Part 20

– A legvénebb a háznál. Ád nekik nevet is. A názárénusok csak egy nevet viselnek; az apja nevét senki sem veszi át.

– Mi a hét csodáért?

– Azért, hogy a hagyaték miatt el ne igazodjék közöttük a fináncz.

Böskének nyitva maradt a szája e magyarázat után, Mihály bácsi vette azt észre s nagy elégült ravaszsággal mondá:

– Oh! a názárénusok vallásának mindenben megvan a maga oka. Hiába, ok nélkül nem vettek ők be semmit. Hogy az apa hagyatéka miatt meg ne finánczolhassák a fiut, senki sem visel mást, csak keresztnevet; a vezetéknevét elhagyja veszni minden názárénus.

– Hát kenteknek még mátrikulájuk sincsen?

– Épenséggel nincsen. Azért nem visszük épen a paphoz keresztelni a gyermekünket, hogy ne legyen beírva a nevük abba a nagy könyvbe, a honnan ujonczozáskor csak ráolvasnak a fiatalságra, hogy ki következik a korosztályban? A názárénusok gyermekeit nem kapják meg: azok sehova nincsenek felírva. Hiába is vinnék el őket katonának: a názárénusoknak tiltja a hitük a verekedést, még káromkodniok sem szabad. Ugy-e, Marczi fiam? erről szoktunk el legnehezebben. Azért nem szabad bort innunk, hogy a veszekedés lelke fel ne támadjon bennünk. Ha megüt valaki, el kell tűrnünk; nem szabad haragudni érte. Ha pedig erővel elhajtanak a háborúba, ott sem veszi hasznunkat a német: a názárénus katonának a puskájába megfordítva kell leverni a töltényt, hogy el ne süljön; s ha közelít az ellenség, eldobni a puskát és elszaladni.

Böske még a kifutó leves sziszegését sem vette észre, úgy elbámult mindezeken.

Valami jutott mégis eszébe.

– De hát ha kenteknek valami bajuk van egymás között, kihez mennek panaszra?

– Se biróhoz, se fiskálishoz. Nálunk nem szabad pörlekedni. Minden ember vigyázzon magára, hogy meg ne csalják. De minek is csalnánk meg egymást? Nálunk nem szabad senkinek se gazdag embernek, se szegény embernek lenni. A kinek többje van, mint a mennyi szükséges, tartozik odaadni annak, a ki kevesebbel bír, mint a mennyire szüksége van. Egyik ember nem hagyja el a másikat. Látod, mindenütt nyomorúság van, ugy-e? s mink milyen szép díszes öltözetekben jöttünk ide. A testvérek ruháztak fel. Minden ember úgy híja egymást, hogy testvér. A testvéreknek nem szabad bélyegpapirost használni, nem szabad pörlekedésért fizetni.

– Az is a vallásukban van kenteknek, hogy nem szabad fizetni?

– Soha és senkinek. Nekünk nem szabad sem adót, sem bordézsmát, sem papbért fizetni.

– Hát ha executióval keresik?

– Akkor odaadjuk a kulcsot a hatalmasnak: itt van, nyissa ki a ládánkat, vegye ki belőle, a mennyit akar; de mi nem fizetünk.

– Hát a kinek adóssága van, az sem fizet?

– Nem szabad adósságot csinálni. Egy názárénusnak nem szabad odatenni a nevét semmi írás alá, a minek fizetés a vége.

– De mikor szűrt, kalapot, dohányt akarnak venni, akkor csak fizetnek talán?

– Azt nem nevezzük fizetésnek, hanem csak cserélésnek. Cserélünk buzát pénzért, s cserélünk pénzt kalapért. Dohányról pedig szó sincsen. A hatalmasok kitalálták a trafikot, a názárénusok pedig kitalálták azt, hogy nem szabad pipázni. A mi hitünk excommunikálja a dohányt.

– De már akkor mégis hatalmas emberek kentek! A Pista kocsis, tudom, hogy nem állna ebbe a szerzetbe.

– Pedig ő is velünk vagyon, és nem dohányzik.

– De már akkor közel van az itélet napja.

