Part 9

Édesanya felneveli a fiát, De nem tudja, ki viseli majd gondját. Kibocsátja szárnya alól s nem tudja, Hol nyomja meg a fekete föld gyomra.

(_Héviz_.)

58.

Én vagyok a molnárlegény Ihahó. Én járok a víz tetején. Ihahó. Fogom azt az aranyhalat Ihahó. A parajdi lánczhid alatt Ihahó.

(_Parajd_.)

59.

Szovátának nincs oly bótja, Kibe ne volna pálinka. Ha nem volna, jobb is volna, Sok legény rosszul nem járna.

Elvesztettem a fejemet, Ott a deczis üveg mellett. Olyat tettem, azt műveltem, Halálomig nem felejtem.

(_Szováta_.)

60.

Istenem, Istenem! Hol lëssz a halálom? Erdőn e vaj mezőn, Vaj pedig tengërën? Ha erdőn veszëk el Ki temet el engëm? Ha tengërën veszëk, Ki sírat meg engëm? El is eltemetnek Az erdei vadak, Meg is megsíratnak Az égi madarak.

(_Oroszhegy_.)

61.

Ha te itt vagy drága lélek, Ki hallgatja mit beszélek. Nem beszélek én senkiről, Csak a régi szeretőmről. Arról sem beszéltem volna, Ha nem tanítottak volna.

(_Miriszló_.)

62.

Édes kedves rózsám, Mért csalogatsz engem? Miért játszadozol Szerelmes szívemmel? Vagy menj el előlem, Vagy ülj le melléjem; Karcsu derekadat Ne ringasd előttem. Hamis szemeiddel Ne igézz meg engem.

(_Sófalva_.)

63.

Már minálunk nem nézik azt, Szép-e, jó-e a leány Csak fődolog, hogy nagy legyen… Nagy legyen a hozomány. Legyen bár az ördög nénje Csak tele legyen erszénye; Kap az férjet eleget, Csinosat is ezeret.

(_Balavásár_.)

64.

Mind azt vetik a szememre a faluba A lányok, Hogy én a szép menyecskékhez, minden este Eljárok. De szeretni jobban tudnak, a faluban szeretni A menyecskék, Bárcsak most is a barnának karjai közt Lehetnék.

(_Bordos_.)

65.

Miriszlói piaczon, Rózsát árul egy asszony, Százát adja petákér’, Párját adja forintér’. A leányka megvette, A kapura kitette, Csókjával leszegezte. Győrffi Pista meglátta, Be is ment a szobába, Csókjával megvátotta.

(_Miriszló_.)

66.

Sír előttem az út, Bánkodik az ösveny. Még az is azt mondja: Áldjon meg az Isten! Áldjon meg az Isten Minden javaival; Mint kerti violát Drága illatokkal.

(_Martonos_.)

67.

Lepattant a pinczelakat, Hej de szép szeretőm akadt; Ha kimenyen az utczára, Rózsa nyílik a nyomára, Liliom a homlokára.

(_Miriszló_.)

68.

Menj el virág, virágozzál, Utánam ne várakozzál. A forgácsot felszedik, A kendert megrázzák, A világ elmulik. A hól a száraz a zölddel Összecsavarodik, Ott a virág virággal Találkozik.

(_Lőrinczréve_.)

VII. KÉTES NÉPDALOK.

1.

Ó te kedves szép angyalom! Be szép magyar mentéd vagyon. Magyar mente, feszes dolmány, Abban szeretlek én babám.

Dús kincsekre nem is vágyom Kedves kis legényke, párom, Csak járhassak a kedvedbe, A jó Isten úgy engedje.

Szeret engem az én kincsem, A világba párja nincsen; Szép a teste, jó a lelke, Mintha ép egy angyal lenne.

(_Nagy-Kend_.)

2.

Hajnalodik, harmatozik, Barna kis lány álmadozik; Hamis ajka csak úgy nevet, Hej de hamis álma lehet.

Hamis álom a leánydolog, A szíve úgy repdes, dobog. Hej, de ha az álma ilyen, Hát a valóságos milyen?

Pirosajkú kis galambom, Ne búsujj te ez bajodon, Hiszen mi is legényfajta Úgy élünk az istenadta.

(_Egrestő_.)

3.

Éjszak felől jön egy csillag, Homály borítsa. S a kaszárnya két orczámat Elhervasztotta. Felderül még fejem felett A csillagos ég, Ki rabságomat örvendi, Megsirassa még. Kitőtöttem az időmet, Semmi sem maradt. Tudom rózsám gonosz szíved Értem meghasadt. Tán azt tudod álnok szivű, Hogy mindig így lesz: Az én gyászos életemnek Vége soh’ sem lesz. Csillagos ég vigy el engem, Szülőföldemre, Ott hajtsam le bús fejemet. Rózsám ölébe.

(_Mogyoros_.)

4.

Suhog a szél, remeg a fa, Juhászlegény ül alatta; Néz föl, alá s mindenfelé, De Erzsi csak nem jön elé. Nem hoz rózsát kalapjába, Forró csókot ajakára. Három napig várt hiába, Szegény majd elvész bújába. »Jó juhász be csalatkozol, Ha a lány hűségibe bízol: Erzsi tegnap korán reggel A huszárok után ment el.«

(_Magyar-Lapád_.)

5.

Búra hajlott a szomorú fűz ága, Bubánat volt egész éltem világa. Jó szüleim látom bíztak, de tudom: Ezt a nyarat átalélni nem fogom.

Rózsák között szomorú fűzfa ága. Nem is illem ebbe a víg világba. Mit ér látni a jó kedvet énnekem, Ha nem vidul búbánatos életem.

Sír kell nekem, ojan sötét fekete, Míjenre szívem a bánat festette, Síromra még virágot se hintsenek, Nehogy csudát lássanak az emberek.

Bús síromnak porai közt síromon Fekete lesz a hófehér liliom.

(_Szent-Demeter_.)

6.

Hova, hova, ti fellegek? Felém ne is tekintsetek! Mi táj felé van utatok? A nyugatot bejárjátok.

Ha sírkerten repültök át, Köszöntsétek atyám sírját. Mondjátok azt emlékénél: Hogy leánya nem soká él.

Nem él, nem él, mert nem élhet, Hűtlen kedvese mást szeret, Te vagy az, te, hűtlen lélek, Még rád gondolni is félek.

Ha kérdi tőled valaki… Tied voltam, bátran mond ki. Csakhogy aztán mást ne szeress, Több ártatlant el ne temess.

(_Sóvárad_.)

7.

Én az éjjel egy órát sem aludtam, Az elvesztett boldogságot sirattam De az éjjel még annyit sem aluszom. Barna babám panaszait hallgatom.

Éjfél után elzsibbadt a jobb karom, Melyiken az álnok szívét ott tartom.

(_Szent-Demeter_.)

8.

Szép virággal kerted tele, De jó volna menni bele. Csapdos a szél, barna felhő tornyosul. Az én rózsám eprészni van Kenden túl.

Gyenge sövény kerítése, Könnyű volna szétszedése. Jösz te vissza édes rózsám, ne epréssz, Százszor mondtam, hogy a szíved odavész.

(_Nagy-Kend_.)

9.

Gyalakután rossz a toronyóra, Egyet mutat, pedig kettő vólna. Egyet mondok, kettő lesz belőle, Leszek én a maga szeretője.

Soh’ se féljen, hogy az óra jobb lesz, Tegye ide szívét a szivemhez. Ez is, az is, mindakettő égne, Mégse vernék a harangot félre.

(_Szent-István_.)

10.

Amott egy virágos kertbe, Ül szép Nyika pázsintszékbe, Ül csendes szenderedéssel, Koszorúfelövedzéssel, Zafirt képző szép szemekkel, Rubintajak s egyebekkel, Egy hószín kisasszony ülve, Virágokkal körülvéve. Egy ifjú ott halad elé, Így szól járulván elébe: »Mond meg nekem kis őzecske, Leány vagy-e, vagy menyecske?« »Én sem leány, sem menyecske, Csak virág vagyok tengeren. Estefelé hozzád szállok, Reggelig elébb nem állok, Míg a magasság harmatja Bágyadt szívem meg nem rakja.«

(_Rákos_.)

11.

Én árva nem voltam, Árvául maradtam; Idegen se voltam, Idegenné lettem.

Hajtsd hozzám fejedet Te idegen árva, Légy hozzám kapcsolva Szivemnek hajléka.

(_Martonos_.)

12.

Le van a szívem lánczolva. S nincsen senki, ki felóldja. Oldozd fel te gyönyörű virágom! Hadd lehessek szabad e világon.

Elég szabad vagy te rózsám, S mégis ritkán jársz te hozzám. Ha én olyan szabad madár volnék, Éjjel, nappal nálad mulatoznék.

(_Kibéd_.)

13.

Azt hallottam felőled: Rózsáskert a kebeled. Ha szívednek tetszenék, Kertésznek beállanék. Szeretem a termetedet, Gyöngyből kimetszett melledet.

(_Lőrinczréve_.)

14.

Ez az utcza végig ki van sánczolva, Rozsmarinttal tele is van plántálva. Őrizzétek leányok, ki ne száradjon, Szeretőtök szomorú ne maradjon.

A szomorú szerető az nem igaz, Másutt jár az esze, szíve sem igaz! Megcsal máma, megcsal holnap s azután, A szíve nem tud szeretni igazán.

(_Parajd_.)

15.

Harmatos a mező, kinyílt a virága. Az éjszaka sírta bús könnyeit rája. Én is sírnék, de már késő, nem lehet. Mert énnekem könnyeim már nincsenek.

Elsírattam, elzokogtam réges rég, Életemben egyszer tudnék sírni még. Ha te kis lány úgy szeretnél engemet, Akkor tudnék sírni örömkönnyeket.

(_Nagy-Kend_.)

16.

Isten veled vén eperfa! Boldogságnak fejfája, Hullasd, hullasd leveledet Vándorlegény útjába.

Takarja be lábam nyomát Hulló sárga leveled, Ne integess, ne bólingass, Mert a szívem másé lett.

(_Etéd_.)

17.

Koronkai zöld erdőben Egy vadgalamb sír magába; Mindig csak azt turbékolja Hogy elveszett szíve párja.

Hullasd, hullasd leveledet, Te suhogó rezgő-nyárfa; Úgyis minden boldogságom El van tőlem régen zárva.

Söpörje el, söpörje el, Ez a vihar a világot, A mely nekem, a mely nekem Úgy sem adott boldogságot.

(_Vaja_.)

18.

Sötét felhők futnak végig az égen. Nincsen maradásom ezen vidéken. Az van írva a vándorló felhőkre, Isten hozzád szülőföldem örökre.

Szülőföldem egész merő szép vidék, Csak a sugár toronyáér’ maradnék, Sugár torony ne nézz, ne nézz utánam, Úgy sincs nekem itten megmaradásam.

(_Szováta_.)

19.

Barna kis lány megy az Isten házába, Hova lépik, virág nyílik nyomába. Imádságos kis könyv van a kezébe, Tündérország csillog a szemeibe.

Virágoskert szentannai nagy templom, Te vagy benne legszebb virág angyalom. Úgy elnézlek te gyönyörű virágszál Soh’ se tudom, hogy a pap mit prédikál.

(_Nyárád-Szentanna_.)

20.

Az én szívem egy sírhalom, Rózsa sem nyílik már azon. Ne is nyíljon soha, soha, Úgy sincs, a ki leszakítsa.

Eltitkolnám, ha lehetne, Hogy a szívem búval tele, De azt el nem titkolhatom Könyveimmel az arczomon.

Igaz szívvel azt esküttem, Hogy nem lesz csalfa szerelmem. Hamis szóval megtagadtam, Magam romlását okoztam.

(_Szováta_.)

21.

Nem taposom idegenbe’ a füvet, Nézek én majd a faluba háztüzet, Akad nálunk elég szőke, barna lány, A ki magát megbecsüli igazán.

Nem aféle úticzifra, házi rossz, Ki a dolog mellett csupán ásitoz. De a dolgot megragadja két kézzel, Mint a kit az ég áldott ép észszel.

Maga süti a kenyeret rendesen, Maga szövi a ruháját ügyesen; Szíve tiszta, lelke nemes, esze ép Feleséget ilyet veszek mindenkép.

(_Magyar-Bükkös_.)

22.

Szegény vagyok, szegénynek születtem, Istenemet én mindig szerettem. Az irigyek mind üldöznek engem, Be igazi árva lett belőlem.

Szegény vagyok, szegénynek születtem, A babámat igazán szerettem. Az irigyek elrabolták tőlem, Most igazán árva lett belőlem.

Elmegyek én igen, igen messze, A honnan még madár se jő erre. Megpanaszlom ott egy kis madárnak, Rabja lettem széles e világnak.

(_Szent-Demeter_.)

23.

Úgy nőttem fel mint az erdőn a gomba, Szeretőm volt tiz esztendős koromba, Ez a világ megmondhatja szemembe: Hány szeretőm volt egész életembe.

De meguntam ezt az urat szolgálni, Éjjel, nappal a marháját kurálni; Inkább ülnék barna babám ölébe, Kaccsintgatnék két fekete szemébe.

(_Szent-Gericze_.)

24.

Messze a távolban szépen pirkad, Rózsaszín arany közt jő fel a nap, Fényes napsugára belát a szobámba, Csókot hint a rózsám ajakára.

(_Sóvárad_.)

25.

Bús az idő, az eget is Homály borítja. A szerelem az orczámat Elsárgította. Felderül még fölöttem is A csillagos ég, Ki rabságomat örvendi, Megsiratja még.

(_Szováta_.)

26.

Ó ha madár lehetnék! Szárnyaimra kelhetnék. De madár nem lehetek, Szárnyamra nem kelhetek. Ó de fájdalom! Kedves angyalom.

(_Etéd_.)

27.

Budva partján nevekedett tulipán Az én szívem téged óhajt, téged szán, Elhervadott bokrétámnak szépsége, Oda tulipántom gyönyörűsége.

Megkérdeztem szeretőmet, szeret-e? Megölelem, megcsókolom, tartja-e? Bár sohasem lettem volna világra, Eddig eltölt napjaimnak bújára.

Katonává lettem rózsám, bánod-e? El kell immár masirozni, szánod-e? Szép szín alatt csókjaiddal megcsaltál, Így jár, a ki szép szeretőre talál.

Már elmegyek én tetőled drága kincs, Gyöngyfekete szép szemeddel rám tekints; Fordítsd erre két szép piros orczádat, Hadd lássam meg két arany almáidat.

(_Tordátfalva_.)

28.

Megvert engem az Isten, De nem tudom mér’ Szép szeretőt tartottam, Talán biz’ azér’.

Nem bánom én, ha ver is, Hogyha nem ver is. Szép szeretőt tartottam, De még tartok is.

Megverték a rézdobot, Masirozni kell. Megfujják a trombitát, Lóra ülni kell.

Kis pejlovam trappba mész, No de trappba mész. Száz ablakon száz kis lány Könnyes szemmel néz.

Ne sírjatok leányok! Visszajövök még. Visszasegít valaha A csillagos ég.

(_Maros-Décse_.)

29.

Jaj de szépen esik az eső, Jaj de szépen zöldel a mező. Közepében legel a bárány, Hej, de szép a kökényszemű lány.

El kell menni gyalogzsandárnak, A babámat itt kell hagyni másnak. Mér nem kendő? hogy zsebembe tegyem, Hogy a messziföldre elvihessem.

(_Kibéd_.)

30.

Nyisd ki ajtód, kit bezártál! Ajtódon van, kit rég vártál. Még házadat kerülgettem, Sok hideget elszenvedtem. Hogy házadba bemehettem, Egészen felmelegedtem… Szűr van rajtam, nem bunda, Tudod rózsám hideg a; Ablak alatt fagyok meg, A lelkedre halok meg.

(_Rákos_.)

31.

Csipkebokor tollasmező szélében. Fáradt vagyok megpihenésem nincsen. Fáradt vagyok, megpihenni nem tudok, Nincsen babám, kit szerettem, elhagyott.

Nem idevaló születésű vagyok én, Messzeföldről vándoroltam ide én. Így jár, a ki messzeföldre vándorol: Babájának még vállára sem borul.

(_Parajd_.)

32.

Kis kertemben kivirágzott a szegfű, Kis angyalom, csak a szíved legyen hű. Nem kivánok szerelmednél egyebet, Csak azt tartsd meg, a jó Isten áldjon meg.

Ha nem szeretsz, mért hitegetsz hiába, Mondanád meg: »Légy szerelmes más lányba.« Van még leány több is e nagy világon, A madár sem lehet mindig egy ágon.

Nefelejtset szedtem itt a bokorba, Összeköttem egy bokrétacsokorba: Julcsa szívem tűzd oda a hajadba, Úgy menjünk el majd az Isten házába.

(_Szenterzsébet_.)

33.

Jázminbokor kihajlik az utczára, Szőke kis lány visel gondot reája. Édes szóval csak azt kérem őtőle, Kössön nekem szép bokrétát belőle.

Aranyrojtos kendő lobog válladon, Tudom húgom, de drága volt az nagyon; Nem adok én semmit ezüst s aranyér’ Nekem az a jázmincsokor többet ér.

(_Bölön_.)

34.

Boldog az áldott főd Az Olt vize tere: Élhet ott az ember Könnyen mint a here. De most az Úristen Erősen megvere, Mert a jó gazdának Nincs elég kenyere.

Reméltem, hogy lészen Ojan boldog élet, Melyben a szegény is Talál bő kenyeret Ha a földmívesek Nyerhetnek kegyelmet, Adjon a jó Isten Nekik segedelmet.

(_Héviz_.)

35.

A toronyba fehér zászlók lobognak, Az alatt a magyar fiúk zokognak. Kérdik egymást: »Jó barátom, mi újság?« »Kossuth elment, oda van Erdélyország.« Kossuth apánk befogatta hat lovát, Felültette feleségét, inasát, Azon vitte el a magyar koronát.

Idehozták a muszkát a nyakunkra, Barátunk lett nekünk már a franczia. Nem tudom én, hazatérünk valaha. Erdélyország a fiait sirassa.

(_Balavásár_.)

VIII. KÖSZÖNTŐK ÉS LAKODALMI VERSEK.

EGY LEVÉL VERSBEN.

1. Jánosnapi köszöntő.

(Az ajtónál.)

»János aluszol-e? Ágyadban nyugszol-e? Serkenj fel álmodból! Kelj fel az ágyodból! Eljöttünk tehozzád, Hogy Isten éltessen És szerencséltessen, Sok nevednapjára, Kedves hajnalára Isten felderítsen.«

»Hát beeresztessz-e? Házadnál jól tartsz-e? Mert ha nem, elmegyünk, Más szállást keresünk, Megyünk, honnan jöttünk.«

(_Bordos_.)

2. Husvéti köszöntő.

(Kis fiu köszöntője.)

_A)_

»Elértük mi immár a tavasz kezdetét, A szép virágszálnak látjuk kellemetét. Eljöttünk hozzátok ifiu létünkre, Hogy harmatot hintsünk e kis növendékre. Mert, ha meg nem öntjük ezen esztendőbe, Nem virágzik nékünk szépet jövendőbe. Virágozzatok hát ékes virágokat, Nyerjetek az égből fényes koronákat. Hintsük gazdát, gazdasszonyát, Kedves magzatjával És várjuk a piros tojást, Azt is csak párjával.«

(_Etéd_.)

_B)_

»Tojik a fehér tyúk, Tojás van alatta, Adják ide hamar, Hadd fussak el haza. Én vagyok apámnak A legkisebb fia, A puliszka mellett, Vitéz katonája.«

(_Etéd_.)

3. Husvét másodnapi veszekedő vers.

(Két kis fiu fakarddal megindul s házról házra járva, így veszekedik.)

_Első fiu:_

»Jó reggelt kivánunk az itten levőknek És boldog ünneplést a házban élőknek. Bátor bejövetelünk terhükre ne essék, Egy kis verset mondunk, meghallgatni tessék.«

_Második fiu:_

»Örvendjen immár a dicső menyország, Örvendjen a föld a tenger és az egész világ Megvirágzott immár a mennyei virág, Istentől küldetett minekünk aranyág. Örvendjen a világ, legyen csendességbe, Mert feltámadt Krisztus a nagy dicsőségbe, Részeltet hát minket kegyelmes örömbe.«

_Első fiu:_ (Eléje szökik.)

Hó, hó, ne így beszélj! Mert mindjárt összeveszünk, Hogy rút harczot, ütközetet teszünk, Hogy a szomszédságnak csodájára leszünk.

_Második fiu:_ (Felkapja a kardját.)

»Mit lármázsz te nekem? Ó te rongyos puja, Te rossz cserépdarab, Te szájtáti muja. Mert nem vagy egyéb mint Kongó bikkfaüreg, Foltos a nadrágod, A fejed is öreg.«

_Első fiu:_

»Hiszen gyilkos máter, Tudom mikor lettél, Még a világra is Öregen születtél, Harmincz esztendeje, Negyven hogy meglettél, Annak is huszonöt, Hogy tanuló lettél. Mikor én születtem, Husz esztendős voltál. Akkor már megetted, Ha tele volt a tál, De még ma kiszedem A mi rajtad szakál, Mert ha megragadom, Alig marad egy szál.«

_Második fiu:_

»Hiszem, hogy nem marad, Mert most sincs szakállam. Ha vak vagy is, látod, Hogy kopacz az állam. De ha neked vetem Óriás vállamat, Bizon mondom, kevés Becsületed marad.«

_Első fiu:_

»Edd meg becsületed öcséddel, Igen nagyra nem méssz elméddel, Gyalázatot vallasz kopacz fejeddel.«

_Második fiu:_

»Meghiszem nagyapám, Hát nem ked mondta-e? Cserefa botomat Nálam nem látta-e? Ha hátára hánnám, Kérem, nem bánná-e?«

_Első fiu:_

Üssed fiam nagyapádhoz, Mert lábadnál fogva Váglak a kútfához, Hogy lepedőn visznek Az apád házához. Addig még egy szekér Pujiczkát megehetsz, Hat szekér kenyeret Magadnak eltehetsz, De addig nem mehetsz, Hogy engemet, nagyapádat A sárba nem tehetsz.

_Második fiu:_

»Biz a te kalapod se tólja az eget, Üres fejed nem oszlassa szét a felleget. Talán már nem kaptál tőlem eleget, Meghuzlak, megvonlak a sárba tégedet.«

_Első fiu:_

»Béküljünk meg immár, Ó ne veszekedjünk, Hogy a háznépének Csodájára legyünk.«

_Második fiu:_

»Nem békéllek biz én, Azt kaczagnád te is, De kaczagna ezen A háznak népe is, Hogy engem békességre Hivul egy szamár is.«

_Első fiu:_

»Béküljünk meg immár, Lelkem súgja belül. Az Isten e házat Tegye jobbja felül. Őrizze az Isten Minden veszélyektől, Hogy el ne távozzék Az igazság mellől. Adja a jó Isten, Érjenek sokakat: Sok husvéti másodnapokat.«

Kis kertész a fáradtsága Piros tojás a váltsága

(Miután a piros tojást megkapták, így búcsuznak.)

»Áldást mondunk tiréátok Mert ajtótokat kinyitjátok. És ti háznak lakói Békével itt maradjatok.

