Part 11

A leány szinte haragosan vágott a szavába.

– Ne szólj, amíg végig nem hallgattál. Én most megteszem azt, amit hozzám hasonló leány talán még soha sem tett. Bevallom neked, hogy szeretlek, és kérlek, hogy légy az urammá. Ha visszautasítasz, nem fogok bánatomban meghalni. De ha elfogadod ajánlatomat, akkor hű és jó feleséged, mindenekelőtt pedig nagyon boldog feleséged lennék.

Huszt a rémülettől némán szemlélte a leányt.

Az pedig kis szünet után így folytatta:

– Nem szántam volna el magamat e vakmerő lépésre, ha nem tett volna beszámíthatatlanná a féltékenység, amelyet Zsezsével szemben érzek. Féltékenység talán nem is jó szó; félelmet kellett volna mondanom. Ő tud a szerelmemről és kétségbeesett erőlködéssel el akar tőlem csábítani. Ha másképp nem lehet, a szeretőddé is lesz, csakhogy elválasszon tőlem. Pedig nem szeret. Nem is tud szeretni. Egész valóját betölti a hiúsága, az önzése és a telhetetlensége. Mert Zsezse egy bestia.

A spanyolfal kissé megbillent…

– Nos, – szólt Pálma, – mit válaszolsz?

Soha életében még yankee olyan ostoba arcot nem csinált, mint Huszt-Hudson e pillanatban. Kissé megköszörülte a torkát, aztán komoly meghatottság hangján mondta:

– Édes Pálmám, te tudod, mennyire rokonszenvezem veled… Nemes nyiltságod csak fokozza nagyrabecsülésemet…

Nem folytathatta ünnepi szónoklatát, mert e pillanatban felborult a spanyolfal. Zsezse őnagyságta rúgta fel. A szép asszony nevetőgörcsöt kapott, és ott fetrengett Huszt ágyán. Sikoltozva kacagott, közbe levegő után kapkodott. A könnyei peregtek.

– Ezt nem lehet kibírni! – kiáltotta fuldokolva. – Nyolc napi gondolkodási időt fog kérni! Esküszöm, hogy nyolc napi gondolkodási időt fog kérni!

Pálma hófehér arccal bámult az ágyra.

– A szeretője! – hebegte. – A szeretője!

Aztán kifutott a szobából, végigrohant a folyosón, föl az emeletre és bezárkózott a szobájába. Zsezse néhány percig még emberfeletti erővel védekezett viharos jókedve ellen, aztán ő is fölkelt és szó nélkül elhagyta a szobát. Bágyadtan, támolygó léptekkel ment föl az emeletre. A lépcső közepén újabb kacagó roham vett rajta erőt. Le kellett ülnie a garádicsra.

Huszt a maga részéről azzal töltötte az egész délutánt, hogy fel-alájárt a szobájában. Valahányszor az ablakhoz ért, mindig a homlokára ütött. Az ajtónál pedig mindig azt mondta, hogy: uff!

Mikor elsőt harangoztak estebédhez, felöltözött; második harangszóra belépett az ebédlő mellett lévő dohányzóba. El volt rá készülve, hogy Guidó úr, – akinek Pálma bizonyára már mindent elmondott, – meg fogja rohanni, mint az éhes tigris. Az öreg Avarffy pedig ki fogja utasítani a házából. Guidó azonban nem rohanhatta meg, ő nem is volt Huszton, hanem e pillanatban éppen a budapesti Népszínház egy gömbölyü karhölgyét látcsövezte kaszinói zsölléjéről. Az öreg úr pedig ily szavakkal fogadta az amerikait:

– Kell egy pohár jó szilvórium?

Pálma jókedvünek és nyugodtnak látszott. Zsezse azonban bágyadt és rosszkedvü volt. A szép asszony fájlalta a mellét. És még valami fájt neki. Öt perccel az első harangszó után Pálma ugyanis megjelent a sógornője szobájában és szeretetreméltó mosollyal az ajkán így szólt:

– Te, Zsezse, én meggondoltam a dolgot, és elhatároztam, hogy nem haragszom reád. A yankeera sem. Jó gyerek vagyok és nem veszem túlságosan komolyan, hogy az ideálom szeretője vagy. Sőt ha majd az uram lesz, akkor sem fogom eltiltani ilyen apró szórakozásoktól.

