Part 15

Babilon kényurai megengedték a fogságba hurczolt zsidóknak, hogy dalaikat nemzeti hangszerükön zöngessék. A zsidók, mint a szentirás mondja, maguk akasztották hegedüiket füzfákra. Nálunk a habsburgi uralom vagy talán csak az előtte meghunyászkodó magyar kormány még e nemzeti hangszer használatát is megtiltotta. Bizony nem jut most eszembe másik hasonló eset a világtörténetből. Attila, Dsengiszkán, Tamerlán mind megengedték a meghóditott népeknek hagszerük használatát. A törökök se bántottak e miatt senkit. Az uralomra került vallási őrjöngés nem egyszer s nem egy helyütt halálig irtotta a vallásos szerszámokat, jeleket, képeket, bálványokat s még hangszereket is: igaz. De hiszen az 1715-iki magyar kormány nem vallásbeli hóditás volt s a Habsburgok nem is hóditották meg Magyarországot soha.

Rögtönitélő biróság elé a tárogató tulajdonosát nem állitották ugyan, de a kinél tárogatót sejtettek vagy a kinek házában és asztalánál és lakodalmán fölharsant a tárogató bús hangja: arról már elhiresztelték, hogy a bujdosó fejedelemmel, a számüzött hazafiakkal rokonszenvez. Annak már nem volt biztos a birtoka s ha birtokát semmiképen meg nem támadhatták: akkor német katonák törtek házára s mint rablók és haramiák pusztitották el mindenét. Vagy a katholikus hitre kellett áttérnie vagy magyarságát nyiltan meg kellett tagadnia.

Valahányszor lélekzethez jutott a magyar, mindig eszébe jutott tárogatója. Mindig kereste elmult, elfeledett, földbe ásott régi hangszerét, hangszerének régi hangját, régi lelkét.

Mikor József önkényuralma után 1790-ben a nemzet régi szabadsága legalább a vármegyéken felébredt s hozták a szent koronát vissza az országba, sokfelé nyilvánult az az óhaj, a tárogató hangjával kellene az alkotmányt s a hazatérő koronát üdvözölni. De hol van hát a tárogató?

Keresték az egész országban, de nem találták sehol. Se uraságnál, se czigánynál, se gyüjteményekben.

Egyet mégis találtak.

Zemplén vármegyének volt egy kilenczven éves öreg megyei huszárja. Ő még élő szemeivel látta mint gyermek a szabadság nagy hősét, a dicső fejedelmet, Rákóczi Ferenczet. Neki volt egy s tudta is fujni.

Mikor meghallotta, mit keresnek, mit óhajtanak az urak, elballagott pinczéjébe valahol a Sátorhegy oldalában, előkereste a régi szerszámát s megmutatta az uraknak.

Senki se ismerte már föl az egykori kopott szürke készségben azt a hangszert, melyben örökre elmult idők daliás lelke szunnyadott s melyet két nemzedék óta tűzzel-vassal irtott, pusztitott az országos hatalom.

De az aggastyán még tudott vele bánni.

Ifjukorában is, férfikorában is gyakorolta még. Elbujt vele a Sátorhegy háta mögött levő sötét erdőbe, a merre a sárospataki labancz őrség lovasai soha se jártak s el-elfujta egyik-másik dalát a régi dicsőségnek, a régi fájdalomnak.

Ilyen dalt fujt most is, mikor a vármegye főurai és nemesi rendei a vármegyeház kapujából kiindulva mentek az isten házába Te deum laudamus istentiszteletre, a miért meghalt a kalapos király s feltámadott a szabadság. Elől vitték a vármegye lobogóját s annak árnyékában fujta tárogatóját az öreg huszár.

Nem ismerte már azt a hangot, azt a dalt senki, de azért kicsordult a könnye mindenkinek. Mintha mindig ismerte volna azt a hangot.

1848-ban is keresték a tárogatót. Sárossy Gyulával évődtek barátai, miért nevezte Arany Trombitának költeményét, miért nem nevezte Arany Tárogatónak?

– Mutassatok nekem hát egy tárogatót!

Keresték, kutatták, hajszolták, nem találták.

