Part 10

Felvettük éretted e hosszu utazást, Meg is tettük a sok terhes fáradozást. Hogy téged valahol, ha megtalálhatnánk, Atyafi karokkal általkarolhatnánk: Hogy általad szivünk örömöt érezne, A bánat nyílától többé nem vérezne, Mert méjj sebbe ejtéd szivünköt akkoron, Midőn e közelebb enyészett nappalon Nagy hirtelen, midőn még nem is álmodánk Véletlen esetről semmit se gondolánk, Akkor nagy hirtelen münköt odahagyál És nekünk szivünkbe csak bánatot adál. Akkor szomoríttád kedves szülőidet, A téged szeretett buzgó testvéreket. A midőn mindezek örömbe merülve, A bánatok árját messziről kerülve, Számos atyafiu, egybegyült vérekkel, Sok jó szomszédokkal szeretett hívekkel, A pünkösd ünnepét midőn ünnepelnők, Egymásnak örömét vígadva nevelnők, Akkor ragadák el hirtelen sergünkből, A kit mü mindnyájan szerettünk szívünkből. Erzsi mint tenéked hajdani szomszédod, Vagy még jobban mondva atyafi rokonod, Ezen nagy bánatba én is részesültem, Hogy felkeresselek tüstént felkészültem, Hogy meglelve téged szülői szíveket Enyhítsem, gyógyítsam fájdalmas sebedet. Itt egy öröm fussa bánatos szivemet, Hogy megtaláltalak elveszett hivemet. A bánat kötelét magamról lerugom, Mert megtaláltalak téged kedves húgom. Itt a nagy örömtől dagadoz kebelem, Melyért téged áldlak isteni kegyelem, Mert a kiért én most oly sokat fáradtam, Mégis valahára őtet megtaláltam. Mostan a bánatot nagy öröm cserélte, Mert kívánta czélját bús szivem elérte, Mivelhogy tégedet ezen uj faludban Találtalak s látlak gyönyörü lakodban. S ha itt választottad további lakásod, Áldja meg az Isten ezen uj szállásod, Hogy ez legyen neked olyan boldog szállás, A melyben ne legyen soha is kárvallás. Ha urunknak tetszett neked ezt mutatni, S ebbe tetszik neked éltedet folytatni, Itt áldjon meg az Ur csendes békességgel, Egész életedben tartós egészséggel. Hogy ebbe ne lépjen soha is unalma Szívednek, sőt mindig teljes nyugodalma. Az áldás forrása soh’ ki ne száradjon, Sőt patak módjára fejedre áradjon. Az Úr szentelje meg idejövésedet, Tartsa meg kedvedre mutatott férjedet, És adjon tenéked őhozzá szerelmet, Hogy ne érezzetek egymástól sérelmet. Te mindetig őtet mint férjet tiszteljed És buzgó karokkal éltében öleljed. Így az Úr is megáld téged békességgel, Egész életedben tartós egészséggel. Tiszteljed a háznak tisztes öregeit Mint férjednek nagyon szeretett szüleit; Ezeket bánattal soha ne illessed, Sőt jó tanácsokat mindétig kövessed, Hogy azoknak szívök mindétig örüljön És általad bánat rájok ne kerüljön. Legyél szorgalmatos a gazdasszonyságban, Szépen virágzó a nagy jámborságban. E háznak jó hire általad forogjon, Mint a tiszta arany mindétig ragyogjon, Hogy erre általad gyalázat ne szálljon, Sőt híre mindétig magas polczon álljon. Ez uj czímet, melyet ma tettél fejedre, Viseld egészséggel egész életedbe, Viseljed mindetig tartós egészséggel, Tartós egészséggel, lelki békességgel. Viseld örömére kedves szüleidnek És hozzád tartozó minden tieidnek. Az Úr is áldjon meg szeretett férjeddel, A melyet most nyertél tiszta szerelmeddel, Áldjon meg egymáshoz való szeretettel, Egymás között való szép megegyezettel. Áldja meg tünéktek kézi munkátokat, Halomra nevelje minden vagyontokat. Áldjon meg tüktöket minden léptetekben, Adjon elégedést egész éltetökben. Áldjon meg az Isten ez áldott mezőben Míg e földön éltek akármi időben: Hogy a ti szívetek mindétig vigadjon, Melyet, hogy az Isten tinéktek megadjon Én kérem az Istent tiszta jó lélekkel, Adjon nektek áldást, minden békességgel.

