Part 17

Nézzünk végig muzsikusainkon. Az ugynevezett műzenészeken. Tulnyomó része idegen. Német és cseh. Vagy idegen zeneiskolában nőtt fel Bécsben, Prágában s a magyar királyi zeneakadémiában. Ha magyarnak született is tehát: azért csak elromlott az ő zenei lelke alaposan.

És nagyon sokan vannak ezek a műzenészek.

Az intézetek tanárai. A szinházak és dalműszinházak karzenészei. A nagy székesegyházak kórusnémetjei. Az a sok megszámlálhatlan zongoramester mindenfelé. Itt a fővárosban csaknem minden főrendü és vagyonos zsidó családnak van valami ott lakó vagy bejáró műzenésze, ha gyerek van a háznál. S mindezek nagy része, de nagy része ám idegen, német és cseh. S idegen zenét mivel és tanit valamennyi. S németül beszél s németesiti a családot.

Valami pokoli rendszer dolgozik nálunk a németesités érdekében. Ilyen rendszer ekkora erővel még sohase dolgozott hazánkban. A hóhérkirály I. Leopold tűzzel-vassal irtotta a magyarságot, de annak hatása meg se közelitette a mai rendszert. Még Mária Terézia asszonyi bája, cselszövénye s németesitő buzgalma se ért nyomába annak, a mi nálunk az utolsó harmincz évi alkotmányos uralom alatt történik.

Mintha megbolondult volna minden miniszter és minden családfő és minden tanár. A jelszó az: németül kell tanulmi mindenkinek. A végeredmény az: németté lesz mindenki. Ha csak a világtörténet mennyköve valamely váratlan pillanatban le nem üt a mostani állapotra. Leüt bizonyosan. Csak sokáig ne késsék. Csak el ne késsék.

Németesit a korona, a királyi udvar, a közös kormányzás, a katonaság s annak száz intézete s harminczezer tisztje. Sőt valamennyi tisztje. Németesit a főpapság, sok püspöki udvar, az egyház nagy része, minden apáczatanintézet, minden jezsuita és karmelita s minden csavargó misszionárius. Németesit a főrendek, pénzintézetek, kocsmák, kávéházak, pinczérek, kucséberek, utazók, kereskedelmi ügynökök tulnyomó része. Minden szini zenekar, minden ledér szinház és orfeumi látványosság, minden főuri mulatság, vadászat, lófuttatás egyaránt németesit. Németesitenek a kormányférfiak és nagy mivelődési intézetek. A zeneakadémia régóta német, az országos képtárban és az iparművészeti muzeumban minden németül megy. Csak ámitják és csalják a világot a magyarsággal. A Schikkedánzok vezetnek mindenütt. Németesitenek a nagy ipari és gyári vállalatok is. Magyar nem kap náluk munkát s ha kap: mindennap »kutya magyar« szót kell hallani. A hány épitész, pallér és munkafelügyelő van Budapesten: annak nagy része mind németesit. A szegény felvidéki tót és rusznyák, mikor Amerikából hazajön: angolul beszél, mikor Budapestről hazamegy: németül beszél. Nemzeti nevelésről főrendi és előkelőbb és vagyonosabb családainknál szó sincs. Ki van zárva egészen. Angol missz, német norddájcse, franczia guvernánt, cseh jáger, olasz és német gyóntató, német és cseh komornyik hemzseg minden háznál, sok főur gyermekei a nyugoti vármegyékben nem beszélik, nem is értik a magyar nyelvet.

Rendszer ez! Nagy, hatalmas, mély és általános rendszer.

S e rendszerben legveszélyesebb a muzsikusok, a műzenészek hadserege.

Ez a hadsereg enni, ruházkodni, dőzsölni akar és pénzt keresni.

Az idegen zenét tudja, a magyar zenét nem tudja. A magyar zenével tehát pénzt nem kereshet, ennélfogva ösztöne hajtja arra, hogy a magyar zenét elnyomja mindenütt, kiszoritsa mindenünnen.

Pedig milliókat rak zsebre magyarok pénzéből.

