Part 5

Azt még sikerült megértenie, hogy a molnár legkisebbik fia, akit örökség fejében a kandúrral fizettek ki, nagy búnak eresztette a fejét, jeléül, hogy a pénz, hiába, pénz volt, már talán a paradicsomban is. De a kandúr politikájának már nem tudott a mélyére látni. Ha a kandúr nyulat akart fogni, a két zsák káposztát csak helyeselni lehetett; megmagyarázható volt: a vadásztáska is, de mire kellett a kandúrnak a csizma?!

A kandúrnak bizonyára pusztán hiuságból kellett a csizma; a legzseniálisabb lények se tökéletesek. De a Balázs elméje fáradt vala s ettől fogva már nem igen tudott a kandúrral lépést tartani.

A beszélőre tudvalevőleg a hallgatóság épp ugy hatni szokott, mint megforditva. Tüzelik avagy elcsüggesztik egymást. A jelen esetben másképpen történt. Ha a hallgató figyelme bágyadt, viszont a mesélő neki bátorodott. Lassankint bele élte magát abba a napsugaras, rejtelmekkel teli, gyors átváltozásokban gazdag világba, mely a külvárosi bérház sötét, szennyes kis udvarában oly bűvös-bájosnak tünt fel előtte.

Önök ismerik a _Csizmás kandur_ mód nélkül erkölcstelen meséjét. A csizmás kandur a szédelgők ősapja; a Panama egy antediluviális hőse, aki mindenre képes, csakhogy miniszterré legyen. Holtnak tetteti magát, s megfojtja az ártatlan nyulakat, rideg stréberségből, pusztán azért, hogy kellemetes lehessen a királynak, aki, ugy látszik, csak nagy ritkán jutott nyulpecsenyéhez; majd hitelügyleti szédelgésre adja magát, s különböző fenyegetésekkel rábirja a parasztokat, hogy az egész tájékot a gazdája birtokának mondják a király előtt; végül furfangosan kieszelt rablógyilkossággal hatalmába keritvén az óriás kastélyát, ünnepélyekkel kápráztatja el és fonja be a királyt, akár Law vagy Fouqué. S mind e gaztettek jutalmául: ura, az ál Karabás gróf, elveszi a király-kisasszonyt, ő maga pedig miniszterré lesz, a mi, vélekedjünk a miniszterségről bármiképpen, egy macskának bizonyára szép carriére.

Mondom, mód nélkül erkölcstelen történet ez. De, jóllehet erkölcstelen, fölötte tanulságos. Megtanulhatjuk belőle, hogy a varázslatok idejében is csak akkor vihette az ember valamire, ha jó partit csinált.

A mesemondó azonban máskép itélte meg az esetet, s látni való volt, hogy a kandur feltalálása és lélekjelenléte imponálnak neki. A győztessel érzett, s nem a legyőzöttekkel. A leány-gyermek hét esztendős korában már hölgy, ha még olyan parányi is; a gyöngeséggel szemben a legjobb női léleknek a mélyén is találhatsz valami hideg kegyetlenséget, amely alapjában örökkön megérthetetlen marad előtted. Mária teljes volt minden malaszttal; de a világ ma se volna megváltva, ha az emberré vált isten földi hüvelyében nem férfisziv dobog.

Balázs már alig értett valamit a meséből. Lelkének kapui lassankint becsukódtak, s a gyermek szavai megértetlenül koppantak vissza koponyájáról, mely megvíhatatlan volt, mint egy jól elzárt, puszta, elhagyott vár. De egyszerre a zárak felpattantak; egy pár hang utat talált az alvó lélek kastélyába, s a beteg meglepetten nyitotta fel szemét.

A kis leány ott tartott, ahol a király kifejezi a kandur előtt, mily kellemesen lepte meg őt a Karabás gróf gyöngéd figyelme.

– Ah, Karabás gróf pompás gavallér! Biztositom őt nagy kegyemről.

Ezt a pár szót a kis lány olyan hamiskás grácziával mondta, a szemében annyi kópéság nevetett, hangocskája oly telidesteli volt illedelmesen visszafojtott vidámsággal, hogy Balázs nem ismert rá.