(_Etéd_.)

7. Tormás húsra.

Gyenge borjuhús ez, mit hoztam tormával, Csak húsz esztendeig járt ez az anyjával. Gyengesége miatt szénát nem ehete. Szegény gyenge állat csak a kórpát nyelte. Ezért a tormáért jó sokat fáradtam, Nagy Magyarországnak jó részét bejártam. Ezt a keveset is Marostőbe ástam, Szerencsémnek tartom, hogy reátaláltam. De ez erős étek való csak magyarban, Nem igen fér ebből a német gyomrában. Lessz még több étek is, csak ne siessenek, Ez erős ételből keveset egyenek. Tessék hát a torma gyenge borjuhússal, Egyenek uraim jó apetitussal, Ehhez is tartozik a czigány egy tussal.

(_Szent-Háromság_.)

8. Tésztafelhordáskor.

Itt vagyok tésztából jóféle sütemény, Nincs benne sem ánis, sem mustár, sem kömény, Czukorral vegyitve nem is igen kemény, A ki ilyennel él, nem bántja a köszvény. Olyan édes kérem, valamint a vont méz, Mindjárt megkivánja az ember, ha ránéz. Bátran lehet enni, gyomornak nem nehéz, Fogjog meg hát minden darabot kilencz kéz.

(_Szent-Háromság_.)

9. A borra.

Szívünk vígságára Isten a bort adta, A mint a zsoltárban szent Dávid mondotta. Azért hát jó gazdánk hordóját kifúrta, A kancsóját tele jó borral felhozta. Azért hát uraim ebből csak igyanak, Az asztal vendégi vigan mulassanak. Köszöntsék a kancsót, el ne aludjanak, De a vőfélynek is egy kortyot adjanak.

(_Szent-Háromság_.)

10. Egy levél versben.

Küldöm levelemet Ezen gyöngyvirágnak; Ki tőlem távol van, Drága virágszálnak. Ki vagyon fizetve Bélyegje, pecsétje, Adják tisztelettel A saját kezébe. Irom levelemet Reszkető karokkal, Le is pecsételem Szivem fájdalmával. Hullanak könnyeim Megirt levelemre, Rövid soraimat Pecsételem vele. Gyönyörü virágom! Szivemből kivánom: Hogy ez a pár sorom Virulva találjon. Ez egy pár soromba Elküldöm lelkemet. Minden betüjibe Dobogó szivemet. Hej kedves galambom! Mit is kezdjek irni?« Mikor rád gondolok, Jobb szeretnék sirni. Széjjes ez a világ, Száz falu van benne, De az én bánatom Mégsem tér el benne. Ki-kikönyökölök Szobám ablakába, Nézem a felhőket Falum irányába, Mikor arról jönnek, Mintha terád várnék, Mikor arra mennek, Mintha velök szállnék. Mikor arról jönnek, Csak azt kérdezgetem: Az a kis galambom Szeret-e még engem? Mikor feléd mennek, Mind csak azt izenem: De nehéz galambom Az igaz szerelem. De midőn megkapod Ezen levelemet, Irjál egy nehány sort Vigasztald szívemet, Mert, hogyha sokáig Bánatban így marad, Rövid idő alatt Szivem ketté hasad. Ó ha a gójának Szárnyával bírhatnék, Akkor én kedvesem Levelet nem irnék, Ától is repülném A magas hegyeket, A melyek elzárnak Engemet tetőled. Leszállanék hozzád És megölelnélek, Akkor megmondanám: Igazán szeretlek. Gyönyörü virágom Víg napomat várom, Vigasztalódj kérlek, Istentől kívánom. És ilyen levelet Most csak azért irok, Hogy tudd meg kedvesem, Hogy hozzád hű vagyok. Élj te szivem párja Igaz szerelemmel, Mert életem sorsa Csak érted hervad el. Mikor utoljára Borultam kebledre, Szerelmi bánatot Hagytál a szívembe. Nincsen immár kivel Megosztjam csókomat, Nincs kinek beszéljem El panaszaimat, Mert az én kedvesem Olyan távol vagyon, Nem ölelheti meg Szerető két karom Éltessen az Isten Szeretett virágom, Most már utoljára Levelem bezárom.

(_Sóvárad_.)

IX. TÁNCZSZÓLAMOK.

Szemem a szemedbe kaczag, Szivem szivedér’ meghasad.

