának valamelyik pontjára s végül, hogy nem törekedett arra, hogy közte és hallgatói közt benső bizalom s mintegy az összeszokásnak és barátságnak érzete fejlődjék ki.

Mind e külsőséget nem tartom fontosnak.

Fontosabb az, a miről már bőven megemlékeztem, hogy tudása az államjogi, alkotmányjogi és büntetőjogi tudományokban inkább idegen irott művekből származott, semmint közvetlen szemléletből és egyéni buvárlatból. Tudásából hiányzott ennélfogva az egyéniség. Hiányzott az, a mi például Kerkapolyt mint tanárt oly vonzóvá s oly ragyogóvá tette s a mit Kovácsban is annyira bámultak élesen figyelő hallgatói. Pauler tudásában is hiányzott az egyéniség. De ő az ő tanszéki tudományát a kor szinvonalán álló művekből határozott tantételekben gondosan összeállitotta. E tantételek világosak és egyszerüek voltak. Ezektől soha semmiben el nem tért, ezekhez hű maradt; még fölvilágositó esetei s adomái is évről-évre szó szerint ugyanazok maradtak. Hallgatói ezért jó kedvvel hallgatták s tanait elméjükben megőrizték.

Szilágyi sokkal nagyobb elme volt, mintsem akármelyik hires német tudósnak tantételeit kételkedés és birálat nélkül egyszerüen s változhatlan igazságként fogadta volna el s hirdette volna hallgatóinak. Az ő örökké feszülő és feszegető szelleme az idegen gondolatoknak örökké ujból alakitására, kiegészitésére, módositására törekedett. De ha ő a már megállapitott tantételeket érintetlenül el nem tudta fogadni s ha közvetlen a gyakorlati buvárkodással azoknak egyéni szint, zamatot, határozottságot s vonzóerőt adni szintén nem tudott: elhárithatlanul oly eredménynek kellett bekövetkezni, melyet az ő nagy elméjéhez s nagy önérzetéhez méltán kicsinynek tartott a világ. A hallgatót se rideg egyénisége, se tanainak tisztasága s eredetisége nem kötötte le.

Végre is ő ugynevezett tudós és egyetemi tanár lenni soha nem akart. Nem ez volt az ő nemes nagyravágyásának állandó czélja. Ő államférfi s az országnak kormányzója akart lenni. A hatalom elnyerése volt egész életének összes törekvése. Nem azért, hogy fényüzésre, tékozlásra, üres hivalkodásra s mások fölött való uraskodásra vagy talán önző czélokra használja a hatalmat. Ő a hatalmat az állam és a magyarság javára akarta használni. Éltek az ő lelkében eszmények. Szentül hitte, hogy a hatalom birtokában ezeket megközeliti. Ha önérzetének korlátlanságát láttuk, gyakran azt kellett gondolnunk, hogy hiusága is szerepel hatalmi vágyódásai között, de a hiuság államférfiunál gyakran erény és sohase bűn s végre is, hogy hatalmi vágyódásai mily természetüek voltak, azt tisztán láttuk akkor, a mikor csakugyan eljutott a hatalomhoz.

Nem egyetemi tanárságának sikeréből vagy sikertelenségéből kell őt megitélni. Egyetemi tanári állása az ő szemében csak ideig-óráig tartó átmeneti állapot volt. Egész erejét ráforditani, egész lelkét beleölni sohase jutott eszébe.

VII.

(Szilágyi nem érzi magát jól Tisza Kálmán táborában. – Kilép 1878 tavaszán. – Tanácskozunk a mérsékelt ellenzék pártelvei fölött. – Én a függetlenségi párthoz csatlakozom. – Szilágyi ezt ellenzi. – Okai. – Éjjeli tanácskozásunk. – Az én okaim. – Az egyesült ellenzék megalakulása. – E párt jelleme.)

Szilágyi 1875-ben az egykori Deákpárt vezető férfiaival együtt belement a fuzióba s a Deákpártból és a balközépből összeolvadt óriási többségnek soraiban foglalt helyet.

