Part 19

– Messze annak, a ki elég phlegmával bír a hitelezőnek semmi nógatása által magát fel nem veretni fektéből, hanem végigvárni az egész törvényes hadjáratot, minden perorvoslataival. Csak hogy Lemmingné nem bírt ezzel a nyugalommal, s a legelső kereplő hangra fel hagyta magát riasztatni. A mint egy hitelezőjének eszébe jutott a «Pester Lloyd» nyilttér rovatában a jól ismert figyelmeztetést közzétenni: «Frau M… von L… werden aufgefordert, hogy tudvalevő tartozását fizesse ki, ellenkező esetben az egész nevét kinyomatjuk», Malvina megijedt a botránytól, s a legközelebbi pénzzel, a mi a kezébe akadt, sietett betömni minden hitelezőjének a száját, részletfizetésre kötelezve magát.

– No azok hát legalább egy hónapig el vannak ringatva; addig meg majd csak változnak az idők.

– Csak hogy ez által még kényesebb helyzetbe hozta magát; mert az a pénz, a mivel a lármázók torkát bedugta, nem arra a czélra volt szánva. Azt ő ama jótékony női egylet megbizásából gyűjtötte az inségesek számára, melynek maga is bizottmányi tagja.

– Ez már baj! Ez már átkozott nagy könnyelműség.

– Lemmingné persze azt hitte, hogy erre a pénzre egy pár hónapig nem lesz szüksége az egyletnek. Az azonban látja, hogy a nyomor már a nyakunkba szakad, úton-útfélen lézengnek az éhezők, s rögtön meg akarja kezdeni az ingyenleves-főzést, s sürgeti a tagjainál levő pénzeket. Lemmingné megmondta férje ügyvédének, hogy milyen galibában van; s Lemming erre is vállat vont s azt felelte rá, hogy nem segíthet rajta.

– De hiszen ha azt megtudják, hogy ez az asszony elköltötte a jótékony czélra adott összegeket, az éhezőknek szánt falatok filléreit, örökre semmivé van vele téve.

– Ezt is mondta az ügyvéd Lemmingnek; erre is azt a feleletet kapta, hogy nem lehet rajta segíteni. Úgy látszik, Lemmingnél valami olyan nagy válság forog fenn, melyben az asszony hitele nem nyom semmit.

Harter ismerte ezt a válságot jól.

– És mennyire mehet az az elköltött összeg?

– Az ügyvéd azt mondta, hogy öt ezer forinton túl.

– Van nekünk pénzünk?

– Kevesebb a semminél. Azt tetszik tudni, hogy az idén nem termett semmink. Mindennel tartozásban vagyunk, a mit fizetnünk kellett volna. Csupán méltóságod állásának köszönhetjük, hogy embereink nem zúgolódnak. És egy egész évig nemcsak semmi jövedelem nem jön be méltóságod hivatali díján kívül, hanem még a felett az egész külső gazdaságot pénzen vett kenyérrel, pénzen vett szénával, szalmával kell végig kitartanunk. És én nem tudom, miből?

– Ah! Egy Harter néhány ezer rongyos forintért még nem akadt meg soha.

– Nem eddig. Mert kezünkben voltak az állampapirok, a mik Elemér örökségét képezik; most azonban, hogy az úrfi pert indított, ezek birói zár alatt állanak, s ezeket nem adhatjuk szokás szerint kézi zálogba. A bank senkinek sem hitelez Magyarországon, még az eddigi váltókat sem prolongálja.

– Hát a bankárunk?

– Az a bizonyos? A kinek huszonnégy perczentet fizetünk a váltóinkért? Az a legnagyobb könyörgésre szelídült meg odáig, hogy az eddigi kölcsönöket harminczhat perczenttel tovább is nálunk hagyja. Új kölcsönről azonban hallani sem akar. Minden garasára szüksége van. Egy bécsi consortiummal van valami nagy vállalata.

– Miféle vállalat lehet az?

– Azt is tudom. Több bécsi consortium concurrál azért az egy millió mérő vetőmag kiállításának elnyeréseért.

– De hát minek oda a pénz? A kormány maga adja rá a pénzt annak, a kit meg fog vele bízni.

