Part 9

– Olvasom, hogy neked gratulálni lehet, – szólott Guidóhoz az öreg úr.

– Nekem?

– A lapok azt írják, hogy négyszázezer forintot nyertél kártyán.

Guidó dühösen fölkacagott.

– Legfőbb ideje, hogy behozzák a botbüntetést az ujságírók számára. Négyszáz forintot vesztettem pókeren és a nyavalyások azt írják, hogy ezer annyit nyertem. Se éjjelem, se nappalom azóta a hitelezőimtől.

– Igy is gratulálok neked, hogy van veszteni való négyszáz forintod, – elméskedett az öreg.

E pillanatban Pálma lépett be. Egy nagyon fantasztikus és kissé asszonyos pongyola volt rajta. Hidegen bólintott a grófnő felé, akit ő sem állhatott ki, Guidónénak pedig azt mondta, hogy: szervusz. Egy névjegyet tett az asztalra.

– Ezt Mihály hozta. Ez az úr künn van a folyosón és beszélni akar apával.

Az öreg megnézte a névjegyet.

– Ez az úr menjen a pokolba. Én nem veszek gazdasági gépeket.

– Gépügynök? – kérdezte Pálma.

Most nézte csak meg a névjegyet: _Frank Huszt-Hudson_.

Mihály, egy kiéhezett öreg cseléd, aki valami érthetetlen okból ragaszkodott Avarffyékhoz, belépett.

– Kérem, az az úr odakünn azt mondja, hogy levelet hozott Lándory gróf őnagyméltóságától…

– Akkor jőjjön be.

Guidóné elpirult, Pálma arca pedig elfehéredett, midőn belépett az, akire éppen gondoltak: az ő vasuti milliárdosuk.

A milliárdos remekbe szabott fekete kabátot viselt és ragyogó köcsögkalapot tartott a hártyavékonyságu, fehér keztyűbe bujtatott kezében. A bal szemében keretnélküli monokli csillogott.

– Avarffy Sándor úr?! – kérdezte.

– Én vagyok, – jelentkezett az öreg.

Az amerikai disztingváltan közömbös arcán széles mosoly futott végig. Kivette szeméből a monokliját, megtörülte a kendőjével, azután odalépett Sándor úrhoz, szó nélkül megölelte és jobbról-balról megcsókolta. Az öreg úr erre kimondhatatlan furcsa arcot vágott.

– Jó napot, Sándor bácsi! – mondotta Huszt.

– Mi az? Mi tetszik?

Az amerikai meghatottan mosolygott körbe.

– Frank Huszt-Hudson vagyok, a konzerv-Hudson fia.

– Mi közöm nekem a konzerv-Hudsonhoz? – csodálkozott az öreg.

– A konzerv-Hudson huszti Avarffy Ferenc volt. A mult hónapban halt meg. Ő küldött, hogy látogassam meg magyarországi rokonaimat.

Avarffy Sándor visszahanyatlott a székére. A két fia egyenesen állott, mint a cövek és kidülledt szemmel nézte az amerikait. Ha látni és hallani lehetne a gondolatokat, akkor rémült sirálycsapatként kergetőztek volna a szoba padmalya alatt.

Az elzüllött Avarffy Ferencnek fia van… A fiu megjött Amerikából… Egy nagy, erős, szemtelen kamasz… Vissza fogja követelni apja vagyonát, itt fog élni a nyakunkon, pénzt fog kérni, pörrel fog fenyegetőzni, botrányt fog csapni… Kapni ugyan nem fog kapni egy árva fillért sem, – ez a gránitszilárdságu bizonyosság azonnal kibukkant az első rémület káoszából, – de a lapok, hej a lapok!

Az öreg úr volt az első, aki lélegzethez és szóhoz jutott. Az imént úgy összelapult a meglepetés súlya alatt, mint a palacsinta-kalap; de most fölpattant, kiegyenesedett és dühbe jött.