Zsezsének ekkor elmult a nevető kedve. Hogy mégis némi ürmöt öntsön Pálma poharába, száraz hangon ennyit mondott csak:

– Te okos vagy, drágám, és ez mindhármunkra nézve igen kényelmes…

IX.

Huszt a falusi postahivatalhoz ment, levelek után nézni. Ő napokkal ezelőtt egy csekket küldött Budapestre, a Nagybirtokosok Bankjához, ahol újabban a tőkéjét kamatoztatta, de bár táviratot is menesztett már a bankhoz, eddigelé sem pénzt, sem levelet nem kapott. Levelet ugyan most sem talált, de a postahivatal előtt meglátta Lándory ő excellenciájának négyes fogatát. A nagyúr feltünő hüvösen fogadta az amerikai üdvözlését. Huszt tehát a faképnél hagyta a grófot és újabb táviratot írt a bankjának. A távirótiszt olvashatatlannak találta a yanke írását.

– Nagybirtokosok bankja? – kérdezte.

– Igen!

Ekkor megszólalt a kegyelmes úr, aki a füstös szoba túlsó végén sajátkezüleg pecsételt le egy csomagot.

– Hjah, igaz! Rossz információkat kaptam Avarffy Guidó bankjáról… Meg is szakítottam velük minden összeköttetést…

– Azt hiszed, kegyelmes uram, hogy veszedelemben van a pénzünk?

– Nekem nincs ott pénzem, – válaszolt nyugodtan az öreg úr.

– De hiszen azt mondtad, hogy néhány százezer forintot helyeztél el a banknál?

– Csak akartam! Csak akartam! – mondta a kegyelmes.

Azzal könnyedén megbillentette a kalapját és elment. Husztot rémület szállotta meg… Minden pénze e banknál volt!

Mikor kilépett az utcára, dübörgést hallott a közeli pályaudvarról. Megnézte az óráját: a budapesti gyorsvonat két perc mulva indul. Még jókor érkezett, hogy fölkapaszkodjék az indulófélben lévő vonatra.

Budapestre érkezvén, mindenek előtt a bankjához hajtatott. A magyar pénzpiac legszolidabb vállalkozása – így nevezte a bankot az öreg Avarffy – egy újonnan épült, de máris bámulatosan mocskos külvárosi ház második emeletén székelt. A keskeny és meredek lépcsőn és fenn a folyosón, egy csapat búsképü ember ődöngött. Az ajtó előtt rendőr posztolt, odabenn pedig mérgesképü urak lapozgattak a halomra hordott üzleti könyvekben. Valami hivatalos vizsgálat folyt ott éppen.

Egy feketeruhás úr, akinek olyan szakálla volt, mint az asszir királyoknak, dühösen hadonászott esernyőjével a pénztár-szoba ketrece előtt. A hivatalos emberek nagynehezen kitessékelték a folyosóra, és akkor ott kezdett szónokolni, a belső fölindulástól rikácsoló hangon.

– Betörés, amit itt műveltek! Minden igazgató annyi pénzt vett ki a bankból, amennyit be tudott fizettetni a balekjaival… Avarffy Guidó százezer forinttal terhelte meg a folyószámláját… A fedezete pedig egy fületlen gomb… Ez az úr most is szabadon jár még!

Huszt úgy gondolta, hogy eleget tud már. Sietett Guidó szállására. Ott azt mondották neki, hogy a képviselő úr a gőzfürdőben van. Hogy elcsípje, maga is jegyet váltott, levetkőzött és keresni kezdte barátját a zuhanyos és medencés termekben. Végre megtalálta a gőzkamrában. Guidó hosszában a fapadon feküdt és egy herkulesi termetü fürdőszolgával dögönyöztette magát. Azt mondta éppen:

– A lapockámat is, Muki! Úgy, úgy!

Megpillantotta Husztot és vidáman elkurjantotta magát:

– Szervusz, yankee! Hát te hogy kerülsz ide?

Az amerikai leült a szomszédos padra.

– A Nagybirtokosok Bankja dolgában jöttem, – mondotta.