– Oh, leányom! Nem tréfa ez a mi dolgunk. Igen sokan vagyunk mink már! minden városban ott van a székünk és lehetetlen ellenünk valamit tenni, mert mi nem bántunk senkit; csak azt teszszük, hogy nem látjuk és nem halljuk azt, a mit hozzánk beszélnek és nekünk mutogatnak. Szaporodunk mink erősen, mert minden buzgó szolgája a világi hatalmasságnak a mi apostolunk. Maguk sem tudják, de azok viszik városról-városra a názárénusok kis-kátéját; nincs is az kinyomtatva semmi nyelven, mégis olvassák magyarok, ráczok, oláhok, tótok és németek, bárha olvasni sem tudnak.

– No, ezt a bajukat végezzék el kentek a hatalmasokkal; hanem nagyobb annál az a baj, a mit én velem kell elvégezniök. Ha már engem csak úgy kend ád össze a Marczi bátyámmal, a kinek még majd a nevét sem hordhatom, mert ő maga sem hordja; aztán egyszer a Marczi meglát egy másik leányt, a ki nálamnál szebb, s akkor elmegy kendhez és azt mondja: pátriárka uram, én most meg ezt a másik leányt óhajtanám testvérül venni: mi lesz akkor?

– Semmi baj se lesz. Én azt a másik leányt is odaadom neki testvérül.

– Mi a gutát? Hát aztán egy háznál leszünk két asszony?

– Két testvér és egy bátya. Ellenben neked is szabadságodban áll, ha egy másik tisztességes ifjuval megismerkedel, nekem bejelentened, hogy egy másik testvéred is támadt, s én azzal is összeadlak.

– S akkor lesz mindenikünknek két férje s két felesége?

– Ez a názárénusoknál valóban így van. S azt a názárénusok nem titkolják, sőt nagy erénynek tartják. A nemnázárénusok is cselekszik ugyan ezt, de titkolják és bűnnek nevezik; hanem azért szeretik tenni.

Böske megfogta Marczi gallérját s azt súgta neki:

– Te Marczi, valamit akarok neked mondani titokban

Mihály bácsi azonban közbevetette magát.

– Csak mondd előttem, édes leányom. Mert hiába mondanál neki akármit titokban. Egy názárénus tartozik mindent elmondani a pátriárkája előtt, és mindent elhallgatni a hatalmasok előtt, még ha kínpadra húznák is.

– No hát elmondom fenhangon, a mit akarok. Te Marczi, hagyd ott ezt a bolond szerzetet: akkor rád várok, ha hat esztendő mulva kerülsz is elő; s akkor kezdünk valamit abból, a mit megtakargatok; de ha ott maradsz a názárénusok közt, Isten ugyse, kilöklek az ajtón.

– Juj! te leány, ne esküdjél oly pogánymódra! szörnyedt fel rá Mihály pátriárka.

– De még többet is elmondok kenteknek! szólt a leány, s felgyűrte a két inge ujját a válláig. Azt mondom kenteknek, hogy kentek nemcsak bolondok, hanem rossz emberek is. Ha kenteket megharagította a templomban a német kormány: az ősi valláson kell-e azért boszút állni? Majd én olyan bolond leszek, hogy mikor én itt a főtisztelendő úr aranyos szavait hallgathatom, a kend szamár prédikáczióját fogom magamba bevenni! Azokat az istenes légátusokat, azt a dicső beszédű káplánt kentek valamennyi pátriárkájáért nem adom. A rektortul a gyereket, ha lesz, el nem fogom; mert a ki épen csak beszélni tud, egyebet semmit, az a Bálám szamarával áll egy rangban, az is tudott beszélni. Hogy kentek semmi dologban sem akarnak fizetni, az kenteknek jó; de minthogy a hatalmasok azt, a mit kentek nem fizetnek, csakugyan megveszik másokon: tehát nem a hatalmasokat truczczolják meg, hanem más becsületes embereket terhelnek vele. Az egész vallásukkal úgy vannak kentek, mint az egyszeri fuvaros a kocsi-üléssel, a ki azt mondta, hogy «németnek csinálta»; szálljon le róla az utazó, ha magyar, annak másként csinálja meg. Mi lesz a názárénus hittel, ha egyszer magyar világ lesz? pedig én hiszem az Istenemet, hogy lesz! s ha akkor a magyar hazát kell ellenség ellen oltalmazni? Mit? ha én nekem akkor názárénus volna az uram, vagy a fiam, s azt mondaná, hogy neki tiltja a vallása a verekedést; ő nem foghat fegyert a saját hazájáért, ő nem ölhet ellenséget: kendert kötnék rá, guzsalynyélnek használnám az ilyen pipogya férfit, s magam venném vállamra világ csúfjára a mangalétát. Azt pedig kereken és czifrára kimondom kenteknek, hogy ha én valakinek hites felesége vagyok, nem nézem: názárénus, nem názárénus? tiltja neki a hite a káromkodást, veszekedést? de ha nekem a szomszéd asszonyra mer pislogni, s az meg ő rá: összekáromítom a lelkét, betöröm az orrát, letépem a kontyát, az egyiknek úgy, mint a másiknak, így szentelem fel a názárénus kátét; átkozott Pontius Pilátusra esküszöm kenteknek!