A sátoralja-ujhelyi öreg huszár tárogatója is eltünt örökre. Martinovicsnak és társainak kivégeztetése után megint el kellett azt rejteni jól. S nem volt már az öreg huszár, a ki ujra megtalálja.

Ezelőtt 41 évvel 1860-ban ujra kerestük. Már akkor sok hirlapunk, nagy irodalmunk volt, száz ember irt róla, száz meg ezer ember kutatott utána.

Még rajzát se találtuk.

Hire járt, hogy Münchenben, de német földön másutt is van muzeumokban. Találtak is. De nem volt tolla. S aztán nem tudta fujni senki. De oly egyszerü, oly kicsinyes szerszám is volt, hogy senki se hitte el, hogy ez harsogta volna végig Rákóczi riadóját Magyarország sikján és bérczein.

Jött megint a Schmerling-korszak s megint elfeledtük a tárogatót.

Káldy érdeme és dicsősége, de különös szerencséje is, hogy valahára feltaláltuk.

Káldyt jó magyar ösztöne hajtotta keresni a tárogatót.

De volt egy rögeszméje is.

Tudta azt, hogy Wagner Richárd, midőn csodálatos műveihez a kart rendezte s a hangszereket szerepre osztályozta, nem egyszer sóhajtott föl: még egy hangszert szeretnék, – a fatrombitát. Ha ezt valaki föltalálná!

Káldy szentül hitte, hogy a fából való trombitát már egykor fölfedezték s az nem más, mint a magyar tárogató. Tudta, hogy fából van; alakját, szerkezetét nem ismerte ugyan, de neve után biztosra vette a trombitaszerü alkatot. S aztán a kurucz zenéhez mégis csak jó lenne az igazi tárogató.

Schunda volt Káldy hangszerese.

E kitünő hangszergyárost folyton zaklatta Káldy, hogy keressen, kutasson ő is. A fővárosban is, de másutt is, régi hangszerkészitő mestereknél s azok örököseinél.

A sok zaklatásra eszébe jutott Schunda V. Józsefnek, hogy az ő apja 40 év előtt egy vénséges vén budai hangszerkészitő iparos hagyatékát megvette. Utána nézett, ki volt az az iparos s hova lett az a sok tört, zuzott, csonka hangszer, szilánk, törmelék, kaczat, a mi egy száz esztendős hangszerkészitőnél összegyülemlik.

Scripsky Albertnek hivták azt a budai hangszeriparost. 1858-ban vagy 1859-ben halt meg valahol a Lánczhid-utczában. Nagyon öreg volt már s még az előző században, 1790 körül költözött Budára. És csodálatos véletlenként csakugyan találtak hagyatékának iratai közt egy ákom-bákom jegyzést, melyben a hozzá javitás végett adott hangszerek voltak följegyezve. S találtak e jegyzésen egy tételt németül: »Ein alter Darogado«. Magyarul »egy régi tárogató«. Évszám: 1790 vagy 1791.

Nagy halom volt a padláson régi hangszerek roncsaiból. Széthányták a halmot s ott csakugyan találtak csodálatos véletlenből egy ismeretlen fahangszert. Káldy nyomban felismerte, hogy ez a tárogató.

Az is volt.

Ma is megvan. Én ugyan nem láttam, de alkalmilag magam is megnézem. De azért már most kijelentem azt a véleményemet, hogy a kurucz közvitéz tárogatója más alaku s ennél egyszerübb hangszer volt. De ez is magyar tárogató s igazi tárogató, csakhogy – hogy ugy szóljak – uraságnak való s valamennyire tökéletesitve van. A mi csak előnyére szolgál.

A régi tárogatónak láttam egy rajzát.

Valami féleszü, de lángeszü cseh rajzmester járt egykor az egész világon s Magyarországon is ezelőtt több mint kétszáz évvel. Még az utolsó Rákóczi-kor előtt. Az volt a bolondsága, hogy minden eszközt és szerszámot, a mi csak volt a világon, lerajzolt. Még pedig szépen, pontosan, ügyesen. Nem volt az iparnak, mezőgazdaságnak, bányászatnak, hadi és békés életnek, konyhának, ruházatnak, iskolának, vallásgyakorlatnak olyan ága s olyan eszköze, a mit le nem rajzolt volna. Egész nagy könyvet rajzolt tele sok ezerre menő ábrával.

