Part 16

Négyszáz forint nagy pénz, mikor arról van szó, hogy a baromfitenyésztés mezején egy szép kokinkinai kakast és jérczét jutalmazzunk. Négyszáz forintért egy türhető jó tiszti lovat lehet venni a székesfehérvári Bertalannapi vásáron. Négyszáz forintért két tanult vizslakutyát adnak a városligeti kutyaidomitó intézetben. Négyszáz forint volt az ára annak az egérnek, mely az 1901-ik évi brüsszeli egérkiállitáson az első dijat nyerte. Ugy emlékszem, valami angol tenyésztő állitotta ki. Szép nagy volt az egér, vöröses szinü, mint nálunk a mezei kanegér s némi csikosság nyomai is látszottak rajta. Ezért nyerte főleg az első dijat. S ezért kelt el négyszáz forinton.

Négyszáz forint tehát nagy pénz. Nem minden bokorban lehet azt találni.

Mit is dolgozott ezért csak Káldy?

Összegyüjtött és kiadott négy jókora nyaláb magyar zeneművet. Ezek a czimek:

»Régi magyar zene kincsei. 1672–1837.«

»Kurucz dalok.«

»Régi magyar harczi dalok, verbunkosok.«

»A szabadságharcz dalai és indulói. 1848–1849.«

Bejárta velük az országot és lángra lobbantá a lelkekben a magyar zeneművészet kedvelését. Ezreket költött és áldozott e művekért.

Ezeken kivül felajánlotta kiadásra:

»A nemzetébresztő kor dalait (1825–1860)«;

»A régi magyar lantosok, Tinódy és Balassa korának zeneműveit«;

»Verseghy és Csokonay korának dalait (1780–1825)«;

»A 16-ik század magyar tánczainak leirását«;

»A régi magyar zenehangszerek ismertetését«;

»A magyar szini zene vagy opera történetének megirását«;

»Az idegen zeneszerzők magyar zeneanyagának megállapitását és összegyüjtését«.

Becsületes és munkás emberéletnek, de egész emberéletnek nagy eredményei ezek.

S én azt merem állitani, még a miniszter urral, még a szakértőkkel, még a királyi zeneakadémiával szemben is, hogy ez a munka mégis csak többet ér, mint két vizslakutya vagy a brüsszeli dijnyertes egér.

Micsoda gondolat volt ez! Négyszáz forintos könyöradományt adni Káldynak, a szerény, de önérzetes magyar művésznek, zenei multunk legnagyobb történetbuvárának.

Hiszen igaz! Koldusmankót kapni három forintért, koldustarisznyát lehet venni ötven krajczárért, vakvezetőt is kapni naponként húsz krajczárért s ehhez képest négyszáz forint mégis óriási összeg! Csakhogy ezt is teljesithetlen föltételhez kötötte a magyar királyi zeneakadémia s az ő bölcs tanácsára a miniszter.

Oh, miniszteri ész!

Fölvette-e, elfogadta-e valamikor ezt a pénzt Káldy Gyula?

Nem tudom, de nem hiszem.

Vagyontalan ember volt. Se háza, se tőkéje soha nem volt, de adósságokba se keveredett. Csodás hatással tudott éneket, zenét, szinjátszó tudományt tanitani. Növendékei rajongtak érte. Mindennapi kenyerét becsületesen megkereste magának, családjának.

Nem is panaszkodott. Még nekem se, még e sértő négyszáz forint miatt se panaszkodott. Liszt Ferencznek ott a szobra az Operaház homlokzatán, Káldynak még hitvány sirkövéről se gondoskodik az ország. Liszt Ferencz csak ócsárolni tudta a magyart s neki nagyon sok tömött ezressel áldoztunk, mert idegen volt, német volt, kápsáló barát volt és ajkáról egyetlen magyar szó soha el nem hangzott. Káldyt pedig vérig bántó kolduskenyérrel akartuk megkinálni. Mert ő igaz, jó magyar volt.

De legyünk igazságosak a másik oldalon is.