És most nézte meg először.

Vékony, madár-csontu, városi gyerek volt, akinek arczszine három generáczió szomoru történetéről beszélt. Tulajdonképpen csak két nagy fekete szem, mely csudálkozva nézett ebbe a furcsa világba, ahol minden oly ujdonatuj, s minden oly érdekes.

Ebben a két nagy fekete szemben rendesen nem volt egyéb, csak temérdek kiváncsiság. De, lám, tudtak azok sugározni is. S Balázs, uj életének első világos pillanatában, fölfedezte, hogy a kis leány bájos. A csizmás kandur története hirtelen megszakadt. A mesemondó ott hagyta szegényt az óriás dolgozó-szobájában.

– És aztán? – sürgette Balázs a folytatást.

– Aztán nem tudom. Még nem olvastam tovább.

– Pedig a vége, az lehet még csak a legszebb.

– Majd megkeresem a könyvben, ahol elhagytuk.

– Igen, keresse meg, és olvassa fenszóval.

A felolvasás már valamivel lassabban haladt előre, mint az elbeszélés. A nagy betük helyenkint kinos zavarokat idéztek elő, s a kandur, mikor a legjobban kellett volna sietnie, ott rekedt valahol a kaland kellős közepében.

Balázs pedig még olyanformán volt, mint a részeg ember. A kábultság minduntalan elfogta, s kétszer is elszenderedett. Majd ismét felriadt, s mialatt kétségbeesett erőfeszitéseket tett, hogy a felolvasót követhesse, a legtarkább gondolatok ugráltak a fejében.

A részeg embert a szeszmérgezésnek mindjárt az első stádiumában főképpen arról lehet megismerni, hogy a legkülönbözőbb jelenségek szeszélyes összevetéséből, csudálatos merészséggel következtet általános törvényekre, melyeket a józanság fölötte kételkedve fogad. A részeg és a kába előtt nincs megérthetetlen; megtalálja az összefüggést a legmesszibb eső tünemények között, s tisztán látja az élet rejtelmességeit, legalább egy-egy pillanatra.

S Balázsnak ugy tetszett, hogy mikor fel-felocsúdik a fél öntudatlanságból, melyből csak egy-egy perczre volt feltámadása, madártávlatból ugyan s kicsinyben, de világosan látja az Életet minden nyomoruságával egyetemben.

– Micsoda hitványság: élni! – kergetőztek fejében a karakán ideák – türni a természet kegyetlenkedéseit, a mások igazságtalanságát, s azokat az apró megaláztatásokat, amelyeket nem kerülhetnek el a legnagyobbak sem… Micsoda hitványság dolgozni, verejtékezni, élni semmiért, azért, hogy egy temetkezési vállalat szép tiszta jövedelemmel zárja a számadásait! Élni azért, hogy csak keveset fázzunk, s ne szükölködjünk lábbeliben! S mi kárpótlásunk van mindezért a nyomoruságokért? A szerelem? Mi a szerelem? A jobbik esetben: nélkülözés, a rosszabbik esetben: silány megszokás. Vagy az, hogy gyermekeink születnek? Ugyan szép öröm; járnunk azzal a tudattal, hogy ezek a szánandó kis lények nem kérték tőlünk az életet, s minden órában, minden perczben látni az arczukon, hogy rosszul táplálkoznak! Szegény kis leány!

Aztán nem gondolt többé semmire: elaludt.

Másnap rossz napja volt. A rémek egyre a sarkában voltak, s ha egy pár perczre vissza-visszatért szegényes, megviselt öntudata, azt a végtelen lankadtságot érezte, mely a nagy orgiák után fogja el az embert.

De kábultságában néhányszor ugy tetszett neki, mintha ujra hallaná:

– Ah, Karabás gróf pompás gavallér! Biztositom őt nagy kegyemről.

S ez a képzelődés, nem tudta miért, kissé megvigasztalta.

… Mikor pediglen vagy félesztendő multával ismét emberszámba ment, törte a fejét, mi módon fejezhetné ki háláját kis ápolója iránt, aki heteken keresztül üldögélt az ágya mellett s ezenközben ujra megismertette őt a mesevilág örömeivel.