E könyv évek előtt Komjáthy Béla barátom birtokába jutott. Ebben láttam 1680 körüli időből a magyar hangszerek közt a tárogató képét. Megnéztem gondosan s lerajzoltam magamnak pontosan.

Ennek az alakja más, mint a Schunda-féle remek tárogatóé. Schunda pedig, noha tökéletesitve, a Scripsky budai hangszeres hagyatékában talált példány után készitette a magáét.

De az elv s az alkat és belszerkezet lényegesen ugyanaz mind a háromban. Mert hogy Schunda tárogatója két oktávás, a régi magyar pedig egy oktávás: ez nem elvi és szerkezeti lényeges különbség.

Az elv az először, hogy alkalmas fából legyen. A régi tárogató szilvafából készült, de készülhetett körtefából is. A Scripsky-féle, mint hallom, szilvafa. A Schunda-féle puszpángfa.

A lényeges elv másodszor az, hogy a cső ne folyton egyenlő átmérőjü legyen, mint a furulyánál, tilinkónál, Pánsipnál és zsidósipnál s mindenféle nád- és füzfasipnál. S ne is kevéssé táguló legyen, mint a klarinétnál és oboánál vagy az angol kürtnél. Hanem jelentékenyen táguló legyen, habár nem is annyira, mint a réztrombitánál.

A régi tárogató harsonás vége sokkal tágultabb és öblösebb aránylag, mint a Schunda-féle tárogatóé. De én azt hiszem, a Schunda-félének ez talán nagy előnye. Minden esetre kisérletet kellene vagy lehetne tenni amazzal is.

A régi tárogatónak tollszár vagy nádszál volt a sipfuvója. Schunda e helyett a klárinét ajkas fuvóját alkalmazta. Ugy látom: sok oknál fogva czélszerübb igy.

Sajátságos szerepe van a fának a hangszerek készitésénél. Hangszernek nem minden fa alkalmas egyenlő módon.

A hegedü hasoldalának fenyőfából kell készülni. Még pedig luczfenyőből. S annak a fenyőnek se szabad se nagyon fiatalnak, se kövér földben termettnek lenni. Az évgyürüknek tömötten kell egymás mellett állani. Olyan oldalról, a hol ága volt a fenyőszálnak, nem szabad a hegedühöz deszkalemezt metszeni. Az ágnak gyöke, a bütyök vagy bötök zavarná a zöngést.

Oldala és hátlapja, valamint nyaka és nyerge is jávorfából készül. Kulcsát vagy csavaróját és hidfáját, valamint keczeléjét vagy hurfogóját is ébenfából készitik. Lehet másból is. S a hogy’ készül a hegedü: ugy kell vagy kellene készülni a kis bőgőnek és nagy bőgőnek is.

Jávorfa többféle van nálunk is. De népünk túl a Dunán csak kettőt ismer igazán. Az Acer negundo-t és sylvestrist. A főleg kertekben divatos zöld Acert inkább jávorfának, az erdei barna Acert inkább iharfának nevezi. Meglehetős puha és szálkásság nélkül való fehér husu fa. Faragni, vésni, furni nagyon alkalmas. A furulyát ma gyertyánfából is készitik; hajdan, ugy tetszik, csak jávorfából készitették. A népmese legalább ugy tartja.

»Én is voltam jávorfácska; jávorfából furulyácska.«

A klárinétot, a czigányok sipját ma puszpángból, kókuszdiófából, ébenfából s grenadilfából is készitik. Nem hiszem, hogy nálunk századok előtt is ezekből gyártották volna. Gyártották olyan fából, a milyent itthon találtak.

Ugy hallom, hogy a Nemzeti Muzeumban levő tárogatósipok szilvafából valók. Nem láttam őket. De igy tartom valószinünek. Őseink bizonyára nem dolgoztak puszpáng, ében vagy kókuszdiófából.

A Schunda-féle tárogatónak az ára ma 120 korona. Azt hiszem, a gyártónak magának is belekerül ötven-hatvan koronába. De hajdan nem kerülhetett több pénzbe pár forintnál. A közkatonákat, nemes emberek és főurak udvari siposait s községek és városok éjjeli és nappali őreit költségesebb szerrel nem láthatták volna el. S aztán maga mulatságából akkor se a gazdag ember sipolgatott, hanem a szegény ember.