Én ismerem Wlassicsot, a minisztert. Nem rossz ember ő s nem is rossz magyar. Csak nem tudja és nem érzi igazán: mennyi bajunk, mennyi betegségünk s hány alakban, mily ellenállhatlan sulylyal nyomakodik ránk az idegen elem. Ő ma se tudja és ma se érzi igazán, mily átkozott nemzetirtó intézmény az a királyi zeneakadémia s hogy annak több évtizedes működése mennyi fajérzést irtott ki s mennyi idegenkedvelést, mennyi elfajzást idézett elő fővárosunk vagyonos osztályának fiai és leányai szellemében.

A zeneakadémia volt a bűnös ebben is, a miniszter csak gyönge.

Káldyról azonban még se feledkeztünk meg. Jött az ezredéves nemzeti ünnep. Az Opera élén valami Nikisch nevü, se országa-, se hazája-féle ember állt mint igazgató. Egyetlen szót se tudott magyarul. Czudarság lett volna ilyen emberrel menni Árpád világtörténeti nagy művének, a honfoglalásnak megünneplése elé. Szerencsénkre az opera intendánsa Nopcsa báró volt, erdélyi főur, tele igaz jó magyar szivvel. Pokolba kergette az idegen és magyargyülölő kóbor zenelovagot s Káldyt hivta meg igazgatónak az Opera élére.

A honnan hét év előtt elzaklatták, mert azt hirdették róla, hogy még főrendezőnek se alkalmas: oda most dicsőséggel és diadallal vitték vissza, mint igazgatót, mint a nagy intézet vezérét.

Az emberre és a művészre nézve ragyogó elégtétel volt ez.

Boldog volt ő s boldog volt édes felesége. Derék nemes leánya nem érhette meg ezt a szép családi boldogságot. Virág nyilott már sirhalmán több tavasz óta.

Örömtől repeső lélekkel jött hozzám tanácskozni szerződése fölött. Szerény volt igényeiben. Gondolni se akart arra, hogy akkora fizetése legyen, mint a nemzetünket gyülölő idegennek. Pedig akkor már jól ismerte az egész ország s a nemzet becsülése szép és nagy nevet biztositott neki. Kurucz zenéjétől százfelé zengett a messze vidék.

Hanem a zeneakadémia emberei s az operaházi zenekar idegen gunyasztó baglyai fogcsikorgatással fogadták Káldyt. »Jetzt kommen die Kurutzen!« Most már a kuruczok jönnek ránk! Igy sóhajtoztak. A mennydörgő mennykő jár a fülük körül, ha már a magyar zenének csak hirét hallják. Csodálatos fajzat ez az idegen muzsikus fajzat.

A zeneakadémia nevelte ezt nekünk.

Káldyra is nagy csalódás várt. Ő minden magyar zeneművel tett kisérletet. Előadta az Operában valamennyit. Volt vagy lett volna tiz is, húsz is.

De nem volt abban köszönet egyben sem.

Földrengés, tengeráradat, égszakadás, tatárjárás nem pusztitja ugy el a mezőt, mint a hogy a zeneakadémia tudatlan és ellenséges muzsikusai egy nemzedék óta elpusztitották a magyar zenei izlést s a magyar zenealkotók minden képességét.

Wagner-bolonddá tették az egész serdülő tehetséges ifjuságot.

A Wagner-zene nem nemzeti zene. Az egy nagytehetségü őrjöngőnek egyéni alkotása. Érdekes és nagyszerü önmagában, korunknak különös idegbetegsége. Sokban hasonlit az opium-betegséghez. Pillanatonként mennyei gyönyört érez a beteg, de teste-lelke elsorvad bele. S a zeneakadémia ezt a kórságot oltotta a zenealkotó ifju nemzedékbe.

Van a zenealkotásnak magyar iránya is, olasz és franczia iránya is. Egyik kedvesebb, mint a másik, nekünk a magyar lenne a legkedvesebb. De ezt vagy kiirtja, vagy meghamisitja a zeneakadémia.

Ha a tokaji bort pézsmával és fokhagymával füszereznék: az lenne hasonló a Wagner-féle magyar zenéhez. Undoritó, mint az ipekakuánha. Hatása is ugyanaz.