– Miféle ízetlen tréfa ez?! Azt hiszi az úr, Huszton vagy Hudson úr, hogy engem be lehet csapni? Semmi közöm az apjához, sem az apja fiához! Ha százszor be tudja bizonyítani, hogy Avarffy Ferenc fia, én akkor sem ismerem az urat! Volt nekem egy testvérem, – egy léha, pazarló ember, – levettem róla a kezemet és nem akarok tudni sem róla, sem semmi ijáról-fijáról… Most menjen az úr, mert policájt hivatok!

Az amerikai nyugodt arccal hallgatta végig az öreget. Nem ijedt meg, de haragos sem lett, inkább valami férfias meghatottság tükröződött vissza a vonásain. Azután Pálmához fordult és csodálatos puha hangon mondotta:

– Igy kell hát viszontlátnom szegény jó nagybátyámat? Óh, ha sejtettem volna, hogy az egészsége ilyen szomoru állapotban van, akkor nem izgattam volna föl…

Láthatólag gyöngeelméjűnek tartotta Sándor urat.

– De édesapa, talán megnézné a kegyelmes úr levelét, – szólott Pálma oly szerény hangon, amely sehogysem illett gőgös arcához.

Guidó fölvette a levelet az asztalról, hová az amerikai tette, fölbontotta és átfutotta.

– A kegyelmes azt írja, hogy a német gróf mutatta be neki ezt az urat, és hogy ennek az úrnak kitünő ajánlatai vannak az amerikai külügyi hivataltól.

Megint fülledt csöndesség támadt a szobában. A gondolatsirályok megint szálldosni kezdtek. Most már így víjogtak:

– Ez tehát nem amolyan ágrólszakadt, akit el lehet toloncoltatni a rendőrséggel… Pártfogói, nagyúri barátjai vannak… Baj, nagy baj, de kapni azért nem fog egy megveszekedett garast sem…

Az amerikai szakította meg elsőnek a csendet. Kissé meghajtotta magát, az angolszászok esetlen, de előkelő férfiasságával, majd így szólott:

– Úgy látom, hogy nem kellett volna idejönnöm. De én csak azért jöttem, mert édesapám parancsolta meg halálos ágyán. Azt mondotta: „Keresd föl Sándor öcsémet, ha még él, vagy keresd föl gyermekeit, ha maradtak utána és mondd meg nekik, hogy Ferenc bátyjuk megbocsát nekik.“ Én nem tudom, hogy volt-e édesapámnak valami megbocsátani valója, – mert ő sohasem beszélt velem ilyenekről, – én csak megteszem azt, amit meghagyott nekem. És még valamit mondott nekem édesapám. Azt mondotta: „Én neked hatvan millió dollárt hagyok fiam. Ez elég arra, hogy segíts európai rokonaidon, ha netán szükséget szenvednének.“

Hatvan millió dollár… Százötven millió forint… Háromszáz millió korona… Éppen ötven millióval több a negyed milliárdnál – pedig ötven millió is sok pénz… Rettenetesen sok pénz… Szemérmetlenül sok…

Most lett csak igazán csönd a szobában. Nagy távolságból mintha ünnepi harangkongás és orgonazúgás hallatszott volna. A szemétdombon aranyszemecskét keresgélő baromfi egyszer abbahagyta a kaparászást, midőn egy óriási aranyhegy emelkedett föl a szemük előtt…

Akadt az Avarffy-családban egy érzelmes szívü férfi, aki nem tűrhette tovább az öreg úr zsarnokságát és nyíltan a rokonszenves idegen pártjára állott. E férfi Guidó úr volt. Odalépett Huszt elé és így szólt hozzá:

– Eddig hallgatásra kényszerített a fiúi tisztelet, de most beszélnem kell! Nyiltan kimondom, hogy nem értek egyet édesapámmal. Én fölismerem önben a kedves rokont és ha mindenki megtagadja, énreám számíthat. Szervusz!

Azzal megrázta az amerikai kezét.

Imre úr, aki lassubb fejgondolkozásu férfi volt, egy pillantást váltott a grófnővel, azután ugyancsak odalépett Huszthoz és némán, de igen ünnepélyesen megrázta jobbját.

