Part 6

De Czillának éppen az volt az uralkodó tulajdonsága, hogy neki mindenütt ott kellett lennie. Temetés, zászlószentelő, lakadalom, utczai tüntetések, bérmálás, virágkorzó, tüzoltó ünnep, jégpályamegnyitás – ezek mind nem folyhattak le az ő önkéntes részvétele nélkül. S ha önök, jelentékenyebb demonstrácziók alkalmával, meglepetve látták, hogy egy fiatal hölgy, (banderillero-kalapban és vörös napernyővel) nagyon élénken abczugolja a miniszterelnököt, avagy rendkivül lelkesen éljenzi Kossuth Ferenczet, előre is ki kell jelentenem, hogy ez a fiatal hölgy Czilla volt.

Mindenütt ott kellett lennie s mindenütt kellett valami kisebb háboruságot csinálnia. Idősebb asszonyok néha nem is állhatták meg, hogy csipősen ne jegyezzék meg a Czilla füle hallatára: »No, ez a fiatal hölgy se járt ott soha, a hol a szerénységet osztogatták!…« De Czilla soha se maradt adós a felelettel, s mindig becsületet szerzett a tudós asszonynak, aki nyelvét az élet harczaira kikészitette. Kiváltképpen jelentékeny sikerei voltak éltesebb, kövér asszonyokkal szemben, akiknek előszeretettel üzent hadat. A kort egy cseppet sem tisztelte, s a közös hadsereget kivéve, egyáltalán nem respektált semmit, a mi tiszteletre méltó. Szóval Czilla olyan diszpéldány utcza-gyerek volt, aminőt csak ritkán találni a tizenhárom éves hajadonok között. Az udvarban rettegtek tőle s Balázs is némi respektussal viseltetett iránta. A Czilla örök harczra vágyódása meg az ő békeszeretete nem igen vonzották egymást. De ha tartott is tőle egy kicsit, mégsem volt vele szemben oly fegyvertelen, mint az idegen kövér asszonyságok. Ismerte a gyöngéjét.

Ennek a félelem és tartózkodás nélkül való, minden tekintélyt és törvényt megcsúfoló izgága egyéniségnek tudniillik volt egy sebezhető pontja, amelyre nagyon érzékeny volt. Az orrocskája.

Ez a különben szép metszésü, formás kis jószág csak éppen egy gondolattal volt nagyobb egy ideális női orrnál, de nagyobb volt. Czilla tudta ezt s ez a tudat sok keserüséget okozott neki. Mit nem adott volna érte, ha hijjával van ennek a gondolatnyi, de haj, el nem tüntethető, örök, visszavonhatatlan, ki tudja, talán végzetes fölöslegnek! Ugy hiszem, Czilla alapjában véve voltaképpen szomoru lélek volt, aki titkolt, szilaj bánatból okozott másoknak tenger sok boszuságot; ugy hiszem, nem a kis lányokban lakó ördög, hanem a világfájdalom tette, hogy mindig készen állott csatázni az egész világgal s kikötni a piszék boldog seregével…

S mily végzet! Mindenbe bele kellett ütnie ezt a szegény orrocskát; akárminő vállalkozásba fogott, mindenütt ennek a harczias, de oly könnyen sebezhető orrocskának kellett legelül járnia…

A harczias orrocska vezénylete mellett különben egy eleven, okos, szép kis fej tolakodott előre mindenüvé, ahol egy garas ára vigasságot lehetett sejteni. Czilla nagyon csinos volt, de soha se bocsáthatta meg a világnak, hogy: csak egy semmiség, a természet egy pillanatnyi szórakozottsága, s ő örökre elesett attól, hogy nagyon szép legyen!

Czillának ezt az érzékenységét az egész ház ismerte, s mindenki visszaélt vele, a tehetsége szerint, és a szükséghez képest. Ha minden kötél szakadt, s Czillával nem lehetett birni: egy rideg czélzás erre az orrocskára, mely, isten tudja hogyan, egy pillanatra megfelejtkezett magáról, s Rettenetes Iván meg volt szeliditve. Nem hallgathatom el, hogy Czilla néha nagyon szemtelen volt. Ilyenkor az anyját is csak Katinak szólitotta, és tanácsokat osztogatott neki. Fodornét azonban nem lehetett egykönnyen lefőzni, s ámbár Czilla a szive magzatja volt, kegyetlenül torolta meg ezt a szelidebb tiszteletlenséget. Egyszerüen rá kiáltott:

– Fogd be a szádat, te vasorru bába, te ország csúfja, te Vitéz László!…

És Czilla sietett visszavonulni a legsötétebb sarokba, ahol nagy könyhullatásoknak adta át magát, s néha órákig kesergett Puposka vagy egyébb szerencsétlen regény-hősnők lehangoló társaságában.