Ojan kedvem, mint az ég, Mint a kinek háza ég.

Járd ki lábam, ne hibázz, Mer engem a hideg ráz.

Egyik lábam kijárja, A másik elhibázza.

Húzd ki czigány hegedüs! Ojj fehér vagy, mint az üst. Fekete vagy mint a korom, Azér’ nem lettél sógorom.

Úgy szeretlek mint a mézet Jer, csókoljam meg a képed.

Adj egy hagymát, egy kis sót, Hogy egyem egy kicsi jót. Ma nem ettem egyebet: Rózsám adott egy meggyet.

Megütöm a csízmám szárát, Hogy szakadjon az ebadtát.

Megütöm a csízmám szárát, De már megittam az árát.

10. Nézz a csizmám szárára, Lefittyen az orrára.

Egyik lában szilágyi Másik magyarországi.

Kis angyalom, tégy annyit: Kisérj el a kapuig, Mert én oda bemegyek S téged útnak eresztlek.

(_Egrestő_.)

Hopp! a Jézus csizmája, Bokáig ér a szája.

Jaj Istenem! a fél csizmám, Egy félkupa bort ihatnám.

Eczet, torma, petrezselyem, Ez a kis lány szeret engem.

Hadd iregjen, forogjon, Csak hogy meg ne sántuljon.

A menyasszony pendelye, Végig ki van feselve.

Hejjé, hujjá! Mányi nén’! A kied lába hova mén?

Kicsi vagyok, mint egy bab, Úgy felszököm, mint egy nagy.

20. Ez a kis lány atyámfia, Szereti az apám fia.

Száraz fából kapanyel, A lánynak szép legény kell.

Ez a kicsi, ez a táncz, Ebbe mozog minden ráncz.

(_Balavásár_.)

Jaj Istenem, de szép dolog, Ki a babájával forog.

Megfordítlak karikára, A szeretőm bosszujára.

Jaj a szivem! jaj, hogy dobog Mikor ojan szép lányt fogok.

Sárga virág, veres virág, Tőlem mehetsz míg a világ.

Egyszer jártam nálatok, Letörött az ágyatok.

(_Nagy-Kend_.)

Hajja! hajja! mégis hajja! Göndör a szeretőm haja. Kondorodik a vállára, Mint a komló az inára.

A szeretőm olyanforma, Mintha bivalborjú volna, Hogyha felém tántorodik A belem is háborodik.

30. Hopp szűz! korombűz, Ég a .... mint a tűz. Ha a szemed úgy égne, Száz forintot megérne.

(_Kelementelke_.)

Járj előttem lábujhegyen, Majd átviszlek túl a hegyen.

Este jöttem, reggel mentem, Mégis csak egy kicsit ültem.

Ne félj rózsám, ne rettegj, Mert itt vagyok melletted.

Ne nézd rózsám, rongyos vagyok, Kilencz gyermek apja vagyok.

Én is voltam katona Fehérvárig meg vissza.

(_Lőrinczréve_.)

Kicsi vagyok, de még növök, Rongyos vagyok, de még szövök. A mér’ olyan kicsi vagyok, Szeretnek engem a nagyok.

Csipkebokor, bakacsin, Csókolj meg engem Jancsim!

Én is voltam valaha, Vénasszonynak kocsisa. A pejlovam megvénült, A vénasszony leszédült.

Úgy szeretem a leánt, Mint a disznó a csíhánt.

40. Úgy szeretem a menyecskét Mint a rigó a cseresnyét.

Ne járj olyan gangosan, Száradj meg a fogasan.

(_Magyar-Bükkös_.)

Fardiccs rózsám engemet, Mint a malomkereket,

Öregasszony régi jó, Kapufélnek vóna jó.

Mi haszna a czifra kalap, Ha a legény csak egy falat.

Mi haszna a pántos ing, Ha a legény csak egy sing.

Mi haszna a czifra gallér, Ha a zabola fülig ér.

Három marha nem nagy csorda, Az asszony csak oldalborda.

(_Magyar-Lapád_.)

Húzzd ki czigány azt a bőrt, Apád a pajtában bőg; Anyád künn az életen, Nénéd nyerit a réten.

Édes kicsi kicsike! Ebből lessz a menyecske.