Az amerikai egy pillantást vetett az öregre és ekkor észrevette, hogy annak arca eltorzult, mint a pityergő gyereké. Sándor úr siránkozó hangon mondotta:

– Ihol ni, most mind elfordulnak tőlem és úgy bánnak velem, magammal tehetetlen emberrel, mintha én loptam volna el a Szent István palástját… Pedig én mindig nagyon szerettem szegény jó Ferenc bátyámat és sohasem bántottam meg egy szóval sem… De valami ellenségem megrágalmazott előtte és ő nem akart rólam többet tudni és visszaküldte a pénzt is, amit utána menesztettem… Énnekem pedig – mi tagadás benne – nagyon érzékeny szívem van… Ha azonban szegény jó bátyám szeretettel emlékezett meg rólam a halálos ágyán és ha elküldi hozzám a fiát, akkor kőszívűnek kellene lennem…

Az öreg úr nem fejezhette be a mondatát, mert fuldokló zokogás vett rajta erőt. A fiai borzongva néztek reá. Szivettépő hatással lehetett Sándor úrra az amerikai aranyhegy, ha sírni tudott, ő, aki még az Istenben boldogult felesége temetését is hűvös nyugalommal nézte végig.

Az öreg azután fölkelt, odalépett Huszthoz, sokáig a szemébe nézett, majd így szólott:

– Igen, igen, te Avarffy Ferenc fia vagy! Negyvennyolcban, amikor együtt vonultunk Klapka táborába, szakasztott ilyen volt, mint te most!

Azzal két kezét gyöngéden rátette Huszt simára fésült fejére, mintha meg akarná áldani. Az amerikain meglátszott, hogy furcsának találja az érzelgős bőbeszédűséget, de azért jóizléssel viselte el kényes helyzetét.

Később leültették és Sándor úr az ő szegény jó Ferenc bátyja után kérdezősködött. Huszt pompásan megállotta helyét a keresztkérdések záporában. Az Avarffy-rokonság labirintusában járatosabb volt, mint teszem Guidó úr. Pálma egy miniatür-képet hozott elő, amely egy fiatal honvédtisztet ábrázolt.

– Itt van az édesapja arcképe. Ön semmit sem hasonlít hozzá.

Guidóné egy röpke pillantást vetett az arcképre és egy igen hosszut az amerikaira.

– Nem hasonlít, de az nem baj, sőt ellenkezőleg, – mondotta. És elpirult a haja tövéig.

IV.

Aznap este, amikor Huszt éppen kilépett a fogadója kapuján, egy gummikerekes kocsi állott meg a gyalogjáró mellett. A kocsiban Guidó úr ült a feleségével és a hugával. A hölgyek kicsipték magukat és igen csinosak voltak.

– Halló, yankee, hozzád jöttünk! – kedélyeskedett Guidó. – Megszöktünk a budai bagolyvárból és ha nincs jobb dolgod, veled töltjük az estét.

Az amerikai azt mondotta, hogy nagy kitüntetésnek veszi őnagyságáék látogatását.

– No, csak nem nagyságolod a kuzinjaidat? – támadt rá Guidó úr. – Nálunk az a regula, hogy a jó rokonok tegeződjenek.

Együtt vacsoráztak és a mulatságuk eltartott éjfélig. Még az éjjel furcsa és botrányos kalandja volt Husztnak a kaszinóban, ahová Guidóval ketten elmentek, miután hazaszállították hölgyeiket. Az amerikai éppen Lándory gróffal és a német főkonzullal beszélgetett, amikor egyszerre a vállára ütött egy szőke, hórihorgas úriember.

– Fránci, – mondotta a szőke ember, – hát te mit csinálsz itt?

Az amerikai egy csodálkozó pillantást vetett két úri barátjára, mintha azt akarná mondani: Kérem, nemzeti szokás ez itt? – majd nyugodtan szólott a hosszu emberhez:

– Nem ismerem önt, sir!

A másik azonban tovább kellemetlenkedett.

– Ugyan, ugyan! Hiszen te a nagynéném komornájának a fia vagy… Az apád meg szakács volt a nagybátyám házában…

– Részeg a gentleman? – kérdezte Huszt.

A grófi főkonzul arca elfehéredett a fölindulástól.

