Part 10

Huszt azzal a meggyőződéssel lépett a szalonba, hogy ő máris fülig szerelmes Pálmába. A gyöngéd mosoly, amellyel a leány fogadta, kissé meg is dobbantotta szívét. Estebédnél azonban váratlan dolog történt. Huszt, aki Pálma és Guidóné között ült, az asztal alatt egy könnyü lábacska érintését érezte. Még pedig a bal, tehát az asszony oldalán. Ez lehet félig véletlenség, de lehetne félig szándékosság is. Az amerikai nem volt az a férfi, aki könnyelműen elsiklik ilyen kérdés fölött. Öt perc mulva már tisztában volt vele, hogy a szép sógornő, ha nem is kereste vele a titkos érintkezést, másrészről nem is kerüli. Az asszony vidáman fecsegett Pálmával és tudomást sem vett Huszt tekintetéről, amely jó ideig az arcán függött. Ez a finommetszésü, kissé merész, de bájos profil meg is érdemelte, hogy megnézze az ember. Pálma észrevette Huszt pillantását és elkedvetlenedett. Sejtette-e vajjon, hogy az ő lábának emlékét egy pillanatra elhomályosította a sógornő lába?

Az éjjel, amikor Guidóné már ágyában feküdt és elalvás előtt gyertyafény mellett olvasott, megnyilt szobájának ajtaja és belépett hozzá Pálma. A két nő szobája közel esett egymáshoz az emeleti folyosón és a leány éjjeli pongyolában, papuccsal a lábán és cigarettával a szájában tehette meg látogatását.

– Nini, a huszti fehér asszony! – csodálkozott Guidóné.

Pálma letette gyertyáját az éjjeli szekrényre és odakuporodott a sógornője ágyára.

– Beszédem van veled, Zsezse, – mondotta komoly arccal.

– Parancsolj velem, édesem!

Pálma nagy füstfelhőt fujt a padmaly felé, azután szárazon szólt:

– Mondd, Zsezse, tudnál te egyszer az én kedvemért öt percig igazat beszélni?

– Megpróbálhatom, édesem. A te kedvedért semmi áldozattól nem riadok vissza.

– Mondd meg, tulajdonképpen mi a szándékod az amerikaival?

– Semmi, galambom; a világon semmi szándékom sincs vele. Sem elcsábítani nem akarom, sem megszöktetni nem fogom.

– Rendben van, – mondotta Pálma, – és én köszönettel tudomásul veszem a kijelentésedet. Én is őszinte leszek és megmondom, hogy nekem igenis vannak szándékaim. El akarom magamat vétetni az amerikaival.

– Fogadd szerencsekívánatomat, – szólott Zsezse. – Mert ha te akarod, akkor hamarosan meg is lesz a lakodalom. Az amerikai sokkal jobbízlésü ember, semhogy szemet hunyjon a te testi és lelki bájaid előtt.

Megjegyzendő, hogy a két nő egyébként őszinte jóbarátságban élt egymással. Ha azonban férfi állott kettőjük között, akkor egyszerre idegenek lettek egymáshoz, ellenségeskedést éreztek egymás iránt és diadalt, ha megbánthatták egymást. Most pedig férfi állott közöttük.

Pálma szándékosan nem akart tudomást venni a sógornő szavaiban rejlő gúnyról.

– Attól még nagyon messzi tartok, hogy elfogadhassam a gratulációdat. Tulajdonképpen még sehol sem tartok. De úgy képzelem, hogy a dolog rendbe jöhetne, ha te nem állanál kettőnk közé.

– Én?! Hát olyannak tartasz? – kérdezte érzelmes hangon Zsezse.

– Nem tartalak rossznak, – jegyezte meg nyugodtan a leány, – csak tudom, hogy léhaságod alkalomadtán perfiddé és kegyetlenné is tesz. Kétrendbeli kombinációimat alaposan megrontottad már. Neked nem volt belőle hasznod, de nekem kellemetlenséget okoztál.

A szép asszony lehunyta a szemét és mosolyogva nyujtózott a párnái között.

– Szívem Pálmája, te igazságtalan vagy, amikor a saját _pechedért_ engem teszesz felelőssé. Mert a te peched, hogy nem tudod lekötni a gavallérjaidat és hogy kétheti udvarlás után mindegyiknek sürgős dolga akad Európa másik végében.