Erre a legnagyobb méregből hirtelen átcsapott a kedélyességbe a bőszült amazon.

– No már most mondják meg kentek, hogy csak tréfáltak azzal az egész názárénuskodással.

A két férfi csak némán rázta a fejét.

Erre Böske megint dühbe jött:

– Micsoda? Hát igazán beszéltek? Hát te Marczi? Te egész valósággal mertél engem feleségül kérni csak úgy esküvő nélkül? Merted te azt? Te? Te názárénus feleségnek mertél engem megkérni?

Marczi hüledezve huzódott a fal felé a nagyon is erélyes kérdések elől, s olyasmit hebegett, hogy: «Biz igen!»

– No hát nesze! – názárénus kézfogó!

Már akkor nagyot csattant a jobb tenyere Marczi pofáján, és a bal tenyerének is volt még számára válasza, a mit Marczi aligha fogadott volna már názárénusi lemondással; sőt nagyon is nézett a csipővas felé, s közel volt hozzá, hogy minden názárénusi erénye összeomoljon; azonban hirtelen közéjük lépett Mihály pátriárka s így szólt a leányhoz:

– Ne bántsd ez ifjut, leányom! ő még ujoncz; ha valakin tölteni akarod haragodat, ime, itt vagyok én: a pátriárka. Tartom ütésed elé az arczomat.

Böske meg akarta mutatni, hogy vele nem jó tréfálni, s a bal tenyér adományával Mihály bácsi orczáját tisztelé fel.

Csak akkor hüledezett azután el, mikor látta, hogy ez a nagy izmos ember, kit ő mint híres verekedőt ismert még nem rég idő előtt, az arczulütésre meg sem hunyorítja szemét, hanem nagy nyugalommal azt mondja rá: «Köszönöm, édes leányom! Ez ütés által megkönnyítetted a magad lelkét s diadalt szereztél az enyimnek. Legyen neked megbocsátva. És már most, hogy lásd, miként a názárénus is tud olvasni s előadja az eldugott pénzét, ha szüksége van rá a közönségnek: ime, én olvastam, még pedig ujságból, hogy a te kisasszonyod (az ég áldja meg őt egykor valami derék názárénus férjjel!) az inségesek számára pénzt gyűjt; én hát a mit eddig szolgálatomból megtakarítottam, elhoztam: add át neki!»

És azzal letett az asztalra ötven forintot.

Böske elámult. Most már kezdett megijedni a félelmes embertől, a ki a pofonra ötven forinttal felel.

– Meg ne köszönd, mert nekünk köszönést nem szabad elfogadnunk. A nevemet ki ne tegyék, mert azt egy názárénusnak nem szabad híresztelni, ha valamit adott. Fiam, Marczi, kövess!

Marczi engedelmeskedett és rá sem mert nézni Böskére, mikor eltávozott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ime, az új vallásfelekezet, tisztelt irányadó urai egy szerencsétlen korszaknak. Egy új vallásfelekezet, melyet önök teremtettek meg!

Önök odafenn politikát csináltak a vallásból, s ezek idelenn vallást csinálnak a politikából.

Minden, a mit önök hímeztek a szőnyeg egyik oldalán, a túlsó oldalon, mint megfordított torzalak, tünik elő.

Minden, a mi abban őrültség, csak felelet egy őrült kérdésre.