A siker, a »probatum, est« mindig rossz példát ad, s Balázs, aki megtámadtatástól tartott, éppen valamely súlyos gyöngédtelenségen törte a fejét, midőn, nagy meglepetésére s kissé szégyenszemre, észrevette, hogy Czilla komolyan beszél.

– Tudja, Hódy bácsi, arról van szó, hogy Ella nagyon szeretne elmenni egy lakodalomra. És én is, mert ott lesznek: Szántó Miska, Göndöry Béla, Thurzó Aba, szóval az egész egyetem. Szántó Miska ugyan még csak első éves, de hogy tánczolja ez az ember a hopszpolkát!… Az már nem hopszpolka, hanem álom! És Thurzó Aba! Thurzó Aba huszár. Igaz, hogy, fájdalom, tartalékos, de látná csak parádékor a váczi-utczán! Ahogy a kardját végig csörteti az aszfalton, mindenkinek bele kell botlania, s a czivilek csak ugy bukdácsolnak körülötte! Még a tanárok is előre köszönnek neki.

Balázs elbámult.

– És maga, Czilla, maga honnan ismeri ezeket a fiatal urakat? Hisz maguk egész nap itthon vannak!

– Honnan ismerem őket? Természetesen az egyetemi matinée-król. Tudja, hogy a mama nem visz bennünket máshová, csak a matinée-kra, meg a Petőfi-Társaság üléseire, mert ezek ingyen vannak. De az nem tesz semmit. Mióta megismerkedtünk, Göndöry Béla az én kedvemért eljár a Petőfi-Társaságba is. És ha hosszu verseket olvasnak fel, akkor kuruttyol. Megismerem a kuruttyolását ezer közül is.

– Ki az a Göndöry Béla?

– Az én flammém. Nagyon kedves kölyök. Ugy tud az orrán muzsikálni, mint más ember a czimbalmon. Fájdalom, nem fog elvenni feleségül, mert hatvanezer forint kell neki, s nekem hatvan krajczárom sincs, amint tetszik tudni. És e miatt nem fog elvenni… a szamár!

– Akkor nem is érdemli magát.

– De én azért, fájdalom, imádom a nyomorultat. Tudja, ugy iszik az az ember, mint a homok. És ha be van csipve, akkor még kedvesebb. Nem kötekedik, nem illetlen, csak kuruttyol. Szakasztott ugy tud kuruttyolni, mint a béka. Olyankor igazán csókolni való. Fájdalom, valami gazdag zsidólányt fog elvenni.

Czilla annyira tele volt »fájdalom«-mal, hogy Balázs, akit pedig ez a sok léha beszéd kissé megriasztott, nem állhatta meg mosolygás nélkül.

– És ezek a tehetséges fiatal emberek mind ott lesznek a lakodalmon?

– Igen, ha mi ott leszünk. Mert csak a mi kedvünkért jönnek el. Ha mi nem, akkor ők sem. És fájdalom, az még kétséges, hogy mi ott leszünk-e? Mert ez Hódy bácsitól függ.

– Tőlem?

– Igen. Tessék csak elgondolni. Ha mi azt mondjuk a mamának, hogy szeretnénk elmenni a lakodalomba, akkor mindennek vége. A mama azt feleli, hogy: talán meg vagyunk bolondulva, s Göndöry Béla, Thurzó Aba, mind, mind szépen el vannak intézve. Nem is szóltunk a mamának egy hangot se, hanem azt eszeltük ki, hogy megkérjük Hódy bácsit, ugorjék be helyettünk. Ugy-e, nem mond nemet, ha szépen, nagyon szépen kérjük?