50. Édes kicsi kerekem! Fordujj egyet előttem. Ha nem fordulsz előttem, Bárcsak itt né! mellettem, Az is elég lessz nekem.

Húzzad czigány, ne mind nézz! Mert a te kezed nem réz,

Se nem arany, se nem réz, Csak egy darab czigánykéz.

Bárcsak ez az écczaka Szentgyörnapig tartana.

Álljunk távol egymástól, Mint a tök az inától.

Ide lábam, nem oda; Ne vigy oláh faluba. Mert az oláh faluba, Elől hátul katrincza.

Kerülöm az osztovatát, Ölelem az oláh fátát.

Az asztalon a túró, Megbolondult a bíró.

Igazítsad jól a lábad, Tíz farsangja, hogy már járad.

(_Miriszló_.)

Kivirágzott a komló, Ez a lány nekem való.

Kivirágzott már a repcze, Megcsókolhat a menyecske.

60. Fáj a szivem épen itt, A kiér fáj nincsen itt.

Hej bubánat, keserüség, Még a testvér is ellenség.

(_Csekelaka_.)

Nosza rajta legények! Én is nektek segitek. Forítsátok, serítsétek A míg bennök zeng a lélek.

(_Rigmány_.)

A pántlikám csillagzik, A szeretőm haragszik.

Árpaczipó, zablepény, Attól hizik a legény,

Árokba terem a sóska, Szeretett a fene soha.

A ki reám haragszik, Egyék dögöt tavaszig. Tavasz után hat hétig, Míg az árpa megérik.

Járj előttem lábujhegyen, Hogy vigyelek túl a hegyen. Túl a hegyen, meg innen, Ne maradj meg a vőgyben.

Búsujj bolond, ha nincs eszed, A mi volt is mind elveszted.

Ütöm a csizmámnak szárát, Úgy verem a szivem búját.

(_Szent-Erzsébet_.)

70. A te bőröd tiszta ráncz, Reád nem illik a táncz.

Az életem csak egy óra, Bárcsak immár az se vóna.

Jaj Istenem a fél csizmám Mindörökké jó bort innám.

Adj egy kicsi szalmaszálat! Emeljem ki ezt a házat.

Ide messze nincsen Tórda; Igyunk mint egy bivalcsorda.

Magas fán terem a makk, Maradj rózsám magadnak.

(_Rákos_.)

Czitrom, kávé, kalarábé, Nem vagyok én a magáé.

Eléfelé, ne hátra, Vesztél volna anyádba.

Gyere ide gyöngyvirág, A miénk most a világ. Feleségem, gyermekem, Mind a patakba verem.

Ád az Isten mandulát Szeretőmnek más szokást Ne szeressen mindjárt mást.

80. Ne ránczold a homlokodat, Nem ettem meg a jussodat.

Este jövök, reggel megyek, Míg a világ, nálad leszek.

(_Parajd_.)

Háromágu vasvilla, Holnap nem úgy lesz mint ma.

83. Addig iszom mig jó bor lessz, Azután a lúg is jó lessz.

(_Szováta_.)

X. MESÉK.

1. Fából-Faragott Péter.

Vót egyszer egy jó gazdaember és felesége. Dehát azoknak soha gyermekük nem vót. Egyszer azt mondja az a jó gazdaember a feleséginek:

»Nó asszony, gondoltam én egyet.«

»Há mit apjok?«

»Én egyebet nem, hanem elmenyek az erdőbe s én fából faragok egy gyermeket.« Aztat nagyon elkaczagták a cselédek és a felesége, hogyhát ő fából farag egy gyermeket!

»Nohát feleség, tarisnyájj fel engemet harmadnapi eleséggel, hogy én menjek ki az erdőbe.« Fel is tarisnyátta őtet a felesége kenyérrel, szalonnával s egy korsó jóféle pálinkával. És kiment a gazdaember a nagy havasba. Ő ottan megtalált valami szuszékfaragó embereket.

»Adjon Isten szerencsés jó napot kedves embereim.«

»Isten hozta magát is jó ember.«

»Ugyan maga miféle járásban van itt?«

»Én – azt mondja – csekélységbe, de üljenek s igyanak egy kis pálinkát.«

Le is ülnek s kezdenek inni a jóféle pálinkából. Hogy ittak belőle, mondja a gazdaember:

»Adjanak nekem egy kicsi csutak fát, én megvenném pénzzel.«

»Nem kérünk mi semmit sem, hanem, ha tudunk, mi is segítünk magának.«

»Nem kell semmi segítség, hanem ha elhasítsák, megköszönöm.«

Hát röktönd elhasítsák s avval hozzáfogott ő s faragott egy gyermeket.