Szegény Káldy sivatagot talált minden ujabbkori magyar zenei alkotásban. De azt talált a közönség is. Alig van még csak középszerü kivétel is. A régi, a Wagner előtti magyar zeneszinművekből kellett elővenni azt a kettőt-hármat, a melylyel a remek zene magaslatán rendelkezünk, ha nemzeti zenében akartunk gyönyörködni.

Vagy hátat kellett forditanunk a nagy intézetnek s oda kellett folyamodnunk a jó czigányhoz.

A zeneakadémia a remek magyar zenét megint visszaszoritotta a czigány hegedüjébe s a csárda eresze alá.

S ezért áldozunk mi az állam pénzéből évenként vagy félmilliót az összes állami zeneintézetekre, akadémiákra, dalszinházakra.

Vajjon lesz-e szabadulás?

Lesz!

Akkor kel föl igazán Káldy napja.

Befejezem bucsuztatómat Káldy fölött. Ugy is hosszabbra terjedt, mint gondoltam. Se szaktanulmányt, se kimeritő életrajzot irni nem akartam. Csak megemlékezni, mikor meghalt, egyik hű barátomnak s nemzeti ügyeinkért való harczunkban egyik hű, lelkes és erős bajtársamnak életéről, haláláról, nagy sok munkájáról, dicsőséges érdemeiről.

Munkáját be nem fejezhette. Másoknak kell azt folytatni és befejezni. De kik azok a mások? Vajjon megszülettek-e már? Senkit se ismerek, a ki ugy szeretné a magyar zenét, akkora zenetudása és alkotóképessége volna, oly tisztán érezné és látná a czélnak nagyságát, s oly buzgósággal törne előre elérni azt.

Sok ellensége volt épen abban a világban, a melyben élt és dolgozott. A muzsikus-világban.

Pedig ellenséget gyüjteni nem akart. Szelid modorral, apai és testvéri jóindulattal törekedett legdühösebb ellenségeit is lefegyverezni. Az ezredéves ünnep alkalmából a Jekelfalussy-féle nagy műben ő irt a magyar zenéről s ennek történetéről, multjáról és jelenéről. Sokat nem ér ez az irodalmi műve; mint iró nem is volt ő jelentékeny. De e művében agyondicséri még a zeneakadémia tanárainak s növendékeinek haszontalan zenetákolásait is. Tudta, hogy ezek hatalmas emberek s a miniszteri ész csak ezeket érti. Nem akarta, hogy őt gátolják munkájában.

Nem ért ez, nem használt ez semmit.

Muzsikus világ!

Ismered-e nyájas olvasóm a muzsikust? A muzsikust általában, de kiváltképen azt a muzsikust, a ki most ugy ül országunkon, mint a mesebeli fekete macska a kocsi-nyujtó végén? Hogy kocsinkat nem tudjuk miatta a kátyuból kimozditani se előre, se hátra.

A muzsikus különös isten teremtése. Tudniillik az igazi muzsikus. A kit a gondviselés muzsikus-észszel áldott meg, vagy a ki szentül meg van arról győződve s életre-halálra azt hiszi, hogy neki muzsikusnak kell lenni.

A czigány-muzsikusról és a katona-muzsikusról nem akarok beszélni.

A czigány szegénynek születik s szegényül hal el. Akármilyen hires czigány s habár százezreket keres is életében, gyermeke azért koldusnak születik s őt magát vagy a város vagy a falu vagy a czigányok közköltségen temetik el. Egészen életrevaló esze tehát még a czigány-muzsikusnak sincs.

De azért a czigány-muzsikus még se bolond. A szegénységgel, nyomorral, nélkülözéssel való küzdelemben elméje mégis arra kényszerül, hogy valamelyes gyakorlati gondolkozást is sajátitson el. Nincs módja ahhoz, hogy elméjét örökké zene andalgás töltse be.

A katona-muzsikusban is van egy kis mindennapi józanság. A katonai vasfegyelem nem engedi, hogy elméje egyebet se csináljon, csak czigánykereket hányjon.

Nem ezekről beszélek tehát. Hanem a tanult és hivatásos muzsikusokról. A kik semmi egyebek, mint muzsikusok.