Pálma rettenetes gyűlölettel nézett az ágyban fekvő asszonyra. Azzal a gyűlölettel, amelyet csak egy sovány és hidegszemü leány féltékenysége érezhet egy gömbölyütagu és tüzesszemü menyecske iránt. Erőt vett azonban magán és halkan mondotta:

– Lehet, hogy a saját ügyetlenségemmel rontottam el két kombinációmat. A mostanit azonban nem akarom elrontani. Azért beszélek veled ilyen őszintén. Szeretném, hogy mint jó rokon a segítségemre légy…

Zsezse igen előkelő arcot vágott.

– Szívem, te sokat kívánsz tőlem. Én elvből nem avatkozom ilyenféle dolgokba…

Pálmát most már végleg elhagyta önuralma. Gőgös arccal fölkelt és a gyertyája után nyult.

– Értem! A nyomorult kis izgalmat, amelyet a flirt neked nyujt, többre becsülöd az én egész jövendőmnél. Tégy tehát, amit jónak látsz. Kezd meg újból perfid kis játékaidat. Nem félek tőled. Szembe szállok veled. Jó éjszakát.

Kiment a szobából és magára csapta az ajtót. Zsezse fölült a párnái között, mint a nyulfiók a vetésben és kissé megszeppenve tekintett utána. De azután valóságos nevetőgörcs vett rajta erőt.

– No nézd, a gőgös amazon-királynőt! Ő nem fél tőlem! Ő szembe száll velem! Ilyen halszemmel és ilyen sovány vállpereccel? Pedig én eddig nem is vettem komolyan az amerikánust. Holnaptól fogva azonban komolyan fogom venni.

A két nő hajnalig se tudott elaludni. A nyilt hadüzenet, amelyet váltottak, sorompóba szólította a női hiúságukat és szárnyára eresztette a fantáziájukat. Hajnalig vakmerő, alattomos és kegyetlen cselvetéseken törték a fejüket.

Másnap már megindultak az ellenségeskedések. A háborus felek egyelőre még nem vettek tudomást egymásról, de lázas sietséggel igyekeztek lábukat a sztratégiailag fontos ponton, az amerikai szívében megvetni. Mosolygó arccal, kecsesen és bájosan törtettek előre, a puzdrájukban azonban mérgezett nyilak zörögtek. Mindegyiknek persze más volt a harcmodora. Pálmának, a feleségjelöltnek, tisztának, szelídnek, egyszerűnek és becsületesnek kellett magát mutatnia. Ellenben Zsezsének a forróvérü démont kellett megjátszania. A Pálma szavai úgy hullottak az amerikaira, mint valami fehér virágeső. Zsezsének minden mozdulata az epedő odaadás gesztusa volt.

Az Avarffy urak persze tudomást sem vettek mindarról, ami a fejük fölött történik. Akár az erdőben legelésző tulkok a fakoronákon röpködő madarakról. A nők meg óvakodtak attól, hogy beavassák terveikbe a férfiakat. Ilyenféle háborúkat maguk közt szoktak végigküzdeni az asszonyok. Husztnak nagyon ínyére való volt e bájos és izgalmas játék. Úgy érezte magát, mint a ligetben éjszakázó pásztor, akit szerelmes holdvilág-tündérek rohannak meg.

A szép Guidónénak hátrányára vált, hogy a reggelt át kellett engednie Pálmának. Zsezse ugyanis képtelen volt arra, hogy tizenkettő előtt fölkeljen. Délig ő egyáltalában nem volt sem kacér, sem hiu, sem cselszövő, sem semmi egyéb; addig ő csak szörnyen fáradt és álmos volt. Rózsaszínü, pihegő holttestként feküdt ágyában és ha történetesen tűz ütött volna ki a szobájában, biztosan benn égett volna, mert nem lett volna annyi energiája, hogy kimásszon a paplan alól.

Pálma sietett kiaknázni a nagy előnyt, amelyet sógornőjének véghetetlen lustasága neki nyujtott. Talált az istállóban két, még végleg el nem vénhedett lovat, azokat megnyergeltette, hogy az amerikai társaságában bekalandozhassa a környéket. Valami híres lovasnő nem volt a leány, de tudta, hogy lóháton pompásan érvényesül az ő acélpenge-karcsuságu amazontermete. Huszt, aki mindenhez értett, úgy lovagolt, mint maga Buffalo Jim.