E pártnak külső, látható, sőt valóságos vezére Tisza Kálmán lett.

De hát miért Tisza Kálmán? E kérdés százszor megrezdült Szilágyi agyában. De Deákpárti társaiéban is.

E férfiu nem volt nagy elme, nem volt szónok, nem volt lelkesülni tudó meleg lélek, alkotások dicsősége nem állott mögötte s ugy látszik, nem voltak egyetemes czéljai se. Mi kötötte tehát hozzá az embereket? Minő erő volt az, mely őt tizenöt éven át megtartotta a hatalom élén? Sokkal tovább, mint a Deákpárt legnagyobb férfiait!

Nagyon érdekes kérdés ez, de egyuttal annyira tartalmas, hogy ennk földeritésébe most uem akarok bocsátkozni. Történelmi tény az, hogy a viszonyok ugy alakultak és sok ideig ugy állottak fenn, hogy Tisza a hatalmat meg tudta szerezni s másfél évtizeden át meg tudta tartani.

El lehet képzelni, hogy Szilágyi, a ki még Deák Ferencz vezérségét is birálni tudta, Tisza Kálmán vezérsége alatt nem érezhette magát boldognak. Nem is erezte. De föllázadni még se tartotta czélszerünek. Igaz, hogy Tisza nem is az az ember volt, a ki megtürte volna pártjában a lázongó elemeket. Régi balközépi hiveiből igen jó táborkar alakult körülötte, mely gondosan vigyázott azokra, a kikben lázongó hajlamot vagy képességet gyanitott s mindig kész volt ezeket féken tartani, sőt a pártból ki is zárni.

Könnyen tehették.

Az 1875-iki képviselőházban csak két kis ellenzéki párt volt eleintén. Az egyik a szélsőjobb-párt báró Sennyey vezetése alatt alig 15–20 taggal s a másik a szélsőbali függetlenségi párt alig 35 férfiuval. Minden ellenzéki szavazatra hét kormánypárti szavazat esett Száz embert is kiszorithattak a többségből s az mégis óriási többség maradt.

Az 1875-ik év tavaszán valósággal ki is szoritottak mintegy hetven férfiut. Ezekből alakult meg báró Simonyi Lajos névleges vezetése mellett a független szabadelvü párt. Szilágyi bent maradt a többségben. Még ekkor azt hitte, hogy lassanként mégis csak összefér majd Tisza Kálmánnal.

Ez a hite két év mulva végképen kialudt. A mikor elvégre az Ausztriával megkötendő kigyezés javaslatai nyilt tárgyalásra kerültek: Bittó, Kerkapoly, Lónyay, Szilágyi lehetetlennek tartották azok elfogadását. Hatalmas vita után, melynél szebbet alig látott a magyar parlament, kiléptek a kormánypártból.

Igy lett Szilágyi ellenzéki. Az ő határozottan szabadelvü gondolkozása a Tisza-kormány sok művében félreérthetlen reakcziót látott. Ezt se tudta tovább türni. De erős magyarsága éppen nem türhette, hogy a közgazdasági kiegyezési javaslatokkal hazánkat az elszegényedés utjára kényszeritsék.

Ekkor már négy ellenzéki párt volt a képviselőházban.

Az egyik a szélsőbal.

A másik a szélsőjobb Sennyeyvel.

A harmadik a független szabadelvü párt 1876 óta.

A negyedik a disszidensek pártja. Igy nevezte a sajtó és a parlament Kerkapolyékat, Szilágyiékat.

Természetes volt s rögtön föl is merült minden oldalon az az óhajtás, hogy a közjogi alapon álló három ellenzéki párt egyesüljön s igy hatalmas kormányképes pártot alkosson. Ha egyesül: tagjainak száma felülmulja a százat s nagy vonzóerőt gyakorol a kormánypárt függetlenebb elemeire is.

Én akkor nem voltam a törvényhozás tagja. Vármegyémben vezettem az ellenzéket a keleti háboru alatt fölmerült nagyobb nemzeti kérdésekben s kivált a hibás kiegyezési javaslatok ellen. De Szilágyival állandó érintkezésben voltam s Kerkapolynál igen gyakran találkoztunk.