De hát különös magyar hangszer volt-e a tárogató?

Megengedem, hogy más népfaj is ismerte, de bizonyosnak tartom, hogy a mi népünk különösen kedvelte.

Azt sem hiszem, hogy az a hangszer, mely irodalmi emlékeinkben török sip néven szerepel, teljesen hasonló lett volna a tárogatóhoz. Több helyütt egymás mellett emlitik a két szerszámot. Ha pedig teljesen egyenlő lett volna mind a kettő: akkor csak egy néven neveznék. Vagy csupán török sipnak, vagy csupán tárogatónak.

Vajjon mekkora szerepe volt a magyar zenekarban?

Valahol azt olvastam, hogy tiz hegedüs, tiz hárfás és négy tárogatos volt hajdan nagy ur udvari zenekarában. Ebből azt következtetem, hogy sokkal élesebb és harsogóbb hangja volt, mint a mai Schunda-féle tárogatónak. A hagyomány csakugyan ugy beszél róla, mint nagy messzeségre hallatszó zenehangról.

De hát hol készitették és ki készitette a tárogatót?

Én bizony azt hiszem, hogy legalább a 16-ik, 17-ik században már csupán Magyarországon készitették.

Okaim egyszerüek.

Ha a nyugati szomszéd államokban is készitették volna: akkor a nép bizonyos rétegeiben, elzárt vidéken, hegyek közt közhasználatban maradt volna mind maig. Mennyivel kezdetlegesebb szerszám a duda, czitera, egyszerü hárfa, furulya stb., mint a tárogató s ezeket még se szoritotta ki egészen se a trombita, se a hegedü, se más hangszer. Ez az egyik ok, a miből következtetem, hogy más népfaj, kivált nyugaton, de a déli szomszédságban is nem ismerte.

De van más okom is.

A mint nálunk a 18-ik század folyamán osztrák generálisok és magyar kormányhatóságok alaposan kiirtották; mintha csak eltünt volna a föld szinéről, ugy elveszett. Alig van néhány belőle külföldi muzeumokban. A mi muzeumunk is 1860-tól kezdve alig tudott összegyüjteni kettőt vagy hármat. Magán kezek birtokában is alig van köztudat szerint kettő-három.

Ha pedig külföldön ismerték és készitették volna: nagy tömegben maradt volna fönn még akkor is, ha divatból kimegy. Hiszen külföldön nem irtotta, nem pusztitotta senki. Hány töredékeny kancsó és tányér, hány hitvány faszelencze van egyesek birtokában több száz éves; miért kellett volna épen az egykor becsesebb tárogatónak nyom nélkül – ugyszólván – eltünni?

Fölmerül azonban az a kérdés, hogy hát miféle gyártó vagy míves vagy iparos készitette Magyarországon?

Sipgyártó, tárogatómíves s egyéb efféle czéhről, de még efféle szóról se emlékeznek régi irásaink. Legalább az én tudásom szerint.

Érczmíves, a ki vasból, rézből, ezüstből, ónból dolgozik, bizonyára nem csinálta. Trombitamíves volt nálunk: ez bizonyos. De ez egészen más.

Fából való finomabb szerek mívese kétféle volt nálunk. Az egyik az esztergályos, a másik a csutorás. Az esztergályos főmunkája a házi rokka volt s néhány konyhabeli eszköz s szobabeli butor diszitése. Ezeken kivül főleg a pipaszárt s ennek hozzávalóit készitette. Volt faesztergályos és csontesztergályos is. Ez a két mívesség utóbb egyesült. Az esztergályos csinálta rendszerint az ökörszarvból készült kürtöket is, a melyet a túl a dunai kanászok ma is használnak a Bakonyban s Somogy és Baranya erdeiben. De csak a magyar kanászok.

A tárogatót – ugy hiszem – inkább a csutorások készitették. Ezek főmunkája a csutora, a kulacs, a kupa, a fapoharak minden faja, a konyhabeli famozsár, a faszelenczék, a füszerszámos kis szekrénykék, tokok s effélék voltak. Az egyenes és horgas fúró vésü különösen az ő szerszámuk. Szálkátlan és puha fából ők dolgoztak leginkább. Tárogatónak is lehetőleg szálkátlan fa kellett, hogy könnyen ne hasadozzon.