– Kedves Czilla, én szivesen beugrom, de azt hiszem, nem lesz sok foganatja…

– Persze, ha Hódy bácsi csak annyit mond, hogy: ugyan vigye el azokat a szegény leányokat, hadd ugrándozzák ki magukat egy kicsit, akkor a siker bizonytalan. De mi többet szeretnénk ennél.

– Ugyan?

– Teszem fel azt, ha Hódy bácsi igy szól: »El kell mennem vőfélynek egy barátom esküvőjére; hadd vigyem el a két gyereket nyoszolyóleányoknak« – ez már egészen más. Akkor a mama nem mondhat nemet. Mi majd huzódozni fogunk egy kicsit, azt mondjuk, hogy: »Ugyan, édes mama, minek az a sok költség? Keztyü is kell, s Ellának uj fehér ruha…« A mama erre elérzékenyedik, egyet gondol magában, hogy Kati is volt egyszer fiatal, s a Hódy bácsi kedvéért szépen ránk fog parancsolni

– Azt hazudjam, hogy vőfély leszek?

– Ez nem lesz hazugság; csakugyan Hódy bácsi lesz a vőfély.

– De hisz azt se tudom, hogy ki a vőlegény.

– Ki a vőlegény? Pézsma Rajnáld báró.

– Hogy hivják?

– Pézsma Rajnáld báró.

– És kicsoda ez az ur?

– Biczikli-tanár és napidíjas. Hétköznap napidíjas, nem tudom melyik miniszteriumban, vasárnap pedig a biczikli-tanfolyam igazgatója. A tavalyi biczikli-Derby győztese, Közép-Európa championja, s tulajdonosa több arany-éremnek.

– És ez az ur azt kivánja, hogy én legyek a vőfélye?

– Különös szerencséjének fogja tartani.

– De hisz ez az ur nem ismer engem, amint én sem ismerem őt…

– Ó, ami a bárót illeti, ő névről már régóta ismeri Hódy bácsit. Nagy tisztelője az irodalomnak, s igen lelkesül a versekért. Ő maga is irt egy könyvet; az volt a czime, hogy: _A kerékpár jövője._ Hogy Hódy bácsi nem ismeri őt, az nem tesz semmit. Majd meg fognak ismerkedni. A báró különben csak egy pár bátoritó szót vár, s aztán személyesen is fel fogja kérni Hódy bácsit, hogy legyen a vőfélye.

– És maguk, Czilla, maguk honnan ismerik ezt az urat?

– Mi tulajdonképpen csak a menyasszonyt ismerjük. Magával a báróval még én sem beszéltem soha. A menyasszonyt különben ismeri Hódy bácsi is. Most vagy két éve gyakran láthatta nálunk.

– El nem tudom képzelni…

– Az özvegy Kleinné.

– Az özvegy Kleinné!

– Igen, az a svájczi hölgy, aki Ellának harmadéve zongora-leczkéket adott.

– Emlékszem rá. Már nem lehet nagyon fiatal. Ha nem csalódom, van egy nagyocska lánya.

– Igen, a Fáni. De ez nem baj, mert a vőlegénynek is van két nagy kamasz fia. Eleinte ugy volt, hogy a nagyobbik fiu elveszi a Fánit. De aztán összement a dolog. Ugy látszik, az se ugrik be hatvanezer forinton alul.

– S az öreg? Az öreg beugrik?

– Ó, az egészen más. A báró, azt hiszem, a jövőjét akarja biztositani ezzel a házassággal. Tudja, Hódy bácsi, az özvegy Kleinné _parti_. A bárónak pedig nem csak jó, hanem kitünő parti, mert az özvegy Kleinné kereszt-leánya Veres tábornoknénak, a miniszter anyjának.

– Keresztleánya – a tábornoknénak?!

– Igen, ő is, meg a Fáni is. A dolog ugy keletkezett, hogy az öreg tábornokné társalkodónőt keresett, s valahonnan az özvegy Kleinnét ajánlották neki. A tábornokné semmit se gyanitott; a svájczi Kleinok mind jó katholikusok. Mikor aztán már vagy három esztendeig társalogtak, egyszerre csak kiderült, hogy az özvegy Kleinné zsidó. A tábornokné kétségbe volt esve. Hogy ő, vallásos asszony létére, három esztendeig két olyan női lényt tartott a házában, akik soha se fognak üdvözülni! Mit volt mit tenni? A hibát csak ugy lehetett helyrehozni, ha az özvegy Kleinné és a Fáni kikeresztelkednek. Cserében a tábornokné biztosította őket, hogy mindig gondja lesz rájok, s nem vonja meg tőlük a pártfogását.

