Part 18

Tehát egy millió mérő vetőmagot kell előteremteni: gyorsan, pontosan, azt helybe küldeni, kiszolgáltatni; haladék nélkül, mert az idő sürget; itt az ősz, minden nap drága, megfizethetetlen; az esős idő beállt, a föld megázva: épen most volna szükség. Tanakodásra nincs elvesztegetni való óra.

Ki állítja elő az egy millió mérő vetőmagot?

Természetesen annak az ajánlata lesz elfogadva, a ki legelőnyösebb feltételek alatt vállalkozik.

Legelőnyösebb feltételek?!

Hahaha!

Érted-e már tisztelt olvasó, miért kell Lemming úrnak minden rendelkezésére álló összegét egybekapargatnia, hogy azokat abba a mérlegbe dobálja, melynek ha a nyelve feléje billenik, az a nyelv azt mondja: tied a millió?

Érted-e már, miért vetik zálogba a financierek feleségei ilyenkor az ékszereiket, s miért nem fizetik ki a financierek a feleségeik árjegyzékeit ez idő alatt?

Még majd világosabban is meg fogjuk azt érteni mindjárt.

Arról már meg lehetünk győződve, hogy az a millió valóban megvan. Hogy az nem mythologiai csoda, nem idealis szám, hanem pénz, frissen, a sajtóból most kikerült azon módon zöld pénz; nem is kell hozzá semmi nagy furfangos calculus, csak egyszerű kivonás. Négyet az ötből: marad egy. Hogyan tudja azt meg a status, hogy az a gabona, a mit a jámbor paraszt beleszántott, beleboronált a földébe, öt forintos tiszta buza volt-e, vagy szemetes, konkolyos, üszögös olcsó zagyvalék?

A föld jó titoktartó.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Miket olvasott ez idő szerint Angyaldy úr főnöke titkos naplójában?

Tudjuk meg mi is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Ma Lemming volt nálam délelőtt.

Beszélt sokat az országos vetőmag-kölcsönről.

Elhiszem, hogy azt szeretné megkapni nagyon.

Tőlem az igaz, hogy sok függ; de nem minden.

Egy szavam az irányadó körök előtt oda döntheti a mérleg két egyenlő serpenyőjét, a hová kivánom.

Csak hogy tartok tőle, hogy a mérleg serpenyői nem egyenlők. Egyik vállalkozóban több lelkiismeretesség van, mint a másikban.

Úgy hiszem, Lemmingben van legkevesebb.

Ez a mostani pedig igen kényes ügy.

Egy egész jövő év áldása, egy egész ország jóléte forog kérdésben.

Ez nem olyan üzlet, mint a hadsereg-élelmezés. A katona, ha liszt helyett malomport kapott is, nem rövidült meg vele. Mentül feketébb a kenyere, annál táplálóbb. Aztán a katonának nincs is szája, hogy panaszkodjék.

Hanem ha a parasztnak roszabb vetőmagot adunk, mint kell, mint a kormány akarja, az megrontja a jövő évi termés minőségét; a paraszt lármát üt, kiabál, deputátiót küldöz, félreveri a harangot, csunya dolgokat csinál.

Itt nagyon óvatosnak kell lenni.

Én Lemmingnek nem igértem semmit.

Azzal bocsátottam el, hogy a legokosabb és biztosabb ajánlatnak fogjuk adni az elsőbbséget.

Délután egy katulyát küldött hozzám komornyikjától.

Felnyitottam s egy szivartartót találtam benne.

Levél volt hozzá mellékelve, s abban a levélben tudatta velem Lemming, hogy ezt a szivartartót küldi nekem Malvina ajándékul a születés-napjára.

Kissé szokatlan gondolat, hogy valaki a saját születésnapjára küldözzen ajándékokat másoknak.

Felötlött, a mint a szivartartót a kezembe vettem, hogy az olyan különösen nehéz. Húsz fiókra volt osztva, mindegyik egy szivar számára, s azokban vékony papirba burkolt tekercsek voltak. Egyet kivettem, felszakítottam. Kétszázötven aranyat találtam benne. Mind a húsz hasonlót tartalmaz. Ez ötezer darab arany.

Háromszor is végig futott testemen a hideg borzadály. Tehát már ennyire jutottam volna.