Egyszer egy szép tavaszi reggelen a monostori romon túl levő fiatal erdőben jártak. Az amerikai vagy két lépésnyi távolságban követte Pálma paripáját a keskeny gyalogösvényen. A vékony és egyenes fenyőtörzsek közt úgy játszadozott a tavaszi verőfény, mint egy rostély rúdjai közt.

Beszélgettek és Pálma filozófált, persze, a maga módja szerint.

– Mindenki szereti a tavaszt, de nekem, úgy látom, nem jó barátom ez az évszak. Engem szomorúva tesz. Ne nevess ki, – lelkemre mondom: nem affektálok, csak megállapítom a száraz tényt, hogy nagyon szeretnék meghalni. A haláltól, mint fizikai processzustól, természetesen, irtózom. De ha módomban volna, hogy egy pillanat alatt felhővé vagy földdé változzam át, akkor nagyon boldoggá tenne a megsemmisülés gondolata.

– Mi csábít arra, hogy kitérj az élet elől? – kérdezte Huszt.

– Nem ismerem az életet, nem várok tőle semmi jót és félek tőle. Attól is tartok, hogy hiányzik belőlem az akaraterőnek rugalmassága és szívóssága, amely – úgy hiszem – szükséges az élethez.

(Pálma azért erőltette megint a mélabús lemondást, mivel úgy tudta, hogy az erélyes jellemü és gyakorlatias észjárásu férfiakat vonzza az álmadozó lágyság és félénkség.)

– Az igazi nő számára az élet a szerelem, – vélekedett Huszt. – Élni fogsz, ha szeretni fogsz.

– De hiszen éppen ez az, ami nyugtalanná tesz. A leány számára a szerelem a házasság. De úgy veszem észre, hogy a házasság nem mindig a szerelem. A mi társadalmi törvényeink passziv szerepre kényszerítik a nőt éppen életének legválságosabb időszakában. A leány alig járulhat hozzá életének irányításához. Az ő kötelessége a hallgatás, a várakozás és a reménykedés.

Az amerikai elnevette magát.

– Én nem ismerem eléggé a ti szokásaitokat. Ha azonban rossznak tartanék egy szokást, akkor túltenném magamat rajta.

Pálma is nevetett.

– Ha te leány volnál és szeretnél egy férfit, megmondanád neki?

– Minden bizonnyal. És nem is félnék attól, hogy veszítek valamit női méltóságomból. Amerikában, ahol a nők jobban ismerik emberi jogaikat, mint nálatok, erre számtalan példa volt már. A házasság végre is kétoldalu szerződés. Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés joga éppen csak az egyik szerződő felet.

Meg fogom vele kéretni a kezemet, – mondotta magában Huszt. – Nem fogom ugyan kikosarazni, de akarom, hogy a kettőnk között levő egész útat ő maga tegye meg. Mindenesetre jó lesz, ha valamikor így szólhatok hozzá: Te akartad! – Okos ember előre gondoskodik az enyhítő körülményekről.

A leány, akit kissé megszédített a lovaglás izgalma és a tavaszi szellő, tényleg valami vakmerő elhatározáson törhette a fejét, mert az arca egészen elváltozott. De aztán váratlanul beleavatkozott a dolgok folyásába egy túlideges mókus. A szóban forgó állat megriadt a lovasoktól és egy fa tetejére menekült. Pálma lova erre azt hitte, hogy neki is a cselekvés terére illik lépnie és ágaskodni kezdett. Huszt melléje ugratott, hogy megfékezze a neveletlenkedő táltost és mivel a megijedt Pálma a fejével együtt elvesztette a gyeplőt és a kengyelt is, az amerikai derékon fogta a nyeregből lesikló amazont és maga elé ültette. A romantikus iskola szabályai szerint most már símán elintézhették volna a dolgukat. A megszeppent hölgy feje ott pihent a lovag vállán és a félig nyitott szája delejes erővel vonzotta az amerikait. Huszt azonban – nem tudni, hogy szándékosan-e, vagy véletlenül, – elmulasztotta a kedvező alkalmat. Dühös volt a Pálma lovára. Miután hölgyét a gyöpre állította, elfogta az elszabadult paripát és néhány kemény botütéssel megmagyarázta neki, hogy viselkedése nem illik tisztes korához.