Egyik fontos tanácskozásunkra határozottan emlékezem.

1878-ban volt április 10-ike körül, talán épen április 10-én. Azért jöttünk össze este Kerkapolynál, hogy a három ellenzéki párt egyesülése fölött tanácskozzunk s ha lehet, az egyesülés elvi föltételeit megállapitsuk és szövegezzük. Öten voltunk. Bittó István és gróf Apponyi Albert s Kerkapoly, Szilágyi és én.

Tizenkét pontban meg tudtunk egyezni. Mondhatnám vita nélkül, nemes és bizalmas eszmecserével. Épen hozzáakartam fogni már a szövegezéshez, de előbb még egy utolsó pontot terjesztettem elő, melyet szükségesnek tartottam megvitatni is, de a programmba fölvenni is.

Javasoltam, mondjuk ki, hogy ha Ausztriával való közgazdasági viszonyunk a nemzet anyagi erejének elsorvadására vezet s ha a kormány minden ünnepélyes kijelentése daczára is Boszniát és Herczegovinát elfoglalja s ekként Magyarország és Ausztria mellé harmadik államterületet is kapcsol s ezzel a dualizmust meghamisitja: akkor az 1867-iki államjogi kiegyezés értéke Magyarországra nézve elvész; akkor annak mi csak terheit érezzük s egyébként az ránk nézve üres keretté válik; tehát akkor annak gyökeres átalakitása válik nemzetünk érdekében szükségessé.

Czélom volt áthidalni a megalakulandó egyesült ellenzék s a függetlenségi párt közt fennálló távolságot. Czélom volt olyan ellenzéket alkotni, a milyen volt 1848 előtt Deák és Kossuth ellenzéki pártja. Akkor is ugy láttam, most is ugy látom a Habsburgok és Magyarország közti erőarányokat, a mint ezek 1848 előtt fennállottak s szent meggyőződésem volt akkor is, hogy a Habsburgok erőtömegével szemben a magyar nemzetnek mindig erélyes ellenzéki állásban kell lenni s kerülni kell Mária Terézia korát, a mikor az országgyülés minden pártja az udvar kegyét és jóindulatát megszerezni tartotta legfőbb feladatának. Elnémetesedés lett a vége s alkotmányunk elsorvadása s a beolvadás. A független Magyarország csak üres szó maradt.

Javaslatom megütközést keltett. Bittó nyomban lehetetlennek mondta ennek elfogadását.

– Jegyezd meg barátom, igy szólt, hogy ő felsége elé ezzel a programmal nem mehetünk, ő felsége nélkül pedig az ország kormányzására közvetlen befolyást nem gyakorolhatunk, holott a király bizalmának segélyével sok jót tehetünk s még több rosszat megakadályozhatunk.

A gyakorlati tapasztalat bölcs érveivel állott elém Bittó, de ezek nem győztek meg engem. Előtte csak az 1867 óta keletkezett tapasztalat állott, előttem pedig háromszáz év tapasztalatának tanulsága.

Bittó nézetén volt mindjárt Szilágyi is s azután Apponyi és Kerkapoly is. Én egész nyugodtan abban hagytam a vitát. Erős egyéniségek, gondolkodó fők, nemes jellemek voltak e férfiak s meggyőződésük megingathatlan, hiába lett volna a vitatkozás. De kijelentettem, hogy velök én nem tarthatok s az egyesült ellenzéknek tagja nem lehetek; – a függetlenségi párthoz csatlakozom.

Bittó és Apponyi gróf eltávoztak, én és Szilágyi ott maradtunk vacsorán. Csak éjfél felé váltunk el Kerkapolytól.

De nem mentünk haza.

Nem nagyon hüvös, szép tavaszi éjszaka volt, az ég tele csillaggal. Kimentünk a Dunapartra s fölballagtunk a Vigadó előtti térig. Azt a teret százszor összejártuk. A hajnali szürkület vetett haza bennünket.