Többen, a kik irtak a tárogatóról, Ponori Thewrewk Emil, Tóth Béla, jeles férfiak, azt hiszik, hogy a »tárogató« szó csupán hangutánzó szó, mint a »kurjogat«, »ugat«, »béget«, »jajgat«, »huhogat« stb. Sőt azt is hiszik: idegen eredetü. Idegen fül például a trombita hangját igy érti: trara-trara. A magyar az idegentől hallva ezt, igy mondja: tara-tara. S ebből készült volna az ismétlést és gyakoriságot jelző magyar módszerint a »taragató« s ebből a »tárogató.«

Mindez tévedés és szőrszálhasogatás. A magyar »tár« szó elég egyszerü és tiszta értelmü szó. »Kitárja lelkét«. »Kitár ajtót, ablakot«. »Kitárom reszkető karom«. »Tárd ki szivedet« stb. Túl a Dunán használják e szót dalra, énekre sőt hangra is. »Ereszd ki, tárd ki hangodat«. Berzsenyi igy használja egyik költeményében: »Más tárogasson maeoni kürtöket.«

A tárogató szó tiszta magyar képződés. Gyöke is világos és tiszta magyar. Miért kelljen ennek eredetét csupán hangutánzásban és csupán idegenben keresni? Elvégre a hangot se egy módon utánozza minden nép. A »hegedü« se hangutánzó szó s valószinüleg a »dob« és a »kürt« se.

De nem folytatom tovább.

Ennyit futólag megjegyezni is azért láttam szükségesnek, hogy kitünjék nemzeti miveltségünk történetében mennyire érdekes dolog a hangszerek mivoltának s készitésük módjának története.

Káldy fölajánlotta Wlassicsnak az ő kisded előterjesztésében azt is, hogy a mult századok magyar hangszereinek s azok használatának és készitésének egész történetét fel fogja kutatni s kiadásra fel fogja dolgozni. Kiterjeszkedett volna természetesen az összes vonó-, fuvó- és ütőhangszerekre s ezek közt még a tömlősipra is. Őseink a dudát hivták tömlősipnak. Az orgonát pedig kezdetben gunyos elnevezéssel szent dudának.

Káldy azonban még tovább ment buzgalmában. Meg akarta irni a magyar szinműzenének, az operának történetét a XVIII. század végétől kezdve 1885-ig, a királyi operaház megnyitásáig. Néhány becses fejezetet meg is irt. Nem tudom, mikor akad folytatója. S akkora buzgósággal, mint az övé, akad-e valamikor.

Most pedig igen fontos dologra térek át. Én tartom igen fontosnak s én lelkesitettem erre Káldyt.

A mi nemzeti zenénk kétszáz év óta szabad zsákmány. Lehet belőle lopni, a kinek tetszik s lehet annyit, a mennyire a tolvajnak érzéke és képessége van. Nem őrzi, nem védi senki. Legkevésbbé a kormány, a törvényhozás és a nemzetközi szerzői jog.

Csak a magyar királyi zeneakadémia nem tudja és csak a futkározó Wagner-bolondok nem tudják, minő végtelen gazdagság és kimerithetlen mélység van a magyar zenében. Mekkora erőket tud ez a zenealkotó tehetségnek adni, mennyi kincs van ebben, a mely feldolgozásra vár. S régóta hiában vár.

A XVIII. és XIX. század sok nagy zeneszerzője tudta ezt.

A nagyok legnagyobbja Bach Sebestyén, honnan, honnan nem, megismerkedett a magyar zenével s örökbecsü alkotásaihoz lelket, lelkesülést, erőt, anyagot vett belőle. Nem is titkolta, el is ismerte, noha különösen nem hirdette. Hiszen ő német volt, nem is volt hirdetni kötelessége. A nagy német zeneértő közönség ma is kedveli az ő magyar dolgait, de azt hiszi, hogy mindez csupán az ő egyéni lángelméjének terméke s nem a magyar szellem alkotása.

