Part 4

– Nem hihetem, hogy Uraságodat ellenségeinek rosszakarata és a balszerencse végképp elcsüggesztették volna. A legelső pillantásra sejtettem, hogy Uraságodban a cselekvés emberét van szerencsém üdvözölni, s tudom, hogy az ilyeneket az akadályok csak edzik. _Sub pondere crescit palma_ – ha szabad e klasszikus idézetet Uraságodra alkalmaznom.

– Ó, még nem mondottam le mindenről s a rosszakarat meg a gúny el fognak némulni, mihelyt fölépitem a vasutamat. Nem tudom, méltányolja-e ennek a nagyszabásu ötletnek a jelentőségét? Hogy visszatérjek Brindisire, ha ön Brindisibe akar menni, jelenleg az állomások egész rengetegén kell keresztül vergődnie. Az én földalatti vasutam csak a nagy állomásokon fog megállapodni s igy ön már Brindisiben lesz akkor, mikor a közönséges vasut utasai még valamelyik nem messze eső vámhivatalban vesztegelnek. Mondja, kérem, nem nagyszerü ez?

Balázs ugyan nem sietett Brindisibe, hanem azért nagyon örvendett a felfedezésnek. S éppen a legnagyobb jubilálásban voltak, mikor egyszerre a hátuk mögött megszólalt a Fodorné éles hangja:

– No mi lesz? Meddig tart még ez a fecsegés? Ez az ur is okosabban tenné, ha a dolga után látna s nem hallgatná végig a te szamárságaidat.

Mikor _Borgia Lukrécziá_ban, a Negroni herczegné lakomáján egyszerre csak szétválik a háttér függönye s a bordalt éneklő, ittas vendégek megpillantják az álorczás barátokat, akik a nekik szánt koporsókat hozzák: Maffio és társai tudvalevőleg halott-halaványan s egy pillanat alatt megöregedett arczczal merednek egymásra. Ilyenformán változott el a két férfiu arcza.

Fodor megkisérlette mentegetőzni:

– Angyalom, ez az ur…

De Fodorné a szavába vágott:

– Ez az ur vagy kiveszi a szobát, vagy nem veszi. Jobban szeretem, ha nem veszi; inkább adom oda egy tisztességes öreg kisasszonynak, mint holmi léhütőnek. A férfiak ugyis csak azért bérelnek szobát, hogy összerongálják a butorokat. Ne is gondolja ez az ur, hogy valami nagyon kinálgatom neki a szobát. Ki nem állhatom a férfiakat, mert minden férfi gazember. Minden férfi, kivétel nélkül. A melyik nem látszik annak, az a legnagyobb gazember valamennyi között.

Hogy valamiképp ebbe az első rangosztályba ne kerüljön, Balázs olyasfélét hebegett, hogy ő egész őszintén egyike a legmegátalkodottabb gazficzkóknak s távol van tőle minden képmutatás. Különben – folytatta merész elhatározással – ha ez nem akadály, ő kivenné a szobát s nem igen zavarna több vizet, mint egy tisztes öreg kisasszony.

A helyett, hogy igent vagy nemet mondott volna, Fodorné szemügyre vette a vendéget, azzal a biztos pillantással, melylyel a piaczon a vágott libák értékéről szokott tájékozást szerezni. A szemle elég kedvezően üthetett ki, mert bár hangjának mérgessége egyre fenyegetőbbé vált, mindjárt azzal kezdte, hogy: jó, majd meglátjuk.

– Hanem azt megmondom előre – folytatta vésztjósló hangon – hogy nem tűrök semmiféle garázdálkodást. Ez a lakás az én lakásom, s ide nem lép be más ember, csak az, a kinek én megengedem. Ha barátkozni akar valakivel: van itt egy tudományos ember, attól sokat tanulhat. És kapuzárás előtt minden lélek idehaza legyen; akinek ez nem tetszik: fel is út, alá is út. Azt is megmondom, hogy ha nagy mosás van s ezt a szamarat elküldöm valahová: a lakók vigyáznak a gyerekre; és ha a gyereknek baja esik, én mindenkinek kikaparom a szemét. Aki pedig csak tivornyázni akar s azért vesz lakást, hogy összerongálja a butorokat, az jobban teszi, ha mindjárt máshová megy. Már most: ha tetszik, jó; ha nem, az is jó. Én nem árulok zsákban macskát semmi emberfia kedvéért.