– Biz’ az csúnyául befuccsolt! – konstatálta Guidó. Majd a fürdőszolgának mondta: – Muki, a gerincemet is paskolhatja egy kicsit! – Aztán megint Huszthoz fordult: – Tudod, mindennek az a fránya Kotzinger az oka! Én persze semmit sem értek a banküzlethez, hittem Kotzingernek, aki azt mondta, hogy jól állunk, nagyon jól állunk, míg aztán a mult héten egyszerre eltünt, mint a kámfor… Alkalmasint Amerikába ment. Az öregek a hibásak, Lándory meg az apám, mert az utolsó pillanatban megtorpadtak és megszaladtak a pénzükkel… Ha közibénk állanak, akkor van pénzünk és hitelünk bőven… No most egy dézsa hideg vizet!

Az utolsó mondása Mukinak szólt.

– Megmenthetünk valamit a pénzünkből? – kérdeze az amerikai.

– Nem igen hinném, – mondotta Guidó úr őszintén. – Hanem most gyere a zuhany alá!

Együtt mentek a szomszéd terembe. Guidó, aki fürdő-inyenc volt, sorra vette a különböző hőfoku és erejü vízsugarakat. Közben beszélt és szavait olykor furcsa hörgő és röfögő hangokkal szakította meg.

– Nem is hinnéd, mennyi bosszúságot okoz nekem az a buta bank… Két nap óta úton-útfélen megrohannak mindenféle gyanús firmák, hogy fizessem meg a betétjüket… Rongyos húsz-harminc pengőért fölvernek reggeli álmomból és utánam tolakodnak a kaszinóba… És hogy a fiskálisok milyen szemtelenek, – na!

Mikor már rájuk adták a lepedőt, Guidó megveregette Huszt hátát.

– Te könnyen nevetsz, öregem! Akinek egy negyedmilliárdja van, annak meg se kottyan az a pár garas!

– A veszteség nem nagy, – vélekedett Huszt, – de minden veszteség kellemetlen. Megyek és táviratot küldök az angol banknak, hogy nyisson nekem újabb hitelt.

– Hol ebédelsz? – kérdezte Guidó.

– A pályaudvaron. A déli vonattal vissza akarok menni Husztra.

– Kár, hogy annyira sietsz. Magammal vittelek volna egy jó kis nyári korcsmába, ahol felséges halászlét főznek.

Husztnak azonban ezúttal nem volt olyan jó étvágya, mint Guidó úrnak és azért otthagyta barátját és kisietett a vasútra. Egész vagyona most néhány száz forint készpénzből és körülbelül ezer forint értékü ékszerből állott… Közel kétszázezer forintja veszett oda Guidó bankjában. A vasúti kocsiban szivarra gyújtott és elmélkedni kezdett. Elmélkedésének eredménye a következő volt:

– A kétszázezer forintomat megfizettetem az öreg Avarffyval… Ha lenyeli is minden pénzét, én viviszekciót csinálok rajta és kiveszem belőle… Előbb azonban feleségül kell vennem Pálmát… Holnap meglesz az eljegyzés, két hét múlva a lakodalom… Most már nem tréfálunk többet…

A kedvező véletlen úgy akarta, hogy az eljegyzés még az este végbemenjen. Huszt kissé korábban ment estebédhez és a kis szalonban egyedül találta a leányt.

– Pesten járt? – kérdezte Pálma, miközben kezet nyújtott neki.

– Ott.

– Rossz híreket vett talán?

– Annyiban rosszak, hogy Londonba kell utaznom, sőt talán Amerikába is.

A leány meghökkenve tekintett reá.

– És mikor akar elutazni?

– Egy-két héten belül.

– És meddig akar odamaradni?

– Bizonytalan időig. Nem tőlem függ.

Pálma a mellére hajtotta a fejét. Ha akarta volna, akkor se tudta volna leplezni nagy levertségét. Most már mindennek vége.

Az amerikai hozzálépett, megfogta a kezét és szelid hangon mondotta:

– Szeretném, Pálma, ha maga velem jöhetne.

A leány arca egyszerre vérvörös lett. A szeme tüzelt.

– Én… magával?

– Mint a feleségem. Lehetséges?

– Hogy lehetséges-e? Édes barátom, hiszen én egyebet se kívánok!