Estére a gyermekkel hazaérkezett, pont mikor az vacsora készen vót.

Nagyon elkaczagták a cselédek és a felesége, hogy ő fából hozott egy gyermeket.

Ekkor állította az ajtó sarkába s beültek az asztal mellé s vacsoráztak. A hogy vacsoráztak megmaradt egy kis étel. Még mondja az asszony:

»No épen a fiunk részére megmaradott.«

Nohát lefeküsznek. Így feleli az asszony az urának:

»Menjen apjuk, hozza a gyermeket, fektessük magunk közé, ha egyszer gyermekünk van.«

Ekkor felkőtt a gazdaember, kapta a gyermeket s tette maguk közé. Elaluttak. Egyszer éjfél felé megszólal a gyermek:

»Ho, hó kedves édesanyámasszony, alusznak é erőssen?«

»Nem aluszunk édes gyermekem.«

»No ha nem alusznak, keljen fel s adja ide az vacsorarészemet, hogy egyem meg.«

Egybe mind felébrettek s nagy rémülködésbe estek, hogyhát fából a gyermek megelevenedett. Addig gyönyörköttek, diskurálgattak, hogy szépen meg is megvirradott. Ahogy megvirradott, hivják a papot, hogy keresztelje meg s komának hivják a megyebirót s a falusbirót. Eljön a pap, de nem hitte s kaczagta, hogy gyermekük van s elcsodálkozva lássa, hogy biza ott az megelevenedett gyermek. Kérdi a pap, hogy minek kereszteljék. Kiáltja a fiu:

»Hát Fából-Faragott Péternek.«

Meg is keresztelte a pap Fából-Faragott Péternek. Mikor három napos lett volna, kérte, hogy engedjék ki az utczára, hogy keressen magának játszótárst. Kiment a kicsi fiu az kapu elejibe; hát mikor kilépett volna, épen egy fiu várta őtet. Kérdi Fából-Faragott Péter:

»Hé, te pajtás, lakik-é ebbe a városba kardmájszter?«

Felelé a küs fiu:

»Hogyne laknék testvér, épen ahajt van, nem messze.«

»Nó – azt mondja – várjál egy küsség, hogy fussak bé, de egybe jövök vissza.«

Avval bémegy az apjához s mondja:

»Legyen szives adjon nekem nyócz krajczárt.«

»Ó kedves gyermekem, ott vagyon arany, ezüst, gyémánt, a mennyi szükség épen annyit végy magadhoz.«

Mondja a fiu:

»Nekem csak nyócz krajczár kell.«

Avval ő kifutott s elment a pajtásával a kardmajszterhoz s bement. Mondja Fából-Faragott Péter:

»Adjon Isten jó napot kardmajszter úr; legyen szives adja nekem ide nyócz krajczárért azt a kardot, a mit legelébb csinált.«

Mondja kardmajszter a küs fiunak:

»Ó kedves öcsém, azt eddig a rozsda is megette, de itt van réz-, arany- és gyémánt-markolatu, a melyik tetszik azt vegyed, én nem kérek azért egy krajczárt sem.«

»Nem gyermek kezébe való az – mondja Fából-Faragott Péter – hanem keresse ki azt a kardot, a melyen legelébb tanult, ez kell nekem.«

Elmenyen a kardmájszter s addig hányja a kardokat, a míg megkapja azt a rozsdás kardot, a mit legelébb csinált. Ujból hányni kezdi s megkapja azt a tokot, a melyikbe a kard talál.

»Nos ni, itt van az a kard, a mit legelébb csináltam.«

Fából-Faragott Péter vette a kardot, felkötötte. Hát úgy talált a testire, mintha onnan nőtt volna ki a dérékából. Mondja Fából-Faragott Péter:

»No itt van a nyócz krajczár, mert az első munkát is meg kell fizetni.«

Ekkor nagy örömmel elment haza. Éppen másnap következett egy sokadalom abba’ a városba’.