Az érdem azonban nem marad jutalom nélkül. A csókot, amelyről a lovagias amerikai oly nagylelküen lemondott az erdőben, még az este megkapta a kastély lépcsőjén. Csakhogy nem Pálmától, hanem Zsezsétől. Ez pedig a következőképpen esett. Az ebédhez hívó harang kongására az amerikai fölsietett az emeletre. A lépcső fordulójánál hirtelen egy illatos selyemfátyolt csaptak az arcára.

– Ki az? – kérdezte Huszt.

– Találja el! – suttogta valaki.

– Mit kapok, ha eltalálom? – enyelgett a yankee.

– Amit akar és azon felül egy piros szegfüvirágot.

– Zsezse!

– Nos, mit akar?

Nagy parasztnak kellett volna lennie, ha nem azt akarja, amivel a szép asszony piros ajka megkínálta. És Huszt, miként tudjuk, nem volt paraszt. Zsezse – alkalmasint csak a forma kedvéért – elsikoltotta magát: – Jézus Mária!

– Mi bajod? – hallatszott Guidó úr hangja a folyosóról.

– Egy nagy éjjeli pillangó csapódott az arcomhoz, – válaszolt az asszony.

– Kellemetlen! – mondotta Guidó, csakhogy mondjon valamit.

– Nem is olyan kellemetlen, – válaszolt halkabban az asszony.

– Ha nem kellemetlen, akkor miért kiabál?

Az asszony meghajolt hitestársának vaslogikája előtt.

– Igaza van, Guidó és máskor nem is fogok kiabálni.

Azzal az amerikai karja alá füzte kezét és az ebédlőbe vezettette magát.

VII.

Lándory gróf ő nagyméltósága birtokos szomszédja volt Avarffynak és egy nap látogatóba érkezett Husztra. Régi ismerős volt Sándor úrral, de azért nem szokták egymást látogatni. Ha a gróf általjött a Huszt patakon, akkor mindig akart valamit. Vagy fajtyúkokat akart venni Avarffytól, vagy tenyészbikát akart neki eladni. Az öreg Avarffy most is így fogadta:

– Mivel szolgálhatok?

Ezúttal azonban a gróf nem tudta megmondani látogatásának célját. Azt mondta, hogy csak meg akarta nézni a szomszédságot, de ezt senki sem hitte el neki. Két perc mulva már Huszt úr után tudakozódott.

Szólnom kell itt a gróf családi viszonyairól. Igen gazdag ember volt és az ég csak két gyermekkel áldotta meg. Egy fiúval és egy leánnyal. A fiatal Lándory grófot, korának egyik legszebb férfiát, országszerte ismerték. Legutóbb egy érdekes fogadása révén került forgalomba a neve. Egy spanyol táncosnővel arra fogadott, hogy le tudja-e bökni cipője hegyével egy hat láb magas ember fejéről a kalapot. A táncosnő megnyerte a fogadást és az ifju gróf egy tízezer forintos ékszert nyujtott át neki elismerése jeléül. Ennyit a fiúról. Ami a gróf leányát illeti, róla elég lesz megjegyeznünk annyit, hogy hét napi járó földön ő volt a legrútabb nő.

Mikor az öreg kegyelmes tudomást szerzett fiának fogadásáról, gondolkozóba esett örökösének jövendője felől. Belátta, hogy az ifjúnak, aki életében bizonyára még több spanyol táncosnővel is fog összetalálkozni, kevés lesz az apai öröksége. Azért kivánatosnak tetszett előtte a gondolat, hogy a leányát kitagadja és annak vagyonát is a fiának hagyja. A grófnő egyébként is annyira igénytelen és takarékos volt, hogy nem kellett őt félteni a jövendő eshetőségeitől. Mialatt a gróf ilyen apai gondokkal vívódott, hirtelen azon ötlete támadt, hogy a leányát össze fogja házasítani az amerikaival. Uriember nem vesz el hozomány nélkül csunya leányt, az ilyen amerikai konzerv-mágnás azonban boldog, ha összeházasodhatik az ó-világ nagy familiáival. Korántse higyjük, hogy ő nagyméltóságának büszkesége küzdelem nélkül megadta volna magát. Óh nem! Eleintén fölháborodással utasította vissza a természetellenes összeköttetés gondolatát. Azt mondta: ha ez a fráter meg merné kérni a leányom kezét, kidobatnám a házamból! Később azonban enyhébben itélte meg a helyzetet. Keresett és talált érveket, amelyek az amerikai mellett szóltak. Hosszu vívódás után végleg meggyőzte magát és sóhajtva bár, de mégis csak ráadta előlegezett áldását a megkötendő frigyre.