Fodor vigan hunyorgatott a háta megett, mintha azt szerette volna mondani:

– Ugy-e, hogy igazam volt? Jeles asszony ez, majd meg fogja látni.

De Fodorné hirtelen arra fordult s a gnóm egyszerre olyan komoly lett, mint egy temetés-rendező.

– Ezzel a pimaszszal pedig ne sokat társalogjon, ha kedves az ideje. Mindig milliókkal dobálózik és nem tud megkeresni egy vörös garast.

Fodor szégyenkezve somfordált vissza a másik szobába. Leült a glóbusz mellé és keresztbe fonva törpe karjait, nézte Brindisit, ahogy egy köszvényes, penzionált vén admirális nézi az óczeánt…

Balázs igérte jóakaratját s fogadkozott, hogy a ténsasszony kivánságairól soha se fog megfelejtkezni. Megemlitette, hogy a tivornyázásban mindig mértéket szokott tartani s hogy magán-viszonyainál fogva nem kedveli a nagyobb társaságokat.

Ezzel a beköszöntővel Fodorné annyira meg volt elégedve, hogy jónak látta Balázst kissé helyre vigasztalni.

– Azért én nagyon jó asszony vagyok, ne féljen. Ritka jó asszony, érti? Olyan jó asszony, hogy ezért mindig dühös vagyok magamra.

Csakhogy ezeket a biztató igéket oly fenyegető hangon mondta, hogy a kredenczben az összes tányérok megremegtek s Balázs csontjaiban megfagyott a velő.

Mindamellett hősünk nem oldott kereket, hanem másnap este beköltözködött a bukott órás kiadó szobájába. S alig rendezkedett el, máris meg kellett kötnie azt az ismeretséget, melyet számára Fodorné jelölt ki.

A Fodorné lakói társaság dolgában nem igen voltak elkényeztetve. A társadalmi egyensuly törvényének nagy fölfedezője egész nap oly izgalommal várta Balázst, mint a milyennel junius elején a fürdőhelyek Robinsonjai lesik az ujonnan érkező vendégeket. S mikor észrevette, hogy az uj lakó a névjegyét szegezi ki az ajtajára, nem türtőztette magát tovább, hanem lecsapott prédájára.

– Kedves uram, mivel én is a házhoz tartozom, remélem, meg fogja engedni…

A társadalmi filozóf apró, hunyorgó szemü, mód felett nyájas, tömzsi emberke volt, aki selypesen beszélt, mint a kövér nyelvüek, s lassan, vontatottan, mint akik szeretik magukat hallani.

– Ez verte volna meg a házmestert? – álmélkodott magában Balázs.

Fodor már ekkor elmesélte neki, hogy a filozófnak három eleven felesége szaladgál a világban, ami persze csak ugy történhetett, hogy a szóban forgó hölgyek közül kettő annak rendje és módja szerint elvált tőle, mig a harmadik egyszerüen a faképnél hagyta házasságuk negyedik hónapjában. Ez a tapasztalatokban gazdag mult, ugy látszik, nem nagyon bántotta az európai hirü tudóst; kedélyén legalább nem hagyott nyomot.

Különben sokkal inkább el volt foglalva a teóriájával, sem hogy ez a kellemetlen mult valami sűrűn kisérthette volna. A társadalmi egyensuly törvénye annyira izgatta, hogy utoljára kiszoritott a fejéből minden más, vidám vagy nem vidám gondolatot.