Azt mondja Fából-Faragott Péter az édesapjának:

»Édesapám, menjünk ki a vásárba, hogy lássam milyen gyülekezés van ott.«

»De épen úgy is akarék, kedves fiam, hogy menyjünk s vegyünk két ökröt.«

Járnak ők a piaczon az ökrök között, hát egyszer hallják, hogy hírdetik, hogy van itten két ökör két aranylánczczal összekötve. A melyik vitéz találkoznék, hogy kettévágja a lánczot, azé lessz a két ökör. Azt mondja Fából-Faragott Péter az édesapjának:

»Menjünk apám arrafelé, hadd lássam mijjen két ökör az.«

»Épen úgy is akarék édes fiam.«

Hát lássák, hogy mijjen szép két aranyökör; de már annyi a csonka kard körülöttük, hogy már a szügyüket éri a sok kardvég.

Azt mondja Fából-Faragott Péter:

»Ha megengednék én hëzzávágnék.«

Elcsodálkoznak, hogy mit akar ez a küs fiu, de muszáj vót megengedni.

Ekkor Fából-Faragott Péter hëzzávágott s úgy elvágta az aranylánczot, hogy annak csengése, pengése, tizenhét országon keresztül is hallott. Ekkor a két ökör felcsapta a farkát s egyenesen futott hozzájuk az istállóba. Ekkor az ember elkezdte:

»Nos, nó, te Fából-Faragott Péter, menj haza s add ki az övéket, de tudd meg, hogy ezeket hejába kénálod akármiféle jóféle takarmánynyal, mert ezek csak prázsát esznek.«

No akkor Fából-Faragott Péter hazament s tizenkét öl fát meggyujtott. Az a tizenkét öl fa mikor elégett volna s mind prázsává vált volna, akkor vette az itatócsebret s hánta a prázsát belé. Akkor a két ökör mind egy szálig megette a tizenkét öl fa prázsáját. Nodehát most a két ökör felhánta az farát; egyik ment napnyugatra, egyik ment napfeljöttre. Ekkor mondja Fából-Faragott Péter az édesapjának:

»No édesapám, jöjjön velem, mutatok én magának egyet.«

Akkor ment az apja s kimentek a kapu elejébe. Fából-Faragott Péter az kapusarkába két hejre beleütötte az ujját s egyik hejből fójt tiszta piros bor, egyikből fójt tiszta pálinka.

»No édesapám, ide tegyen asztalokat, üvegeket s itt ihatik mindenki a mennyi neki kell.

No most édesapám lássa ezt a szántótaligát?«

»Látom kedves fiam.«

»Hát ezt a malomkövet lássa é?«

»Látom kedves fiam.«

»No mikor ez a szántótaliga elé áll az ajtó elejébe s ez a malomkő felmenyen a szántótaligára magától s az bor változik vizzé, az pálinka pediglen piros vérré, akkor tudja meg, hogy én meg vagyok halva. Akkor ha fel akar keresni, üljön fel arra a szántótaligára, mert az épen oda viszi, a hol én vagyok. Most kedves édesapám nekem el kell menni világot látni, szerencse próbálni.« De kéri az édesapja Fából-Faragott Pétert:

»Ne menj el fiam, van itt elég jó élésed, akár soha egy forgácsot se hányj elé, ugyis ezt a vagyont nem tudod elhasználni.«

De Fából-Faragott Péter elindult, hét országon, hét világon keresztül ment s érkezett egy királyvárosba.

»Adjon Isten jó napot felséges királyatyám.«

»Isten hozott téged is ëcsémuram. Miféle járásbeli vagy?«

»Nem vagyok semmi rosszféle járásbéli, hanem elindultam szógálni, szerencse próbálni.«

»Éppen az asztalinasom most halt meg; mit kérsz egy esztendőre?«

»Nem kérek én semmit csak ételt, italt, év végén csak azt a mit érdemlek, fizesse.«

Nodehát Fából-Faragott Péter fojtatta az ő asztalinasi dolgát. Ojjan ügyesen és kellemesen járt, hogy az öreg király nagyon megszerette. A királynak vót egy leánya, ez úgy megszerette Fából-Faragott Pétert, hogy már meg akart halni, ha nem adják hozzá feleségül.

»No – azt mondja a király – mintsáb, hogy elpusztítsa magát, inkább megengedem, hogy hozzá menjen.« És azonnalt hirdettek nagy lakodalmat. Jöjjenek elé grófok, bárók, herczegek, princzegek, papok, hóhérok. Pap eskette, hóhér seprüzte. Aztán úgy éltek az királyi udvarban mint férj és feleség.