– Ez mégis hallatlan! Az ember azt hihetné, hogy ilyen előkelő helyre elhozhat egy disztingvált idegent…

A többit az óvatos diplomata már elharapta. Ami bennerekedt, az alkalmasint tömör, de éles kritikája volt a magyar társadalmi viszonyoknak.

Az öreg Lándory gróf pedig, aki rokona volt a kötekedő ifjúnak, erélyesen ráripakodott:

– Eredj és aludd ki magadat! Tökrészeg vagy!

A hórihorgas szőke ifju Kelemenffy báró volt. Évekkel ezelőtt, ha E. gróf kastélyában töltötte a vakációt, Huszt-Hudson mint groom forgolódott körülötte. Igaz azonban, hogy a báró, amikor megszólította az amerikait, tényleg annyira részeg volt, hogy alig tudott állani a lábán.

Huszt nem törődött többet a kalandjával, hanem angolszász flegmájába burkolódzva szívta szivarját, Guidó úr azonban, aki éppen végszóra jelent meg a kártyaszoba ajtajában, lovagias lelkének egész hevével tette a magáévá kuzénjának ügyét. Tíz perc alatt sikerült is dühbe hoznia az egész klubbot. Hogy ez a Kelemenffy lehetetlen ember. Részeges, mint egy tót napszámos, ripők modoru és – ami legsúlyosabban esett latba – fűnek-fának adósa. Ha volna a klubban két garas ára önérzet, akkor – báró ide, báró oda – kurtán kilöknék. Kelemenffynek időközben nekiestek a barátai és annyi gorombaságot vágtak a fejéhez, hogy a részeg báró végül már azt sem tudta, hogy fiú-e vagy leány. Rávették, hogy kérjen bocsánatot az amerikaitól. Meg is tette. Mialatt elhebegte mondókáját, a szürke, nagy halszeme kétségbeesetten kereste Huszt tekintetét, mintha azt akarná mondani: Fránci, kérlek, valld be, hogy te vagy a szakács fia!

Guidó úr később odatelepedett Huszt mellé.

– A dolog el van intézve. Ez a fráter jó ideig nem fogja magát mutatni a klubban. Szó ami szó, barátom, mi félig barbárok vagyunk… de azért reménylem, hogy ilyen apró izetlenkedések nem útáltatják meg veled társaságunkat…

Huszt azt mondotta, hogy nem érdemes több szót vesztegetni a semmiségre. Guidó úr vissza akart menni a kártyaszobába, de azután hirtelen a homlokára koppintott és könnyed mosollyal szólott az amerikaihoz:

– Igaz… nem adhatnál nekem holnap ötezer forintot?

– Akár rögtön is!

Huszt kivette zsebéből a csekk-könyvét, kitöltött egy lapot és odaadta Guidónak. A kuzén zsebretette a papirt, miközben a szíve valósággal megmámorosodott a rokoni szeretettől.

– Azt a Kelemenffyt mégis ki kellene dobni a klubból! – mormogta magában.

V.

Az amerikai mindennapos vendége lett a budai palotának. Ha egyszer véletlenül elmaradt, akkor biztosan elment érte Guidó. Az egész Avarffy-család igen megszerette, de leginkább a család feje, az öreg Sándor úr.

– Egész ember! – mondotta. – Meg tudott élni az apja nélkül is.

Ez persze a két Avarffy-fiúnak szólt, ennek az élhetetlen két embernek, akik siheder-koruk óta egyebet sem tettek, mit ébren-alva furfangos terveket szőttek, hogyan törhetnének be az édesapjuk jólzáró pénzesszekrényébe.

Hamarosan beköszöntött a szép idő és az öreg úr ekkor kijelentette, hogy nem birja tovább a városi életet és kimegy lakni a huszti kastélyába. Husztnak meg kellett igérnie, hogy vendége lesz. Az öreg úr ekkor elérkezettnek látta a pillanatot, hogy némi betekintést engedjen neki egy kedves tervébe, amely néhány nap óta sokat foglalkoztatta.

– Huszt körül sok a közbirtokossági erdő… Azokat most olcsó pénzen mind meg lehetne venni… Egy okos ember, aki tud beszélni a paraszt nyelvén, néhány millióval úrrá lehetne az egész vármegye fölött… Vasutat kellene azután építeni a hegyekbe és akkor ugyancsak szépen fiadzana a pénz…

Az amerikai nem vette magára a dolgot.