Nemcsak a nemzeti lélek fenséges szárnyalása, nemcsak a faji önérzet tisztasága és nemessége követeli a magyar zenét, hanem anyagi jóllétünk fentartása is. Száz csatornán szivárog idegenbe a magyar életerő, egyik nagy csatorna a zeneélet. Zárjuk el örökre.

És nyelvünk!

A főváros, ha magyarrá nem lesz: isten átka lesz nemzetünkre. Balsorsunk, gyilkos végzetünk.

Fővárosunk világváros. Nagyobb sulylyal nehezedik nemzetünkre, mint a korona és a hadsereg együttvéve. A mi jelszó, szokás, divat, rossz erkölcs, bolondság, erény és bűn, árulás és hazafiság itt meghonosul: elterjed az szerte a hazában.

Ez terjeszti a németesedést is. Száz módon és ellenállhatlan erővel és minden eszközzel. Egyik hatalmas eszköze a zene. És azok a társulatok, a melyek a zenét ledér czélokra sikamlós szöveggel mivelik.

Ezek pedig mind idegenek, mind németek.

Nyelve nélkül nincs nemzet-egyéniség. Zenéje nélkül pedig nem egészséges s lelke nem tiszta. A nyelv és a zene is összefügg. Az idegen zenével idegen érzés ver gyökeret a szivben s lassanként idegen nyelv szokik az ajkakra.

Zenénk ma még megvan ősi tisztaságában. Száz idegen nagy zeneszerző meritett már belőle, de igazán eddig még egyik se birt vele. Nagy szerencsénk. Ez az oka, hogy zenénket, utolsó s talán egyetlen világhóditó erőnket még nem sajátitották el. Független állami életünknek Mohács óta vége. Gazdasági életünk másoktól függ. Hadseregünk, a nemzeti önérzet ez egyetlen intézménye, hiányzik. Hőssé, hadvezérré nem lehet már a magyar – önmaga számára. Csak osztrák hőssé, csak osztrák hadvezérré lehet. Tudományunk korcs, hamis és önállóság nélkül való.

Csak nyelvünk, költészetünk és zenénk van meg még.

De zenénket eltulajdonithatják.

Ha támad idegen nagy lángelme, a ki rábukkan és kidolgozza: ennek dicsőségét, érdemét és hasznát is elveszitjük. Önérzetünkön esik nagy csorba, pedig már ugy se egész.

Ez volt az én gondolatom és ez volt Káldy gondolata.

Vajjon elérjük-e nagy czélunkat?

Káldynak minden reménysége megvolt, a mikor sirjába szállott. Engem se ejtett még meg a kétség.

Keresem azt az embert, a ki Káldyt pótolhatná. Keresem azt a kormányzó férfiut, a kinek hatalma is van és szive is van a nagy eszményhez. És keresem azt a pártot, mely engem támogatni fog.

XI.

(Csak saját zenénket szabad itthon mívelnünk. – A Hohenzollernek és a magyar zene. – Peczek főhadnagy és a czigányok. – Frigyes császár nyilatkozata a magyar zenéről.)

Nagy zeneszerző ritkán születik. Az apró dalocskák ugy szaporodnak, mint a tücsök a mezőn, de ezek nagy és remek zeneszámba nem vehetők. Erkel volt az utolsó, a ki nagyot alkotott a magyar zenéből.

Nálunk azonban sokkal nagyobb baj van, mint a születés esetlege. Legnagyobb bajunk a magasabb zeneoktatás idegen iránya s a magyar zene iránt való olthatatlan gyülölete.

Nem hiszem, hogy az utolsó nemzedék egész korszakán át nagy zeneszerzőképesség nálunk ne született volna. Tudjuk, hogy sokan vannak, a kik huszonöt-harmincz év óta kisebb-nagyobb dalművek szerzésével kisérletet tettek.

Mi lett az eredmény?

Nagyobb dalművekben semmi. Kisebb dalban, ugynevezett népdalban nagy csomó remek dallam született, de a hány nagy dalmű készült, akár vig, akár komoly, akár bohózat, akár drámai, az mind csonka, béna, idétlen s vagy idegen zene, vagy torzképe csak a magyar fajzenének.