– Az éj és a nap váltakozása – magyarázta Balázsnak – ez a _természeti_ egyensuly. Mit gondol, ha egyszer a nap nem akarna lemenni?!… Megbomlanék az egész világ; a Siriustól kezdve le egészen az utolsó ázalagig, egy roppant csődbe jutna az egész világ-egyetem. A jó és a rossz váltakozása, a morális erők és az állati ösztönök örök küzdelme pedig: az _erkölcsi_ egyensuly. Mondja, kérem, mi lenne akkor, ha csupa angyalokból állna a világ?! Képzelje el, hogy a hordár angyal, a fináncz angyal, a végrehajtó angyal. Elküldene ön egy angyalt a zálogházba?! No, ugy-e? A természeti és az erkölcsi egyensulylyal tehát tisztában volnánk. Komplikáljuk e kettőt: s megkapjuk a _társadalmi_ egyensúlyt. Ez a világ a nagy tömegek erőinek és rossz ösztöneinek folytonos, pihenés nélkül való, általános küzdelme; ameddig e küzdelem tart, addig áll a világ. Mi a társadalmi élet? Szüntelen váltakozása az ideális eszmék és a reális eszmék egymást követő uralmának. Hol az ideál van felül, hol a reális irányzat; egyszer a whig-ek, másszor a tory-ak. Mikor a realitás van a kormányon, az idealizmus meginditja s győzelemre juttatja az ellenakcziót; s ha az ideális eszme győzött, nehogy bekövetkezzék a tespedés korszaka, a realizmus mozogni kezd, harczol és végre győzedelmeskedik. Kérem, fusson végig a világ-történelmen; s nézze, mily rendben váltakoznak a tömeg-uralom s a kevesek-uralma. Mi a ma? Ellentéte a tegnapnak. S mi a holnap? Ellentéte a mának. A jelen az, ami a multkor nem volt; a jövő: az, ami ma nincs, hanem volt tegnap, szerdán, hétfőn, szombaton. Azt hiszem, mindez elég világos. Vegyük például a linczi békekötést…

A társadalmi egyensuly törvényének fölfedezője mindent megfejtett, mindent kimagyarázott kedves teóriájával. Olyan volt ez a teória, mint az az elmés amerikai készülék, mely egyszerre: bot, legyező, ernyő, kés és szivarvágó.

– Vagy vegyük például Spartacus lázadását…

Bizonyára, egész Közép-Európában nem találkozott ember, aki jobban visszaélt volna a világtörténelemmel, mint a társadalmi egyensuly törvényének fölfedezője. Ha valaki sokáig hallgatta, nem gondolhatott egyebet, mint hogy a fenicziaiaktól kezdve egészen az akadémia legutolsó közgyüléséig, minden a világon egyes-egyedül azért történt, hogy a társadalmi egyensuly törvényéhez a legcsekélyebb kétség se férhessen.

Balázs eleinte meghökkenve nézett a nyugodtan és megfontoltan beszélő kopasz emberkére. De udvariassága és kellemes formái megnyugtatták.

És vacsora után, mikor Fodor is, Udvarhelyi ur is, ujra beállitottak hozzá, már érdeklődve hallgatta a feltaláló és a filozóf vitatkozását. E vitatkozás során Fodor kijelentette, hogy felhagy a földalatti vasut tervével, mert holnaptól fogva minden idejére szüksége lesz, hogy megcsinálja egy uj léghajónak a konstrukczióját, a mely léghajó, ugy formájában, mint mekanizmusában, a madár alkotásának lesz hüséges mása.

Balázs szinte szédült. Uj barátai oly könnyedén dobálóztak a legsúlyosabb ideákkal, hogy nem nézhetett rájok respektus nélkül. Ötleteik bősége, a rugalmasság, melylyel némely apró ellenmondásokon tul tették magukat s az a biztonság, melylyel az egyetemes históriát s az egész világürt kezelték, kivételesen impozánsnak tünt fel előtte. De nemcsak szédült: okult is, a hogy Fodorné megjósolta. Mert Udvarhelyi ur mindig fölért egy világtörténeti kompendiummal s ezenkivül a Meyer-féle lexikon egy zsebkiadásával.

Egy hét multán tisztában volt vele, hogy a sors két rokon lelket vezetett utjába.

Kölcsönös bizalmasságuk gyorsan növekedett. Kevéssel ezután Balázs tea-estélyt rendezett uj barátai tiszteletére, s megkinálván őket sonkával és párizsival, felolvasta nekik legtitokzatosabb, legnehezebben érthető versét, azt a verset, mely a _Spleen_ egyik gyöngye s melynek hangulatos, misztikus czime: _Ululu Laia_.