És ezen egész idő alatt, ez egész éjszakán át Szilágyi engem arra törekedett rábeszélni, hogy ne csatlakozzam a függetlenségi párthoz, hanem maradjunk együtt, tartsunk össze, mint eddig s alkossunk oly nemes és hatalmas ellenzéket, melyhez a nemzet egész rokonszenve kapcsolódjék s mely előtt utóbb meghajoljon a korona is.

Sohase láttam oly fenségesnek Szilágyi gondolkozását, mint ez éjszakán. Barátaimnak százszor meg százszor elbeszéltem.

Szilágyi egész beszédét s összes érveit nem irom le. Nincs arra szükség most már huszonhárom év óta semmi irányban. De néhány érve jellemzi azt a kort is és az ő felfogását is. Ezekre rámutathatok.

A függetlenségi párt elvei ellen nem volt kifogása, de abban mind a ketten egyetértettünk, hogy ez elvek győzelmére s Magyarország függetlenségének helyreállitására a világhelyzet változása nélkül gondolni se lehet.

Volt kifogása a párt természete ellen.

– A szélső pártok, ugymond, csak jelszavakkal s nem érvekkel dolgoznak. Minden korban s minden nemzetnél ez a természetük. Ők csak az olyan férfiakat szeretik, a kiket szenvedély vagy cselszövény vezet. A gondolkozó lelket s a munkás szellemet meg nem türik maguk között. Nem biznak bennük.

Hivatkoztam Irányira s Mocsáryra.

– E két férfiu ottléte nem bizonyság ellenem. Irányit félreszoritották s ő se tud együtt lenni a párttal s Mocsáryt is előbb-utóbb félreszoritják.

Szilágyinak csodálatos elméssége volt a vitában, ha gondolkozásának röptét nem akarta korlátozni.

– Rád is, ugymond, az a sors vár. Ha csak kissé elszundikálsz, lerágják lábaidról a patkányok a bocskort s ha szét nem tudsz rugni köztük, lerágják füledet, orrodat.

Nevettem e szavain. Nem tartottam, sőt ma sem tartom komolynak ezt az érvet s alaposnak ezt a felfogást.

Igaz, hogy az akkori függetlenségi párt Irányit kiszoritotta pártköréből, de később visszafogadta s elnökévé tette. Az is igaz, hogy utóbb Mocsáryt is elkedvetleni tette s kizárta kebeléből, de ebben már néhány álorczás párttag cselszövénye szerepelt, a mit akkor még a párt nagyrésze nem vett észre, sőt nem is sejthetett. Mocsáryt ma is nagy örömmel látná még a mostani párt is a maga kebelében. Igaz, hogy ellenem is volt némi feszengés örökké a pártban, de azért engem is elnökévé választott s néhány klerikális álorczást kivéve ma is elvi s érzületi egység köt a párt tulnyomó nagy részéhez.

Mind e viszonyok fejtegetése nem tartozik ide.

Szilágyi nem győzött meg engem. Sőt talán az én ellenvetésem még sulyosabb volt. Én azt mondtam neki:

– Sehogy se látom be, hogy te biztosabban maradhatsz Sennyey és Apponyi társaságában, mint én Irányi és Mocsáry mellett.

Ő se tartotta komolynak ezt a megjegyzésemet, pedig ő alig nyolcz év mulva kénytelen volt az egyesült ellenzéket elhagyni. Volt valami benne is, az egyesült ellenzékben is, a mi össze nem férhetett. Melyiknek volt, vagy nem volt igaza: ezt feszegetni hiábavalóság lenne.

Sehogy sem tudtam Szilágyival egyetérteni egy sokkal nagyobb és fontosabb kérdésben, melyet e szép tavaszi éjszakán megvitattunk.