Három osztályt képeznek ezek. Az egyik a nagy zeneszerzők osztálya, a másik a nagy zenejátszók osztálya, a harmadik a nagy karigazgatók osztálya. E háromféle muzsikus közt elméjük alkatára nézve alig van igazi különbség. Kell lenni még ezek elméje közt is valami különbségnek, de ezt már alig tudjuk valaha észrevenni.

Különös agy ez mind. Kisértsük meg röviden ennek elemzését.

A zene ugy is mint gyakorlati művészet, ugy is mint tudomány a természettannak ahhoz a részéhez tartozik, a melyet számtannak nevezünk. Minden művészetben szerepel a számtan. Legkevésbbé a költészetben. A sorok méretei, a metszetek, rimek, a szótagok hosszabb vagy rövidebb volta s ezek alkalmazásának aránya a költészetben se menekülhet a számtan beavatkozásától, de itt csakis ezekre szoritkozik. Itt elvégre kis szerepe van. A mi a költészet külalakjaiban a legfontosabb: a gondolatnak a verssorral s a mondattal való teljes egybeillése: ott a számtan hatását már alig vesszük észre. Sokkal több befolyása van az ábrázoló művészetre, a festők, épitők és szobrászok alkotásaira. Ezek méreteiben s részeik arányaiban már szorosan ott kell szerepelnie.

A zenében teljességgel a számtan az ur.

A hangnak foka, ereje és szine van.

A hangnak felosztása egészre, félre s félnél kevesebbre; a hangnak fel- és leszállása addig a határig, a meddig az emberi fül azt meghallja s a meddig az zenei hangnak tekinthető; a feloszlott vagy a zenetudósok által felosztott hangok sorozatának megállapitása, az átmenetek szabályozása, az összhangzatok alkotó részeinek megkeresése s czélszerü alkalmazása: mind-mind a természettudományi számtan körébe tartozik.

Oda tartozik a hang erejének meghatározása is. A hangszer által mozgatott levegő hullámainak számától függ a hang foka s e hullámok csapásainak sulyától függ a hang ereje. Az őszi bogár ugyanazon foku hangon panaszkodik, mint a klarinét, de az őszi bogár dalát, ha szellő fujdogál, alig halljuk öt-hat lépés távolságból, mig a klarinét hangját meghalljuk nagy messzeségről.

A hang szinének tudományos meghatározását akkor se igen értettem, a mikor a pápai főiskolában tanultam. Igaz, hogy a természettan nem is állott akkor olyan magas fokon, mint most. De tökéletesen ma se értem. Hogy a trombitának másféle hangja van, mint a tárogatónak s hogy a hegedü hangját se a hárfa, se a czimbalom hangjával összetéveszteni nem lehet: mindezt én is jól tudom. Blaháné szájából másként hangzik a Cserebogár dala, mintha azt a miniszterelnöktől hallanók. Ez kétségtelen. Ugy olvastam valahol valamikor, hogy a hangnak másféle szinét a hanghullám másféle alakja idézi elő. Meglehet. Én hanghullámot nem láttam soha, tehát annak alakját szemléletből nem ismerem. De ha csakugyan a hanghullám alakjától függ a hang szine: akkor a hullámalak képződésében is ott kell lenni a szám és méret varázsló hatalmának.

De nem bölcselkedem tovább. A tudósok vesződjenek ezzel a kérdéssel s mi ne. Nekünk elég, ha tudjuk, hogy a hangtan és zenetan sok lényeges részére nézve teljes rokonságban áll a természettudományi számtannal.

Szám – szám: ez itt a fődolog.

Mert a szám mértékkel adva fölséges tápláló anyag a fiatal elmének. Nől, duzzad, erősebbé, edzettebbé, gyorsabbá és vidámabbá válik tőle s lassanként alkalmassá lesz arra, hogy okos gondolkozást szüljön s rendes jellemet alakitson az ifju és a felnőtt férfi számára.

De ha a számot mérték nélkül és pihenés nélkül hányjuk az elmére, akkor az elme vagy elbutul vagy félrenő. Semmi se rontja ugy meg a fejlődő elmét, mint a szám.

Vannak csodaszülöttek, a kiknél a test valamelyik része nő rosszul vagy nő félre. Kétfejü gyerek, lábatlan csecsemő, kétnemü ujszülött, szakállas leány s több efféle.