Lenke grófnő – ez volt Lándory leányának a neve – egy egész éjszakán át keserü könnyeivel itatta párnáját, mikor megtudta édesapjától, hogy feleségül kell mennie a parvenü milliárdoshoz. A szegény grófnő nagyon rút volt, minélfogva fölötte gőgös is volt. Mert figyelemre méltó tény, hogy a szép külsejü mágnásivadék nem annyira büszke főrangu eredetére, mint a csúnya. Azt merném mondani, hogy a szépség mennyisége fordított arányban áll a gőg mennyiségéhez. És ez természetes is. A szépség tudja magáról, hogy a világnak joga van hozzá és a szép asszony, akár mágnásnő, akár mosónő, esztétikai viszonyban él minden jóízlésü férfival. Ez a viszony a szépség diadala és a szépség többre becsüli diadalát a nemesi koronájánál.

Mondom, a szegény grófnő keservesen sírt. Végül azonban mégis belenyugodott apjának akaratába, mert ő egyébként is a martiromságra hajló nők fajtájához tartozott. Megkönnyítette martiromságát az a tudat, hogy a yankee tulajdonképpen régi nemesi család sarjadéka és hogy mi sem áll útjában, hogy újból fölvegye az Avarffy nevet.

A kegyelmes, mikor Huszton járt, megmondta az amerikainak, hogy látogatása tulajdonképpen neki szól és Huszt néhány nap mulva vissza is adta a vizitet. Pálma és Zsezse, bár megsejtették a gróf szándékát, nem féltették a gavallérjukat. A szegény Lenke oly példátlanul csúnya volt, hogy erről az oldalról nem fenyegette őket veszedelem.

Az amerikai azonban nagyon megbánta látogatását. A lándorfalvi grófi kastélyban a kellemetlen kalandok egész sorozata érte. Az első kellemetlenséget egy hórihorgas, szőke ember képviselte, aki a kastély udvarán fogadta a vendéget. Ama bizonyos Kelemenffy báró volt, aki a budapesti klubban fölismerte a yankee személyében a szakács s a komorna fiát. A báró rokona volt a kegyelmesnek és mint afféle tönkrement úr, félesztendőre bekvártélyozta magát a kastélyba, ahol – ha éppen józan volt – igyekezett Lenke grófnő körül kellemkedni. Ő úgy találta, hogy a grófnő „nem is olyan nagyon csúnya“ és ez „elegendő ok volt neki arra, hogy a kezére áhítozzék.

A báró ezúttal józan volt, azért nem is inzultálta az amerikait, hanem megelégedett azzal, hogy folyton a sarkában legyen és hogy kérdően rámeressze hideg, nagy halszemét. Ebédközben azonban már alaposan berúgott – két pohár bor elég volt neki e célra – és estig, valahányszor elcsíphette Husztot, suttogó és könyörgő hangon ismételgette: „Úgy-e, te vagy, Fránci?“

A másik kellemetlenséget a szíves házigazda okozta vendégének. Ő ugyanis a tartózkodást, melyet az amerikai a grófnővel szemben tanusított, Huszt túlságos félénkségével akarta megmagyarázni. Hogy kicsalja a madarat a bokorból, vaskos célzásokkal kezdte bombázni. Huszt végül már csak úgy tudott védekezni az örömapa-jelölt ellen, hogy elővette legfagyosabb yankee-arcát és a hülyét játszotta.