Valami nagyon szép emlékre gondolt s hosszas tünődések után abban állapodott meg, hogy neki fogja ajánlani, az egész világ és az egész utókor előtt neki fogja ajánlani költeményei legszebbikét: az _Ululu Laia_-at.

De azután eszébe jutott a mese a szegény vargáról, aki a kis lányának karácsonyra egy kis piros csizmát csinált remekbe, mivel hogy egyéb nem telhetett tőle. Mire az ajándék, amelynek a kitüntetett nem veheti hasznát?!

Elszégyelte magát s lemondott a tervéről. Lassankint azután bele nyugodott a gondolatba, hogy Fodor Ella kisasszonynak örökkön adósa fog maradni.

De nem ugy történt.

IV. VERCINGETORIX.

Kevéssel a mi Urunk Jézus Krisztus születése előtt, egy bizonyos Vercingetorix igen sok kellemetlenséget szerzett Julius Caesarnak. Ő szervezte ugyanis a nemzeti ellenállást, melylyel a hóditó Róma Galliában találkozott; s ő volt az a kemény dió, mely a legjobban próbára tette az ó-kor Napoleonjának csodálatos éhségü fogait. Vercingetorixnak sokba került ez a világ-históriai nevezetesség; néhány csatavesztés után rablánczra fűzték, élére állitották a fogoly-seregnek, mely a győztes diadal-szekerét követte s aztán kivégezték.

Ugyanez a Vercingetorix, vagy helyesebben szólva: Celtillonatus (mert a Vercingetorix név csak fővezéri rangját jelentette) sokkal későbben, nevezetesen Krisztus után 1889-től 1892-ig, épp annyi álmatlan éjszakát szerzett Hódy Balázsnak, mint hajdan Julius Caesarnak.

Hódy Balázs ugyanis lelkének minden erejével rajta volt, hogy a gallus törzsfők eme legjelesebbikét először is: bele szoritsa öt felvonásba, azután pedig kifejtse négyezer sor szépen hangzó versben. Ez pedig bizonyára nagyobb munka volt Gallia meghóditásánál.

A nagy mű, mint emlitettem, három évig tartott. Hogy mért ilyen sokáig, megmagyarázzák a következők. Balázs minden felvonást kétszer-háromszor dolgozott át, s háromszor kezdte ujra irni az egészet. Vercingetorix irodalmi monumentuma tehát körülbelül negyven felvonás sirhalmán emelkedett.

A három átdolgozást három különböző szinház mintegy nyolczszor-kilenczszer utasitotta vissza; négyszer elfogadták a darabot, oly föltétellel, hogy a szerző irja át egyik vagy másik felvonást. Hol a végét, hol az elejét, hol a közepét kellett megváltoztatnia; s egyszer ki kellett küszöbölnie majdnem összes főalakjait. E kivánságokhoz képest, Vercingetorix átélt mindent, a mit embernek csak átélnie adatott. Visszautasitotta Caesar nejének, Pompejának szerelmét s midőn már-már legyőzte Caesart, a boszuálló Pompeja karja érte utól; majd elcsábitotta Pompeját, s ekkor a féltékeny Cambra, elhagyott menyasszonya, veszitette el. Hol győzött, hol legyőzték; hol meghalt a tragédia végén, hol pedig megnősült és gyermekeket hagyott hátra. Meghalt a kinpadon, elpusztult méreg által, szivét keresztüljárták a római lándzsák, majd kardjába dőlt a maga jószántából. Mindent megkóstolt, a mi földi kín s öröm; csak a szinpadra, ah a szinpadra, nem juthatott el soha!