Vallássá van benne emelve az a tan, hogy az egyéni jólét az élet egyedüli czélja; a haza, a közügyek, a szabadság iránti tartozásokért nem kell lelkesülni senkinek.

Nem önök vetették-e el azt az átkozott magot, melyből ez a tan felburjánzott? Nem önök irtották-e ki a haza iránti szerelmet, a közügyekérti buzgalmat, a szabadság utáni vágyat?

A názárénus nem lövi el a fegyvert a harczban! vallása tiltja. Nem önök csinálták-e ezt a vallást?

A názárénus azt mondja: «A nép ne adjon az államnak semmit!» Nem az önök tétele-e ez megfordítva: «Az állam ne adjon a népnek semmit?»

A názárénus azt mondja: «Az állam nem a mienk». Nem visszhang-e ez az erdőből az önök kiáltására: «Az állam egyedül a mienk?»

Megcsalni, megkárosítani az államot, a hol lehet; eldugni, eltitkolni, eltagadni előle, a mit lehet; ellenségnek tekinteni azt, s mindenütt sánczot, árkot, farkasvermet húzni ellene: rettenetes tan! Lázadás ez a haza ellen. De a tanítványokat itéljük-e el elébb, vagy a mestereket?

Nem venni a családi életet semmibe! Közös birtok a szerelem! Erény nincsen! A női szív olyan: adom, veszem. A született gyermek csak kárvallás annak, a ki tartja, nyereség, ha születésekor meghal. Ez a názárénustan. Gyilkosok tana! De ha az új Malach-Hamovesh angyal kezébe venné a pallost a büntetésre, hol kezdené el az írtást: a szalmakunyhók alatt-e, vagy az aranyos kilincsek ajtain belül?…

… Apropos, «arany kilincs!» Harter Nándor ez inséges esztendőben egész appartementját újra bútoroztatta; az ócska képek helyébe (ócska hazafiak; lásd IV. fejezet) szerzett híres művészek remekét, drága majolica-edényeket, etrusk vázákat, celta régiségeket, római camækat, vert ezüst műveket; szobái invitálták a belépőt csodás, meglepő látványokkal, így szólva hozzá: «mindenüvé bámulhatsz, csak a gazdánk szemébe ne!»

Oda valóban jó volt nem bámulni egy idő óta.

Tessék elhinni, csak az első lépés esik nehezen.

Férfinak, asszonynak.

Csak az első szégyenletes ajándékot elvenni kerül lelki izzadságba; a többi már nem okoz fájdalmat.

Azt hiszi a vízbe ugró, hogy hiszen majd feneket érek, s onnan felküzdöm magamat, a mikor akarom, s kiuszom a partra.

De csalatkozik!

Mert nem talál vízfeneket, hanem hínárt, mely befonja és lassan húzza lejebb, mindig lejebb, míg végkép elnyeli.

Óh! ebbe a hínárba de sokan belefulladtak már!…

A FÖLD MÁSIK OLDALÁN.

Undorodol már e légkörtől, tisztelt olvasóm? Én is!

Fojt, elüli a keblet ez a közelmúlt emléke. Minden idegünk érzi azt a fájdalmat, a melyben akkor betegek voltunk.

Jer velem egy szabad lélekzetet venni. Odáig takarjuk el arczunkat, ajkainkat, hogy a midőn egy merész röpülés után a föld másik oldalára érünk, azt mondhassam: nézz ide és szídd tele kebledet a levegővel.

A mit látsz magad előtt, az egy borzasztó mocsár, melyből méreg-illatú magános fák merednek elő. A táj sivatag, lakatlan: egy ház sincs távol és közel. Hanem a mocsár szivárgó ereiben piros habarék folyik, emberek vére, s e véres patakokon haldoklók feküsznek keresztül megcsonkított tetemekkel; a távolban egy összezúzott pallisade romjai izzanak még, fojtó bűzt füstölögve, mely lomhán visszaszáll a földre, s kékes-barna felleg gyanánt terül el a mocsár fölött; a rom körül elterülve, a sánczkarókról aláfüggve, az ágyúk kerekeitől letiporva, torzalakú halottak, kik még vonaglanak, még életet adnak a sárnak, a ködnek, az éjnek, halálrángással, halálhörgéssel; és az egész iszonyú tájképre sápadtan világít le az epesárga ég, a nyárnak lázápoló gyilkos ege.