Az este, mikor Huszt búcsút akart mondani a lándorfalviaknak, megnyiltak az ég csatornái és zuhogó zápor söpört végig a vidéken. A gróf ilyen körülmények közt semmiképpen sem akarta útnak ereszteni vendégét. Husztnak tehát meg kellett hálnia a kastélyban. Mikor estebéd után a vendégszobájába vonult, egy tisztes öreg asszonyságot talált ott, aki német nyelven utasításokat adott a vendég szolgálatára rendelt lakájnak. A kastély kulcsárnőjének látszott. Az asszonyság mély bókot csapott az amerikai előtt; azt mondta: Kisztihand euer Gnáden! – és sietve kivonult. Huszt cigarettára gyújtott és így szólt magában:

– Tehát még él a jó öreg!

A kulcsárnő ugyanis az édesanyja volt.

Mikor ágyba feküdt, odakészítette a töltött Browning-ját az éjjeli szekrényre. Mert olvasott egyszer egy történetet egy kegyetlen nagyúrról, aki éjnek idején megrohanta semmi rosszat nem sejtő vendégét a csatlósaival és a várkápolnában összeeskette a leányával.

Az éj azonban baj nélkül elmúlt. Másnap reggel az amerikai esze nélkül visszasietett Avarffyékhoz.

Mikor elbúcsúzott Lándory gróftól, az egy kis szolgálatot kért tőle.

– Az öreg Avarffy meg én igazgatósági tagjai szeretnénk lenni a Nagybirtokosok Bankjának… Manap nem szabad már megvetni az ilyen morzsákat sem… Hogy befolyásra tegyünk szert a banknál, én is, meg Avarffy is néhány százezer forintot helyeztünk el a papirjaiban… Persze a rokonaink és a barátaink felesleg pénzét is oda dirigáljuk… Előkelő, gazdag intézet, melyről bizonyára hallottál már. Szeretném, ha te is odatelepítenéd a folyószámládat…

– A te kedvedért mindent, kegyelmes uram! – mondta Huszt. (Magában hozzátette: Csak _egyet_ nem!)

Huszton az öreg Avarffy is szóba hozta a Nagybirtokosok bankját. Azt mondta, hogy a magyar pénzpiac legszolidabb vállalkozása. Neki már azért is rokonszenves, mert Guidó a bank révén valahára nagyobb keresethez jutott.

VIII.

– Értesz te igazgyöngyökhöz? – kérdezte egy nap Huszttól Zsezse őnagysága.

– Nem igen, – válaszolt az amerikai.

– Sebaj, azért mégis meg kell nézned Báthory Erzsébet smukját.

– Ki az a Báthory Erzsébet?

Az asszony elnevette magát.

– Ma már por és hamu, de valaha híres dáma volt Csejthe vár úrnője, ha nem is tudnak róla a Washington-College-ben. Neki volt az országban a legszebb gyöngysora. Úgy látszik, nagyon szerette a bágyadt fényü kis gömböket, valamint Borgia Lukrécia is szerette. A híres ékszert egyik unokája eladta vagy elzálogosította egyik nagyapánknak.

– S ma is megvan még? – kérdezte az amerikai.

– Megvan apa vasszekrényében.

Az öreg úr savanyu arcot vágott és hümmögni kezdett. Nincs annak semmi értelme, hogy az ilyesmit a nagyharangra akasszák! Végül azonban Zsezse és Pálma biztatására mégis előhozta titkos rejtekhelyéről a vasláda kulcsát. A ládát persze a hálószobájában őrizte. Nem volt modern pénzszekrény, hanem afféle Rákóczi-korabeli vasszekrény, várkapu-zárral és fogaskerekeken furfangosan szétszaladó, karvastagságu reteszekkel.

Az ékszer, egy mogyorónyi gyöngyszemekből készült torokpajzs, valóban gyönyörü volt. Zsezse a mezítelen nyakára kapcsolta.

– Kezdenek megint vakulni a gyöngyök, – mondta. – Ilyenkor az a kúrájuk, hogy Pálma vagy én néhány hétig a nyakunkon viseljük. Én azonban nem kérek többet az élvezetből, mert ilyenkor apa szobájában kell aludnunk.

– Mennyit érhet az ékszer? – kérdezte az amerikai.

– Háromszázezret megér, – vélekedett az öreg. – A gaz bécsiek azonban csak kétszázezret akarnak érte adni. Ha megfizetnék az árát, mindjárt eladnám, mert borzasztó kamatot vesztek rajta.