Tehát csakugyan azt hinné felőlem a világ, hogy nálam minden eladó?

Hát az volna irva homlokomra, mellemre, hogy «gänzlicher Ausverkauf»?

Nem! pénz embere! Még ebben az egyben csalatkoztál!

Ha hibáztatnak mint politikust, mindig tudom magamat védeni; de ha mint ember, mint az ország hivatalnoka hibázom: arra nem lehet semmi mentségem.

Majd megmutatom én ennek a kalmárnak, hogy ki lakik abban a barlangban, a hova ő oly bizton tette be a lábát.

Egy visszaadni való tromf van most a kezemben.

Egyszer ő tette azt velem, hogy a pénzemet, melylyel nagylelküséget akartam gyakorolni, egy jótékonysági közczélra adatta velem, melyet pedig eszem ágában sem volt gyámolítani; most én fogom őt hires emberré tenni.

A nekem küldött pénzt átadom a magyar tudós akadémiának; egykor kértem Lemminget, hogy irjon alá valamit a hazai intézetre, megigérte, hogy fogja tenni. E most küldött összegnek czélját nem nevezte meg: úgy fogom azt átadni, mint általa tett nagylelkű alapítványt.

Még ma megirom a dedicatiót, a holnapi lapokban már olvasni fogja.

Ismerjen meg, hogy ki vagyok?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy nappal később aztán azt olvasta Angyaldy úr a napló újabbi lapján:

Nem siettem el a dolgot.

Mégis az illető tudta nélkül valami nyilvános adományt tenni, koczkáztatott dolog volna. Hanem föltettem magamban, hogy azért tervemtől el nem állok. Ezt az ötezer aranyat az akadémia fogja kapni.

Elmegyek Lemminghez, nyakára vetem a hurkot, s azt mondom neki: «Uram, ön ma ötezer aranyot küldött hozzám. Ennek csak kétféle czélja lehet: vagy tisztességes, vagy megsértő. Ha tisztességes czélja van e küldeménynek, úgy az nem lehet más, mint a mire önt felkértem. Egy hazai közintézetre teendő alapítvány. Ha pedig az ellenkező, akkor önnek kétszer gyülik meg velem a baja: először mint birájával, másodszor mint gentlemannel; s én mind a két minőségben fogok magamnak elégtételt szerezhetni.»

Ezzel a tervvel indultam el hozzá ma korán reggel.

Készen voltam rá, hogy nem fogok semmit tekinteni. Goromba leszek vele, mint egy hajdú.

Izgatottságomban nagyon korán is találtam választani az időt.

Mikor lakosztályába beléptem, a komornyik azzal fogadott, hogy ő nagysága még alszik.

No, csak fel kell hát kelteni ő nagyságát, mert az én kicsiségem akar vele beszélni.

A komornyik kegyes volt bevezetni az uraság dolgozószobájába, onnan az elfogadási terembe, s ott megkinált, hogy foglaljak helyet, míg a nagyságos urat felöltözteti.

Jól van, gondolám, a mosdatást majd elvégzem én.

Lemming elfogadó-szobája szomszédos Malvin lakosztályával. Egy üvegajtó választja el a legközelebbi teremtől, s az a legközelebbi terem arról nevezetes, hogy egyik falát egészen egy rámába foglalt velenczei tükör-táblák képezik, mikből rézsút tekintve, végig látni a szomszéd ebédlőn, melyet egy függönyös boltozatív választ el másik szobától.

Nagyon jól ismerem már e szobákat.

Abban az utóbbiban szokott Lemming díszebédeket adni.

A mint ott unatkoztam a várakozásban: egyszer női hangokat hallok a harmadik teremből. Halk beszélgetés volt, miből nem lehetett kivenni semmit.

A halk beszélgetést később egy előttem ismeretes csengő női hang parancsszerű rövid felkiáltásai váltották fel, kisérve egymást felváltó lábdobbantásoktól, és összecsiszszenő vítőrök sajátszerű zenéjétől.

Néha egy-egy vissza nem fojthatott vihogás szakította félbe a hangokat, másszor mintha két nő egész haragban zihálna forró lélekzettel, de a melyet megint oly hirtelen váltott fel egy-egy kitörő kettős kaczaj, a diadal és meglepetés kaczaja egyik és másik részről.