Haydn Józsefnek több mint harmincz szerzeményében a magyar zene az uralkodó, az élesztő. Irtam már, hogy a Gotterhalte osztrák himnuszt is magyar népdalból sajátitotta el. Sokan kételkednek e fölött. Levelek jönnek hozzám tele kétséggel. De én közlöm majd a hangjegyes műveket is. Meg kell szünni minden kétségnek.

A lánglelkü Beethoven, Schubert Ferencz, a Büvös vadász szerzője Weber Károly M. mind kizsákmányolták a magyar zenét. Alkotásaik elnevezésében gyakran rá is utaltak műveik magyar eredetére. De azért természetesnek kell találnunk, hogy a haszon és a dicsőség az övék lett s nem a magyar nemzeté.

Mindezek nagy részben a XVIII. század remeklői.

A XIX. században már Ausztrián, Csehországon és Németországon túl is elterjedt a magyar zene termékenyitő hatása. Berlioz Hektor, Massenet, Delibes, Motique, Sarasate, Mascagni már francziák és olaszok s ők se tudtak, ők se akartak zenénk hóditó hatalma elől kitérni. De mellettük a német zeneszerzők egész serege feszité meg erejét, hogy mivelje a mi zenénket. Raff Joachim, Rubinstein, Brahms, Bülow Henrik elég nagy nevek közöttük.

Műveik nem tökéletesek. Fenségben és mélységben meg se közelitik a kurucz zenét s Lavotta és Bihari és Erkel alkotásait. De erőfeszitéseik mégis fényes bizonyság a magyar zene nagysága és érdekessége mellett.

Sok vad idegent az a sors ért, hogy hazánk földén született. Fuss János, Hummel Nepomuk János, Liszt Ferencz, Goldmark Károly hazánkfiai volnának. De külföldön élnek, lángelméjük idegen nemzeteknek világit s a mi ékességet a magyar zenéből magukra szedtek: az mind az ő egyéni ékességük s ránk abból nem háramlik semmi. Legföljebb teher, mint Lisztnél, ha már elöregedtek.

Sok zeneköltő nem nálunk született, de hozzánk vetődött, itt sajátitotta el zenénket, művelte is, terjesztette is azt, de azért élete s működése még se a a magyar miveltség történetéhez tartozik s nemzeti önérzetünknek még se alkotórésze. Ilyen Beethoven tanitómestere Albrechtsberger, ilyen Haydn Mihály, a kik Győrött voltak karmesterek. Ilyen Nagyvárad egykori hires karmestere Dittersdorf s ilyen a Veszprémben nyugvó Csermák is. Valamennyi alkotott magyar zeneművet, de igaz miénknek csak Csermákot vallhatjuk.

Ez valami cseh muzsikus volt Bécsben, a mult század elején, Beethoven közelében. Csodálatos, miként lett magyarrá.

A hagyomány ugy tartja, hogy a mikor a bécsi kongresszus idején Bihari Bécsbe ment magyar zenéből adni a világ minden együttlevő fejedelme előtt hangversenyt: Csermák meghallgatta Biharit és annak csodálatos kurucz és nem kurucz magyar zenéjét. Csermák majd megőrült e zene hatása alatt. Egész teste reszketett s hajadon fővel eszeveszetten elfutott ki a bástyákra s ott tombolt és futkosott reggelig.

Reggel elcsillapodott, hazament, beült szobájába s ott ült egy nap, egy éjjel. Akkor fölkereste kartársait, elhivta őket magához, begyujtott a kályhába s valamennyi kottája volt: ott a szemük láttára tűzbe hányta, elégette. S e szavakat mondá:

– Én pedig most már, a mig élek, más zenét, mint magyar zenét se nem játszom, se nem hallgatok. Magyarrá leszek s elmegyek Magyarországba – örökre.

El is jött, magyar is lett örökre.

Száz édes-bús kalandját ismeri a túl a dunai hagyomány. Ha élek, talán majd elmesélem. Az ő alkotása, a mint én tudom, a »Cserebogár, sárga cserebogár« dala. Nem ez a legszebb és legtökéletesebb magyar dallam. De azért Liszt Ferencz például minden világhire daczára se tudott ekkora értékü eredetit alkotni.