Ő azt mondta, hogy ha mi a közjogi ellenzék mezejére lépünk: ezzel Tisza Kálmánnak kormányzó uralmát örökössé tesszük. Sőt még sokkal gyöngébb és rosszabb államférfiak uralma is örökössé válik. A Habsburgok a közjogi ellenzéket az ország kormányára meg nem hivják. A pártok váltakozó kormányzásának lehetősége megszünik. Egyetlen pártnak örökös egyoldalu gazdálkodása a politikai erkölcsök megromlására vezet. S ujulás, javulás, megtisztulás be nem következhetik. A gazdagodás és az élvezés vágya lepi meg az embereket. Bankárok és ringyók szereznek befolyást az ügyek vezetésére, mint egykor Francziaországban. Vagy az uralkodó környezetének önkénye parancsol, mint nálunk 1848 előtt. A valódi parlamentárizmus, a hazafias pártok váltógazdasága soha gyökeret nem verhet. Sőt a kormányok kegyéből könnyen gyakorolható urhatnámság példája megmérgezi az ellenzék erkölcsét is. Akadnak mindig férfiak, kik nagy hanggal, nagy igéretekkel s nagy fenyegetéssel dolgoznak az ellenzéken, hogy a kormánynak legyen indoka őket nagy áron is a maga oldalára hajlitani. Emlékezzem csak, mi történt 1825 óta az országgyülés és megyei ellenzék legtöbb nagy emberével. Ha én belátom ezt, nekem együtt kell maradnom ő vele és Kerkapolylyal, Bittóval, Sennyeyvel, Apponyival, hogy oly ellenzéket alkossunk, mely képes is, hivatott is az ország kormányát minden pillanatban átvenni.

Szilágyi ezzel sem győzött meg engem.

Beismerem, hogy a politikai világ gondolkozó emberei ez elvek igazságáról és helyességéről vannak meggyőződve. Beismerem, hogy Anglia alkotmányos életének összes tünetei ezeket az elveket igazolják. De az én eszem másként látott. Az én felfogásom a magyar dolgokról s a Habsburgokról egészen más volt.

Eszembe jutott az a párbeszéd, mely harminczegy év előtt 1847-ben Deák Ferencz és gróf Széchenyi István közt ugyanitt a Dunaparton, ugyanerről a tárgyról s köztük is késő este folyt s melyet én magától Deák Ferencztől hallottam. Elmondtam ezt Szilágyinak s meg is leptem vele nagyon.

Elmondtam, hogy nálunk a parlamenti váltógazdaság, a hazafias pártok váltakozó kormányzása, mig a Habsburgokkal való viszonyunk gyökeresen meg nem változik, teljes lehetetlenség. Angliában is, másutt is, a fejedelemnek csak egy uralkodói hatalma van, mely bármint támogasson is egy pártot, ez a párt a nemzeti akarat változtával könnyen legyőzhető s a többségből és a kormányból könnyen kiszoritható. De nálunk más az állapot. A királynak két uralkodói hatalma van. Kormányát nemcsak magyar királyságának, hanem osztrák császárságának egész hatalmával is tarthatja, védheti, támogathatja. Valamint kormányának pártját is. S azért nálunk rendes békés időkben, rendes választások utján a kormányzó többséget leszoritani s a kormányt megbuktatni nem lehet. Nálunk rendes időben a kormánybuktatás hatalmával egyedül csak az uralkodó rendelkezik. És pedig annyira rendelkezik, hogy e hatalmát még a többség ellen is kényelmesen gyakorolhatja. Biztos abban, hogy a kit ő kormányra emel, azt a többség is elfogadja azonnal vezérének, mert hiszen a kormánytól függ a választásoknál többséget alkotni a maga számára.

De mi történik akkor, ha a kormánypártnak kormányképes párt az ellenzéke? A felelet egyszerü.

Szórul-szóra ezt mondtam Szilágyinak:

– Ül az uraság a zsöllyeszéken. Kezében koncz. Két vagy három kutyája várja a konczot. Az uraság nagyot füttyent kutyáinak, mintha mondaná: a ki közületek nagyobbat ugrik, azé lesz a koncz. S a kutyák ugranak. S valószinü, hogy az ugrik legnagyobbat, a melyik legéhesebb. – Im a parlamenti pártok szerepe nálunk, ha kormányképes valamennyi.