E kaczajban már ráismertem Malvina hangjára az egyik részről.

Át akartam nézni az ajtón. Nem lehetett, sűrűen le volt az függönyözve, vastag, átláthatatlan damaszt-szőnyeggel.

Az ajtó pedig túlfelől volt bezárva.

Hanem egyszer észrevettem, hogy a baloldali függöny egyik széle fenn van akadva a felfogó fogantyú arany czifrázatában. Erre nem ügyelt az, ki a túlsó szárnyát még egy gombostűvel is odatűzte az ajtóhoz, hogy félre ne lebbenjen. Az a terem, honnan az ismeretlen jelenet hangjai jöttek, jobbfelül esett.

Pedig épen ezen a baloldali nyiláson át bele lehetett látni az átelleni üvegfal tükrébe, s abban az egész szomszéd terem, mint egy nyitott szinpad volt végig nézhető.

Leskelődtem.

Mi volt az?

Egy jelenet az olympi szinjátékokból.

Két hölgy-alak állt egymással szemközt, rövid, térdig érő ruhákban. Az egyiknek megyszín vörös ruhája volt és rózsaszínű selyem harisnyája; a másiknak sötétkék ruhája, és zergeszín harisnyái. Mindkettő keblét szarvasbőr mellvért takarta, piros kivarrott szívvel balfelől; arczaikat rostély-álarcz fedte. Malvinára ráismertem alakjáról. Ő volt a piros ruhás.

A két hölgy fleuret-vívást gyakorolt. A karcsúbb alak, a kék ruhás, volt a mester.

Eleinte a tempókat gyakorolták végig. A kék ruhás mondta fenhangon, mi következik, s engedte a döféseknek a keblén levő piros szívet találni, s a magas terznél, quartnál az arczán levő rostélyt. Azután ugyanazon döfések elhárításaira tanítá a piros ruhást, hogyan kell hirtelen átmenni a primből a quartba, a vítőr erejével az ellenfél vítőre gyöngéjét elfogni, s a parádból a döfésbe átmenni; a contraparaddal az ellenfél kardját megkerülni, vagy egy vigyázatlan fogása alatt a rapiert egy hatalmas battute-el kiütni kezéből.

A két hölgy alak oly csodaszép volt e játék alatt! A piros ruhás minden mozdulata az amazon-királynőkre emlékeztet; karjainak gömbölyű hajlásai, vállainak ideges emelkedése; karcsú derekának párduczszerű vonaglása; telt csipőinek kihívó daczossága; s azok a szoborszerűen szép lábak, miket térdig enged látni a vívó-öltöny: a mesék tündérhősnőinek egyikét rajzolák elém; míg ellenfele, a kék ruhás, egy karcsúbb, ifjabb alak, még nem bírt a nőiség telt idomaival, inkább úgy tünt fel, mint egy küzdő Mihály angyal.

Az iskolát végiggyakorolva, átmentek a szabad vívásba; ekkor aztán a piros ruhás mozdulatai egész szenvedélyességet árultak el, oly szenvedélyt, a milyen csak egy nő tagjait mozgathatja, a kinek kard akadt a kezébe. A kék ruhásnak elég dolga volt az össze-vissza járó döféseket mind felfogni; egyszer aztán úgy összekerültek, hogy térd térd ellen, mell mell ellen feszült, a két vítőr markolatnál keresztbe akadván; mire a kék ruhás hirtelen balkezével marokra kapta vítőrét, s szuronyként szegezte a piros ruhás mellére.

A piros ruhás hangosan felsikoltott, csiklandós volt, ha a tőr hegye érte; még nem szokott hozzá; s aztán csak folytatta a kaczagást.

– Ön ezt nekem sokszor tanította már; de nekem mindig későn jut eszembe, mikor így összekerülünk. – Pihenjünk meg egy kissé.

Azzal levette arczáról a sodrony-álczát, s leveté a plastront kebléről.

Óh! milyen szép volt e pillanatban.

Arcza a küzdelem hevélyétől kigyúlladva, szemei titkos delejességtől szikrázók, egész termete egy élő, tündéri villanytelep; a ki e perczben hozzáért volna, tán szikrákat idézett volna ki belőle.