De vannak csodaszülöttek, a kiknél az agy van félrenőve.

Ilyenek azok, a kik már nyolcz-kilencz éves korukban nagy számtudósok, nagy zenevirtuózok, nagy sakkozók. Ezek közül ha százból egyetlenegy válik használható emberré, nagy szerencse. Kilenczvenkilencz idő előtt elpusztul vagy a mikorra felnő: egészen butává válik. Vagy elméje vagy jelleme sorvadozó lesz.

Valamikor hires ember voltam s a boldog szülők sokszor eljöttek hozzám, hogy csodagyereküket nekem bemutassák. Mutattak be igazán csodagyerekeket. A kik jobban tudtak számitani fejből, mint a műegyetem minden hires tanára s jobban tudtak zongorázni, mint a királyi zeneakadémia muzsikusai.

Egyből se lett semmi. Vagy elhalt korán, vagy elcsenevészett gondolkozásban és jellemben egyaránt.

Az ilyen számoló, sakkozó és zenélő csodagyereket minden áron meg kell gátolni abban, hogy csodatudományával foglalkozzék. Ha zenéhez van képessége: száz mérföld távolságra kell vinni minden zenétől és hangszertől s elméjét más munkával kell elfoglalni.

Talán igy még helyrenő eltorzult agya s lesz belőle ember.

Ha pedig mégis zenében akar boldogulni: csak későn, tizennyolcz éves kora után fogjon hozzá. A mikor már agya talán eléggé megerősödött s az állandó egyoldalu foglalkozás nem teszi azt beteggé.

Elhiszem, hogy vannak kivételek. Tudom, hogy Beethoven is, Liszt Ferencz is csodagyerek volt, nagy dolgokat csinált mind a kettő s nem lett bolonddá egyik se.

De a bolondságtól nem is maradt messze egyik se. Idősebb korában Beethoven agya is sok részben megbénult, Liszt pedig teljes életében olyan ember volt, a kit a magyar nép hóbortosnak nevez. Ábrándos, álmodozó, önimádó, hivalkodó az öntudatlanságig, helyben nem maradó, örökké költöző, egyik országból a másikba bujdosó, pénzfecsérlő, vagyonnal és otthonnal és boldog családélettel nem törődő.

Többé, kevésbbé különcz, féleszü és hóbortos minden muzsikus. Egyoldalu foglalkozása alakitja át agyát annyira, hogy ilyen legyen.

Természetesen nem csodagyereknek születik valamennyi. De a hogy a természet valamely titka eltorzitja az agyat már a születés előtt: a szakadatlan egyoldalu foglalkozás az épnek született agyat is ép ugy el képes torzitani. Kiváltképen, ha számmal és zenével történik a foglalkozás.

Nézzétek meg a mérnököket. Sok ugynevezett okos ember van köztük. Azok közt, a kik a számon és mértéken kivül rendszeresen egyébbel is foglalkoztak. De az a mérnök, a ki tanuló korától kezdve nagy buzgalommal és szakadatlanul csupán mérnöki munkát végzett, utóbb mind félszeggé, fonák gondolkozásuvá, ezerféle nemes tárgy iránt fogékonytalanná válik. Alig van kivétel. Az eddig élt emberek közt a legerősebb agya s legmélyebb gondolkozása Newtonnak volt. De majdnem egyedül számitással foglalkozott. S e miatt bizony utóbb az ő isteni agya is megbolondult.

De nézzétek csak meg a zenetanulót.

Egy másodpercz alatt ötvenszer üt ujjaival a zongora billegőire. Ha naponként öt órai tanitást és gyakorlatot számitunk: akkor egy év alatt közel negyedfélszáz milliószor ütött a billegőre. Husz éves koráig olyan szám jön elő, a milyet már csak a csillagászatban használunk. Minden ütés ujja izmaival történik. Az izmok valamely idegszállal az agyhoz kötvék, az akarat az ütéshez az agyból indul ki, tehát az agynak bizonyos része naponként majdnem egy milliószor végzi ugyanazt a munkát.

Hogy’ ne állana tehát elő az agy ama részében kinövés és eltorzulás? Az agy pedig a mekkora arányban kinől az egyik részén: abban az arányban csökken, bénul és sorvad a másik részén.