Durva hasonlat ez, tudom. Békésen tanácskozó parlamentben nem is mondanám el e szavakkal. De hiszen mi Szilágyival bizalmasan beszélgettünk az éjnek magányában. S aztán pártom és barátaim körében elmondtam ezt e szavakkal akárhányszor. A balközép 1875-iki megfordulása szülte nálam ezt a gondolatot. Egyetlen napon hetvenkét kiváló férfiu változtatta meg régi elvét s szent meggyőződését a kormányképesség megszerzése s a kormányzó hatalom elnyerése végett.

De tovább folytattam.

– Nemzeti erőnk a Habsburgokkal szemben nem nagyobb, mint 1848 előtt volt. Deák Ferencz csak ugy nem volt kormányképes 1833-tól fogva 1848-ig, mint ma nem az a függetlenségi párt. De hiven tolmácsolta a hozzá csatlakozó nemzeti akaratot s ennek nyomása alatt az egymásután felbukkanó Reviczky-, Pálffy-, Majláth-kormányok napról-napra kénytelenek voltak a nemzet kivánatait egymásután teljesiteni. Azt meg magunk éltük át, magunk tapasztaltuk, hogy ha a balközép mereven megmarad elvei mellett s ezek elejtésével nem igér az uralkodónak többet, mint a mennyire mi Deákpártiak lettünk volna hajlandók, hanem e helyett rendületlen hazafiságával minket szorit s mindig csak szorit, akkor ma a kiegyezéssel sokkal jobban állanánk s országunk nem lenne Ausztria zsákmányává, mint lesz most.

Meg kell itt jegyeznem, hogy az 1878-iki februári és márcziusi vitákban épen Szilágyiék és Kerkapolyék fejtették ki fényesen ezt az eszmét.

De folytattam.

– Szentül hiszem, hogy tisztán látok; tisztábban, mint ti. S én ugy látom, hogy nekünk erős, hatalmas, semmiben nem alkuvó, soha nem gyöngülő s a kormányképességért soha nem versenyző függetlenségi pártra van szükségünk, mely a nemzeti akaratot erősen képviselje s ennek nyomása alatt a kormányt folyton az ország érdekeinek igaz szolgálatára kényszeritse. Mint a hogy tették Deák és Kossuth. Ezért leszek én függetlenségi párti. És azért, hogy a függetlenség nagy eszméjét és szentséges szenvedélyét jobb időkre ébren tartani segitsem. Mert ez most gyönge kezekben van. Én független ember vagyok, nekem ez kötelességem. Én azt hiszem, az én kezem erősebb lesz.

Szilágyi tüzesen szólt közbe.

– Nem lesz erősebb. S ha erősebb lenne, se lesz sikere. Se korunk szelleme, se nemzedékünk gondolkodása nem olyan, hogy száz vagy százötven erős lelkü férfi akadjon a kormányrajutás minden reménye nélkül való örökös ellenzékiségre. Ily fenséges elhatározásra még a franczia, még az angol nemzet se lenne képes. Még azokban sincs a mi korunkban akkora erkölcsi erő, hát a mi örökké nyomorgatott fajunkban hogy lehetne? Én elhiszem, hogy a parlamentben többen lesztek, mint most. De nagyon sok lesz köztetek vagy a gyámoltalan, a ki a jelszónál többre sohase viszi, vagy a cselszövő, a ki kéz alatt egyéb pártokkal dolgozik össze, sőt még a kormánynyal is. A franczia nemzet III. Napoleon alatt csak öt igazi ellenzéki férfiut tudott a parlamentbe küldeni, nem többet. De az eszmét ébren tartani ez is elég volt sok ideig. A függetlenség eszméjét és szenvedélyét tiszta fényében megőrizni nálunk is elég husz-harmincz férfiu, de ez aztán méltó is legyen ahhoz s egyéb kötelességet ne ismerjen. A ki pedig dolgozni szeret s alkotni képes: annak a munka terén a helye.