Ettől a naptól fogva bizonyos volt, hogy Balázs a Fodor-családnál fog élni és meghalni.

III. EGY KICSI PONT A LÁTÓHATÁRON.

Az ember néha szép nyugodtan, egyenesen és mozdulatlanul fekszik az ágyában, s mindamellett szentül meg van győződve róla, hogy szélsebesen kering egy ismeretlen középpont körül, a szobával, a butorokkal, a székrerakott ruhadarabokkal és a fali órával egyetemben, mely szomoruan tiktakkoz ehhez a kalandhoz. Ebben a lelkiállapotban a legtarkább képek váltakoznak az ember előtt: ismeretlen bibornokok, akik velünk együtt forognak, dühösen kiabálnak reánk s mi nem értjük a beszédjöket, lokomotivek vágtatnak rajtunk keresztül, oly gyors egymásutánban, mintha ágyunk volna a legkedvesebb séta-helyök, pióczák másznak a testünkön és mi hiába igyekezünk szabadulni tőlük, veszett kutyák vesznek üzőbe s torkunkon elakad a segitségkiáltás, a torony tetején találjuk magunkat s nem leljük meg a levezető utat, fájdalmasan tapasztaljuk, hogy egy ur ágyugolyókat vagdos a fejünkhöz, s mikor a fejünkhöz kapunk, rémülten vesszük észre, hogy a fejünket elvesztettük valahol, ellenben helyette egy luftballon ül a nyakunkon…

Nem sokkal azután, hogy itt akarta hagyni e siralomvölgyet, Balázs bekötött fejjel pihent vánkosán, és sorra látta ezeket az ismert képeket. Fel-felriadt, s ijedten tekintgetett szét a szobában, de nem látott, és nem is hallott semmit. Hiába hallgatózott és meresztgette a szemét; vak volt és süket. Majd ujra elszenderedett.

Azt álmodta, hogy egy ismeretlen temetőben sétál, szép, virágos sírok között. Naplemente után lehetett az idő, s ez a temető olyan végtelenül szomoru volt.

Egyszerre egy kriptát pillantott meg, barátságos, nyitott ablaku kriptát, melyet vadrózsák környeztek. A kriptának az ajtaja is nyitva volt; bement.

A hogy bement, az ajtó becsapódott utána; kinézett az ablakon, s nem ismert rá a temetőre. Most már nem szomoru volt a táj, hanem félelmetes.

Valami végtelen szorongás fogta el. Ki akart menni; de az ajtó nem nyilt. Az ablak felé fordult, de ekkor valami rejtelmes zúgás támadt, s rémületében nem mert megmozdulni.

S mialatt az ajtót döngette, azalatt a kripta belseje elváltozott. Észrevette, hogy – különös! – az ablakkal szemben egy kályha áll.

A rejtelmes zúgás pedig növekedett s már egész közelről hallatszott.

Ebben a pillanatban megnyilt a kályha ajtaja s hogy, hogy nem, egy fehér ruhás, szőke kis lány lebbent ki a kályhából. Vállán porköpönyeg volt, s barátságosan nézett Balázsra.

A szájához tette az ujját s intett Balázsnak, hogy csendesen legyen. Majd kinyitotta az ablak másik szárnyát is s rámutatott a sötét sarokra.

Balázs megértette, hogy oda kell rejtőznie.

Éppen ideje volt, hogy elrejtőzzék. A szőke kis lány eltünt s a kriptán vad szélforgatag süvöltött keresztül. A kályha ajtaja felcsattant s rejtekéből titokzatos, seprünyélen lovagló alakok rohantak elő, pipaszár testü szörnyek, a kiknek nem volt fejök, csak kalapjok. Ezek őt keresik.

A szörnyek keresztül vágtattak a kriptán s kilovagoltak az ablakon. Most már nem félt. Tudta, hogy nem fogják megtalálni, mert a kis lány elrejtette.

És csakugyan, a zúgás elhallgatott; a kisértetek elvonultak.

A kis leány pedig bemosolygott az ablakon, a vadrózsák közül, mintha azt mondta volna:

– Ugy-e, hogy kijátszottuk őket?!