Magyar lélek kell a magyar zenéhez.

IX.

(Mit csinált a kormány Káldy ajánlatával? – Az ökör nem köt koszorut a réti virágból. – A zeneakadémia. – A könyöradomány. – Káldy operaigazgató. – A Wagner-kórság. – Káldy ellenségei. – A zene a számtanhoz tartozik. – A csodagyerek. – A muzsikus agya ki van nőve. – Miként torzul el a muzsikus gondolkozása?)

Mit akartam én?

A magyar zenét összegyüjteni. Minden zeneművünk, minden dallamunk szerit-számát meghatározni. A mi az elmult századok feledékenységének lassanként ránk boruló sötétségéből még kicsillámlik: mindazt napvilágra hozni. Zenénk minden dallamából tökéletes leltárt késziteni. S e czélból az idegen származásu zenealkotók műveiből is a magyar anyagot kiválasztani, meghatározni s összeállitani.

Káldy erre is vállalkozott. S javaslatának eszméjét s a megfelelő munkára való ajánlkozását Wlassics elé terjeszté.

S vajjon mit csinált a mi jó Wlassicsunk?

Elővette miniszteri eszét. Azt a furcsa észt, a mely nem csak az övé, de az övé is s a melyről egykor jókedvemben nekem még sokat kell beszélnem. S a miniszteri ész azt tanácsolta neki, hogy adja ki Káldy előterjesztését a magyar királyi zeneakadémiának vélemény és javaslat s elintézés végett.

Oh, miniszteri ész! Ez ész megvilágitására kis mesepéldát hozok fel.

Közelget Nagy-Boldogasszony napja, talán holnap-holnapután itt lesz. A falusi lány nagy nyaláb virágot szed a réten, hogy koszorut kössön belőle s azt odategye a szüzanya képe elé.

A nagy nyaláb virágot azonban odaveti az ökör elé. Kössön koszorut belőle az ökör.

Az ökör pedig megeszi a virágot, sőt a melyik szál nem tetszik neki, azt még ki is köpi s meg is gázolja, de koszorut nem köt belőle.

– – Olyan falusi lány ugyan nincs a világon, a ki igy cselekednék. Csak példaként hozakodtam elő vele. A legostobább csitri lány is tudja, hogy az ökör nem köt koszorut a virágból, hanem megeszi azt.

És Wlassics mégis a magyar királyi zeneakadémiának adta ki Káldy fölséges munkáinak nagy nemzeti kincsgyüjteményét.

Meg kell nézni Mihálovich Ödön feleletét a miniszterhez. Ott van a miniszteri levéltárban, ha még valaki meg nem ette.

Tiz vagy tizenöt sor az egész.

Egyetlen elismerő szó sincs benne Káldyról és nagy ajánlatáról és nemes élete nagy munkáiról.

Egyetlen szó sincs arról, minő nagy és szükséges dolog lenne a magyar zene anyagának összegyüjtése.

Hanem e helyett száraz rövidséggel azt ajánlja a magyar királyi zene- és szinművészeti akadémia igazgatója, hogy Káldy jelölje meg ama forrásmunkákat, a honnan a magyar zenét és magyar tánczot gyüjtögeti s akkor megérdemel némi segélyt, támogatást vagy könyöradományt. Bizonyára még azt is gondolta ez az akadémia, hogy Káldy köteles legyen a rendőrség és kerületi előljáróság 50 krajczáros bélyeges bizonyitványával igazolni, hogy mi a neve, hol született, fi-e vagy lány, mit eszik, mit iszik, hol tanyázik, s van-e, a mikor nemzetének művészetéért dolgozik, iparhatósági engedélye?

Ezt azonban nem irta a zeneakadémia, ezt csak, a mint hiszem, ugy gondolta.

No de hát mit csinált ekkor a magyar birodalom közmivelődési ügyeinek hatalmas kormányzója? Mit csinált Wlassics miniszterünk?

Mondjuk meg röviden. Ne himezzük-hámozzuk a dolgot. Álljunk elő nyiltan!

Kiutalt Káldy számára bizonyos teljesithetlen föltételek alatt 400 forintot, szóval mondva négyszáz forintot osztrák értékben könyöradományképen!

És most álljunk meg itt kissé.