– Apa már negyven esztendő óta alkudozik a bécsi ékszerészekkel, – nevetett Zsezse.

– Ez a vasláda zára olyan kezdetleges, hogy egy görbe szöggel meg egy harapófogóval tíz perc alatt kinyitom, – mondta az amerikai.

Hangsúlyoznom kell azonban, hogy ezt nem fenszóval mondta, hanem csak magában. Fenszóval ennyit mondott csak:

– Nekem van egy nyakkendőre való gyöngyöm, mely valamivel kisebb ezeknél, de reám nézve azért érdekes, mert jelen voltam, mikor a maláji gyöngyhalász fölhozta a tenger fenekéről.

Félórával később Huszt összetalálkozott az alsó folyosón Guidónéval.

– Guidónak hirtelen Pestre kellett utaznia, a többiek meg mind a délutáni álmukat alusszák, – mondta mosolyogva az asszony.

– S te miért nem alszol?

– Félek a hízástól, – volt az őszinte felelet. Mosolyogva, de kissé sápadtan nézett Huszt szemébe. – Szeretném látni a gyöngyszemet, melyet előtted halásztak ki a tengerből…

Az amerikai kinyitotta a szobája ajtaját és az asszony beosont hozzá. Huszt kikereste ékszerdobozát és egy nagy gyöngyöt nyújtott Zsezse felé. Ez az. (Egy antwerpeni zsidótól vette.)

– Ha elfogadja, magának adom.

– Köszönöm! – mondta Zsezse egyszerűen és nyakán a pongyolája bélésébe tűzte.

Az amerikai átölelte az asszonyt és meg akarta csókolni. Az azonban ijedten védekezett. Véletlen találkozásuk alkalmával a folyosó fordulóján vagy a kertben nem volt ennyire tartózkodó. Most történt azonban első ízben, hogy négyszemközt volt Huszttal és a szíve az inába szállott.

– Zsezse! hol vagy? – kérdezte valaki a folyosón.

Pálma hangja volt. Zsezse összekulcsolta a két kezét és az ég felé tekintett.

– Ebből szép slamasztika lehet!

Kopogtattak az ajtón.

– Yankee, odabenn vagy?

– Rögtön, – válaszolt Huszt, – csak magamra kapom a kabátomat…

A szobának csak egy kijárata volt, az ablakokat pedig vasrács zárta el… Mialatt Pálma a téglakövezeten kongó léptekkel járt föl-alá az ajtó előtt, az amerikai egy kérdő pillantást vetett Zsezsére.

– Mi lesz most?

– Rejtsen el! – suttogta az asszony.

Csak egyetlen búvóhely volt a szobában, a Regélő régi divatképeivel teliragasztott spanyolfal, amely Huszt ágya mellett állott. A képek krinolinos, hosszunyaku hölgyeket ábrázoltak. Zsezse a spanyolfal mögé vonult, az amerikai pedig kinyitotta az ajtót. Pálma belépett és kissé sápadtan tekintett körül. Az orrcimpája idegesen remegett, mint az erdei ragadozóé, amikor ellenséget szimatol. Meglehet, hogy öntudatlanul megérezte a Zsezse pongyolájából áradó, gyűlölt ámbraillatot.

– Beszédem van veled, kezdte a leány.

– Sétáljunk egyet a kertben? – indítványozta a megszeppent gavallér.

– Nem, yankee; a kertben összetalálkozhatnánk Zsezsével, és amit mondani akarok, arról neki nem szabad tudnia.

Szépen vagyunk! – gondolta Huszt. És szinte hallotta a Zsezse türelmetlen és kíváncsi ficánkolását a papirfal mögött…

Pálma arca nagyon sápadt volt. Az ablak vasrácsa mögött bólongató lombra szegezte tekintetét, miközben halálos elszántsággal szólt:

– Te nemrégiben, amikor a házasságról beszélgettünk, azt mondtad nekem: Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés joga éppen csak az egyik felet, a férfit… Lehet, hogy ez hülyeség, de akkor magadra vess, ha én most hülyeséget teszek. Én napok óta különben sem tudok gondolkozni. Én egy rögeszme hatása alatt állok.

– De Pálma, kérlek…