A szomoru igazság pedig abból áll, hogy tiszta magyar zenét csak azok tudtak teremteni, a kik a zeneakadémiától távol állanak; a zeneakadémia férfiai és növendékei pedig vagy idegen zenét, vagy magyar torz-zenét készitenek.

S ez természetes.

Az idegen irány mindennapi ellenállhatlan rányomakodása alatt a fiatal agy félrenő s a tiszta magyar zenei alkotásokra azután képtelenné válik. Darwin törvénye szigoru törvény. Ellene semmiféle elméleti okoskodás nem ér semmit.

Addig, mig a zeneakadémia idegenekkel s magyargyülölő beteg lelkekkel lesz megtömve s mig ott a magyarzene-oktatás vita nélkül való uralomra nem jut: csak a vak véletlentől várhatunk nagy magyar zeneköltőt. De az állam pénzét addig se szabad idegen irány erősitésére pazarolni.

A magyar zenét magasabb intézetekben nem miveli a világ egyetlen országa se. Ezt Magyarországnak kell mivelnie.

Minden más felfogás bárgyuság vagy árulás.

Káldyt föl kell támasztanunk. Ha egy ember nem képes az ő helyét betölteni: állitani kell helyébe kettőt, ötöt, tizet. De a magunk zenéjét, keleti és déli népszomszédaink zenéjét s Ázsia népeinek többé-kevésbbé rokonzenéjét össze kell gyüjtenünk s a magyar fajzenét minden idegen beszivárgástól meg kell tisztitanunk. Hadd lásson a világ még egyszer valamit a hangművészet terén, a mi nemes, fönséges és eredeti s a mi gazdagabb, mint a mit eddig ismert.

A muzsikus-világ mosolyog az én rajongásomon s ezer kifogásra kész törekvésem ellen.

Kifogásait tárgyalni most nem akarom. Talán nem is idevaló egyelőre. Mosolygása ellen pedig nagy tanut állitok bizonyságul.

E tanu a németek hatalmas császára, Vilmos. A kinek élénk érzéke van a hangművészet iránt, a kinek lelke nagy lángolásra képes, a kinél igazabb német ma nincs a világon s talán még eddig se volt s a ki, a mióta megismerte a magyar zenét, csak ugy rajong érte, csak ugy nagyra becsüli azt, mint talán én magam.

Szinte csodálatos a Hohenzollernek rokonszenve s igaz ragaszkodása a magyar zene iránt. Be kell ezt néhány esettel bizonyitanom. Káldy működésének is némi szerencséje s némi érdeme kapcsolódik ehhez.

Ezelőtt harminczhét évvel szolgált az osztrák és magyar közös hadseregben egy magyar főhadnagy, Peczek Hugó. Régi magyar nemesi család ivadéka. Őt magát kevéssé ismertem, de családjával benső barátságban álltam évtizedeken át. Fia volt János püspök nővérének, a kit az »Utazás a Balaton körül« czimü munkámban megörökitettem. Dárdán született, Baranya vármegyében; ötven év előtt Veszprémbe jött lakni szüleivel s testvéreivel együtt. A jogot Pesten és Bécsben végezte, de erős hajlama a katonai élethez vonzotta s beállt szülei akarata ellenére katonának a 4-ik számu Deutschmeister-ezredbe. Innen akkor a báró Ramming nevét viselő 72-ik számu Pozsony-vidéki magyar ezredbe lépett át s ezredével részt vett 1864-ben a schleswig-holsteini háboruban.

A zenét nagyon kedvelte. Kitünően zongorázott, meglehetős elméleti zenemiveltsége is volt s bajtársainak sok kellemes órát szerzett magyar zenedarabjaival. Ezredese is jól ismerte, mint muzsikus főhadnagyot.

Ebben a háboruban a fővezérletnél ott volt Frigyes trónörökös, porosz királyi herczeg, a későbbi császár, a mai német császár apja s ott volt Károly Frigyes porosz királyi herczeg is.

Károly Frigyes herczeg ismerte már annyira-mennyire a magyar zenét. Hallotta már több helyütt és nem egyszer s benne, valahányszor hallotta, mindig hatalmas érzéseket szitott föl, erős és nemes ábrándokat támasztott. Közölte ezt a trónörökössel, Frigyessel s mindketten megkérdezték az ezredest, vajjon az ő ezredének zenekara nem tudna-e magyar dallamokat játszani?