Önök azt fogják kérdezni: mi köze volt Hódy Balázsnak ehhez az oly régen elhunyt, s különben tiszteletre méltó gallus törzsfőhöz, hogy ily javithatatlan makacssággal ragaszkodott hozzá?! A szinházaknál pedig azt kérdezték: »Mi a kő ütött hozzá ehhez az emberhez, hogy nem hagy békét Francziaország előidőinek, melyek mai napság már oly csöndesen viselik magukat, s nem vétnek a légynek se?!«

Sajnos, ezekre a kérdésekre nem tudok felelni. Hogy mi vonzotta hősünket a Vercingetorix ködös alakjához ellenállhatatlan erővel: ez ama titkok közé tartozik, melyeket az alkotó lélek magával visz a sirba. Talán gondolatában az az alak, akit munkájában Vercingetorixnak nevezett, tulajdonképpen ő maga volt, Hódy Balázs; egy ismeretlen Hódy Balázs, akit nagy energiájának s méltó büszkeségének pompás teljességében mi nem láthattunk soha, de akit ő felfedezett szive rejtekén. A tragédia hatalmas legénye, ez a telivér ifju barbár, aki csak azért éli végig Rómában a műveltség fényüzésében duskálkodók elegáns, kicsapongó életét, hogy aztán tapasztaltabb szemmel, de a régi barbár erővel védelmezhesse népének szabadságát, igy, messziről nézve, nem igen hasonlitott ugyan ahhoz a kopott czilinderben járó, nélkülözésekből táplálkozó, szerény figurához, aki a Rózsa-utcza tájékán Hódy Balázs néven volt ismeretes, de ki láthat be a lélek mélységeibe?! Ki tudja, minő érzéseket találnak néha a lelkükben azok a jámbor megjelenésü, rezignált, tétova járásu emberek, akiket az utczán oldalba lökdös az egész világ?!

Szóval, hősünket ebben az időtájban sokkal inkább foglalkoztatta Vercingetorix, akit talán az igazi Hódy Balázsnak gondolt, mint a külső világ előtt is ismeretes énje, a kopott czilinderes, álmatag sétáló. Ama bizonyos három esztendő alatt jóformán nem is volt más gondolata, mint ez a Vercingetorix.

E példátlan makacsságot ne tessék nagyon megitélni; vannak bünök, amelyek önmagukban hordják büntetésüket.

A halottaikból felidézett gallusok nemcsak nyugtalan éjszakákat, hanem temérdek fáradságot s még több gondot okoztak Balázsnak. A hányszor egy-egy jelenetet megváltoztatott, mindannyiszor ujra hozzá fogott a »tisztázás«-hoz; s munkáját mindig legelülről kezdte, majd kék, majd zöld avagy a változatosság kedvéért karmin-szinü tintával kaligrafálván le az egész darabot gyönyörü szép velin-papirra, onnan kezdve, hogy:

_Vercingetorix_, eredeti szomorujáték öt felvonásban, irta: Hódy Balázs. Személyek…

egészen a 476-ik oldalig, amelynek alján ez a nyugodt, önérzetes szó ékeskedett:

_Vége_.

Vége!… Dehogy volt vége. Hányszor irta le nagybetükkel ezt a nyugodt, önérzetes szót! S minden elmult… viharzó érzelmei szerény, borus hangulatokká zsugorodtak össze; tünt, tünt az ifjuság; az emberek elhaltak mellőle, s körülötte rendre felnőttek a gyermekek; ezüst szálak csillantak fel borongó homloka fölött; uj város épült fel a réginek a helyén, s uj világok keletkeztek ott, ahol sokáig temető volt; de _Vercingetorix_-nak csak nem akart vége szakadni.

Mindig támadt egy aggodalma, mely ujra kezdette vele hol az egyik, hol a másik felvonást; s az igazgatókból, dráma-birálókból álló külső világ is oly tulontul tökéletesnek kivánta Caesar szerencsétlen ellenfelét!… Ilyenkor néhány délután elzárkózott s hangosan diskurált magában. Néha egy hétig is eltartott, mig egy-egy jelenetet átdolgozott. Ha aztán elkészült, az uj munkálatot sorra felolvasta a meghittjeinek. Szivesebben olvasta fel kétszer, s mindegyiknek külön-külön; hogy félreértés ne essék a dologban, s talán kissé azért is, mert szerette hallani a verseit…

Meghittjei rendesen igen meg voltak elégedve a legujabb variánsokkal, s néha tán kissé nagyon is dicsérték az uj passzusokat a régiek rovására. Kiváltképpen Udvarhelyi ur, aki Vercingetorix legállhatatosabb tisztelői közé tartozott, noha nem értett vele egyet. Udvarhelyi ur nevezetesen ugy találta, hogy Vercingetorixnak nem volt igaza, midőn Caesarral szembe szállott. Caesarnak győznie kellett, igy kivánta ezt a történelem logikája. S ha Vercingetorix ismerte volna a társadalmi egyensuly törvényét, bizonyára lemond a meddő küzdelemről.