Még a zongorázónál is rosszabb állapotba jut a hegedüs. A zongorán az egészre és félre osztott hangok készen vannak, de nincsen készen a hegedün. Itt a művésznek különös gonddal és ügyességgel kell a szükséges hangot megkeresni. Figyelmének tehát valamivel éberebbnek kell lenni, mint a zongorázóénak.

Az észlelés, a külső világ megfigyelése, a tárgyias gondolkozás, önmagának másokkal, erejének a viszonyokkal való összemérése, egyszóval az itélőképesség hiányzik a muzsikusnál. Az ő érzése, az ő gondolkozása s az ő hangszere: ez az ő világa. Ábrándozóbb, hiubb, könnyelmübb és igerlékenyebb ember nincs a muzsikusnál.

Természetes, hogy nézeteiben makacs, elhatározásaiban konok a muzsikus. Okoskodni vele nem lehet. Érvet el nem ismer, el nem fogad. Vagy hanyatt fekszik vagy lót-fut napszámra. Rendet, mértéket, beosztást nem ismer semmiben. Gyámság és gondnokság alatt kell tartani haláláig.

Van kivétel, de nagyon kevés. A nagy virtuózok közt épen kevés. Állitsátok össze a nagy szerzők, nagy játszók és nagy karigazgatók életét részletesen s akkor a hóbortos elmék oly gazdag gyüjteménye áll előttetek, a melyről egyelőre fogalmatok sincs. De nincs ám az elmegyógyitó orvos uraknak se.

Ilyen muzsikusok vették körül Káldyt s veszik körül ma is a minisztert. A kik azonkivül még idegenek, németek, csehek és magyarzene-gyülölők is. És a kik még csak nem is virtuózok.

Tehát még ez a mentségük sincs.

X.

(Zenénk elismerése. – Miként zsugorodott össze a népdal? – A zene kenyérkérdés. – A németesités borzasztó eszköze. – A nemzetirtó rendszer. – A főváros.)

Azt mondtam, hogy a muzsikus-világ magyar-zenegyülölő is. Untig ismétlem, hogy a muzsikus-világ alatt a német és cseh idegen zenéseket s a magyar királyi zeneakadémia s mindenféle hivatalos konzervatóriumok tanitványait és növendékeit értem. Mert ezek nagy része is a rendszer alatt, a zeneintézetek iránya miatt magyarzene-gyülölővé válik, bármily jó magyar születésüek is eredetileg.

Meg kell azonban magyaráznom, mit jelent náluk ez a szó: magyarzene-gyülölet.

A jó zenét semmiféle muzsikus nem gyülöli. A magyar zene jó zene. Dallamossága csodálatos. Urasága alá hajt minden lelket. Alkata uj és eredeti a nyugoti népek zenéje és a remek zene mellett. De a magyar zene magas foku is. Szimfóniák, kamarazenék, szonáták, komoly és vig dalszinművek alakjában ugyan kevéssé gyakorolják s alig-alig művelik, de ez nem a zene anyagának becsén, nagyságán és fejlettségén mulik, hanem mivelőin.

Senki se vonja kétségbe, a legkényesebb fül és lélek, a legönhittebb nyugoti zenealkotó is elismeri, hogy például a Bánk bán magyar zenéje a legmagasabb foku remek zenék közé tartozik s elő volna adható teljes sikerrel a világvárosok bármelyik dalműszinházában is. Mascagnitól például magam hallottam Káldy páholyában a Bánk bán egyik előadása alkalmával, hogy Bánk bánnal Olaszországban minden irányban nagy sikereket lehetne elérni. Maga Wagner nagy bámulatát fejezte ki e zene gazdagsága fölött. Chopin Liszttől hallott magyar-zene részleteket s elcsodálkozott ezek szépségén és gazdagságán. Száz ilyen példát lehetne felhozni zenénk külső igazolására.

A muzsikus-ész azonban eláll Bánk bán előtt.

Azt mondja: ezzel ki van meritve a magyar zene. Ha ki nem volna meritve: akkor Erkel is, más is több hasonló vagy jobb és nagyobb magyar zeneművet tudott volna alkotni. Hogy nem alkotott, ez bizonyitja, hogy nem lehet se mást, se többet, se jobbat és nagyobbat alkotni.