Tudna manót! A leggonoszabb osztrák kényuralom alatt éltünk, a katonai zenekarok bizony be nem tanulták a magyar zeneműveket. De egyébként is e zenekarok főleg fuvó- és ütőhangszerekkel dolgoznak, ezek pedig a magyar zenéhez nem alkalmasak.

Az ezredes nem nagyon biztatta a porosz királyi herczegeket. Károly herczeg azonban nem riadt vissza.

– De hiszen, kedves ezredes ur, van az ezredben elég magyar fiu, ha a zenekar nem ért is hozzá, a fiuk csak elhuzzák a magyar zenét.

A porosz királyi herczeg abban a vélekedésben volt, hogy valamint minden három cseh kölyökből legalább kettő ért a trombitához: ugy a magyar fiuk, a jó csalóközi legények is muzsikusnak születtek.

Az ezredes nem vonakodott tovább.

Magához hivatta Peczek Hugót, közölte vele a porosz királyi herczegek óhajtását s megkérte, csináljon valamit, ha tud.

Peczek főhadnagy megigérte. De csak azon föltétel alatt, ha elég czigányt talál az ezredben, továbbá, ha őt és a czigányokat a napi és tábori szolgálattól fölmentik s ha őt arra segitik, hogy hegedüt, bőgőt és czimbalmot minél gyorsabban szerezhessen be. Pénze elég volt, a szerszámot ő szerezte be, de a czimbalmot csakugyan katonai futár gyorsaságával szerezték be Pestről. Közelebb nem találtak. A többi hangszert Berlinben is meg lehetett kapni.

Czigányt sokat talált. Sorra hegedültette őket. Tizet kiválasztott. A nevük volt: Bodris, Balás, Kurucz, Recsko, Oláh, Sárközi néven kettő, Kiss és Pisnyi Zsiga. Ez a Pisnyi különösen ügyes volt, ez lett a primás köztük, maga a főhadnagy karvezető.

Hová valók voltak e czigányok: nem tudom. Ma is élhetnek még s a ki él közülök, 60 vagy 62 évesnél nem igen lehet idősebb, de fiatalabb se igen. Valószinüleg túl a dunai valamennyi s talán pozsony- és nyitramegyei nagyobb része. Nyájas olvasóink közt találkozhatik, a ki egyikre-másikra ráakad s nekem is hirt adhat róla. Ők sokat mesélhetnek a schleswig-holsteini hadjárat magyar zenéjéről s a Hohenzollern királyi herczegek lelkesüléséről.

Alig telt bele pár hét, a banda megalakult s összetanult. Julius második felétől kezdve bizony a hadverő herczegek és hadvezérek s mind a tábornokok és főtisztek, a kik közelben voltak, csak akkor hallgatták a katonai zenekarokat, a mikor »muszáj« volt. Egész lelkük a magyar zenébe mélyedt. Maga Bismarck is, a későbbi vaskanczellár, többször elmélázott, elábrándozott e zenének csodálatos dallamain.

Száz meg száz népdalt játszottak el. A kurucz zene akkor még nem volt általánosan ismert. A »Kidőlt a fa mandulástól«, a »Zöld asztalon ég a gyertya« s Kossuth nótája tetszett a királyi herczegeknek legjobban. Sohase tudták eldönteni, hogy a bús vagy vidám zene volt-e előttük kedvesebb.

Egy flensburgi fotografus, valami Brandt nevü, vett is föl róluk egy képet, mikor ott játszottak. A királyi herczegek ott egy kastélyszerü épületben szálltak. A kapu előtt árnyas fák s asztal és fapadok. Ott huzzák büszkén a czigányok kék bakanadrágban és fehér katonakabátban. Fövegét leteszi valamennyi. Peczek főhadnagy a bőgős mellett ül s onnan kormányoz. Középen a czimbalmos. A kapu fölött széles erkély. Ott ülnek künt a királyi herczegek. Maga a trónörökös, a későbbi boldogtalan császár, az erkély korlátjára könyököl, fejét kezére hajtja s ugy ábrándozik. Hatalmasabb, nemesebb s egyuttal szelidebb arcz még kevés volt a világon, mint az övé.