Itt végy, óh magyar olvasó, egy szabad lélekzetet! mert ez a hely az, a hol egy szabad nemzet a szolgaság hada felett első győzelmét kivívta; s az a nehéz csatatéri döglelet – éltető levegője a szabad nemzeteknek.

Igen, itt a Potomak mocsarában verte le legelőször a föld legelső nemzete a rabszolgaság bálványimádóit.

A föld legelső nemzete! – Óh! édes népem: ne hizelegtess magadnak. Lehettél volna egykor te is ugyanaz, lehetsz még tán egykor az; de most a föld túlsó oldalán keresd.

Ez a szatócsok és kalmárok népe, melynek Isten nem adott mást, csak földet, két kezet és szabadságot, a titánok harczát tudta megvívni egy isteni eszméért, a rabszolgaság eltörléseért; tudott milliárdokat áldozni szorgalomgyűjtötte vagyonából; tudott polgárból katonává alakulni; tudott csodákat alkotni és oly harczokat vívott, hogy a föld reszketését érezhették itt a túlsó oldalon is. És mindezt miért? azért, hogy egy fehér ne mondhassa azt egy feketének: «Te rabnak vagy teremtve!»

Soha nemesebb ügyért harcz nem vívatott a földön, s soha nemesebb ügynek diadalt nem adott az ég, mint midőn ez győzött.

Tudatni akarta Isten a gondolkodó porszemekkel, hogy még mindig ő az úr a mindenségben, a csillagoktól le az ázalagokig.

Ez volt a potomaki első győzelem napja.

Távolabb a domb mögött, az ellenséges ágyútelepektől védett helyen van felütve a tábori orvosok ápoló tanyája. Száz meg száz harczos hordja ide össze hordszekerén a csatatérről felszedett sebesülteket.

Egyik tábori ambulance mellett rögtönzött sátorban két orvos bajlódik egy nehéz sebesülttel.

Az ápolt harczos ifjú volt még, de sápadt arczának elkényszeredett vonásai azon vének közé sorozzák, a kik már napjaik befejezéséhez közelítnek. Testéről leszabdalt egyenruhái azt mutatják, hogy előkelő tiszt volt az önkéntes lovasságnál.

A két orvos nagy tanakodásban van egymással, hogyan fektessék a sebesültet?

Mert ugyanaz a golyó, mely elől bement a mellén, hátul kijött az oldalán s kettős sebet ejtett rajta.

– Még él! szól az egyik.

– Csodálom, hogy lélekzetet tud venni. Semmi vért nem látni a száján.

– Majd megindul az, ha fel talál ébredni. Azt hiszem, a golyó a tüdő jobb szárnyán ment keresztül.

– De az is megesik, hogy félrecsúszott, s ilyenkor körülfut a bordák alatt, s úgy jön ki a túlsó oldalon.

– A kémlő majd megmutatja.

– Kár érte! Derék fiú volt. Én ismertem. Az önkéntes lovasokat vezérelte. Valami magyarországi gentleman. Ha jól tudom, Harter volt a neve, valami pogány előnévvel. Átkozott merész katona volt. Rémület volt a confœderáltak guerilláinak. Éjjel-nappal háborgatta őket. Hatodmagával is újra kezdte a harczot. A tábornok igen fogja sajnálni.

A sebesült fejénél ott pipázott egy öreg huszár. Valami becsületes farmer, a kinek mindenét felégették a déliek; s aztán ő is beállt közlegénynek.

– Biz ez vitéz ficzkó volt! dörmögé az öreg, míg a két orvos sondirozta a sebet. Olyan rohamot csináltatott velünk a mocsáron keresztül, hogy azt hittem, mind ott veszünk. A nehéz lovasság szentül beleragadt volna a feneketlen szurokba. Hanem ez keresztül vágtatott rajta, neki az ellenség sánczvonalának lóháton; soha sem láttam ennél bolondabb tréfát. Hanem sikerült; felmásztunk a sánczra lovon, le is aprítottuk a kit értünk, be is szegeztük az ágyúkat. Hogy ez hogyan történt, most sem tudom; csak azon bámulok, hogy magam ép bőrrel kerültem vissza; ez a fiatal ember pedig csak egy golyót kapott.