Többet nem beszéltek erről, mert bejött az öreg meg Zsezse. Az estebédet mélységes csendben költötték el. Zsezse azonban valami gyanút foghatott, mert figyelmesen vizsgálgatta hol a sógornője, hol az amerikai arcát. Asztalbontásnál azonban Pálma nem bírt tovább magával.

– Apa, ujságot mondok. A yankee megkérte a kezemet és én igent mondtam.

Az öregnek beszélt, de Zsezsére tekintett.

Avarffy úgy érezte, hogy neki most valami szép és lehetőleg megható dolgot kellene mondania. De mivel az ő ékesszólása csak a honszerelemre volt berendezkedve, nem is jutott eszébe semmi, ami a helyzethez illett volna. Csak dörzsölte a kezét, nevetett és azt mondta: – No, ez nagy meglepetés! – Zsezsének pedig – csak azért is! – egyszerre széles jókedve lett. Azt mondta: Pezsgőt! Pezsgőt! – Avarffy Sándor pincéjében azonban nem tartottak ilyenféle italt.

– Hallom, – mondotta később az amerikainak Avarffy, – hallom, hogy jól megkoppasztottak abban a fránya bankban?

– Potomság, – nyugtatta meg Huszt. – Nem is az az egypár garas bosszant, amit elemeltek tőlem, hanem a tulajdon ügyetlenségem. Azért eshetett meg velem, mert nem ismertem eléggé a nyomorúságos magyar viszonyokat.

Husztnak egyébként nemcsak fájt vagyonának elvesztése, de nagy erkölcsi fölháborodást is okozott neki. Ő az amerikaivá lett észjárásával igen jól megértette azt, hogy egyik ember alkalomadtán kifosztja a másikat. A kifosztás műveletének vannak azonban kötelező előföltételei és formaságai. Én példának okáért a vasúti kocsiban pisztolyt tarthatok az útitársaim orra alá és azt mondhatom nekik: Hölgyeim és uraim, kérem a pénztárcájukat! – Ekkor oly üzleti vállalkozásba megyek bele, amelyen szépen nyerhetek, de el is veszíthetek mindent. Mert akadhat az útitársak között olyan is, aki a tárcája helyett ugyancsak a pisztolyát húzza ki és fejbelő. Az is megeshetik, hogy utólag még elcsípnek és meglincselnek. Kifoszthatom embertársaimat úgy is, hogy aranyércet találok Oregonban és részvénytársaságot alapítok. Aki egy esztendő alatt húszezer dollárt akar nyerni ezren, az el lehet reá készülve, hogy otthagyja az ingét. Bank létemre azonban semmi körülmények közt sem tehetem meg azt, hogy ellopjam valakinek a csekkszámláját. Ez olyan hitványság, mintha a kincstár kiürítené a pénzesleveleket, melyeket postára adnak. Vagy mintha az orvos elvágná a narkózisban levő beteg torkát. Nemcsak hitványság, de páratlan ostobaság is. Mindenkinek azt kell tennie, amiből él. Az utonálló és a spekuláns a rablásból él. A bank, a posta és a doktor azonban a becsületességéből él.

Ilyen gondolatokkal emésztette magát az amerikai. Azonban a csapás, amely érte, inkább fölvillanyozta, mint megtörte, mert az ő életfölfogása szilárd erkölcsi alapon nyugodott. Ő ismerte magát és tudta, hogy az Avarffy-család, ha leül vele hamisan kártyázni, végül is bele fog bukni a játékba.

Egyelőre arra szorítkozott, hogy mosolyogva beszélt a potomságról, amelyet Guidó bankjában elvesztett, amellett elbüvölő szeretetreméltósággal bánt jövendőbeli apósával és nagyon siettette a lakodalmat. Neki üzleti ügyekben sürgősen Angliába és Amerikába kell mennie és szeretné, ha Pálma vele utazhatna. Ez lesz az ő nászútjuk. Az öreg úrnak tetszett a sietség. Legalább minden költséges parádé nélkül esnek túl az esküvőn. Meg is tette a lépéseket, hogy megkapja a szükséges diszpenzációkat.

Pálma igen boldog menyasszony volt. Boldogságát fokozta Zsezse állandó rosszkedve, amelyet a fiatal asszony már titkolni se tudott. Nászajándékul az amerikai egy ezerkétszáz tonnás gőzyachtot ajándékozott a mátkájának. A yacht, melynek Butterfly volt a neve, jelenleg a san-franciskói kikötőben vesztegelt, de Huszt távirati parancsot küldött a kapitányának, hogy a Horn-fok megkerülésével siessen haladéktalanul Nizzába.

X.

A napokban történt, hogy Lándory Lenke grófnő, aki egy templomszőnyegen dolgozott, kifogyott a sárga himzőpamutból. Kelemenffy báró lovagiasan fölajánlotta, hogy átlovagol Husztegyházára és hoz a Rosenberg boltjából. Be is váltotta ígéretét. Szerencsétlenségére azonban Rosenberg nemcsak himzőpamutot, hanem borovicskát is árult, amely italt a báró igen nagyon kedvelte. Ennek az lett a következménye, hogy Kelemenffy, mikor újból nyeregbe akart szállani, hirtelen és szó nélkül lefordult a csodálkozó táltos jobbik oldalán. Egy ócska batár közeledett éppen a posta felől; a batárban Lándoryék kulcsárnője ült, néhány csomag és egy fikusztő társaságában. A kötelességtudó kulcsárnő megállíttatta a batárt, fölrakatta a bárót, a paripáját meg odaköttette a saroglyához, azután megindult Lándorfalva felé. Kelemenffy, aki még részeg állapotában is békés hajlamu úr volt, annyit mondott csak, hogy: sem nem semmi baj nincs! Később fogai közé vette a szipkáját és rá akart gyújtani. Vagy harminc gyújtót égetett el, – a szipka, melybe elfelejtett szivart tenni, sehogy sem akart füstölni, – azután kidobta a kocsiból a szipkát is, a tüzelő szerszámát is és megint azt mondta: semmi baj nincs sem nem!

Mikor a batár elhaladt az Avarffy-kastély kertje mellett, a báró szeme megakadt egy fehér flanell-ruhás férfin, aki éppen egy vizslát tanított apportirozni. Kelemenffy ekkor kalapjával hátba ütötte a kocsist, hogy álljon meg és az örömtől sugárzó arccal kiabálni kezdett: Fránci! Fránci!

A yankee megismerte a bárót és mosolyogva lépett a kocsihoz. Akkor látta csak meg az öregasszonyt.

– Fránci, – mondá a báró, – itt van az édesanyád!

Majd az asszonyhoz fordult:

– Látja, ez a Fráncija!

A kulcsárnő mereven nézte az amerikait, majd elsikoltotta magát:

– Jézus Mária, Fránci, hát igazán te vagy?!

Huszt a szemébe nyomta monokliját és nyugodt fölénnyel válaszolt:

– Édes asszonyság, én nagyon szeretném, ha ilyen kedves és derék anyám volna, de sajnos, az én édesanyám régen nem él már. Hanem jó lesz, ha ügyel a báróra, mert ki fog fordulni a kocsiból…

Huszt, akit láthatólag nem érdekelt tovább a dolog, elfordult és a kutyájának füttyentett.

– Brit such Apport!

A batár tovább döcögött. Az asszonyság egy szót se beszélt többet. A báró azonban úgy elérzékenyedett, hogy megeredtek a könnyei.

– Fránci nem akar ránk ismerni! – mondta. – Ő nem szeret minket!

Otthon, Lándorfalván, valahogyan szóba került a dolog. Az öreg gróf, aki két héttel azelőtt még hozzá akarta adni a leányát az amerikaihoz, most diadalmasan a homlokára ütött. – Ugy-e mondtam?

Aztán szigoru vallatás alá vette a kulcsárnőt. A szegény asszony nagyon meg volt rémülve. Azt mondta, hogy neki tényleg van egy fia, aki évekkel ezelőtt Amerikába szökött és aki olyanféle ember, mint a husztegyházai nagyságos úr, de erről ő igazán nem tehet.

– Ő az! – mondta ellentmondást nem tűrő határozottsággal a kegyelmes úr. – Nekem első pillanattól fogva gyanús volt a fráter… Tagadhatatlan, hogy komornyik-pofája van…

Azzal leült és hosszu levelet írt a budapesti német főkonzulnak, aki annak idején bemutatta neki Husztot. Közölte a főkonzullal gyanúokait és arra kérte, hogy érdeklődjék Huszt amerikai múltja után, ha már bevezette a klubba… És mivel benne volt az levélírásban, írt az öreg Avarffynak is. A gróf szinte remegett a vágytól, hogy leleplezze a nyomorultat, aki nem akarta elvenni Lenke ő méltóságát.

Sándor úr, alig, hogy megkapta szomszédja levelét, lesietett a yankee szobájába.

– Minden jól megy! – mondta sugárzó arccal. – Egypár nap mulva megjön a diszpenzáció és akkor hamarosan lakzit csapunk… Kérdés azonban, hogy rendben vannak-e a te írásaid is? Mert azok nélkül nem esketnek össze.

Huszt egy pillantást vetett csak Avarffy arcára és rögtön tudta, hogy az öreg valami gyanút fogott. A böröndjéből elővette acélkazettáját és kinyitotta.

– Tessék!

Az írásai ideális rendben voltak. Soha még amerikai embernek annyi igazoló okmánya nem volt, mint neki. Ezen nem szabad csodálkoznunk, hiszen ismerjük kalligrafikus tehetségét.

Mialatt az öreg úr ártatlan arccal lapozgatott a jövendőbeli veje papirjaiban, Huszt egy vastag kéziratcsomót vett ki a szekrénykéből.

– Van itt még valami, ami érdekelni fog! Az édesapám emlékiratai, amelyeket halála előtt nekem mondott tollba…

Avarffy pápaszeme lecsúszott az orra hegyéig, a tüskés szemöldöke pedig felszaladt a homlok közepéig. Hirtelen letette kezéből az írásokat és a kézirat után nyúlt. Lapozni kezdett benne és mivel észrevette, hogy az egyes fejezetek évszámokkal vannak megjelölve, megkereste az ezernyolcszáznegyvenkilencedik évet. Húsz sort olvasott és ekkor ibolyaszínü lett a rézvörös arca. Huszt mosolyogva kivette kezéből a könyvet és visszatette a kazettába.

– Fölösleges, – mondta, – hogy fölizgasd magadat ezzel az olvasmánnyal… Én ismerem az emlékirat minden sorát, de nem vettem magamnak annyi fáradságot, hogy meggyőződjem, igaz-e, nem-e, amit az öregem elmondott… És mivel néhány nap mulva már az apósom leszesz, alkalmasint nem is fogok magamnak soha annyi fáradságot venni…

Avarffy válasza így hangzott:

– Jövő héten megtartjuk az esküvőt.

Mikor elhagyta a szobát, a kis ércszekrényre szakasztott olyan pillantást vetett, a minővel nemrégiben Huszt szemlélte a Báthory Erzsébet gyöngyékszerét rejtő vasládát.

A yankee hirtelen elhatározta, hogy a délutáni vonattal Budapestre utazik. Azt mondta, hogy dolga van az amerikai főkonzullal. A valóságban azonban csak tisztába akart jönni a helyzetével. Avarffy viselkedéséből azt következtette, hogy valahonnan valami veszedelem fenyegeti. Nem volt az az ember, aki meglepeti magát az eseményekkel, inkább szembeszállt velük. Meg kellett tudnia, hogy vélekedik róla a főkonzul. Amíg az kitart mellette, addig bátran szembeszállhat vésszel, zivatarral. Ha azonban a főkonzul netán híreket kapott volna hazulról, – akkor, nos, akkor ki kell valamit eszelni.

Budapestre érkezvén, első útja a klubnak szólt. A dohányzóban több úr társaságában ott találta a német főkonzult, aki valaha bevezette ide. A német egy meglepett pillantással mérte végig Husztot, majd elfordította fejét.

– Ő is tud már valamit! – konstatálta az amerikai.

Azzal elővette legegyügyűbb yankee-arcát és a főkonzulhoz lépett.

– Jó napot, kedves gróf!

A német valamit dünnyögött és zsebretette a két kezét.

– Ön talán rosszul van, sir? – kérdezte Huszt, miközben föltette monokliját.

A német gróf volt és (ami az ő szemében még több volt) tartalékos tiszt.

– Nem vagyok rosszul, – mondta, – de egy órával ezelőtt nagyon különös híreket hallottam önről.

– Lesz szíves közölni velem a híreit? Engem érdekel a dolog.

– Az amerikai főkonzul-kollégám értesítést vett hazulról, hogy a metodista egyház szobrot készül állítani az ön édes atyjának, a híres konzerv-Hudsonnak.

– És ennek talán fáj, hogy a metodisták nem önnek állítanak szobrot?

– Másról van itt szó, sir. A metodisták azért állítanak szobrot a boldogult Hudson úrnak, mert kitagadta minden rokonát és összes vagyonát nekik hagyta. Ön tehát nem örökölhetett a konzerv-Hudson után egy centet sem.

– És Németországban, ugyebár, nem fognak kezet olyan emberrel, akinek apja hitközségeknek ajándékozza vagyonát?

– Németországban nem fognak kezet olyan emberrel, aki hamis nevet visel. Hallottam, hogy a konzerv-Hudsonak sohasem volt gyermeke.

– Ezt is az amerikai kollégájától hallotta?

– Tőle! Ha többet akar tudni, akkor forduljon egyenesen hozzá.

Huszt kiegyenesedett.

– Nem fogok vele szóba állani, de tudomására hozom a gróf úrnak, hogy el fogom csapatni amerikai kollégáját. Ön mosolyog? Várjon néhány napig. Az éjjel felutazom Bécsbe és kérdést intézek a nagykövetünkhöz, aki egyébként személyes jóbarátom, vajjon az Unió azért fizeti-e hivatalnokait, hogy azok ostoba és gonosz pletykákat terjesszenek a védelmükbe ajánlott amerikai polgárokról…

– Azt megteheti, – válaszolt fagyosan a német gróf.

– De önön is elégtételt fogok magamnak venni, gróf úr! Nem olyat, minőt ön gondolja. Bécsből Berlinbe utazom, a dolog megéri nekem a kis fáradtságot, és meglátogatom az ön császárát, aki egyízben már kitüntetett azzal, hogy meghítt ebédre. A császár úrhoz is lesz egy kérdésem.

A telivér yankeenak szédítő magasságban trónoló önérzete csengett ki Huszt hangjából.

A gróf kissé meghökkent. Ő ismeri a császárt és tudja, hogy az különös előszeretettel viselkedik az amerikaiak iránt. Egy óceánontúli konzerv-báró könnyebben beférkőzhetik a dolgozószobájába, mint egy brandenburgi gróf. Ha az amerikai főkonzul értesülése véletlenül téves volna? Ebből rettenetes izetlenség kerekedhetik. A császár nem érti a tréfát…

– Mr. Huszt, – mondta a gróf, – én azt hiszem, hogy mi mind a ketten ok nélkül izgulunk. Az én amerikai kollégám maga bevallotta nekem, hogy eddig csak magánértesüléseket vett önről. Sacramentoban van egy nővére, az írt neki. Önnek talán igaza van, de ha úgy vélekedik, hogy egy diplomatának nem szabad ilyenféle ellenőrizhetetlen híreknek túlságos fontosságot tulajdonítania. Bár másrészről tagadhatatlan, hogy a bizalmatlanság bizonyos fokig hivatalos kötelessége a diplomatának. Én egyébként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megnyugtathatom önt. Holnap kell Hamburgba érkeznie a new-yorki postahajónak és három nap mulva már megkapja az amerikai főkonzul hivatalos értesüléseit, amelyeket kormányától kért. Bizonyosra veszem, hogy az értesüléseik önre nézve kedvezők lesznek és ismerve amerikai kollégámat, meg vagyok győződve, hogy ő a maga jószántából fog önnek elégtételt adni. Ami engem illet, semmi sem akadályoz abban, hogy már most is kijelentsem, hogy én önt kifogástalan gentlemannak tartom.

A gróf ezt olyan loyális arccal mondta, aminő csak egy porosz királyi tartalékos tiszttől telik. Huszt azonban nem tudott neki megbocsátani. Most már ő tette zsebre a két kezét, miközben hátat fordított a főkonzulnak és elhagyta a termet.