Szeptember 11-én az apenradei kikötőben volt a trónörökös. Egyik ágyunaszád födélzetén volt az ebéd két órakor s oda kérte Peczek főhadnagy bandáját. Majdnem szürkületig tartott a zene s annak élvezete. A trónörökös alig tudott tőle megválni. Meleg kézszoritással köszönte meg Peczeknek a nagy gyönyörüséget. S ekkor mondta e szavakat:

– Nagyon szép az önök zenéje, de alig tudom megitélni. Más zene iránt is fogékony vagyok, de minden más zene csak idegeimre hat. A magyar zene egész lelkemet áthatja.

Peczek főhadnagynak egyéb emlékajándék mellett a porosz királyi koronarendet szerezte meg apjától, a királytól. S azonkivül is szerzett neki egy csomó rendet, még – ha jól emlékszem – oroszt is.

Minő figyelem és gyöngédség volt ezekben a porosz »legmagasb uraságokban!«

Pisnyi Zsiga, a primás megbetegedett s Tondernben a kórházba került. Kutyasor az már a czigánynak, a mikor őt a kórházba fektetik. Mind a trónörökös, mind Károly királyi herczeg meglátogatta. Beszéltek volna hozzá szivesen, csakhogy a czigány nem tud németül, a porosz herczeg pedig nem tud magyarul. Végre keritettek valahonnan tolmácsot. Mit kiván a czigány?

– Nem lenne nekem, fölséges uram, semmi kivánságom, csak az, hogy ne költsenek rám olyan sok pénzt.

– Mit ért ezalatt?

– E helyett a sok drága orvosság helyett elég lenne nekem egy jó ital borocska is naponként.

Nevettek a herczegek.

De azt azután kieszközölték, hogy a czigány, mikor felgyógyult, megint a muzsikusokhoz kerüljön s ne kelljen neki puskát és borjut viselnie. Könnyebb a hegedü.

Frigyes császártól a magyar zene kedvelését örökségül kapta fia is, Vilmos császár. De ő még jobban szereti s még jobban belemélyed, mint boldogult apja.

Akkor tünt ez ki, a mikor 1897-ik évi szeptember havában eljött hozzánk Magyarországba s meglátogatta Budapestet is. Akkor ismerte meg a kurucz zenét s akkor látott és hallott először életében tárogatót.

Mind a kettőt Káldy mutatta be neki.

Ez időtől kezdve nincs a mi zenénknek hatalmasabb és nemesebb barátja a kerek földön, mint a német császár. Nem felejti még világkormányzó hivatása közben sem. Sokszor eszébe jut s mindig lelke mélyeig hat, valahányszor hozzájut.

A kurucz zenével való megismerkedését, a mennyire én tudom, el kell beszélnem részletesen.

XII.

(A nagy uralkodók nem lehetnek okos emberek. – Vilmos császár okos ember. – Egy pápai tanár megjósolta Vilmos császár korát. – Kurucz zene a budai királyi várban. – Vilmos császár és Káldy.)

Vilmos német császár, mint országában mindenki tudja, rendszeres zenei oktatásban részesült. Volt is kedve a zenéhez. Nem is unta meg se tanárait, se a hangszer kezelését, sőt üres idejét gyakran szivesen töltötte el néhány kedvencz dala pöngetésével. A kik közelebbről ismerik, azt hiszik, meglehetős zeneköltő tehetsége is van. Zenekölteményét: Ägir dalát olyan emberek is figyelemre méltónak találják, a kik nem közönséges udvari hizelgők. Káldy azt mondta nekem, hogy e dal kisméretü alkotás ugyan, de van benne gondolat is, hangulat is s nem az egykor hallott dallamok egyszerü visszacsöngése. A ki ezt alkotta: az tudna alkotni mást is, nagyobbat is.

A hatalmas császárban tehát van szellemi tehetség, mely a közönséges mindennapi emberek tehetségét felülmulja. A mi azt teszi, hogy őt akkor is észrevennék, ha nem császár volna s ha nem oly erős nagy nemzetnek volna császára, a minő a német.