A gyönyörtől túlcsapongó jókedv sugárzott róla. Kaczagott, tapsolt, nem bírt magával. Jó kedvében leveté magát a zongora előtti székre, s elkezdett rajta verni egész czigány-művészi hévvel egy ismeretes spanyol tánczdallamot, a seguidillát.

– Nem tánczol ön rajta? kérdé, fejét hátravetve, a kék ruhástól.

Az is letette álczáját. Úgy tetszik, mintha láttam volna ez arczot már valahol; de nem emlékszem rá.

– Nem, asszonyom; én nem táczolhatnám! felelt a kék ruhás, félig-meddig mosolyogva.

– Úgy hát üljön kegyed ide, s verje ezt a dallamot; mert én tánczolhatnám.

A kék ruhás hirtelen helyet cserélt vele; míg Malvina a terem közepére szökött s elkezdé tánczolni azt az észbontó spanyol tánczot, a miben minden csáb ki van fejezve, a mire egy nő képes; és járta azt azzal a bohó szabadsággal, a mire feljogosítva érzik magukat a nők, mikor azt tudják, hogy csak női szemek látják őket.

Ez oly tünemény volt, a minőre Faust eladta lelkét az ördögnek.

Az én szivemben tűzi veszélyre doboltak.

Ez a nő, ez a hideg arczú nő, pazarolta a csáb, a kaczérság minden tündéri bűvészetét csupán azért, hogy egy fiatal leányt megmosolyogtasson.

Hiába vesztegette a bűvészetét. Az a fiatal leány a zongáránál végignézte az egész csábtánczot, mit e hölgy pajkos jókedvvel járt magának, a tükörnek és ő neki, s még csak el sem pirult rá az arcza.

Malvina egyszerre csak abban hagyta a tánczot, s felragadva a vítőrt, oda ugrott a kék ruhás elé, s nevetve kiálta neki:

– Vigyázzon ön! Mert én önt megölöm!

A kék ruhás mosolyogva viszonza:

– Nincs semmim, a miért ön megöljön.

– Megölöm önt ezért a drága megfizethetlen kincseért: ezért az ártatlan arczáért.

– Nem engedem magamat! szólt a kék ruhás, s ő is fleuretjéhez kapott, a mely a zongorára volt téve.

Malvina nem engedett neki annyi időt, hogy a plastront és a sodrony-álarczot feltegye; maga sem vette fel; úgy kényszeríté fedetlenül vívni.

A kék ruhás helyt állt a kényszerítésnek; maga felől egészen biztos volt.

A mint Malvina egy quart-döfést intézett felé, melylyel a zongorának neki szoríthatni vélte a fiatal leányt: az hirtelen egy mesteri passadeot tett a ballábával előre lépve, s míg balkezével ellenfele vívótőrét félrehárítá, saját vítőrével egy ligamen-t csinálva, kiütötte azt annak a kezéből.

Malvina még akkor sem hagyott fel a tréfával. Pajkos volt, mint egy gyermek; utána futott a szoba szegletébe elrepült tőrének, s ismét kézbe kapta, s ismét oly hevesen támadta meg vele fiatal tanítónőjét.

Az még mindig nem jött ki hideg nyugalmából. Megmutatta Malvinnak, hogy mi az a theatre-coup?

A mint Malvina egy merész second-döfést intézett melle felé, egy hirteleni előrelépéssel megkapta Malvina jobb kezének csuklóját balkézzel, annak vítőrét egy körmozdulattal ellenfele keblére szegzé; s most aztán birtokában volt a vítőrnek is!

– Ezt nevezik szinpadi döfésnek, asszonyom.

Láttam Malvina összeharapott ajkáról, mélyen elpirult arczáról, nedvesülő szemeiről, hogy kezd boszús lenni.

Férfiakon is megesik az a vívás játékaiban, hogy a lefegyvereztetésért megorrolnak.

– Bocsássa ön ki a tőrömet! monda a kékruhásnak.

– Nem addig, míg meg nem fogadja ön, hogy okosan fog vívni, feltett álarczczal és melltakaróval.

– No csak bocsássa el, ha mondom!