(_Udvarhely m_.)

4. Menyasszony-ajánló vers.

Fáradoz az ember itt e földön élve, Nyugtalanságának jutalmát remélve. Fárad s ha jutalom fáradtsága bére, Már akkor megfrissül forradozó vére. Kelemen József is futván nyereségért, Sokat fáradozott egy jó feleségért. Ki rég, hogy magános únalomban éle, Mindaddig míg mostan házasságra lépe. Miólta az halál az ő édesapját Elragadta jó s hiv kedves oktatóját, Azolta napjait éli magánosan És minden óráit igen unalmasan. A melyet megúna s ma megházasodék, Csiszér Juliával ma megpárosodék. Remélle tebenned haszon, nyereséget, Ő hozzá hűséggel való feleséget, Ki ragyogó fénynyel tünteted napjait És megvidámitod unalmas óráit. És mint a hív galamb párjával, Egymás közt éljetek igaz boldogsággal. Jobb virtusod legyen tenéked a hűség, Férjed iránt való szép engedelmesség És légy szorgalmatos a gazdasszonyságban, Szépen virágozó tiszta jámborságban, Szeressed férjedet forró szeretettel És becsüljed őtet illő tisztelettel.

(_Etéd_.)

5. Menyasszonymegáldás a konty alatt.

Be szép a szép leány, úgy tetszik magában, Midőn pántlikája fityeg a hajában. Szép a leány mondom s illik neki nagyon; Pántlikába befont hosszu haja vagyon, Melyet fésüjével síkossan készíte S játszadozva háta közepén ereszte. Szép a leányság is maga valójában, Ha vesztegetve nincs becses formájában, Szép a leányság is az életnek szépe És a szüzességnek valódi szép képe. Szép a szép leányság, szép szabadságáért, A senkitől való nem függés voltáért; De te immár eztet mostan elvégezted, A midőn a kontyot fejedre feltetted, Asszonyok sorába avatod magadat, Megvetvén, elhagyod szép leányságodat. Te kontyot, főkötőt fejedre feltevél, Dehát mennyi gondot fejedre felvevél. Mert jóllehet egyet fejedről letevél, Igen, de százötvent fejedre felvevél. Mert legyen tudtodra tenéked előre, Sok gond vagyon fűzve rá a főkötődre. Ezt kevélyen szokták asszonyok viselni, Csak hogy magukénak tudták egykor tenni. Nézd csak a nyoszolyot, be kevély kontyával, Hogy sokszor csak tréfál, komodzik urával, Mely kevélyen tartja fejét örömében, Csipkés főkötője vagyon a fejében. Nyoszolyoleány is gondolja magában: Bár fésüt tehetne már egyszer kontyába, Mert sokkal inkább is járna főkötővel, Mintsem mind csupán csak hajadon fővel. Mert azt mondja, illik az asszonynak nagyon, Kinek főkötője s kerek kontya vagyon. Én tehát azt mondom, hogy ezt életedben Örömmel s békével viseld a fejeden; Viseljed mindétig tartós egészséggel, Tartós egészséggel s lelki békességgel, Viseljed e háznak örökös diszére, Hogy miattad szégyen ne szálljon hirére, Viseljed sokáig férjed örömére, És bánatot neki ne hozzál szivére; Viseld örömökre kedves szüleidnek És hozzád tartozó minden tieidnek. Nyomoruság s bánat alatta ne legyen, Sőt te szived abban örömöket vegyen. És legyél alatta megnyugodt szivedben, Áldott és megnyugodt mostan nyert hiredben. Folyjanak boldogul tenéked napjaid, Hogy ne hallja senki a te panaszaid. És legyen tenéked ezen uj szállásod Boldog és szerencsés itteni lakásod. Tenéked az öröm mindétig nevessen, Orczádról s az Isten tégedet szeressen. Ez vala szivemnek csekély kivánsága, Az Istené legyen ennek megadása.

(_Etéd_.)

6. Ágytörőbe menéskor való vers.