Bizonyos, hogy a magyar zene nagy értékét nyomban fölismerte, mihelyt azzal megismerkedett.

Ez nagy és jellemző dolog. Mert különös okosságra s érző és elfogulatlan lélekre mutat.

Nagy és hatalmas uralkodónak ugynevezett okos emberré válni sokkal nehezebb, mint közönséges embernek.

Az a hizelgés, mely körülveszi; az a hit, hogy ő a gondviselés kiválasztott képviselője s istennek különös kegyeltje; az ezerféle nagy ügy, mely figyelmét örökké leköti s mely önmagáról elmélkedni alig engedi; a csalhatlanság biztos érzete, mivelhogy minden ugy jó, a hogy’ ő rendeli; a hatalom ki nem számitható mértéke, a hogy’ ő mindenkinek parancsol s a hogy’ ő neki mindenki engedelmeskedik, még a tudomány is, még a művészet is, még a női báj is: mindez alig engedi meg, hogy a nagy és hatalmas uralkodó okos emberré fejlődjék vagy okos ember maradhasson. Különös szerencséjük az uralkodóknak, hogy balsors, betegség és halál őket se kiméli. Ha mindig egészségesek maradnának s két emberéleten át élhetnének: az elmebetegek házában kellene életük második felét tölteniök.

Vannak kivételek. De azok azután igen jól fejlődött agyu férfiak.

Nekem távolról ugy tetszik, hogy a német császár a legjobban fejlődött agyu férfiak közé tartozik.

Ifju korában nem alkalmazkodhatott agya a magyar zenéhez s ennek nagy tökéletességeit mégis azonnal felfogta s átérezte.

A német és az ugynevezett remek zenéhez szokott egész idegzete s ennek daczára a magyar zene hatalma azonnal odaférkőzött lelkéhez.

Mennyivel tökéletesebb elme az övé, mint a muzsikusoké általában!

Szülőitől is örökölhette, de alkalmas nevelés is idomitotta és edzette ezt az elmét.

Más észrevételemet is el kell róla mondanom, ha már róla beszélek.

Meglehetős figyelemmel kisérem alkalmi és rögtönzött beszédeit. Azokat, a melyeket pillanatnyi benyomás és hevenyében támadt fölgerjedés okoz.

E beszédek eszmemenete, sőt gondolatainak alakja is régen-régen ismerős előttem. Különösen a mikor a nagy német nemzet világtörténeti hivatásáról, az általános mivelődés előrevitelében való vezérszerepéről, nemzeti önérzetének s hatalmának nagygyá s nemessé tételéről s az uralkodó és népe közt való benső egység szükségéről beszél. Eszméi az ő lelkéből fakadnak ugyan, de ez a lélek egy pillanatra se tér el a nagy és régi német nemzeti hagyománytól.

Volt gyerekkoromban a pápai akadémián egy öreg tanárom. Bocsor István volt a neve. Kemény kálvinista agy. 1848-ban képviselő. Az akadémián a világtörténetnek s a magyar alkotmányjog történetének tanára. Irt néhány becses munkát is, melyet azonban ma már mindenki elfeledett. Felfogása alkotmányunk természetéről s egyes történeti fejleményeiről oly különös, oly eredeti s oly erős magyar, hogy az eszmék mai áramlatai közt szinte képtelenségnek tekintené a nemzedék.

Ő a mult században 1834–1835 körül egy-két német egyetemet látogatott s köztük a berlinit is. Azután lett pápai tanár. Én 1855–1857 körül hallgattam történeti előadásait.

Csodálatos jóslatokkal állt elénk.

Akkor bizony a németség nem volt világvezető hatalom. Darabokra volt szakadozva s nagyobb darabjai közt Poroszország alig versenyezhetett még Ausztriával is. S az öreg tanár már akkor számtani pontossággal megmondta előre, mi fog következni.

– Jön idő, amici, s nem is sokára, a mikor a német nemzet egységes államot alkot, kiszoritja a Habsburgokat, leveri a francziát, háttérbe szoritja a román fajok miveltségét, s tiszta germán miveltséggel áll a világnak élére. Születni fog uralkodó, a kinek lelke tele lesz a német nemzet nagy és nemes önérzetével s százados balsorsai közt kifejlett s megerősödött nagy hagyományaival s a ki alatt elkövetkezik az idők teljessége, a miről ma még a német szivek csak ábrándoznak, de a mire azok a szivek már előre készülnek, sőt készen vannak.