– Kezdem érteni. A báró bizonyosan a Veres minisztériumában dolgozik, s némi előléptetést remél ezen a réven.

– Azt gondolom, hogy nem is számit rosszul. Annyi bizonyos, hogy az esküvőn a tábornokné lesz a nászasszony, s a tábornok a násznagy.

– S ezek mellett a kitünőségek mellett én legyek a vőfély?

– Gondolja meg, Hódy bácsi, micsoda pompás mulatság lesz! A lakzit a _Vidám Targonczás_nál fogják megtartani, mert a vidám targonczás rokona a bárónak, s igy kevesebb lesz a költség.

– Maga a mulatság nem csábit éppen, kedves Czilla, de…

– De a mi kedvünkért, édes, kedves Hódy bácsi!…

Ebben a pillanatban a Fodorné hangja hallatszott a másik szobából; az összeesküvők szétrebbentek.

Balázs könnyü lélekkel nézett a lakodalom elébe. Bizonyosra vette, hogy Fodorné egy _Quos ego_val le fogja fujni az egész mulatságot, s azért a frakk kérdése, a nyilvános szereplés gondolata, meg a többi nehézségek, mind nem okoztak neki aggodalmat. Rosszhiszemüségében még azt is megigérte volna a lányoknak, hogy tánczolni fog.

Csakhogy Fodorné sehogy se akart nemet mondani. Mikor Balázs, igérete szerint, előadta a dolgot, Fodorné először elgondolkozott, s aztán határozott jóakarattal kezdett kérdezősködni az állitólagos jóbarát felől. Balázs megszeppent.

– Ó, nem éppen a legjobb barátom, szó sincs róla. Iskolatársak voltunk az egyetemen, ennyi az egész. De nem volt lelkem azt mondani, hogy keressen más vőfélyt.

– Persze – szólt Fodorné – az effélét nem lehet visszautasitani.

Erre a váratlan engedékenységre Balázs észnélkül igyekezett visszavonulni, de már elkésett vele.

– Ami azt illeti, semmi se könnyebb ennél. Csak azzal a föltétellel mondtam igent, ha a ténsasszony, meg a lányok is eljönnek.

– Akkor hát el fogunk menni – szólt Fodorné.

Balázs tudta, hogy amit Fodorné egyszer megmondott, az készpénz. Olyan bizonyosság volt ez, mint a milyennel a greenwich-i csillagvizsgáló számitja ki, hogy ötszáztizenhét év mulva, november 25-én, déli 1 óra 20 perczkor a _Biela_ nevü üstökös ismét el fog haladni portánk előtt. Azaz hogy ennél is nagyobb bizonyosság volt. Mert meglehet, a _Biela_ nevü üstökös utközben meggondolja magát, s ki tudja, talán eltér eredeti szándékától; ellenben arra, hogy Fodorné is meggondolja magát, nem lehetett soha semmi reménység. Fodorné nem értett a matematikához s a hétszer kilenczet, meg a nyolczszor nyolczat mindig csak hosszas tusakodás után tudta megállapitani, de viszont nem volt halandó, aki a cselekvő igék jövő idejét nagyobb biztonsággal kezelte volna, mint ő. Tudni lehetett előre, hogy: jöhet eső, jégvihar, földíndulás, árviz, de Fodorné s a hozzátartozók annak idején ott lesznek a _Vidám Targonczás_nál.

Balázs tehát mély szomoruságba esett s nem győzte átkozni magát a könnyelmüségéért.

Még csak egy reménysége volt. Az a halovány reménység, hogy hátha a vőlegény időközben magába száll s lemond az özvegy Kleinné kezéről?!

De fel kellett hagynia ezzel az utolsó reménynyel is.