Aztán fölemelte kis varázs-pálczáját, a kripta ajtaja megnyilt magától s Balázs virágos rétre lépett. A temető eltünt. A messzeségből egy tó ezüstje csillámlott elő, majd ugy tetszett neki, hogy a tavon paloták ringanak. Egyszerre valami különös hangot hallott… igen, ez egy kocsi dübörgése. Fölébredt.

Az álomképek eltüntek, de a kis lány ott ült az ágya mellett.

Balázs megkönnyebbülten lélekzett fel. Letörülte arczáról a veritéket, s fölemelkedett ágyában, már a mennyire birt.

– Elmentek a rémek? – kérdezte suttogva.

A két fogsora összevaczogott, tekintete zavaros volt, s látszott rajta, hogy még csak félig van magánál.

A kis leány nem értette, miféle rémekről beszél.

Fölugrott a székéről, ahol előbb mozdulatlanul ült, mint jó kis gyerekek az iskolában, közelebb hajlott a beteghez, s aggodalmasan kérdezősködött:

– Behivjam a mamát?

De Balázs már nem hallotta. Egy másvilági forgószél ismét magával ragadta silány öntudatát, s visszavitte a sötét, őrülten keringő kaoszba.

A kaoszból most már másféle szörnyek bontakoztak ki. Viziló, amely villámokat tüsszögött; veszett farkasok, amelyek folyvást a sarkában voltak s rá ugráltak, hogy elharapják a torkát; és skorpiók, amelyeket nem tudott lerugdalni magáról.

Eszeveszetten futott álmában: a lélekzete elállt, szive a rémülettől vadul dobogott, s a lábát egyre nehezebbnek érezte. Végre elbukott, s átadta magát a teljes öntudatlanság első, édes öleléseinek. Majd hűs áram csapta meg az arczát; egy sirdombon feküdt, felette égi békében fénylett a hold, s a fehér márvány sirkövek arany-szemeikkel szemrehányóan meredtek rá.

Megismerte a szomoru temetőt, amelyet előbb látott.

Egyszerre ugy tetszett neki, mintha sok, sok idő mult volna el valami névtelen, rettenetes dolog óta, s ő ezalatt, nyomorultul, nem gondolt volna egyébbel, csak hitvány énjével. A szive összefacsarodott; szeretett volna sirni, de nem tudott.

Ekkor, mintha egy puha kis kéz megsimitotta volna forró homlokát. A kis leány volt, aki intett neki, hogy keljen fel és kövesse.

De a sirdomb nem eresztette. Magához szítta erőtlen testét s a kinosan fölemelt kar visszahanyatlott.

Még egy utolsó erőfeszitést tett. Azt hitte, hogy meg kell halnia. De nem halt meg, hanem ujra fölébredt.

És most már egészen természetesnek találta, hogy a kis leány ott ül az ágya mellett.

– Nem akarok visszamenni a temetőbe – hebegte, amint megpillantotta. – Csak a temetőbe ne!… Nem akarok a temetőbe…

A kis leány ugy nézett rá, mint egy ijedt mókus. Alig volt hét esztendős, s azelőtt soha se látott beteget.

De ha szorongott is egy kicsit, megmoczczanni nem mert a beteg ágya mellől.

A beteg makacskodott.

– A rémek nem mentek el; ott bujkálnak a temetőben. Nem akarok visszamenni a temetőbe.

– Behivjam a mamát? – szólalt meg a kis leány félénken.

Még nem volt egyéb mondani valója.

De Balázs nem hallotta. Szempillái le-lecsukódtak, s a hogy ujra meg ujra rájött az aléltság, fantasztikus alakok szárny-csapását érezte a homloka körül.

Önök bizonyára méltóztattak észre venni s én nem is tagadom, hogy hősünk fent idézett szavaiban kevés volt az értelem, ellenben annál több a következetlenség, világos jeléül annak, hogy amikor egy-egy perczre ébren volt, álomképei tovább foglalkoztatták, s ezek az álomképek összefolytak előtte. De mikor valakinek a feje ugy össze-vissza van varrva, mint egy kinai krepp látogató-ruha, s mikor az ember a koponyáját összetákoló bandage-októl nem sokkal lát többet a világból, mint egy két napos borz, azt hiszem, számot tarthat némi elnézésre.