Igy beszélt.

Még az uralkodó s népe közti viszonyról is szórul-szóra ugy beszélt, mint most Vilmos császár.

Kik voltak tanárai, a kiket hallgatott, nem tudom; nincs időm most nevüket kikeresgélni. Bizonyos, hogy német tanáraitól hozta azokat a gondolatokat és eszméket. A harmadik nemzedék él már azóta s Vilmos császár ennek a képviselője. De a hagyomány, melynek az ő gondolkozása megfelel, már régi.

Régi, de mindig tiszta német s egészen nemzeti. Alig is volt valaha hatalmas uralkodó, a ki igazabb nemzeti fejedelem lett volna, mint ő. S bármily furcsán hangzik, valahányszor beszél, mindig eszembe jut az öreg Bocsor tanár s nagy jóslata.

Vajjon hát Vilmos császár-e az az uralkodó, a kit az enyingi paraszt biró fia, Bocsor, a jövendő méhében már előre felismert?

Emberi természetünk, hogy óhajtjuk látni a hirneves férfiakat. Én is jól megnéztem Vilmos császárt, mikor 1897 év szeptemberében Budapesten járt. Élénk és mély szeme, bátor és öntudatos tekintete tünt fel nekem. Nyilt és értelmes arcz. Ugy látszik, ritkán bámul el annyira, hogy tudata minden gondolatát ne követné.

Szeptember 20-án volt nagy és fényes estély a budai várpalotában. Zeneelőadás is volt, melyet Káldy vezetett. A magyar fajzenéből műsoron volt Káldynak egy magyar ábrándja s Lavottának Sátoros kurucz nótája. Rákóczi dalát, a svihrovai nótát műsoron kivül adták elő.

Másnap az Operát látogatta meg a német császár. Itt többféle magyar operából adtak részleteket. Egyebek közt Bánk bánból is a Szép Melinda kezdetü nagy dalt.

Semmi sem hatotta ugy meg a nagy császárt, mint Lavotta kurucz dala s az eredeti régi Rákóczi.

Ezek nem versszakos dallamok, nem ugynevezett népdalok. Mind a kettő a legmagasabb fajta remek zenéhez tartozik, csakhogy se tökéletesen harmonizálva, se nagy karra instrumentálva nincsenek. A kurucz zenének fölséges képviselője mind a kettő. Bár az én izlésem még ezeknél is ismer nagyobb és gazdagabb kurucz zeneművet.

Tárogatón adta ezeket elő Oláh Lajos tárogatós.

A tárogató bús, de kissé tompa hangja teljes hatalmát képes kifejteni a budai királyi vár nagy palotatermében. Ezt a hangszert sohase látta, ilyen hangot sohase hallott a hatalmas fejedelem.

De ilyen zenét se.

Én valami ok miatt nem mentem föl az estélyre, a császár arczát a zene hatása alatt nem figyelhettem meg. De Káldytól s másoktól is ugy hallottam, hogy az első hangok hallatára a császár ideges gyorsasággal kérdezősködött a zenedarab iránt s azután átengedte magát szótlanul, némán annak a hatásnak, melyet ez a zene a nemes és mivelt lelkekre gyakorol.

Hejh hatalmas ur! Te nem tudod, mikor és miért keletkeztek azok a sziveken tipródó kurucz dalok! Te nem tudod, a magyar mennyi vért és mennyi könnyet áldozott, hogy megvédje faját, nemzetét, honát, szabadságát, hitvallásának szentségét s jövőjének büszke reményeit.

Te nem tudod ezt, hatalmas ur!

Te azt se tudod, hogy a mióta fennáll az a büszke királyi vár: annak tömör falai közt most szólalt meg először a tárogató s most tört ki fekete öbléből először az a hang, mely az annyiszor vérbe fojtott magyar szabadságnak mindig föltámadásra hivó szentséges szózata volt. S az is marad mindörökké.

Miért nem jösz mi hozzánk el többször is, te hatalmas ur?