Efféle bárgyusággal nem vitatkozom. Hogy Erkel nem alkotott többet: az véletlen. Katona is csak egyetlen Bánk bánt alkotott s a muzsikus-ész szerint Katona után nem lett volna szabad több magyar költőnek születni.

Hanem az igaz, hogy a mióta nálunk a magyar királyi zeneakadémia garázdálkodik: azóta a magyar fajzene mindinkább kiszorul a zeneélvező miveltebb közönség társaságából s a zeneintézetek s magasabb zene-előadások köréből. Azóta fajzenénk egyszerü szerelmi s bordalok lantos zenéjévé kezd összezsugorodni s megint csak az áldott jó czigány kezére kezd szorulni.

Volt nekünk egykor, kétszáz év előtt hősi, egyházi s magasabb előadó zenénk is. Még Mária Terézia zsibbasztó és németesitő korszaka se volt képes azt elölni. Hiszen Czinka Panna egészen, Lavotta és Bihari még részben e korszak zeneköltői voltak. Utánuk sürü homály ereszkedett le nemzeti zenénkre.

Gyerekkoromban sokszor elgondolkodtam népdalaink fölött.

Akkor még csak Erdélyi János gyüjteménye volt meg. Azóta sok gyüjtemény támadt s ezerekre megy népdalaink száma.

De e népdalok csak szerelemmel s annak örömeivel és bánatával foglalkoznak. S ezenkivül csak bordal és dévaj dalok alkotják a gyüjteményeket. Még Kriza székely népköltési gyüjteményéből is hiányzik a nemzeti hősi elem, e gyüjtemény darabjai közt pedig sok már a balladai rész, az elbeszélő irány.

Hol vannak hát a nemzet hősi életének dalai és dallamai? Hol vannak a nyert és vesztett csaták dalemlékei? Hol a Hunyadiak dicső emlékei? Hol a magyar lélek szárnyalása a Losonczyak, Szondyak, Dobók, Zrinyiek, Gyulaffyak, Thury Györgyök, Bocskayak, Bethlenek, Rákócziak nagy történeti alakjainak s hősi életük és haláluknak fölséges emlékezete fölött?

Nem szállt fel talán hozzájuk a nemzetnek hálás lelke s nevükkel gazdagabbá vált önérzete?

Felszállt.

A magyar lélek sohase volt szegényebb, mint a világ bármelyik nemzetének lelke.

A kuruczkor dalai, a melyeket összegyüjtött Thaly s a kuruczkor dalművei, a melyeket összegyüjtött Káldy: ezek bizonyitják, hogy a nemzeti lélek alkotó ereje soha nem szunnyadt el. Ébren volt és működött szakadatlanul.

Csak Mária Terézia sorvasztó uralma alatt, még inkább a bécsi kongresszus után maradt ki dalainkból s zeneéletünkből a magasabb nemzeti és hősi elem. De egyik korszak se pusztitotta nemzeti zenénket annyira, mint a mai nemzedék kora, a mióta gyámoltalan kormányaink a királyi zeneakadémiára bizták zenei életünk egész intézését.

Ezek a boldogtalan akadémiai tanitók, művészek és növendékek nem ismerik a magyar zene nagy alkotásait. Nem ismerik még Káldy gyüjteményes darabjait se. A mult századok magyar zeneszerzőinek nevei ismeretlenek ő előttük. Ha Lavotta és Bihari nevét hallják: azt hiszik, ezek valami amerikai nevek Mexikó ősi állapotából, a rég kihalt aztékok nemzetségéből.

A mit pedig nem ismer az ember, azt meg se szeretheti.

Azért törekedtem én magam is s azért törekedtünk Káldyval együtt is a magyar zene összes anyagát s még rokonságát is a multból és a jelenből s itthonról és a messze Ázsiából összegyüjteni.

Ha megismerik: meg is szeretik. S ha megszeretik: művelik is.

Rettenetes akadály állott és áll utunkban. Rá kell mutatnom erre is, hogy tökéletesen ismerjük meg az állapotokat.

Az akadály a kenyérnek és a németesitésnek kérdése.