Különben, ne tessék azt képzelni, hogy mindez csak egy jámbor versfaragóval eshetett meg, s helyében az angol testőrség egy fránya gárdatisztje nyugodtan czigarettázott volna hetyke uniformisában. A vas-emberekről szóló legenda csak mese; a legvidámabb krakélereknek is vannak gyönge óráik; és Richard gróf, a soha se félő, méltóztassék elhinni, maga is megilletődött egy pillanatra, amikor a halott karja egyszerre csak torkon ragadta.

A mi Balázst illeti, akit ez alkalommal lehetetlen hősünknek mondanom, Balázs mentségére tehát meg kell jegyeznem, hogy a köznapi életben nem árult el hasonló gyöngeségeket. Meglehetősen méltóságos tartásu ur volt, aki már csak a hivatása iránti tiszteletből sem szaladt volna meg semmiféle verekedésből. Nyugodt föllépése és hidegvére koronkint imponáltak is, s ha elárulom, hogy inkább csak elvből, mint természettől volt bátor, ez a mi titkunk marad; a nagyvilág, barátai és ellenségei, nem tudtak s nem fognak tudni róla.

Csakhogy azok a tökéletes gentleman-ek, akiknek a lelke is oly keményre van vasalva, mint gyönyörü ingpánczéljok, azok az impekkábilis regény-hősök, akik mindig, minden körülmény között megőrzik parfum-nel beitatott flegmájokat, s hidegen nyujtják át vizit-kártyáikat a kisérteteknek, avagy órákig antichambriroztatják a kőszobor-vendéget, hogy aztán felséges grandezzával kináljanak neki helyet a causeuse-ön; ezek a tökéletes hősök kevesebben vannak, mint a regényekből gondolná az ember s legpompásabb példányaikban sem emelkednek felül minden kritikán.

Megszoktuk azt képzelni, hogy a gyermek idő multán átváltozik s ember lesz belőle, ember, akiben nyoma sincs az egykori gyámoltalan lénynek. Ez az elő-itélet épp olyan hamis mint a többi. A gyermek nem vész el az emberből soha; csak elrejtőzik benne. A viszontagságok, az idő, a védekezés szüksége kérget növesztenek könnyen sebezhető, érzékeny bőre körül, amint hogy a jóságos természet karmokkal, szőrmezzel vagy szárnyakkal látja el az állatokat, hogy meg tudják állni helyöket az éghajlat és az időjárás véletlen változásai közepett, meg a többi állatokkal szemben. A kit meglett embernek mondunk: az a gyermek – állig fegyverben; ugyanaz a siránkozó kis teremtés, aki volt, aki azonban megtanulta, hogyan takarja el s hogyan védje a gyöngeségeit. Ha módodban van megkapargatni atyuskát, megtalálod a nyomorult kis kozákot, akinek szakálla és dsidája nőtt, de azért féreg maradt, és legeslegbelül féreg módjára retteg, mikor szemben találja magát a roppant Bizonytalansággal.

Ha tehát önök ugy találják, hogy Balázs félt és ostobaságokat beszélt: legyenek kegyesek elismerni, hogy ez előfordul a legjobb családokban is.

A kis lány tágra nyilt szemmel bámult rá. Egy nyitott könyv hevert kis térdein, de nem nézett belé. Oly különös, oly titokzatos s oly megriasztó volt, a mit látott, hogy egy más, csodálatos világ sejtelmei fogták el. Leánygyermek volt: érdeklődött még a halál iránt is.

Bizonyára jobban szeretett volna odakünn lenni. A nyitott ablakon keresztül hallotta az utcza tarka zsivaját, s egy szemtelen napsugár oly hivogatóan tánczolt előtte a padlón!… A tágas, piszkos, nagy udvarra gondolt, a hol kis czimborái alighanem vigan keringenek a gyapjuzsákok mellett. Azt hitte, hogy hallja őket, a mint körben éneklik:

Lieber Herr von Kohn, Lieber Herr von Kohn, Lieber Herr von Ko-o-o-ohn…

De nem jutott eszébe, hogy megszökjék, s maga is beálljon a Ko-o-o-ohn ur colonne-jába. A Fodorné háznépe jól volt nevelve, s a mit egyszer Fodorné megmondott, az ellen nem lehetett feljebbezni semmiféle instancziához.