Fodor viszont abban a nézetben volt, hogy Vercingetorixból csak a praktikus érzék hiányzott s ha áldozatul kellett esnie, tisztára eme fogyatkozásának tulajdonitható. Meglehet, titokban egyébb kifogásai is voltak a gallus törzsfő ellen. Mialatt Vercingetorix tétovázva kereste az utját a szinpad felé, Fodor három különböző repülő-gépet talált fel s ráadásul fölfedezte a veloczipéd-zongorát. Ehhez mérten nem csoda, ha kissé nehézkes járásunak találta Caesar ellenfelét. De ha voltak is némely kifogásai, óvakodott ezeknek hangot adni, mert Vercingetorix az idők folyamán egy hatalmas pártfogóra tett szert, akivel nem volt tanácsos vitatkozni.

Ez a hatalmas pártfogó Fodorné volt. A Fodorné esztetikai meggyőződései ugyan kissé sajátságosaknak tünhetnek fel önök előtt, de nem hallgathatom el, hogy ezek a nagyon egyéni esztetikai meggyőződések fölötte imponáltak Fodornak a határozottságukkal. Fodorné tudnillik ugy vélekedett, hogy az a tragédia, melynek a szerzője minden este hétkor jár haza, kisasszonykákkal nem barátkozik s nem csinál adósságokat: a legjobb tragédia a világon. S _Vercingetorix_ e tekintetben páratlanul állott a világ-irodalomban. Fodorné nem csinált belőle titkot, hogy Hódy Balázst tartja az egyetlen becsületes férfiunak e kerek világon, következésképpen, ha a darabját nem adják elő, az szamárság és alávalóság, ami különben természetes, mert hisz a szindarabok előadása tekintetében, igen oktalanul, nem az asszonyok rendelkeznek. Ha véletlenül Fodornétól függ, az erkölcstelen bohózatok és operette-ek bizonyára már régóta kipusztultak volna a világból s helyettök ma is _Vercingetorix_-ot adnák, okulására az ifjaknak s gyönyörüségére az idősebbeknek.

Ezen a hatalmas gyámolon kivül Vercingetorixnak még egy patronája volt: Ella kisasszony.

Önök, akik ismerik a tizenhét éves lányok szivét, nem hisznek e pártfogás őszinteségében s önöknek igazuk van. De a mi Hódy Balázst illeti, ő ismerte a világ-históriát, ismerte a dramaturgia szabályait, ismerte a verselés művészetének minden apró furfangját, ismerte Ifigénia, Ofélia, Zaïre, Phaedra és Melinda jellemét a kétségbeejtő részletekig, csak éppen a tizenhét éves lányok szivét nem ismerte.

Honnan ismerte volna a rejtelmek rejtelmét?! S hogy ne hitt volna e két nagy fekete szem sötét nedvességben égő tüzének, mely biztatón világitott feléje, ahogy egy nyugodtan haladó kis hajó lámpái vilagitanak éjjel, a tengeren…?!

Ez a két nagy, fekete szem ott világitott mellette, mialatt ő egy-egy hatalmas tirádával vesződött, avagy abban fáradozott, hogy a czezurák, melyek szerettek ki-kitörni, a helyökre kerüljenek. Csak ki kellett szólnia a másik szobába: »Ella kisasszony, lesz olyan jó?…« s Ella kisasszony helyet foglalt vele szemben a hinta-székben, készen rá hogy ismét röviditsen vagy két sort a Cambra örök siránkozásán.

Ilyenkor Balázs olyan aggodalmasan nézegetett rá, mintha magát a múzsát kérdezné:

– Jól lesz igy, Ella kisasszony?

Természetesen Ella kisasszony mindig meg volt elégedve az ujabb variánssal. Lealkudott egy-egy fölösleges hasonlatot, szétbontatott néhány periodust s ezzel megnyugtatta a lelkiismeretét. Aztán megjutalmazta a költőt olyanféle kijelentésekkel, hogy:

– Most már ez a jelenet tökéletes.

Balázs ugy találta, hogy e nyomatékos itéletekkel szemben nincsen apelláta s _Vercingetorix_ot illetőleg az irodalom-történetnek nem lehet egyéb dolga, mint hogy egyszerüen helyben hagyja az Ella kisasszony kritikáját. Végre is, a drámairó számára nincs magasabb areopág, mint a női sziv. Azért irunk, hogy varázsvesszőnkkel még a kősziklából is kifakaszszuk a megindulás forrását s hol van a megindulásnak gazdagabb forrása, mint a női szivben?!

Mindig ilyennek képzelte a szép iránti érzék megtestesülését, aminő ez a légies alkotásu, vékony, karcsu kis lány volt. Ella az arab regék álmatag járásu, fátyolszin arczu keleti leányaira emlékeztetett, akik egy-egy rizskása szemből élnek s akiknek a tekintetében annyi a mélység, mint az indiai tengerben, a gyöngyhalászok Eldorádójában… Mesés könyvek között nőtt fel; élete abból állt, hogy szép dolgokat hallott s olvasott; finom kis dologtalan keze arra termett, hogy egy Hafiz homlokát simogassa s álmokba ringassa a költők szultánját. Ilyen lehetett Seherezáde, aki Álom-országból származott s álom-világban élt.

Az igazat megvallva, Balázs tévedett s Ella kisaszszony éppenséggel nem volt elragadtatva a három esztendőn át mindennap emlegetett Vercingetorixtól. Ellenkezőleg, a szegény Cambrát, aki annyi felvonáson át epedett hiába, hihetetlen libának találta, s Vercingetorix meg a szánalmas élhetetlenség nagyon rokon fogalmak voltak előtte. Ugy tartotta, hogy Vercingetorixnak mindenekelőtt el kellett volna vernie Caesart, mint a kétfenekü dobot; aztán, ha egy csepp férfiasság van benne, felpofoz egy pár szinház-igazgatót, végigvonul hadseregével Európa összes szinpadjain, ott keveset beszél, de annál többet trombitáltat s ha ész nélkül tapsolják, akkor kedvesen szalutál, ah, szalutál!…

Hanem Ella kisasszony mindezt nem mondta senkinek, amint hogy abban a korban volt, mikor a leányok semmit sem mondanak el abból, amit gondolnak. Nem volt közlékeny természetü; hallgatag volt már gyermeknek is, s a válságos évek csak fokozták a zárkozottságát. De Vercingetorix felől meg éppen óvakodott volna tiszteletlenül nyilatkozni, nemcsak Balázszsal szemben, hanem bizalmasabb körben is. S ennek megvolt a maga nagyon egyszerü magyarázata.

Egy szép nap ugyanis, mikor Balázs arra kérte, hogy este felé legyen kegyes meghallgatni a tragédia visszavonhatatlanul utolsó felvonását, titokban kijelentette Fodornénak, hogy ő bizony nem hallgatja azokat a szamár verseket, hanem elmegy az apjával s Czilla hugával a czirkuszba. Ez a kijelentés a Fodorné amugy is szüntelen forrongó haragját hirtelen vagy háromszáz fokra hevitette, s az anyai kéz egy párszor oly barátságtalanul talált hozzá nyulni Seherezádéhoz, hogy a fátyolszin arczon két bazsarózsa virult ki, mint ahogy a Szent Ágnes érintése nyomán is virágok termettek. Fodorné ugyan egyébként nem igen hasonlitott Szent Ágneshez, de otthon nagyobb tiszteletben részesült a kalendáriom összes hitvallóinál, s Ella kisasszony ezt a napot megjegyezte magának.

Fodorné különben, a nagyobb érthetőség kedvéért, egy kis prédikácziót is füzött e minden szónál ékesebben szóló anyai intelemhez. Sajnos, e bizalmas természetü magánértekezletnek csak éppen a fináléját idézhetem, mely a következőkép hangzott:

– Velem pedig ne próbálj ujjat huzni, mert kitekerem a nyakadat, alávaló kölyök!