– Hanem ez, úgy látszik, egészen elég lesz neki.

A kémlővel való mulatságra felébredt a sebesült.

A mint felébredt, mindjárt mosolygott.

– Good morrow, sir!

– Good morrow! (pedig ugyan «ivning» volt.) Hogy van ön?

– Épen öntől akartam kérdezni, hogy vagyok?

– Csendesen, sir!

– Meg van kezem, lábam?

– Mind a kettő.

– Akkor semmi baj!

– De egy kis baj mégis van. Ön keresztül van lőve.

– Nem érzek belőle semmit.

– Annál roszabb!

– Tudom, sir, mikor az ember nem érzi már, hogy fáj, akkor közel van hozzá, hogy meghal.

A két orvos nagyot hallgatott erre, s némán tapaszolá kötegét az ifjú sebeire.

– Győztünk-e sir? kérdé most az ifjú harczos, félkönyökére emelkedve.

– Tökéletesen, colonel! dörmögé rá a vén huszár. Az ellenség szét van verve.

– Akkor hurráh! kiálta fel az ifjú vitéz, s mind a két kezét a levegőbe emelte. Hurráh, Lincoln! hurráh, Grant! hurráh, világszabadság! hurráh!

– Az Istenért, ne kiáltozzon ön! csitítá az egyik orvos; kötelékei felszakadnak, a vér tüdejébe tódul, megfullad ön.

– Hadd szakadjanak! hadd fulladjak, csak hogy győztünk! De ordítok még egyet utoljára életemben. – Ez az utolsó lélekzetvétel még arra való, a mit ellhallgattam eddig! Hurráh, te szent szabadság! Hadd fojtson meg ez a kiáltás engem. Hengerítsetek le oda a pocsétába, a mi a hóhérok vérével van tele, hadd fulladok abba bele. Hadd hörgöm el ott utoljára: hurráh, világszabadság!

Erre csakugyan úgy ellepte száját a vér, hogy nem kiálthatott többet.

A két emberséges orvos nagy türelemmel kezdé ujra az egész elrontott munkát.

A vén huszár ölébe vette az elalélt fuldokló fejét, s tenyerével símogatá hideg, verítékes homlokát. Milyen kár az ilyen szép ifjúért, hogy meghal!

Mikor ismét magához tért, az egyik orvos azt kérdé tőle:

– Nem kivánja ön a lelkészt, sir?

Az ifjú régi humoránál volt ismét.

– Köszönöm, sir, nem kell! Nem akarok én sem a pokolba, sem a mennyországba jutni. Itt akarok maradni. Nem zsenirozom a szenteket odafenn, sem az elkárhozott urakat odalenn; úgy is elegen vannak; szűk lehet náluk a szállás. Itt maradok. Köszönöm a másvilágot… Majd én meghúzom magamat itt valami zúgban… Mi kell egy olyan kis léleknek, mint az enyim?… Nyáron majd ellakom valami harangvirág odujában,… télire meg fogok magamnak valami üres csigahéjat,… ellakom én abban szépen… nem alkalmatlankodom én senkinek halálom után.

– Nincs önnek valami végső rendelkezése? Itt az idő, uram, hogy intézkedjék ön.

– Ne tréfáljon, uram… Az egész vagyonom nem volna elég kötélre azoknak, a kiknek szeretnék egyet-egyet testálni.

– Nincs önnek senkije, a ki önt szereti?

– Majd három nap mulva kérdezze ön meg leendő laktársaimat… azok, úgy hiszem, szeretni fognak.

Úgy nevetett ez ötletnek.

A vén huszárnak kellett tartania a fejét, hogy nevethessen. Minden nevetésnél három forráson tört ki piros vére: a két sebén és a száján.

De mégis csak nevetett.

– De talán szükséges lesz azonban tudatni, hogy meghaltam, valakivel, a kinek erre szüksége van. Sergeant barátom, ön tud írni. Legyen szíves, kérem, feljegyezni a mit mondok… Orvos urak… köszönöm a szolgálatot, már fölösleges; menjenek önök más életrevaló halotthoz.

A két orvos azonban ott maradt; parancsuk volt a tábornoktól ez ifjú megmentésére mindent elkövetni.

A vén huszár kerített tollat és papirost, hanem tinta nem volt.