– Ha meg nem igéri, hogy csak plastronnal fog vívni, eltöröm a vítőröket s nem tanítom önt többet.

– Jól van! Megigérem.

A kék ruhás e szóra kibocsátá az elfogott kezet és vítőrt fogságából. De arról már bizonyos voltam, hogy Malvina, a hogy én ismerem, semmibe sem fogja venni fogadását. Ő tökéletes asszony. Fékezhetetlen, semmi törvényt nem ismerő teremtés.

Tudtam jól, hogy a mint szabadon érzi kezét és fleuretjét, azonnal ismét rá fog rohanni a kék ruhásra.

A fiatal leány aztán erre a perfidiára maga is elveszté türelmét, s a fegyverszünetet megtörő tanítványnak ezúttal megmutatta, hogy mi az az arret-döfés?

A mint Malvina egyenesen a prim-döféssel rohant feléje, a kékruhás hátracsúsztatta ballábát egészen, a fejét félrekapta, jobbját second-döféssel kinyújtá, s míg Malvina vítőre az ő feje fölött siklott el: azalatt az övé Malvinát jobb válla alatt találta, s minthogy a nő rohama teljes erővel jött, a találó fleuret pengéje csaknem ívet képezett, úgy meghajlott.

Erre aztán mind a ketten úgy megijedtek, hogy elhajigálták vítőreiket.

A kék ruhás egyszerre sirva fakadt.

Malvina is elsápadt és lélekzet után kapkodott néhány perczig; hanem azután magához tért, és hogy a kék ruhást sírni látta, elkezdett rajta kaczagni.

– Lássa ön! szólt szemrehányó zokogással a kékruhás.

– De hát mi baj van? kérdé, hol nevetésre derülő, hol elboruló arczczal Malvina. Mért sír ön?

– Most én önt megsértettem! szólt a kékruhás.

– Ah! dehogy sértett. Tréfa az egész.

– De én tudom. Egy ilyen döfés nagyon fáj a vékony ruhán keresztül.

– Egy cseppet sem fáj; bizonyosan mondhatom. Meg sem látszik a helye. Nézze ön bár.

És azzal sebesen felgombolá felső öltönyét, s lehuzta azt válláról odáig, a hol a vítőr gombja érte a keblét. Egy kerek piros folt látszott meg azon, mint az alabástromra hullott rózsalevél.

– No lássa ön, semmi baj sincs. Nézzen ide. Még jól jön ki ezen a helyen.

A kék ruhás megnyugodott abban, a mit látott; – de nem én!

Malvina aztán gyöngéden átölelte a leányt, és arczát arczához szorítá engesztelve.

– No, ne haragudjék. Nem leszek ilyen bolondos többet. Látom, hogy nem tudok semmit. Tanulni fogok rendesen, a hogy illik. Ez az utolsó döfés igen szép volt, mi ennek a neve?

– Coup d’arrêt. Magyarul kardbafuttatás.

– No, azt a kardbafuttatást jól betanuljuk majd!

Malvina igen fel volt hevülve. Az asztalon állt egy kristály pohár, tele hideg vízzel, oda ment inni.

A kék ruhás jó tanácsot akart neki adni.

– Ne igyék ön most! Az veszélyes. Egészen fel van hevülve.

Malvina arcza egészen elkomolyúlt e szóra. Az a tekintet a mit a kék ruhásra vetett, tele volt keserüséggel.

– Boldog gyermek! A ki még nem tudja, hogy ez az egész élet nem ér egy ilyen jó pohár vizet!

S azzal fenékig ürítette a poharat.

Ez a szava a velőmön járt keresztül.

A túlcsapongó kedv után ez a keserű öngúnyolás.

S engemet ennek a csodálatos mágnesnek mind a két polusa vonz. Ha víg, ha szomorú, az nekem egyforma kín.

… Az ajtó előtt lépteket hallottam; Lemming jött. El kellett hagynom leshelyemet, a honnan e tündéri szinjátékot néztem végig.

S már most beszéljünk üzletekről, hivatalos intézkedésekről – a ki tud – nyugodtan.

A belépő bankár azzal fogadott, hogy nagyon örül a szerencsének, hogy őt meglátogattam. Kérdezte, hogy minek köszönje azt?