– Nem volna kedved az üzlethez? – kérdezte félvállról az öreg.

– Nem értek az ilyen üzlethez…

Most egyszerre megnyiltak az öreg úr bőbeszédűségének zsilipjei. Nem is szükséges, hogy kedves öccse kezébe vegye a dolog végét. Elég, ha társául szegődik Avarffynak, esetleg csöndes társává. Ő maga, aki megvénült a parasztmunkában, mindent eligazítana…

– Be akar csapni! – mondotta magában Huszt. Majd hangosan szólt: – Nem tudom okos dolgot művelnék-e, ha a vagyonom egy részét lekötném olyan országban, ahol egyelőre csak vendég vagyok…

Pálma őnagysága az este pénzt kért az öregtől, valami divatszámla kifizetésére. Egyébként ő volt az egyetlen tagja Avarffy háznépének, aki néhanapján hozzá tudott férkőzni az öreg úr rozsdás záru erszényéhez. Erkölcsi leckéztetés nélkül persze sohasem ment a dolog.

– Már megint pénz? Azt hiszem, te most már abban a korban vagy, hogy nem apáddal, hanem uraddal illenék megfizettetni a puccodat.

Erre az volt a Pálma rendes válasza:

– Ki az ördög mer engem feleségül venni, amikor ország-világ tudja, hogy édesapám tisztességes kelengyét se fog nekem venni.

Valahányszor idáig jutottak, az apa vagy fizetett, vagy nem fizetett, de mindenesetre elhallgatott. Mert elve ellenére volt, hogy a kelengyére vonatkozólag vérmes reményeket ébresszen föl leánya szívében.

Ezúttal azonban nem hallgatott az öreg. Egy merész fordulattal nekitámadt Pálmának:

– Hogy máig is pártában vagy még, annak nem az én takarékosságom, hanem a te élhetetlenséged az oka. Miféle emberekkel barátkozol te? Nagyzoló mágnásokkal, eladósodott képviselőkkel és széllel bélelt katonatisztekkel. Ha eszed volna, akkor találhatnál valami komoly embert, aki nem a pénzedet nézi, hanem téged szeret…

Pálma keskeny ajka szélén könnyü mosoly jelent meg.

– Mit ért, édesapám, komoly ember alatt?

– Hát olyat, akinek magának is elég a pénze…

A leány most már gúnyosan mosolygott. Ni, az öreg úr nagy furfangosan olyan útra akarja őt terelni, amelyen ő már hetek óta dobogó szívvel és visszafojtott lélegzettel sompolyog előre.

– A komoly emberek is szívesen látják ám a párisi kalapokat és a selyemharisnyákat, – jegyezte meg.

– Mennyi pénz kell? – kérdezte kurtán Avarffy.

– Most csak háromszáz korona.

Az öreg kinyitotta a pénzszekrényét és jó ideig elgondolkozva simogatta a patriárka-szakállát. Azután egyszerre három ezresbankót adott a leányának.

– Ne, vegyél magadnak párisi kalapot meg selyemharisnyát.

Pálmát szinte megrémítette az édesapja bőkezűsége. Ez már komoly dolog volt.

Guidóné, amikor meghallotta, hogy az öreg Husztra akar menni, kereken kijelentette, hogy a tavaszi éved vége előtt ő bizony senki kedvéért nem megy el faluzni. Másnap azonban hirtelen megváltoztatta szándékát. Azt mondta, hogy egész éjszaka ideges főfájása volt és hogy nem birja tovább a városi zajt és port. Persze, ő is hírét vette már, hogy az amerikai ott lesz a huszti kastélyban.

Pálmát megijesztette és fölbosszantotta szép sógornőjének pálfordulása. Ők ketten oly jóbarátságban éltek egyébként, valahányszor azonban valamirevaló férfival ismerkedtek meg, rendszerint meghidegült köztük a viszony. Pálma úgy találta, hogy sógornője olykor – merő játékos vadászszenvedélyből – megzavarja az ő legkomolyabb kombinációit. Derék asszonyka egyébként, de annyi lelkiereje sohasem volt, hogy ne kacérkodjék Pálma udvarlóival. Neki valahogyan, talán a tüzes szeme, a mozgékonysága, és a kecses fölületessége révén, az a híre kerekedett, hogy forróvérü asszony és való igaz, hogy az ő jelenléte nem vált előnyére a fagyos viselkedésü, de éppen nem fagyos vérmérsékletü leánynak.