– Hm! Vannak előleges kiadások ilyen eseteknél.

Harter sehogy sem akarta elérteni, hogy miféle kiadások lehetnek azok?

– Micsodák?

– Hát szekérkenőre, borravalóra.

– Szekérkenőre, borravalóra?

– Biz arra! «Wer schmiert, der fahrt!» Ezt tartja a bölcs német közmondás. Aztán a borravaló olyan dolog, a mit nemcsak az előszobában vesznek el, hanem a salonban, a bureauban, a boudoirban – még az audiencziateremben is.

Harter Nandor ajkai körül ideges rángások mutatkoztak. Az ő audienczia-teremében is ott feküdt az ilyenforma borravaló.

– Hát bizony ezt a jó bécsiek értik. És miután nagyon jól értik, kétségtelen, hogy ők fogják elnyerni a megbizást az egy millió mérő vetőmag iránt.

– Ön azt hiszi? Csak hogy másoknak is van még abba beleszólójuk.

Angyaldy nem folytatta a discursust; látott a levelezései után.

Főnökének mai napról szóló naplóját akár el se olvassa. Előre diktálhatná azt magának, a mit az most magában beszél.

«Ah! tehát a bécsiek! Ismét az a kapzsi Bécs! Itt is a magyar elől akarják elkapni a konczot! A mi kereskedelmünk rovására akarják a bécsit protegálni? Ezt már nem engedjük. Szeget szeggel! Hazám véres verítékét nem engedem az idegen által kiszivattyúztatni»… Et sic porro! stb.! stb.!

Harter Nándor bele fogja magába disputálni, hogy tiszta hazafiui kötelességet teljesít, midőn a hazai Lemminggel kiütteti a nyeregből a bécsi Lemmingeket.

Másnap reggel azt mondta Harter Angyaldynak:

– Én szerencsésebb voltam, mint ön. Kaptam kölcsönt. Itt van ezer darab arany. Vigye ön valamely bankárhoz felváltani.

Azután 12 órakor elment Malvinához látogatóba.

– Hallottam, hogy kegyed az inségesek számára gyűjt kegyes adakozásokat.

Malvina arcza e szóra elsápadt.

– Engedje meg, hogy én is járuljak ez összegekhez, s a kegyed ívére írhassam fel ezt az ötven aranyat.

Malvina előadta az aláírási ívet, s Harter beirta az ötven aranyat, azokat egy papircsomagba burkoltan az asztalra letette, s azzal eltávozott.

Malvina hirtelen fölvette az egész csomagot s sietett vele a jótékony egylet pénztárához. Ez az adomány jókor jött. A míg az elfogy, addig a többiért majd elvárnak.

Ott megmutatta az aláírási ívet, átadta a csomagot, s asszonyi fensőbbségi tudattal mondá a pénztárnoknak, hogy addig is vegye át ez összeget, míg többet hozhat. Sok nincs még befizetve az aláirottakból.

A pénztárnok kibontotta a csomagot, összehasonlította az ívvel s azután – visszaadott belőle Malvinának öt darab ezerest.

Malvina elbámúlt.

Hanem azután hirtelen eszére tért, hogy el ne árulja bámulatát.

Az aranyakat takaró papir öt darab ezeres volt.

Most vette csak észre, hogy mit hagyott nála Harter?

Ezt már most visszautasítani is késő lett volna.

– Oh! igen. Az az én saját pénzem. Észre sem vettem, hogy mind együvé volt csomagolva.

Boldog úrhölgy, a ki észre sem veszi, hogy öt darab ezerese hol hentereg?

Ezen már segíteni nem lehet. Szerencsétlenség biz az. Baleset! De valahogy csak eltűri az ember.

Úgy látszik, hogy Malvinának huszonhetedik születésnapjával igen szerencsés éve kezdődött. Néhány nap mulva Harter látogatása után Lemming úr nagylelkűségtől ragyogó arczczal sietett nejéhez és tudatá vele, hogy a kényszerített vesztegzár megszünt: most már ismét rendelet van adva a pénztárnoknak, hogy ezentúl az asszonyság árjegyzékeit fizetheti. Ámbár ugyan csak egy harmadrésze sikerült a vállalatnak, mert kétharmadrészt más versenytársaknak kelle átengedni; de még ez is elég, hogy magunknak megengedjük azt, hogy urak legyünk.