– Hát ez a vér mire való? szólt tréfálózva a haldokló. Mártsa bele a tollat, azt fogják hinni, alkörmössel írt, s jobban elhiszik.

S iratott saját vérével levelet.

– Czímezze ön kérem «Mister Francis Béltekynek. – Írja «mylord»-nak. Kérem… ezóta meglehet, hogy gróffá lett; nagy hajlama volt hozzá… s ez ott most ragályos. Tehát: «Dear mylord! Tudatom önnel, hogy a bolondos ficzkó, Elemér Harter in optima forma meghalt; el van temetve a szélesség 36-ik, s a hosszúság 78-ik foka alatt, huszad magával egy közös hotel-garniban… Végrendeletét, a mit önnél hagyott, most már adassa ön át annak a bizonyos missnek. És tudassa a missel, hogy a silány ficzkó a csatában esett el.

E szónál alkonypír futotta el arczát.

– Írja meg ön azt is neki, hogy tudassa a missel: hogy a silány ficzkónak két seb miatt kellett megválnia a világtól. Egyik seb a mellén, másik a hátán. De világosan megírja ön… hogy szemközt kapta a sebet, nem hátulról… ezt ön megírja neki,… és a mylord elmondja a missnek… Másként ne írja ön valahogy, sir!… Meg ne tréfáljon ön azzal, hogy hátulról kapottnak írja a sebemet… Én nem értem a tréfát… Ha ön engem rászedne, én boszút állok magamért… Halálom után beállok kopogó szellemnek… Elbujok önnek az asztalfiókjába… Bemászok a nyoszolyája szögletébe… felzörgetem, mikor alszik… Jól van, jól, csak írja ön, a mint mondtam… Majd azután én elolvasom… Elolvasom, nem hagyom magamat megtréfálni… Tartsa ön a szemem eleibe… Hadd lássam, mit írt?… Óh! kedves miss Ilonka… ha ön azt tudná… hogy én most az ön talpa alatt fekszem… nem venné el rólam a lábát… megvárná, míg elalszom… Tartsa ön ide, sir, azt az írást… hadd olvasom… mit írt bele?…

A sápadt alkony még oda világított… A vén farmer a haldokló szemei elé tartá a megírt levelet, s az rászögezte szemeit merően. És aztán sokáig a levélre szögezve tartá szemeit; de már azt, a mi benne volt, nem olvasta többé… Már akkor valahol ott himbálózott egy harangvirág kelyhében, vagy kereste az üres csigahéjak között téli szállását.

– Ugy hiszem, azt a levelet már bátran elküldhetjük! szólt az egyik orvos, az ifjú szivére téve kezét.

– Átadhatja ön a tábori postának, szólt a másik a huszárhoz. Ez meghalt.

– Ez ifjú egy missről beszélt, szólt a vén huszár; ne csatolnánk e levélhez egy fürtöt a hajából?

– Meg egy csipet földet arról a térről, a hol hősileg kiszenvedett.

Beletakartak a levélbe egy hajfürtöt és egy csipetnyi földet.

Három óra mulva útban volt a tábori estafette New-York felé, a tábornok diadaltudósításával s a csatatérről írott levelekkel.

És másnap már vitte a postahajó az oceánon keresztül a Bélteky Ferinek írt levelet, a hajfürtöt és véres port, a mik Harter Elemér haláláról tesznek bizonyságot.

EGY HÁZASULANDÓ IFJÚ.

Bélteky Feri megkapta az amerikai levelet, mely Harter Elemér halálát tudatá, megkapta a bizományt is, a hajfürttel és a csatatéri porzóval s szépen eltette a fiókjába a levelet; a porzót, meg a fürtöt kiöntötte valahová, s nem adott át semmit annak a bizonyos missnek.

Bélteky Feri akkor már pesti ügyvéd volt, igen ildomos ifjú. Jó pénzkereső. Csoda módon tudta hajtani az ügyeket.

Harter Nándor is tapasztalta ezt a jó tulajdonságát. Azt az Elemér úrfi igényperét anyai örökének kiadása iránt veszedelmesen szorgalmazta a biróságnál. Harternek minden hivatalos tekintélyét össze kellett szedni, hogy egy kis időhaladékot szerezzen magának.