Egyike volt ez azon pillanatoknak, a mikben az ember lelke az egyenlítőtől a földsarkig befut egy egész világot.

E pillanat alatt sebesebben a villámnál kellett végigczikázni gondolataimnak attól, a mi egy percz előtt kísértett, addig, a mi mostan kísért; a kaczagó, könnyelmű tüneménytől a hidegen mosolygó alakig. És azután a felszívott gyönyörtől a lelkemet nyugtalanító utálatig: – és azután ismét vissza ez alaktól, ki kegyetlenül lesújtani vágyik minden ízem, vissza azon másikhoz, mely a kaczagás közepett elszomorodva mondja, hogy nem ér az élet egy pohár vizet; és azután ismét ide, az ellenfélhez, míg végre a közöny nyugalmában egyensúlyra találok.

Nem fogom ez embert pellengérre állítani. Köszönje jó angyalának!

Hiszen Malvint szomorítanám meg azzal.

Az összeg egy egész vagyon. Azt Malvintól venném el, ha boszúm szavára hallgatok.

Jól van, kegyelmet osztok ő érette.

Visszaadom a vesztegetésre adott pénzt a bankárnak, s nem szégyenítem meg a világ előtt.

De valaki előtt csakugyan pirulnia kellend! Ezzel a tromffal tartozom neki.

Mind ezt azon percz alatt gondoltam végig, a míg a bankár az ajtótól hozzám jött és üdvözölt.

– Kedves Lemming! feleltem neki. Ön engem valóban meglepett azon gyöngéd figyelemmel, a mit irántam tanúsított. Kegyed tisztelt nejének születésnapján nekem kellett volna az elsőnek lennem, ki őt üdvözölni siessek, nem megfordítva. A szép szivartartót igen kedves emlékül fogadom.

– No, és a szivarokat milyennek találja kegyed? kérdé Lemming bizalmas hunyorgással.

Közönyös arczot mutattam.

– Még nem próbáltam meg őket.

Erre szörnyen elmeresztette a szemeit.

– De tessék megpróbálni, kérem; mert kitünő szivarok, s nehogy elajándékozzon belőlük vagy egyet, mert kár volna értte.

– Majd megizlelem, ha hazamegyek, s estére elmondom felőlük véleményemet. Remélem, estére szabad lesz a nagyságos asszonynak születésnapján üdvözletemet személyesen átadni?

– Óh! épen én akartam önt erre felkérni. Egy theaestély baráti körben. És ha nagyságod elhozná magával a kedves Angyaldyt is, úgy még egy whisztpartie is ki lenne egészítve.

Angyaldyt is! Ez még jobb; ő is tanúja volt annak, mikor Lemming engemet megalázott Malvina előtt a pénzvisszautasítással, most legyen tanúja annak, hogyan fogom én megalázni Lemminget.

Ezzel a tromffal tartozom mind a négyünknek.

Tehát a viszontlátásig!

Tervem ez volt. Elviszem magammal a nekem küldött összeget s mikor négyen együtt leszünk, akkor en famille udvariasan lehordom Lemminget (ez az asszonyságnak is jó leczke lesz), s visszaadom a neje előtt a pénzét, tudatva vele, hogy fordítsa olcsóbb vállalkozásra birtokát, mint hogy hazafias gentlemanekat akarjon rajta vásárolni. Erre a czikkre még nincs árkelet. A vetőmag vállalatát nem bizzuk oly kezekre, a mik vesztegetésen kezdik.

Este elmentünk Angyaldyval Lemmingékhez.

Malvinával találkozva, őt igen szomorúnak találtam.

Egész este oly felötlően bánatos volt, hogy egy párszor meg kellett tőle kérdeznem, talán migrainje van? Arra tagadólag válaszolt, s erőtetni kezdte a jó kedvet, de sehogy sem ment; megint csak visszaesett búskomor mélázásába. Úgy látszott, hogy valami nagy szomorúsága van, hogy egész lelke tele van azzal a gondolattal: ez az egész élet nem ér egy pohár vizet.

Vacsora felett is olyan szótalan volt; oly láthatólag csüggedt és bánatos. A mit evett, ivott, mind azt látszott vele mondatni, hogy ez mind nem ér annyit, mint egy pohár víz, egy olyan pohár víz, a mitől az ember meghal.