Malvina nem tagadhatta meg magától azt az elégtételt, hogy azt ne felelje Lemming úrnak:

– Köszönöm, már nem veszem igénybe a szivességét!

Hát Lemming úr annak még jobban örült.

A kivívott sikert, mit Lemming úr fényes financz-talentumának köszönt, pompás tánczvigalom avatta fel a feledhetlen napok közé: jelen voltak abban a kitünő celebritások s a főváros szépségei. Valamelyik helyi lap közölte is a toilettjeiket, s a menű franczia étlapját.

A NAZARÉNUS.

Megbocsát a tisztelt olvasó, ha most egyidőre lekantározom a pegazust, s elkezdem azt vezetni fékénél fogva a megtörtént dolgok tarlóin keresztül.

Tele van ez a tarló tövissel és virággal: tövissel, mely még most is sebet ejt, s virággal, mely még most is illatos.

Egy borzasztó tél áll előttünk; nem a képzelem: az emlékezet előtt.

Nincs emberi phantásia, mely egy új vonást tudjon hozzáadni azon borzasztó képhez, a mit a tények jegyzetei apróra kirajzoltak.

Csak azt szedem sorba, a mit az akkori tudósítások egybehalmoztak.

Több mint két millió embernek nem volt egy falat kenyere a tél kezdetén. Az egész alföldön egyedüli tüzelő szer a szalma; tehát fűtőszere sem volt; házi-állatjain rég túl adott; hitelbe nem kapott senkitől.

Hogy kenyeret kaphasson: elvesztegette ágyneműit, butorait, utoljára öltözetét. Ha vevője akadt, eladta házát, eladta telkét, annyi árért, a mennyi elég volt családját az éhhaláltól megmenteni.

Egész falvak népsége felkerekedett, elvándorolt harmincz, negyven, ötven mértföldnyire; a Tiszán túl: a székely földig, a Dráváig. A házakat otthon betapasztották agyaggal; ajtót, ablakot beraktak.

És ha olvassátok azt a rettenetes étlapot, az «éhhalál étlapját», a mivel szolgál azon időkből minden hírlap: azt hiszitek, hogy az álom! Porrá őrölt tengeri csutkák, mint liszt; keserü lapu, bogáncs, mint főzelék; a vadrepcze levele, a lósóska gyökerei, fürészpor, a szeszgyárak mosléka, hulladékok, mik undort gerjesztenek; ragály-tenyésztő tápszerek, miknek nyomában terjed a fekély és a süly. Temesből azt írják, hogy ott már a kutyákat kezdik lelövöldözni és megenni; sőt egy más helyről az van feljegyezve, hogy ott a nép agyagból készít golyócskákat, s azokat nyeldesi; ott már a földet eszik! Közbe-közbe aztán olvasható a kormánylapban egy-egy különös gourmandise, ajánlva a kormányi szakácskönyvből a nép konyhája számára: hogyan lehet eldobált csonthulladékokból és korpából igen ízletes levest főzni. Ilyen étlappal szolgált az a rettenetes tél, mely a fehér abroszt felteríté az ország számára. Jól járt, a kinek ez már szemfödele volt.

No de még erre mind azt mondta Budavára: nem nagy baj az. Legalább megszelidül az a nyakas nép. Ni, hogy tud könyörögni mostan!

Azért csak nem hal meg senki éhen. Mert ha egynek nincs, van a másiknak: ha nem kap tőle, majd lop tőle Az urak bánják meg. Ezek a nyers, nyakas földesurak, a kik nem akarnak meghódolni az állam mindenhatóságának. Remegnek most! Mert ha oda nem adják az utolsó fillérüket is az éhező népnek, az megeszi őket magukat. Hadd remegjenek! Hadd egyék meg őket!

És azok oda is adták. A hol az inség árterén nemesi udvartelek volt, a hol papi jószág volt: rajzott ki s be ottan a nép. S az éhező nép oly szelid volt, oly bánatosan önmegtagadó, hogy nem követelt, nem zajongott, nem rabolt. Két millió koldus között nem volt tolvaj.

Hanem egyszer azután az udvartelkek hambárai is kifogytak; a zárdák, a szerzetek pinczéiben sem volt semmi kiosztani való: a megnyomorodott vidéken nem volt már úr!

Hanem azt nem hitte senki. Legkevésbbé az irányadó körök.

«Firlefáncz!» «Nem látott még senki éhen meghalt embert Magyarországon».

Egyszer aztán bekövetkezett, hogy azt is lásson valaki.

Nem valami lázító rebellis, ki szereti a hatalmasokat rágalmazni – egy derék ájtatos zárdafőnök írta meg a legszelidebb kormányhű lapban azt a hírt, hogy Szolnokban egy családapa meghalt éhhalállal. Harmadnapon ujra írt ugyanazon kegyes papi személy, hogy ma ismét három áldozata van az éhségnek: egy anya, ki összekoldult falatjait folyvást gyermekei között osztá ki, maga meghalt éhen; egy szorgalmas kézműves, ki koldulni szégyelt, hat napig nem evett, a hetediken meghalt; egy más kézműves családapa, ki gyermekeinek nem tudott enni adni, hogy ne lássa kinlódásukat, felakasztotta magát. A többi nép látja már, hogy nincs kitől koldulni: nem sír, nem zugolódik, hanem csak kifekszik az ajtók elé; eldülöng az utczán; jár csoportostól, mint búcsunapján; odamennek papjaikhoz a halotti szentségeket felvenni, s aztán járnak végig az utczán, temetési zsolozsmákat énekelve!

Mintha arczul vágtak volna minden embert ezekkel a hírekkel. Mint az itéletnapi szemrehányás hangzott az mindnyájunk lelkén keresztül, kiknek még egy fölösleges pénzünk van s nem sietünk azt küldeni haldokló népünk segélyére.

Semmit sem csodálkozom rajta, hogy maguk az irányadó körök is éreztek valamit ez országos arczulüttetés pirjából; s egészen megmagyarázhatónak találom azt a kedélyállapotot, melyben Harter Nándornak meghagyatott, hogy az esetről szigorú vizsgálatot vezessen; mely vizsgálat azon megnyugtató helyreigazítást eredményezte, hogy a kormány parancsára sírjaikból felásott halottak a kormány orvosai által felbonczoltatván, kiderült, hogy azok ugyan teljesen nélkülöztek minden tápszert napok óta, de azért még sem úgynevezett éhhalállal, hanem csupán orvostanilag correct kifejezésü «végelerőtlenedés» következtében haláloztak el. És azontúl rendelet adatott ki a községek jegyzőinek, hogy ha még valamelyik azt meri a felküldött tudósításában állítani, hogy az ő falujában valaki meghalt éhen: rögtön elcsapatik, becsukatik. A szerkesztők pedig értesíttettek, hogy a melyik egy éhen meghaltról említést tesz a lapjában, bizony maga is részesülni fog a kormány kenyerében, a mit tudniillik a rabok kapnak. Mely erélyes intézkedések folytán természetesen emberi lehetetlenség volt valakinek éhen meghalni az országban.

A rémzaj azonban felkölté az alvó közszellemet.

«Segíts magadon!» ez lett a jelszó.

Még mindig semmi költeményt nem kell felidéznem: a múltnak fényes adatai beszélnek.

Minden városban, minden faluban, hol boldog emberek laktak, egyszerre felhangzott a buzdító szó: oszszuk meg boldogságunkat azokkal, a kik éheznek, fáznak, kétségbeesnek.

Az ég minden cherubinjainak dolgot adott feljegyezni az Úr aranykönyvébe a neveket és tetteket, a mik e szomorú napokat átragyogták: a főúrtól kezdve, ki ezer mérőjével küldött lisztet, gabonát a szűkölködőknek, a szegény kondásig, ki egész évi bérét, ötven forintját küldé el számukra; a bájos úrnő csókjától, mely ezer forinttal lett megváltva, a szegény paraszt szolgáló kézszorításáig, melylyel a bazár tisztelt védasszonyának kezébe nyomta egyetlen ezüst huszasát, melyet addig csodának tartogatott.

Urak és úrhölgyek elindultak végigkoldulni a városokat, inséges honfitársaink számára; diákok és mesterlegények szedegették össze egymás között a filléreket. Okos emberek, komoly urak, nevelt kisasszonyok tanultak be színdarabokat, játszottak, énekeltek, deklamáltak; a hol az nem volt, tánczot rendeztek, s mint az olasz, ha a tarantula megcsípi, addig tánczol, míg eltánczolja a mérget: addig tánczoltunk, míg összetánczoltuk a pénzt.

Kinek nem maradt meg emlékében a pesti női bazár?

Vannak álmok, a miket soha el nem felejtünk.

Ilyen álom az, hogy volt egy keleti fényű bazár a Dunaparton, annak két sor boltjaiban a világ legszebb hölgyei árultak csemegét, piperét, illatszert, emléket, csecsebecsét; szépségek, kiket rang, vagyon, szívnemesség emelt ki; s kik most ide álltak szolgálni a közönségnek s töltögetik a poharkát; tiz krajczárért a szegény diáknak, – száz forintért az uraságnak…

– Ugyan mire való az a nagy zaj és pénzgyűjtés? – kérdezé az irányadó körök vezéregyénisége.

– Én azt hiszem, magyarázá Harter Nándor, hogy ez csak álarczos játék; bizonyos malcontens körök ezen ürügy alatt gyűjtenek pénzt forradalmi czélokra, fegyvervásárlásra, toborzásokra.

Harter Nándornak kellett hinni, a mit mondott.

Amaz elégületlen körök azonban nem vásároltak az így összegyűjtött pénzen sem fegyvereket, sem egyenruhákat, hanem lisztet és gabonát, és miután a pénzhez nem volt már bizalma senkinek, mindjárt in facie loci kenyeret süttettek belőle, úgy küldözték azt ezerével, hajó teherszámra az inséges vidékekre; népkonyhákat, közkemenczéket állítottak fel; az egyikhez az asszonyságok, a másikhoz a táblabirák odaálltak maguk, a főző kanállal, a sütő lapáttal; maguk merték az ételt, maguk szeletelték a kenyeret a szükölködőknek, s dicsőség adassék a nemzetnek: nem is halt meg azontúl éhen senki nagy Magyarországon.

De hát az irányadó körök? Azok is csak tettek tán valamit? Hiszen húsz millió forint országos kölcsön állt rendelkezésökre!

Arról, a mit ők tettek, hadd ne beszéljek én. Hadd mondja el helyettem e birálatot a rákövetkezett évek országgyülési naplója:

«Nem tudjuk-e, hogy 1863-ban mily áldásdúsan osztogatta a kormány malasztjait? (így szólt egy képviselőházi szónok) hogy hány retortán ment keresztül az élelemszer? úgy, hogy a buzából végre zab lett, s mikor elvetették, még ki sem kelt; a pénzek pedig enyvesekké váltak, s nagyon kis mértékben mentek a szegény szenvedők zsebébe, és csak azért jutottak oda, hogy az elrendelt fináncz által rögtön visszavétessenek és oda vitessenek, honnan ezen könyörületesség került. A visszaélések ezer neme gyakoroltatott».

De – bocsánat.

Most veszem észre, hogy egy baloldali tag beszédéből találtam idézni. Ej, ej! legyünk igazságosak. Mit mondtak erre a másik oldalon?

Halljuk a higgadtabb hazafiak véleményét.

Egyik így szólt:

«Nem akarok szólani az 1863-iki visszaélésekről. Kétségtelenül számosak voltak azok, helytelenül volt vezetve az egész, és azt hiszem, hogy azok az emberek, a kik az éhező ember szájából lopták ki a kenyeret, nemcsak tolvajok voltak, hanem szentségtörők is! Teljes a hitem, hogy okulva a szerencsétlen példákon, a mik akkor történtek, a fejedelem oly férfiakat és eszközöket fog választani, a kik ily alávalóságokra nem lesznek képesek. És ha volna olyan, ki erre képes lenne, hiszem, reménylem és megvárom a fejedelem igazságszeretetétől, hogy ezeket hatalmával büntetni fogja. És büntetni fogja őket az ország gyülése, és ha annyira eltompult volna lelkiismeretök, hogy az nem szab reájuk büntetést és annak kínjait nem értik, – büntetni fogja őket a nép átka!!!»

És a ki ezt így mondta, az nem volt heves fejű lázító, nem volt meggondolatlan ifju, nem volt képzelgő poéta: – az Deák Ferencz volt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Világosiéknál is minden nap négy szegény inséges ember kapott ebédet.

Sokan voltak a fővárosban, kiknek neveiről hallgatnak a hírlapok, kik titokban, senkitől nem magasztalva, szedték fel, úton-útfélen a dülöngő éhezőket s részesíték saját kevesükben.

Böskének meg volt mondva, hogy mikor a piaczi bevásárlásról hazajön, négy szegény embert is hozhat magával, a kivel a család ebédjét meg fogja osztani.

Böske nagy örömest járt el e hivatalban. Inkább lealkudott néhány krajczárt a kofáknál, s lelkesen beszámolt vele, csak hogy az éhezőknek jusson.

Egy kis kedélyes önzés is volt részéről ebben a nagy barátságban.

Az forgott mindig a fejében, hogy lehetetlen ebben az inséges időben az ő pufók Marczijának azt a végzetet kikerülni, hogy orczájának kerek kidudorodásai helyet ne adjanak a sanyarú éhség aszott redőinek. Hátha a között a sok rongyos koldus között, a ki a Dunapartot ellepi, egyszer csak ráakad a saját Marczijára, s akkor azt oldalba döfve könyökkel, így szólhat neki: «No lélekadta, gyere velem. Lakjál jól!»

Mindennap kereste Marczit; de csak nem volt az ott.

Pedig kezdett már az egész ország koldussága a fővárosban összecsoportosulni.

«Lehetetlen pedig, hogy ez a Marczi most valahol bottal, tarisznyával ne járja az országot! A ki még akkor is restelt dolgozni és serénykedni, mikor könyökig turkálhatott a lebbencsben: lehetetlen, hogy most, mikor a munkáért senki sem ád enni, legalább azt az édes visszatorlást ne szerezze magának, hogy neki induljon az okadatolt koldulásnak».

Már hiszen itt még lehetne belőle valamit faragni. Marczi lehetne dunavizes ember, Böske dunavizes asszony. Ez igen solid társadalmi állás. Nincs a divatnak alávetve. Egy szamár, hat puttony, egy talyiga, hamar be van szerezve.

Ilyen álmai voltak Böskének, mikor a piaczra kijárt.

Hanem Marczit csak nem lelte a koldusok között.

Egy szép reggel, mikor épen hazatért a bevásárlásból, a mint a konyhaajtón belép, ime, kit lát ott ülni a lóczán? A rég keresett Marczit, meg Mihály bácsit, a hajdani öregbérest.

Hanem Marczi szolgám épen nem volt koldusnak öltözve, sem elsoványkodva: ellenkezőleg igen tisztességes új ruha volt rajta. (Új ruha ebben az esztendőben, mikor a devecseri vásár elmúlt a nélkül, hogy egyetlen egy pruszlikot eladtak volna a szabók a sátorok alatt.)

Böske nagyot rikkantott örömében, a mint Marczit meglátta Mihály bácsival együtt. Nagyot ütött tenyerével Marczi hátára.

– Hát kenteket mi hordja itten? Adjon Isten!

Marczinak már kiszaladt a száján a jónapkivánás fele, de Mihály bácsi visszarántotta belé a szót.

– Fiu, vigyázz! Tudod, hogy nekünk nem szabad senkinek jó napot kivánnunk. Mert nem illik, hogy az Úr Istennek parancsolgasson az ember; aztán meg egyik ember olyan, mint a másik. Az sem szabad, hogy kiválogassuk az emberek közül, hogy melyiknek kivánjunk jót. Mink nem köszöntünk senkit, se az utczán, se a házban.

– Ejnye! kiálta fel Böske, hát ugyan miféle szerzet kentek?

– Mi, leányom, názárénusok vagyunk.

Böske nagyot bámult erre a szóra; sohse tudta ő, hogy mi az?

– Bánja a kánya! Legyen kentek, a mi akar. Hanem azért üljenek le ide a tűzhely mellé. Mindjárt szaladok egy kis papramorgóért, itt van a szatócsboltban.

Marczinak a szája állásáról lehetett látni, hogy biz a jó lesz: de Mihály bácsi nagyot csóvált a fején, s megfeddé a leányt.

– Ej, ej, leányom, hát még azt sem tudod, hogy a názárénusok nem isznak pálinkát?

– Hát mit?

– Mikor megszomjaznak, vizet. Arról ismerhetsz rá a názárénusra, hogy az nem iszik mást, csak vizet.

– No ez hát jámbor szerzet. Azonban csak mégis üljenek le kentek nálunk.

– Le se ülünk leányom, mert nekünk nem szabad addig leülnünk, a míg a dolgunkat el nem végeztük; most pedig dologban járunk itten.

– Dologban? ugyan mi dologban?

– A Marczi fiam számára akarunk téged testvérül megkérni.

– Testvérül?

– No az názárénusul van mondva; voltaképen hát: feleségül.

– Né te né! Hogy meg akarják kentek tréfálni a szegény ember leányát. Mintha nem tudnám, hogy Marczi még a sorozás alatt van, s addig össze nem ád bennünket a pap, míg a regementtől vissza nem kerül.

– Nincs mi nekünk semmiféle pappal dolgunk. A názárénusoknál minden háznál a legöregebb férfi maga a pátriárka. Mi paphoz nem megyünk, templomba nem járunk.

Böske összecsapta a kezét.

– Hát akkor kentek pogányok! Hát hol tanulták azt kentek, hogy nem kell se pap, se templom?

– A paptól tanultuk a templomban. Látod, leányom, azelőtt, a régi jó világban, ha az ember a templomba ment, ott hallott szent beszédeket a bibliából; ha pedig meg akarta hallani, hogy mit rendel a szolgabiró, felment a községházához, ott kidobolták, meghallhatta: most pedig, valahányszor valami új kormány-regula jött onnan felülről, a papra parancsolták rá, hogy prédikáljon a felől, mint valami üdvösséges dologról a kathedrából. Az emberek eleinte azt vették fel, hogy elkezdtek összefeleselni a templomban, aztán kimaradoztak a templomból, összegyültek a malom alatt; azt mondták: minek menjünk mi amoda, ha ott nekünk a mennyország helyett a földi pokolban mutogatják a mi üdvözülésünket? A hatalmasok adtak ki egy kátét, annak a neve «Polgári katechismus», ezt tanították az iskolákban. Mi volt abban a kiskátéban? Eleitől végig az: hogy a ki az adót nem fizeti, a ki a zsandárt, finánczot nem tiszteli, a ki az idegeneknek nem engedelmeskedik, az nem üdvözül; hogy csak az a jó ember, a ki a maga vérét gyülöli. Ettől aztán a gyermekek is kimaradtak az iskolából, s szaporodtak a názárénusok. Kiki imádkozik magának otthon; s a gyerekeik ne tudjanak inkább semmit.

– De hát aztán ki esket bennünket össze? nyilvánítá Böske legfőbb nehézségét ez új tan ellenében.

– Én magam adlak benneteket össze! szólt erre kenetteljes hangon Mihály bácsi. Mert én vagyok ezen fiatal férfiunak pátriárkája.

– Hát tud kend esketni?

Mihály bácsi komoly mosolygással rázta a fejét.

– Leányom, a názárénusok nem esküsznek soha. Mert senkit sem szabad arra kényszeríteni, hogy valamit elmondjon, a mit különben nem akarna elmondani; vagy valamit megtartson, a mit különben nem tartana meg. Nézd meg, mi van az adó-bevallási ívre írva: «Minden ember tartozik eskü ereje alatt bevallani igazán, mi jövedelme van?» A názárénusokat ez tanította meg, hogy esküdni nem jó. Én összeteszem a kezeiteket; elmondom, hogy: te Marczi már most Böskének a férje vagy; te Böske pedig ezentúl Marczinak a felesége vagy; s nem fizettek érte semmit.

– Jaj, Mihály bácsi, ez nekem mégis nagyon kevés czeremónia. Így én mégis szégyenlenék főkötő alá jutni. Nem is hinnék, hogy asszony vagyok. Hát aztán ki kereszteli meg a gyerekeket?