Koronkint, a mikor a beteg fészkelődőtt, nyugtalanság fogta el. Valami megnevezhetetlentől tartott, maga se tudta mitől. S már-már közel volt hozzá, hogy rémülten acsarkodjék az anyja után, midőn egy-egy mély lélekzet hangja ujra lecsendesitette pihegő kis szivét.

És gyermeki lelke megzavarodva bámult bele a mennyezetes ágy titokzatos homályosságába. Még nem tudta, hogy micsoda az élet, s mégis szorongott, mint a madarak a viharban. A halál nagy misztériuma csapott feléje a gyűrött párnák közül.

Csend volt, s a gyermek nem moczczant. Csak a két nagy fekete szeme égett, mint őrtűz ég a sötét, végtelen pusztaságban.

Egyszerre a beteg fölvetette rá tekintetét s megszólalt:

– Kicsoda maga?

– Én… én a lánya vagyok a mamának – felelt a gyermek meglepetten.

– És kicsoda a mama? Hol van a mama?

– A mama kinn van a konyhában, mert a Czili sir.

A beteg nem okosodott ki ezekből a feleletekből.

– És maga, maga mit csinál itt?

– A mama azt mondta, hogy itt maradjak, és ha viz kell, adjak vizet.

– Mást nem mondott a mama?

– Azt mondta, hivjam be, ha kell.

– Hát hogy hivják magát?

– Ella. Fodor Ella.

– Fodor… Fodor… Nem emlékszem.

A gyermek nem mert felelni.

A beteg csodálkozva nézte s erőltetni kezdte az emlékezetét:

– Fodor… Fodor… A Fodor-féle óra…

– Igen, igen – erősitette a kis lány.

Végre, nagy nehezen, Balázs észbe kapott.

– Tudom már. Az ott az én székem… erre van az ablak, s az ott a Fodor-féle óra.

Nagyra volt vele, hogy sikerült maga elé képzelnie meghitt barátját s tovább kérdezősködött:

– Régen fekszem már itten?

– Régen.

– Van már egy napja?

– Van már talán egy hónapja is.

– És mért? Beteg vagyok?

– Igen.

– Mért vagyok beteg?

– Mert nagyon fáj a feje.

Aztán mind a ketten elhallgattak. Balázs nem tudott hova lenni a csodálkozástól. Mindez ujság volt előtte.

S egy darabig gyanakodva nézett a kis lányra. Vajon igazat beszél-e?

Majd ujra megszólalt:

– Mi van az ölében?

– Egy könyv.

– Milyen könyv? Mesés könyv?

– Igen. A _Csizmás kandur_.

– Szép a _Csizmás kandur_?

– Ó, nagyon szép.

– Mesélje el nekem. Én nagyon szeretem a meséket.

A kis lány engedelmeskedett. Ugy szoktatták, hogy ne legyen más gondolata, mint: szót fogadni.

És ijedten, az első lámpa-láz mondhatatlan szorongásai közepette, kezdett hozzá:

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy molnár. Annak volt három fia, és egy malma, és egy szamara, és egy kandúr-macskája. És meghalt. És azt mondta a három fiunak: »Nektek hagyom a malmot, a szamarat és a kandúrt.«

Az elbeszélés tulajdonképpen alig állott egyébből, mint az _és_nek, ennek a barátságos kötőszócskának, fölötte gyakori ismétléséből. Kénytelen vagyok megvallani, hogy a logika a sötét középkor óta csak igen ritkán szenvedett nagyobb rövidséget, mint regényem hősnőjének szóban forgó debut-je alkalmával.

Balázs nem tudott utána ugrálni a kis lány szárnyas fantáziájának. Olyanformán volt, mint a Hamupipőke, akinek a lencse-szemektől külön kellett választania a borsó-szemeket; nagy erőfeszitéseket tett, hogy a temérdek _és_ből kiböngészsze magát a mesét.

De ez a feladat tulságosan nagy munka volt az ő szegény fejének. Belezavarodott a váratlan »azután«-okba s eltévedt a közbevetett mondatok rengetegében.