Nekem sehogy sem akadt olyan alkalmas pillanatom, a melyben azt a tárgyat, a miért idejöttem, előhozhatnám.

Ennek a bánatos arcznak mondjak-e sértő gorombaságokat? Nem visszaborzad-e valaki attól, hogy egy fájó sebet megüssön?

Malvina búskomolysága engemet is levertté tett. Mindenki tudja azt, minő léleknyomás van egy panasztalanul búslakodó női arcz látásában. S ha ez arcz a mi kedvesünk arcza; s ha ez arcztól meg kell válnunk, a nélkül, hogy jogunk volna tőle megkérdeni: «Kedvesem, mondsza, mi fáj?» Ha hidegen jó éjt kell kivánnunk neki az elváláskor, és engedni őt egyedül távozni szobájába, azon remény, azon jog nélkül, hogy utána mehessünk, megkérdeni: «Mondd meg nekem, miért vagy szomorú?»

Nem volt bátorságom őt megbántani.

Pedig mentem ágyúk torka elé is, de ezen bánatos arczot megsérteni több bátorság kellett volna, mint a mennyi embernek adatott. Ördögnek, vagy fenevadnak kellett volna lennem.

Holnap egyszerűen vissza fogom küldeni Lemmingnek azt a pénzt, s levélben mondom el felőle véleményemet.

Ne ült volna csak az a nő ott velünk szemközt!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Eddig olvasta Angyaldy főnöke naplóját; a míg azt éjnek idején az irányadó egyéniség felhivatta magához.

Az irányadó egyéniségnek tudniillik az a mulatságos szokása volt, hogy ha éjjel nem tudott aludni, felhivatta magához a főhivatalnokait, a tanácsosokat, a rendőrfőnököt diskurálni; s ha rossz kedve volt, lekocsikázott éjnek idején a sajtóhivatalba: sorra fogta a hírlapok előleges átnézésével foglalkozó censori kart, s rettenetes autodaféket rendezett közöttük, ha valami tendenciosus czikket benne felejtettek valami ellenzéki lapban.

Tehát Harternek, a mint a naplóját megírta, menni kellett oda fel.

Angyaldy persze nem várta, míg visszakerül, hanem megtudva a megtudandókat, a mellékkulcs segélyével, felment saját szobájába aludni.

Másnap délelőtt találkozott ismét főnökével.

Harter Nándor a tegnapi estélyről kezdett vele beszélgetni.

– Lemmingnének úgy látszik, hogy nagyon rossz kedve lehetett tegnap.

– De én tudom bizonyosan, hogy rossz kedve volt.

– Vajjon mi baja lehetett neki?

– Én az okát is tudom, hogy miért volt rossz kedve.

No, no! Mikor Angyaldy úr annak az ő hármas lakat alatt tartott szájának megengedi, hogy elmondjon valamit, a mit még a kérdező nem tud!

– S ön tudná, hogy mi szomorúsága van Lemmingnének?

– Véletlenül tudtam meg; Lemming ügyvédjétől, a ki jó barátom.

– Tehát már ügyvédszájra került a dolog?

– Igen, mert pénz és perbefogás körül forog.

– Ah! képzelem: Malvina megint sok adósságot csinált, s a jó Lemming ki akarja őt ebből a betegségéből gyógyítani.

– De egész komolyan hozzáfogott a kúrához; pénztárnokának kiadta a rendeletet, hogy az asszonyság semmi árjegyzékét se fizesse ki.

– Most a sok divatárus aztán nyugtalankodik.

– Sőt fenyegetőznek, hogy beperlik az asszonyságot.

– No, azt Lemming nem engedi.

– Bizony nem tudom én. Agyafúrt ember.

– Egyébiránt nálunk nincs személyfogság adósságért.

– Ma nincs, holnap lehet: tetszik tudni, hogy a pesti nagykereskedők ostrom-petitióval készülnek a miniszteriumhoz, azt állítva, hogy ennek a sok napirenden levő bukásnak mind az az oka, hogy az adósokat nem börtönözik be; s a miniszteriumnak «most» csak egy ív papirosába kerül egy új törvényt alkotni a számunkra.

– Csak hogy odáig még jó messze van.