Pálma, mondom, megszeppent, de azért nem vesztette el a szívét. Tudta, hogy meg kell küzdeni a szép sógornővel, de azt is tudta, hogy le fogja győzni az ugrifüles asszonyt, ha nem sajnálja fegyvertárának élesebb fegyvereit. És ezúttal nem fog sajnálni semmit.

Mint lelkiismeretes krónikásnak, föl kell jegyeznem a tényt, hogy Avarffyék elutazásának előestéjén Imre úr, a főispán, meglátogatta az amerikait a fogadójában. Valahogyan megneszelte édesapjának erdővásárlási terveit és most kötelességének tartotta, hogy Huszt figyelmét egy hasonló, de mindenképpen reálisabb tervre irányozza. Felesége, a grófnő családjának volt Morvaországban egy birtoka, ahol első minőségü komló és kitünő cukorrépa termett. Ez a birtok csak névleg volt a grófi családé, mert minden göröngyére külön jelzálog-adósság jutott. A főispán, illetőleg felesége a grófnő, úgy vélekedett, hogy Huszt gyümölcsözően helyezhetné el tőkéinek egy részét, ha tisztázná a birtokot.

Huszt nyugodtan hallgatta végig a főispán előadását, de nem adott határozott választ. Azt mondta, hogy alkalmilag foglalkozni fog az üggyel.

VI.

A huszti kastély – ha szabad a kastély szót egy rideg, négyszögletü és kopárfalu kőhombárra alkalmazni – a déli homlokával beláthatatlan szántóföldekre nézett. E fekete göröngyü földek helyén volt valamikor a százezer vizimadártól hangos nagy nádas. Északon, néhány kilométernyire a kert mögött, erdős hegyek emelkedtek. Ott voltak a közbirtokossági erdőségek, amelyekre Avarffy Sándor foga fájt. A kastélyban hatalmas, de hiányosan és mindenféle ócska limlommal berendezett szobák sorakoztak egymás mellé. Az épület hosszán széles folyosó vonult végig. A fehérre meszelt folyosót valamikor nyolcszögletü vörös téglákkal rakták ki, amelyeket már az ötödik Avarffy-nemzetség lába koptatott. Ha valaki végigmet a folyosón, kongó visszhang támadt léptei nyomán.

Volt azonban a sivár vidéknek egy igen szép része: a kastély régi kertje. Az öreg Avarffy már negyven esztendővel ezelőtt elcsapta utolsó kertészét és azóta pompás vadon burjánzott az ingoványos fekete talajból. A kertet hosszu és széles hársfasor szelte át és a kétszázéves lombos faóriások közt csendes birkanyáj legelte ruganyos szmirna-szőnyeggé a gyöpöt. A fasoron túl levő ligetben embermagasságra nőtt meg a viruló gaz egy-egy kidőlt, korhadó fatörzs körül. Az eliszaposodott nagy tó fenekén ezerszámra termett a vizililiom, a lejtős partot pedig rikitó mezei virágok borították.

Az amerikai, aki a francia komornyikja kíséretében érkezett Husztra, a kertre nyíló földszintes sarokszobát kapta lakásul. Az első nap reggelét azzal töltötte, hogy Pálma társaságában bejárta a vidéket. A szép sógornőt, aki későn kelő asszony volt, csak ebédnél látta. Pálmára láthatólag igen jó hatással volt a vidéki levegő; egyszerűvé, kedvessé és közvetlenné tette. Ha éppen akart, tudott jó pajtás is lenni.

Amikor a nagy fasor végébe értek, a Huszt-patak zárta el útjokat. Odaát pompás fenyves sötétlett.

– Ha át tudnánk menni, mutatnék neked egy szép kis kolostor-romot, – mondta Pálma.

– Nincs itt a közelben híd?

– Két mérföldnyire sincs.

– Akkor hogyan megy át az ember?

– Leveti a cipőjét és átgázol a patakon.

– Átvihetlek, ha akarod, – mondta az amerikai.

– Köszönöm, nem játszom Pál és Virginiát.

Pálma leült egy kőre és szó nélkül levetette a cipőjét meg a harisnyát, azután átgázolt a tulsó partra. A lába tökéletesen szép volt, akár egy görög szoboré; ha nem ilyen lett volna, bizonyára nem mutogatta volna olyan könnyüszerrel, mert a szemérmetesség védőpajzsa tudvalevőleg a rútság. A tulsó oldalra érve, jó ideig a part mentén a puha homokban gázoltak. Azután fölvették a cipőjüket és hamarosan elérték a kis romot. Azon ugyan nem volt sok látnivaló. Az amerikai titokban azzal gyanusította hölgyét, hogy az nem is az ócska falakat, hanem a fiatal lábait akarta neki megmutatni. Huszt ügyesen megmászta az egyik bolthajtást.

– Vigyázz, leesel, – kiáltotta Pálma.

Huszt úr ekkor zsebretette a két kezét, fejjel a levegőbe vetette magát és egy tökéletes salto mortáléval talpraesett. A kalapja a fején volt, a monoklija pedig a szemében, amikor megállott Pálma előtt. A leány elsikoltotta magát, majd kacagva tapsolni kezdett.

– De hiszen te nagyszerü ember vagy! – kiáltotta.

– Semmiség! – szerénykedett Huszt. – A Washington-College-ban egyebeket is tanultunk.

– Példának okáért?

– A galoppozó ló nyergében fölállani. A villámhárítón a hatemeletes ház tetejére fölmászni.

(Az amerikai ezeket és hasonló dolgokat nem a főiskolában, hanem a Barnum-féle cirkuszban tanulta, ahol két éven át mint akrobata, majd mint Dummer Auguszt működött.)

Amikor estebédhez öltöztek, Huszt megborotváltatta magát a franciájával. A borotválkozás méla hangulatát rendesen arra szokta használni, hogy gondolkozzék. Újabban, amióta módjában volt, hogy mindennap megborotváltassa magát, jóval intenzivebb lelki életet is élt, mint annakelőtte. Ezúttal ilyenféle gondolatok fordultak meg a fejében.

– Ennek a leánynak igen szép lába van… Hogy nem ok nélkül irányította figyelmemet a lábára, az bizonyos… Ő sokkal eszesebb leány, semhogy komoly ok nélkül levesse a cipőjét és a harisnyáját… Pálma őnagysága tetszeni óhajt nekem és el akarja magát velem vétetni… Azt hiszem, meg fogom neki tenni ezt a szívességet… Határozottan előkelő megjelenésü leány és ha szörnyü módon rossz nevelési is, bizonyos jelekből azt merem következtetni, hogy egy gyöngéd, de erélyes kezü férj még jó útra vezethetné… Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy kitünő családból való és vagyonos… Az öreg többszörös milliomos és végre sem örökéletü… Ha egyszer elvettem a leányt, akkor ki fog sülni, hogy a hatvan millió dollárom, – gondolom, annyit vallottam be? – nincs sehol. Egyebek is ki fognak még sülni. De ez nem az én bajom, hanem Avarffyék baja. Lesz rá gondom, hogy a dolognak meglegyen a maga formája… Nekem ma tényleg lehetne odaát hatvan millióm… Tegyük föl, hogy a vagyonom a konzervtröszt papirjaiba van elhelyezve… Tehetek én arról, ha a tröszt egy félesztendő mulva csődöt mond és ha én elvesztem a pénzemet? Nem, én arról nem tehetek. Az öreg Avarffy prüszkölni fog, de a feleségem akkor már imádni fog és híven ki fog mellettem tartani… Ha pedig egyéb dolgok is kisülnének, akkor se lesz belőle baj. Avarffyéknak inkább van érdekükben, hogy le ne leplezzenek nyilvánosan, mint nekem… Tehát el fogom venni Pálmát, akinek csinos lábában a boldog házasság biztosítékát látom…