Seherezáde nem felejtette el se ezt a tanácsot, se Vercingetorixért szenvedett mártiromsága rózsáit. Engedelmességre szoktatták, s alkalmazkodó természetü volt, mint az apja.

Ha ezek után önök ugy találják, hogy Fodornénak messze nyuló, s beláthatatlan szándékai lehettek, melyek nemcsak leányára terjeszkedtek ki, hanem a reménytelen jövőjü Vercingetorixra is: hát én erről nem tehetek, csak annyit bátorkodom megjegyezni, hogy a Fodorné szándékait nem szokta elfujni a szellő.

Ismerte-e ezeket a szándékokat Ella kisasszony egész terjedelmükben, s ha igen, mi volt róluk a véleménye? – ezt én nem tudom megmondani. Ki látna be egy örökkön hallgató leány lelkébe? A leányok különben, akár hallgatnak, akár beszélnek, nemcsak az udvarlóikat játszszák ki, hanem a regényirókat is.

Önök majdan itélni fognak a tényekből.

Elég az hozzá, Ella kisasszony, valószinüleg felsőbb meghagyásra, sok barátságot tanusitott a szegény Vercingetorix iránt, s ha patronájának mondtam, ez nem volt tulzás, mert, bár tudtán és akaratán kivül, igen nagy szolgálatot tett a bolygó hollandi e gallus testvérének.

Ennek a szolgálatnak a történetét akarom a következőkben elmondani.

V. LAKODALOM A VIDÁM TARGONCZÁSNÁL.

Egy vasárnap délután, mialatt Fodorné aludt, Czilla egy végzett zsebtolvaj ügyességével, nesztelenül pattantotta fel a Balázs ajtaját, belebbent a szobába, s nagy suttogva megszólalt:

– Hódy bácsi!

– Maga az, Czilla?!

– Csitt, csendesen. Ha a mama fölébred, s meghallja, mit beszélünk, jaj lesz nekem is, Ellának is.

– Olyan veszedelmes a dolog?

– Nagyon. Különben mindjárt meglátja. Tehát: követségben jöttem. Ella szeretné valamire kérni, de nem meri.

– Ah!

Balázs, akit eddig nem igen zavart munkájában a látogatás, meglepetten forditotta székét a kis leány felé.

Ella senkit se szokott kérni semmire.

Czilla tudatában volt a helyzet rendkivüliségének, s élvezte a hatást. A világért se adta volna elő a dolgot, csak ugy, bevezetés nélkül.

– Szokott maga tánczolni, Hódy bácsi?

– Én?! – kérdezte Balázs kissé megütődve.

Mintha csak azzal rohanták volna meg, hogy szokott-e tökrészeg lenni?

– Én?! Nem, nem szoktam. Nem is tudok.

– De frakkja csak van legalább?

Nem, nem volt frakkja. Épp oly kevéssé, mint Apollónak.

– Nem tesz semmit. Van a papának.

Balázs azt hitte, hogy valami hunczfutság fog kisülni a dologból, s gyanakodva nézett a kis leányra. De a két okos kék szemben ez egyszer nem találta azt a kötődő, gonosz tekintetet, mely már nem egy rossz pillanatot szerzett érzékeny lelkének.

Czilla kisasszony volt tudni illik az egyetlen egy lény a Fodor házban, aki a szegény Vercingetorix iránt nem tanusitott kellő tiszteletet. Ha az anyai hatalmat nem érezte közel, igen merész tréfákat engedett meg magának Galliára vonatkozólag, s Vercingetorix szomoru hányattatásait néha minden á propos nélkül emlegette.

Mindezt, tekintettel a tettes féktelen kiskoruságára, eddig nem tartottam érdemesnek megemliteni, de e helyütt nem hallgathatom el, hogy Balázsnak titokban sokszor okoztak fájdalmat a Czilla frivol megjegyzései.

Szerencsére, Czillát nem igen lehetett komolyan venni. Számottevő egyének előtt az ő szava nem járt, a miképpen nem jár a régi kétgarasos, s ami engem illet, kivül is hagytam volna őt minden legcsekélyebb figyelmen, ha erővel bele nem furakodik a történetembe.