Egy délután, ahogy kikönyökölt az ablakán s szokása szerint álmélkodva nézte az élni rohanó embereket, az utczán sürgő tarka tömeget, melynek jövése-menése mindörökre oly megérthetetlen maradt előtte, mint akár a tenger-fenék élete: egyszerre észre vette, hogy a kaszárnyaszerü bérház előtt, mely számára az otthont jelentette, egy bicziklista pattan le vasparipájáról, karjára kapja »hű eszközét,« majd eltünik a kapualjban. Ez _ő!_

Csakugyan ő volt. Két percz mulva kopogtattak az ajtaján, s egy barna dress-be öltözött, barna harisnyás, hórihorgas, ötven esztendős kopasz fiu nyitott be a szobába.

– Nevem Pézsma – mutatta be magát a hórihorgas.

– Én Hódy vagyok – szólt megadással hősünk.

– Ó, kérem, látásból, hirből, névről már régen van szerencsém. Magam is ittam Kasztália forrásából, magam is járatos vagyok a szent berekben. Szóval, csekély erőmhöz képest, tettem néhány szerény kisérletet az irodalom mezején. Ha megengedi, mindjárt át is nyujtok egy tisztelet-példányt _A kerékpár jövője_ czimü müvecskémből.

Balázs nagyon örült a szerencsének. Helyet kinált a bárónak, s illendőség-tudóan kérdezősködött a hű eszköz felől.

– Shamyl (mert Shamyl nevet adtam neki) Shamyl a folyosón van. Tekintve az ünnepies alkalmat, mely ide hozott, tapintatosnak véltem a folyosón hagyni. Ámbár nem szégyellem, mert méltó rá, hogy megszemléljék. Nem afféle közönséges biczikli, hanem elsőrangu kerékpár, telivér vasparipa, ha szabad igy mondanom. Shamylon nyertem meg az első Derbyt.

Balázs kifejezte, mily boldoggá teszi, hogy egy Derby-héroszszal foghat kezet, s a báró áttért a látogatás czéljára.

– Nem mondhatom, mekkora szerencsének tartom, ha Uraságod, irodalmunk hirneves bajvivója, nem utasitja vissza mély tiszteletből fakadó kérésemet…

Ettől fogva a társalgás során nem igen volt egyébről szó, mint majd erről, majd amarról a szerencséről. Hol Balázs érezte magát boldognak, hol kitünő vendége. A báró megjegyezte, hogy öröme nem volna teljes, ha szélesebb körü ismeretség hijján, valamelyik fiatal kollégáját kellett volna vőfélyül felkérnie.

– A tábornok soha se bocsátaná meg, ha véletlenül egy napidijas barátom szerepel vőfélyként… A tábornok el lesz ragadtatva, ha szerencséje lesz megismerkedni irodalmunk jeles bajvivójával…

Esküvőjéről szólván, mindig csak a tábornokról beszélt, mintha a tábornokot készült volna feleségül venni.

– Nem lehetek eléggé hálás a tábornok iránt… Mindent el fogok követni, hogy a tábornok a lakodalmon jól érezze magát…

S lassan, óvatosan, sok ámbár és miszerint között, előhozakodott egy félénk, jámbor óhajtással. A tábornok nagyon jó néven venné, ha valaki, aki ért hozzá, egy-két strófában megemlékeznék a lakomán jelen levő mexicoi hősről. Balázs majdnem felpattant. Ohó! Ami a poézist illeti, itt már nem értette a tréfát. Kissé szárazon felelt, hogy ha rá várna ez a feladat, sajnálatára, ki kell térnie a megtiszteltetés elől, mert ő nem szokott üdvözlő verseket irni, csak himnuszokat és bukolikákat.

A báró azonban ragaszkodott a költészethez, s hajlandó volt kiegyezni ötven százalékra.

– Ebben az esetben más valamit kérnék. Bocsássa meg, ha szerénytelen vagyok, de az a szándékom, hogy az ünnepies lakomát egy kis hangversenynyel kötjük egybe. Egyik fiam remekül cziterázik (egyebet se tud a gazember), a menyasszonyom zongora-művésznő: ez már magában véve is kitesz egy fél-programmot. De Ella kisasszony is megigérte, hogy énekelni fog, magam pedig néhány kerékpár-fortélyt fogok bemutatni. Csak egy hiányzik a műsorból: a felolvasás. Igazán restellném, ha tolakodónak találna, de nem hallgathatom el, hogy nagyon kitüntetve érezném magamat, ha kegyes volna becses költészetéből némi izelitővel kedveskedni nekünk. Talán valamely eposzból, mely esetleg hadviselésről szólana… Nagyon szeretném, ha a tábornok jól érezné magát.

Önök nem itélik el a fiatal leányt, ha mosolyog álmában, amidőn szerelemről álmodik; ne itéljék el Hódy Balázst se, ha ebben a pillanatban a hadverő Vercingetorixra gondolt.

Oly régen – ezerkilenczszáz év óta! – kivánkozott szegény Vercingetorix a nyilvánosság elé! Vajon csodának mondható-e, ha nem vetette meg az első kinálkozó alkalmat?!

Bizonyára, nem éppen a _Vidám Targonczás_ nyilvánossága elé kivánkozott oly hosszu időn át, a szegény hadviselő. De eget kérni a _Vidám Targonczás_-ban mindig többet ér, mint az idők végtelenségéig senyvedni a Tartarusban egy sziklához lánczoltan.

Balázs tehát nem tudta kiverni a fejéből, hogy: ime, jobb idők kezdenek járni a hadviselést tárgyazó drámákra, s nem védekezett kellő erélylyel a vasparipán járó ördög ellen.

Egy kicsit szabódott, egy kicsit kérette magát, egy kicsit meg is haragudott, de egy negyedóra multán, mindent megigért. S mikor Pézsma báró végre-valahára elbúcsúzott tőle, minden kétségbeesés nélkül, szelid rezignáczióval sugta meg Czillának a nagy ujságot:

– Itt volt.

A lakodalom reggelén Balázs Udvarhelyi ur támogatása mellett megküzdölődött a Fodor frakkjával, elhelyezkedett a familiával egy négy-üléses bárkában, melynek kormányzójától Fodorné jóelőre lealkudott minden borravalót, s a koczka el volt vetve; Vercingetorix, elrejtve hátul a frakk-zsebben, megindult a halhatatlanság felé.

Egyelőre természetesen stácziót kellett tartania a menyasszonyos háznál. Ámbátor a lakodalom első és fő czélja az volt, hogy a tábornok jól érezze magát, mindamellett az özvegy Kleinnét még se lehetett egészen kihagyni a játékból.

Mikor fölértek a harmadik emeletre, a Fáni már jegyben, gyürüben várta őket. A menyasszony azonban nem volt látható sehol. Fáni megsugta a hölgyeknek, hogy: most öltöztetik.

Végre megjelent s szemérmes sirással vetette magát a Fodorné keblére. Gyászoló anyák sirnak igy, a temetés előtt, mintha azt mondanák:

– Ugy-e, a mult héten még senki se hitte volna?!

Balázst nem ragadták el a menyasszony szivós bájai, s maga sem tudta mért, hirtelen elképzelte azt a templomi jelenetet, melynek akkor kellett lefolynia, mikor az özvegyet megkeresztelték. Hallani vélte a tábornoknét, amint az özvegy nevében kijelenti, hogy ellent fog állani az ördögnek s minden csábitásainak, s arra gondolt, hogy a keresztanyai kijelentések sohase érdemelhettek több bizalmat, mint az, amely a tábornokné ajkairól hangzott el.

Ugy volt, hogy a násznagy és a nászasszony csak a templomban fognak megjelenni; a lakodalmas menet tehát megindulhatott.

A báró kikötötte, hogy ő a templomba is vasparipán megy. Egyebekben igen engedékeny volt, de ettől a föltételtől nem tágitott. Egy Derby-győztes bicziklistának végre is kötelességei vannak a világgal szemben. S ebben a pontban nem engedett semmi rábeszélésnek.

Mikor tehát a násznép kocsiba szállott, a vőlegény felpattant Shamyljára, s azon mód, frakkosan, fehér nyakkendősen elkarikázott. A sarokról azonban visszanézett, s bucsut intett a társaságnak a viszontlátásig.

Az özvegy Kleinné némi aggodalommal nézett utána, s mikor Balázs elhelyezkedett mellette a kocsiban, nem állhatta meg, hogy fel ne sóhajtson vőfélye előtt:

– Tudja, ha ez az ember most nekiiramodik a világnak, nincs gőzös, a melyik utólérje!

A templomban sokáig kellett várakozni. A vőlegény ugyan nem karikázott Amerikába, de a tábornok és a tábornokné rangjukhoz képest késtek.

Megérkezésükig kissé lassan telt az idő. A násznép, kisebb csoportokba verődve, csöndes pletykázásnak adta át magát, s a hátulsó padok felől, ahol Göndöry Béla vitte a szót, fojtott vihorászás hallatszott. Egy fehér ruhás kis lány, akit senki se ismert, fel s alá szaladgált a templomban, mintha otthon lett volna. A pap fenhangon türelmetlenkedett; a báró körbe járta a vendégeket, s boldognak, boldogtalannak hosszasan szorongatta a kezét; a menyasszony pedig, akinek a ruháján igen sok volt az igazitni való, minduntalan a leányát kereste.

Balázs kezdte nagyon unni a dolgot. Sok ember között mindig rosszul érezte magát, s most, hogy a maga kis körét elveszve látta a pojáczák e tarka seregében, valami mondhatatlan kedvetlenség fogta el.

– De hát mit is keresek én itt?! – kérdezgette magától. – És egyátalán miért vagyok a világon?!

Ebben a pillanatban valósággal gyülölte a két lányt, akik ide csalták. Miért akarnak minden áron ugrándozni, vagy ha ez az egyetlen gondolatuk, miért nem hagyják békében őt, a szomoru képü embert?! A Göndöry Béla jókedve, maga se tudta miért, mód felett bántotta, s ahogy a zsebében szégyenkező Vercingetorixra gondolt, utálta önmagát és az egész világot.

Egy-két perczig az járt a fejében, hogy megszökik. De aztán eszébe jutott, hogy ennek súlyos következései lehetnének. Feltünés, botrány, örök harag, s ki tudja, talán végleges szakitás azzal a körrel, melyet annyira megszokott, megszeretett. Eh, haladjon a gálya!…

A templom előtt egy kocsi állott meg.

– A tábornok!

Csakugyan a tábornok volt, végre-valahára. Néhány pillanat multán, karján ő méltóságával, belépett a templomba, végig haladt a tisztelgők két sorfala között s barátságos kézlegyintéssel viszonozta az átalános hajlongást.

– Jól van, nagyon jól van – ismételgette oly hangon, melynek recsegése a trombitára emlékeztetett.

Nem volt egészen világos, hogy: mi van jól, de ki lehetett találni, hogy a tábornok meg van elégedve. Én azt is hozzá tehetem, hogy elégedettségének megnyilatkozása mindenekelőtt a násznépet illette. A násznép meghaladta a várakozását. De hisz ezek mind rendes emberek, akiknek a czipői szépen ki vannak tisztitva!

A tábornok különben kötött marche-route-tal indult el hazulról. Megigérte a méltóságos asszonynak, hogy ezen a népünnepen mindennel meg lesz elégedve. A tábornok be szokta váltani a szavát, s azért haladék nélkül hozzá látott a megelégedéshez.

A szertartás rendben zajlott le, ámbátor a tábornok némi zajjal kért felvilágositást násznagyi teendői felől. Mialatt a pap a mátka-párt kérdezte, harsány szóval tudakozódott a körülötte állóktól:

– Mondjátok meg, hogy mit kell mondanom?

A pap boszus pillantásokat vetett a csendháboritóra, s Göndöry Béla hátul pisszegett. De az efféle csekélységek nem zavarták a tábornokot. Ő, viszont, a pappal is meg volt elégedve.

– A pap helyesen végezte feladatát – szólt a riadó hangján.

A szertartás bevégeztével az uj Pézsma báróné illendőnek vélte kissé ájuldozni. De nagyobb baj nem lett a dologból, s e kedves intermezzo után, az uj pár meg a tanuk átmentek a sekrestyébe.

A tábornok megragadta az alkalmat, s borravalókat kezdett osztogatni. A sekrestyés, az egyházfi és a ministránsok arcza derüsre vált, Pézsma báró ellenben elhült, midőn a tábornok őt is megkinálta a borravalóval.

– Hogyan? – kiáltott a tábornok zavartalan derüvel – ön a vőlegény? Ezt már szeretem, ezt már szeretem. Önnek majd a szivarszipkákból adok.

A báró örült a megtiszteltetésnek, s emlékeztette a tábornokot, hogy már volt szerencséje tisztelegni ő méltóságánál.