Nodehát egyszer jön a királyhoz egy ojjan irás, hogy fűt fát állitson glédába s itt s ott jelenjen meg az háboruban. Mikor az király ezt meghallotta, nagyon sirt. Kérdezi Fából-Faragott Péter:

»No felséges királyatyám, hát te miért sírsz?«

»Hát hogyne sirnék kedves fiam, mikor egy ojjan írás érkezett, hogy fűt fát állítsak glédába s itt s ott jelenjek meg a háboruba.«

»No azért felséges királyatyám sohase búsujjon, mert én elmegyek oda egyedül is.«

»Ó te kedves fiam, mit érsz te ott egyedül, csak mint a szúnyog a bival mellett.«

Akkor Fából-Faragott Péter elment egyedül s annyira harczolt, hogy már ojjan sok volt a test mellette, hogy már csak fenn a karja tudott mozogni. Akkor az ő fejét is levágták. Nodehát egy reggel, mikor szépen virradott volna, a szántótaliga elment az ajtó elé, az malomkő felment a szántótaligára magától, a bor változott vizzé, a pálinka piros vérré. Akkor a gazdaember felült a szántótaligára s elment oda, a hól Fából-Faragott Pétert levágták. Hát lássa, hogy annyi hólttest van ott, hogy egy fűszál sem látszik ki tőlük. És napkeletről az egyik, napnyugatról a másik arany ökör úgy jön, hogy azt gondolja az ember, hogy ég, föld össze kell, hogy szakadjon. Ekkor a két aranyökör hányni kezdi a szarvával azt a sok testet, a míg Fából-Faragott Pétert kiveszik onnét. Nodehát neki a nyaka le vót vágva s semmi élet nem vót benne.

Akkor kérdezi az egyik ökör a másiktól:

»Hát te mit tudsz?«

»Én tudok annyit, hogy összetudom ragasztani.«

»Hát te mit tudsz« felelé a másik.

»Én lelket tudok ereszteni belé.«

Ekkor az egyik összeragasztotta, a másik lelket fútt belé.

Mondja Fából Faragott Péter:

»Jaj, hogy elaludtam.«

»Elaluttál volna bizony örökre, ha mi nem lettünk volna.« Akkor megindult Fából-Faragott Péter és hazamentek. A hogy hazaértek, a király összehítta a grófokat, bárókat, herczegeket, princzegeket, válogatott czigánylegényeket és felszentesítették királynak. Még mai napig is folytassa az királyságot, ha meg nem hót.

(_Bere_.)

2. Nád Péter.

Nos tehát egy időben vólt egy igen nagy gazdag király. Annak a királynak volt egyetlenegy szép fia. Azt mondja a királynak a fia:

»Édesapám, eresszen el engem a tizenkét jágërral vadászni.« Azt mondja az édesapja:

»El is eresztenélek, édes fiam, de nem birod meg a ló rázását.« Azt mondja a kis fiu:

»Legyen szives nyergeltesse fel a lovat, a tizenkét jágërt készíttesse el, hogy azokkal elmehessek, ha meg is ráz a ló egy kisség.«

Avval nekiáll s kimennek a vadászhelyre, a havasra s itt megállapodnak egy fa alatt. Itt mondja a kis fiú:

»Kedves társaim, én meg vagyok bággyadva s lefekszem, ti tizeneggyen menjetek el vadászni a tizenkettedik maradjon itten.« El is menyen a tizenegy jágër vadászni s a tizenkettedik ott marad mellette. Egyszer az úton három királykisasszony menyen el. Azt mondja a legnagyobbik:

»Kedves húgom, né milyen szép királyfiú fekszik ott; ha én ezt magaménak tudnám tenni, az egész katonaságot egy órsófonálból egy esztendeig ki tudnám állani.« Azt mondja arra a közbelső leány:

»Ha én ezt a királyfit magaménak tehetném, egy árpaczipóból az egész katonaságot ki tudnám tartani.« Mondja a legkisebbik:

»Kedves két néném, ha magamévá tehetném azt a királyfiút, olyan tizenkét aranyhajú gyermeket szülnék neki, mint tizenkét tulipánt.«

A királyfiú nagyon aludt s nem hallott semmit, csak a jágër hallotta, hogy mit mondanak. Egy kicsi légy megcsipi a királyfiút s arra megébred. Azt mondja a jágër neki: