Part 18

Ekkor kinyita a szemit, hát lássa, hogy az szejjedes ez világon a mennyi vad vagyon, mind kürülette állnak kitátott szájjal, csak az héjja, hogy béfalják. Most mondja a Szüz-Mária:

»Hiszed-e keresztleányom, hogy mostand veszendő az életed.«

»Hiszem má’ most kedves keresztanyám.«

»No hát keresztleányom, mond meg nekem, hogy mit láttál elsőbbször, másodszor és harmadszor.«

»No most kedves keresztanyámasszony, má most megmondom, mé’ látom, hogy csak addig az életem, a még a számon kimondom. Kedves keresztanyám asszony, azt láttam előbbször, hogy Krisztus Urunk, Szent Péter és Szüz-Mária álltak a tizenegyedik szobában. Krisztus-Urunk tartotta a szent misét, Szent Péter és Szüz-Mária hallgatta. Másodikszor peniglen azt láttam a tizenegyedik szobába, hogy Szent Péter tartotta a szent misét, Krisztus Urunk és Szüz-Mária hallgatta. A harmadik napon peniglen azt láttam, hogy Szüz-Mária, Krisztus Urunk és Szent Péter álltak a tizenegyedik szobában s Szüz-Mária tartotta a szent misét, Krisztus Urunk és Szent-Péter hallgatta.« Akkor felelte Szüz-Mária:

»Ládd keresztleányom eddig is megmondhattad volna eztet, a mit láttál, mert nem szenvedtél volna annyit.«

Ekkor a Szüz-Mária gondolt egy tiszta gyémánt palotát, tizenkét emeletüt, egy kakaslábra, egy aranylánczczal egy arancsillaghoz felkötve s ez a palota arra fordult a merre az nap. Akkor a két szép gyermeke is mellette volt. Ekkor mondotta a Szüz-Mária:

»Élj boldogul kedves keresztleányom!«

Ezalatt a király megbetegedett, hát lássa, hogy az egész kastélya tüzbe borult s röktönt lázadást csinált. Dehát nem tüz volt az, mert az vadaskertbe egy tiszta gyémánt palota van. Mostand a király czirkuláztassa tizenhét országba, tizenhét világon: herczegek és princzegek és grófok és válogatott czigánylegények jöjjenek össze, a kinek lessz rá vitézsége, a ki felmegyen abba a gyémánt palotába, a ki megnézi, hogy miféle nemzet lakozik ottan, annak adja fele királyságát éltéig és holta után egész királyságát. Esszegyültek herczegek és princzegek és grófok és válogatott czigánylegények. Dehát a sok közül egy sem kerekedett olyan vitéz, a ki felmenjen ebbe a gyémánt palotába. Igy hát az királynak az fia azt felelte:

»Nos nó, felséges királyatyám! nekem igyis ugyis veszendő az életem. Most az egész községtől engedelmet kérek, mert mostand én megyek s tudja Isten, hogy megélek-e vagy meghalok.«

Ekkor megindul az királyurfi és ment fel a palotába. Mikor a tizenhetedik szobaajtót megnyitotta volna, olyan világosság csapott szembe, hogy röktönt hanyatag esett. »Ekkor a két gyermekem röktönt mellém szökött, azonnal felölelték és gyémántos tivánra letettek és aranyvizzel megmozsdattak és megeszingettem.[42] Mármostand megnyitottam kastélyem ablakát és kihajoltam és vivátot kiáltottam. Éljen! Mert a királyurfi két szép gyermekével és a feleségével szivinek szerelmivel itten beszélgetnek. Már mostand örömömbe, hogy az Isten visszavezérelte gyermekeimet és feleségemet, menyek a menyegzőre; tizenhét országba s tizenhét világon czirkuláztatom, hogy herczegek, princzegek, grófok és válogatott czigánylegények jőjjenek össze az lakodalomra.« Má’ mostand mennek az esküvőre, az zenészek fujják. (Énekli a Rákóczyt.)

(_Szováta_.)

10. Király Derzsa.

Vót egyszer egy király, annak vót három leánya és egy gyémánt köntöse. Azt mondja egyszer a király a leányainak, hogy menjenek el eprészni s a melyik leghamarabb teleszedi az aranykantárt, azé legyen a gyémántköntös. S hát elment az a három leány egy rengeteg havas közepibe s nekidurálják magukat eprészni. Hát a legkisebbik leány térülfordul s teleszedi az aranykantárát eperrel. A másik két leány nem tudta teleszedni, mert egy szemet tettek a kancsóba, egyet ettek meg. A két idősebbik királyleány tanakodik, hogy mit csináljanak a legkisebbik királyleánynak, mert már teleszedte a kantárját s az övé lessz a gyémántköntös. A legkisebbik leány haza akart menni, de a legnagyobbik nem hagyta. Azt mondja a nagyobbik:

»No hát nyivaszszuk meg s tegyük bele a kerékvágásba.« Mondja a középső:

»Ne öljük meg Király Derzsát, legkisebbik testvérünket, mert ő a legkisebbik és legügyesebb.« Azt mondja a legnagyobbik:

»Ha te ezt mondod, akkor én téged is megöllek.« Ekkor Derzsát megfogták, megölték és a kerékvágásba tették. Azok most megtöltötték a csiprokat eperrel s avval hazamentek. Kérdi a király:

»Hát Derzsa hol maradt?« Hát mondják:

»A biz a hátramaradt; mert a csiprát még nem szedte teli.« Este következett s a király busul, hogy nem jő Derzsa.

Vót a királynak egy majora s abban volt neki egy pakulárja. Hát ez a pakulár mikor a juhait őrzi azon a helyen, a hol Király Derzsa el vót temetve, kedve jön, hogy egy furulyát csináljon abból az akáczfából, a melyik a Derzsa sirja felett nőtt. Aztán mikor megcsinálja a furulyát, hát kezdi funni:

Fujjad, fujjad én zsellérem! Én is vótam, mikor vótam: Királyleány, király Derzsa. Eprészedők megölének Kerékvágásba tevének.

Arra az pakulár megijedett, hogy vajjon ez mi a? Hazamegy este az pakulár s odaadja az furulyát az királynénak, hogy fujja és hajja meg milyen szók vannak abba a furulyába. Hát mikor a királyné megfujja igy szól:

Fujjad, fujjad édes szülőm! Én is vótam, mikor vótam: Királyleány, király Derzsa. Eprészedők megölének Kerékvágásba tevének.

Az anya megijedett s odaadta a furulyát a királynak. Hát fujja a király s azt fujja:

Fujjad, fujjad édes tátim! Én is vótam, mikor vótam: Királyleány, király Derzsa. Eprészedők megölének Kerékvágásba tevének.

Ekkor behivták a leányokat s odaadták, hogy fujják meg ők is. Megfujja a nagyobbik leány s a tilinkó igy szól:

Fujjad, fujjad én gyilkosom! Én is vótam, mikor vótam: Királyleány, király Derzsa. Testvéreim megölének Kerékvágásba tevének.

Ekkor a nagyobbik királyleány ugy megmérgelődött, hogy kifutott a tilinkóval s a sütőkemenczébe belédobta. Ekkor kiszökött egy szikra s a legkisebbik leány ujból meglett, de még szebb volt mint azelőtt. Mikor megtudták, hogy a testvérei ölték meg, a két nagyobbik leányt levetkeztették és elcsapták.[43]

(_Szováta_.)

11. A házasodni akaró királyfiu.

Egyszer vót, hol nem vót, hetedhétországon tul; a hol a bolhát rézpatkóval verték, hogy a sulyba a fenékbe meg ne botorkázzék. Egyszer volt egy ögyvez királyné, annak vót egyetlen egy fia. Erőltette az édesanyja a fiát, hogy párasodjék meg, de azt mondotta volna j’az fia:

»Miért párosodjam meg édesanyám, mikor még nagyon nevendék vagyok megpárosodni.«

»De mégis, édes fiam, kiváncsi volnék s várnám aztat, hogy te megpárosodjál, mert én már mindjárt odakerülök, hogy ma-hónap az életem, s szeretném tudni, hogy hogy élhetsz a tulajdon pároddal.«

»No édesanyám ugylátszik, hogy nagy kivánsága engem megpárositani, tarisnyájjon hát fel engemet, hátha a jó Isten rendelne nekem egy jó tássat valahol.«

Elindult a fiu s megérkezik egy nagy havasba. Ottan meglát egy nyáj aranyszőrü juhot s egy óriás ember őrizé. Azt kérdi az óriás ember:

»Mit keresel itt, te emberiszing, hogy vetődtél ide, a hova még a madár se jár.«

»Elindultam szerencsét próbálni« – felelé a fiu.

»Nohát gyere te hozzám«, – mondja az óriás ember – »szállásba écczakára, majd én meg fogom neked mondani, hol találod meg a szerencsét.« Ezzel elindultak a nyáj juhokkal elé a szálláshoz. Behajtja az óriás ember turma[44] juhát vaslappancsa alá, ő bemenyen a setét kőpalotába s mondja a kis fiunak:

»Arra kérlek te küs fiu, nagyon nyughatnám vagyok, egy küsnyég meg akarok pihenni, légy szives ottan a szegletbe a kád tejet fórrald fel. Mikor az a tej legjobban lobog, kőccsél fel ingemet, hogy keveset használhassál belőle.«

Ott ugyan a küs fiu meg is fogadá az óriásnak kivánságát, de mivel Isten hatalma által nem engedte, hogy a küs királyfiu elpusztuljon, sugarával sugároltatta hogy:

»Te küs fiu, nehogy felköltsed óriás embert, mert neked nagy veszedelmedre lessz, hanem mikor legjobban buzug a tej, végy a gerendából egy nagy kovácskeverő kanált, mericsd teli a nagy kádból tejjel s vágd a szeme közi.«

A fiu megcsinálta a tüzet, felforralta a tejet s mikor legjobban lobogott a tej, akkor a küs fiu a kovácskeverő kanalat elévette, belemeritett az forró tejbe s ugy vágta az óriásnak szeme közi, hogy azonnalt kiesett a két szeme. Felugrik az óriás ember, megijed a küs fiu, hogy mi történik most vele. Futott a fiu az ajtó sarkához, kezdte kerülni a szobának belvilágát, hogy hua legyen. Megkapott a fiu egy köböl diót, kiódta ott a zsákot, de egyéb gondolatja nem volt, hanem belemarkol a zsák dióba. Keresi vala az óriás ott a szobába, hogy hova lett a küs fiu. De a küs fiu elszórta a diót a markából a ház főggyire, hogy ide-oda höngörögött a sok dió s az óriás azt tudta, hogy mind ott jár a küs fiu s ott kereste az óriás. A fiu nagyon féldegélt vala s észrevétel nélkül kiosonkodott a szobából az udvarra. Ottan az óriás embernek aranyszőrü berbécsit megnyuzta vala királyfiu, mert kénytelensége reáhajtsa vala, hanem[45] soha meg nem szabadul vala. Ekkor belebutt királyfi az aranyszőrü berbécsnek bőribe. Mialatt fiu eztet megtette vóna, azalatt az óriás is kimene a házból:

»Várj, várj, te utonjáró, rablótolvaj, megcsufoltál engemet, kifogyattál minden életemből, hanem én is megmutatom, hogy te ki nem méssz az életemről; vagy megadd magadat, vagy étlen vagy szomjan ki kell hogy mulj az világból.«

De keresi vala az óriás életje körül a királyfiut, holott ő nem is gondolhatta vala, hova lehetett az fiu. Mind keresi még se kapja meg. Ezzel béméne óriás tapogatva szobájába; ott búslakodik vala egész écczaka. Mondogatta magába az óriás: »Talán meg se virrad soha!« Gondolta utoljára, hogy: »Talán eddig felvirrasztott az Isten, kimenyek, elbocsátom a nyájamat.« Kimene az óriás az udvarra, vitte a markába a nagy lakatkócsot, kinyitja három mázsás vaslakatot, felkapcsolja a vaslappancsot s monda vala az óriás maga-magába: »Édes kicsi nyájaim, már kibocsátlak a mezőre, mert már eleget éheztetek idegen vándor tekergő-bódorgó mián.« Az óriás odamene vala szejjelvetette a lábát a vaslappancs alatt, füttyögtette vala nyájait egyenkint, hogy bocsássa ki. Mind megtapogatta vala az óriás minden darab juhát szőrénél fogvást, vajjon nem a királyfi menyen ki a lába között. Legkésőbbre maradt az aranyszőrü berbécs. Ment a királyfi aranyszőrü berbécs képibe, megfogja vala az óriás lába között aranyszőrü berbécsnek a gyapját:

»Eriggy édes kicsi aranyszőrü berbécsem, mert benned van minden gyönyörüségem.«

Mikor a királyfi az aranyszőrü berbécs képiben kimene vala, kibujék vala a berbécs bőréből, összeütötte bokáját s felelé vala:

»Itt vagyok te vak tolvaj, bennem tudom nincs semmi gyönyörüséged, mert szabad vagyok magammal, Isten ő felsége kiszabaditott a te kénos kezeid közül.« Feleli vala az óriás:

»Ó te kis fiu, csak tréfálkoztam veled, gyere vissza, né milyen ’jandékot adok én neked. Mért ijedtél meg tőlem, hiszen én nem bántalak téged. Itt van egy aranygyürü, huzd fel az ujjadra.« Felelé vissza a királyfiu:

»Hé, nem csalsz meg vén kutya, ha ide akarod adni azt a gyürüt, hát dobd ide!«

Oda is dobta vala óriás a gyürüt a királyfiunak. A királyfiu felveszi a gyürüt a fődről és behuzza az ujjába. De a gyürü egy percz alatt ugy bedagadt a fiu ujjába, hogy semmi letteképen ki nem tudta venni többé. Elkezdte a gyürü királyfiu ujjábán kiáltva:

»Erre, erre vak óriás erre!«

Erre már megijed a királyfiu, hogy már most vége az életinek. Mit volt mit tenni, kivesz egy bicskát a zsebiből s mindjárt levágja az ujját s beledobja egy tóba. De a gyürü ott is mind azt kiáltotta:

»Erre, erre, vak óriás erre!«

A vak óriás ment a gyürü után s egyszer csak beleszakadt a tóba. Mostan már megindult a legény a világba. Utközben találkozik egy nagy fekete medvével. Szembeáll vele a medve s mondja:

»Hát te emberiszing, most már megeszlek, miért vakitottad meg a bátyámat.«

Eleget könyörgött a királyfiu, igyis meg ugyis, de azt mondja a medve:

»Életedet meghagyom, de ha megpárosodol, akárhol ott leszek s vége az életednek.«

No de már most még jobban megbusult a királyfiu s mondta magába: »A biz én elpusztitom magamat, hisz ugy sincs semmi hasznom az életben, ha már megházasodni sem szabad.« Ment mendegélt tovább, egyszer csak egy nagy erdőbe érkezik. Az erdő közepén volt egy kis házikó; hát látja, hogy ott benn van egy vén boszorkány. Kérdi tőle a vén boszorkány:

»Hát te mit keressz itt?«

»Én bizony szolgálatot keresek öreg nanyám.«

»Hát én megfogadlak.«

Meg is fogadta a vén boszorkány a királyfiut. Mindennap kellett a királyfiunak vadászni, hogy egy nyulat lőjjön. Volt a boszorkánynak egy ügyes, szép leánya. A királyfiu beleszeretett a leányba s feltette magába, hogy ő bizony megkéri a vén boszorkánytól a leányt. Ugy is tett, megkérte a leányt s a vén boszorkány oda is adta s mondja, hogy ásó, kapa válaszsza el egymástól. A mint mennek az esküvőre s a templom előtt vannak, valami nagy bődülést hallanak. Szertenéz a királyfiu, hát látja, hogy egy nagy fekete medve jő le a hegyen. Mindjárt ráismert, hogy ez az ő fekete medvéje, a ki egykor meghagyta vala, hogy soha meg ne házasodjék. Mindjárt a jegygyürüjét kettéharapta, a zsebkendőjét kettészakitotta s felét adta a leánynak, fele maradt neki s avval elbucsuznak egymástól. A mint megy mendegél a királyfiu hetedhetországon tul is, talál egy kis házikót. Ő bemegy oda s lát ott egy vén ősz embert, lehetett száz esztendős. Köszön neki szépen:

»Szerencsés jó estét öregapám.«

»Jó, hogy öregapádnak szólitál, mert különben helyben halálfia lettél volna. Hát mit keressz te itt, mikor már száz esztendeje, hogy embert nem láttam.«

A fiu elpanaszolja, hogy vele mi történt s az öreg ad neki egy gyürüt s mondja neki:

»Nó fiam innet három nap járásra találsz egy nálamnál még öregebb embert, menj el hozzá, hátha ő is ad valamit.«

El is megy a királyfiu s harmadnapra elérkezik egy kis házikóhoz. Ő bemegy oda s lát egy olyan öreg embert, hogy a fehér szakállával seperi a ház főggyit s ha nem volt száz esztendős, soha sem lessz többet annyi.

»Jó napot öregapám!«

Fogadja az öreg: »Szerencséd, hogy öregapádnak szólitottál, mert különben egy az életed, az sem sokáig lett volna.« Kérdi az öreg, hogy miféle járatban van? Elpanaszolja, hogy mi történt vele s hogy egy öreg ember igazitotta ide. Arra az öreg odaad egy gyürüt neki s azt mondja, hogy:

»Ide három napig való földön tul van még egy nálamnál öregebb ember, menj el hozzá, ő többet tud mint én.«

El is megy a fiu s elér egy nagy erdőségbe. Annak közepébe állott egy házikó. Ő bemegy oda s lát egy öreg embert. Olyan öreg volt ez az ember, hogy a lába gyökeret vert sok ültiben s a patkányok fészket raktak a szakállában.

»Jó napot öregapám!«

Fogadja az öreg: »Szerencséd, hogy öregapádnak szólitottál, mert egy az életed, az sem sokáig tartott volna.«

Kérdi az öreg, hogy miféle járatban van. Elpanaszolja, hogy mi történt vele s hogy két öreg ember igazitotta ide. Erre az öreg ember odaad neki egy gyürüt s azt mondja neki:

»Innet egy naprajáró, ott van egy nagy siátság, mikor odaesteledel, a három gyürüt tedd le a siátság közepibe s reggel mikor felébredsz, ottan lessz három nagy kutya. Ezeket mind neveken szólitod. Az egyiket hijjok, Földneheze, a másikat Mindenttudónak, a harmadikat Világotlátónak.«

Ugy is tett a királyfiu. Mikor odaért a nagy siátságba, letette a három gyürüt a siátság közepibe s reggel mikor felébredt, ottan lett három nagy kutya. Szólitja a kutyákat nevüknél s kezdik nyalni kezit, lábát. És elindul a királyfiu a faluja felé, mert most már nem félt a medvétől. Mikor a falujába ért, kérdezősködik, hogy mi hir van idehaza. Hát mondják, hogy egy leány menyen férhez; az a leány pedig épen az ő kedvese volt azelőtt. Mindjárt felöltözik koldusgunyába s elmegy a lakodalmas házhoz. Ahogy meglátja a menyasszony, mindjárt viszen neki egy darab kalácsot s egy pohár bort. A koldus azt feleli:

»Kedves menyasszony, én felét megiszom, te is idd meg a más felét.«

Ugy is tett a fiu, megiszsza a bornak felit s a fél gyürüt, a mit egykoriban kettéharapott, beledobta a pohárba. A leány, mikor megitta a bort, meglátja a félgyürüt a pohárban s kérdezi a királyfiut:

»Hát kend hól kapta ezt a gyürüt?«

»A hól te a másik felit«, feleli vala a királyfiu.

Ekkor megtöröli a száját a fiu a zsebkendővel.

»Hát ezt a fél zsebkendőt hól kapta kend?«

»A hól te a másik felit«, mondja vala a királyfiu.

Ekkor megismerte, hogy ez az ő kedvese, a kivel egykoriban jegyben járt. Össze-vissza csókolódznak s a vőlegénynek utat adnak. Ekkor csaptak olyan lakodalmat, hogy egy évig tartott s az öreg Mihók bá ott törte ki a lábát a nagy tánczolásba. Ha nem hiszik, kérdezzék meg tőle.

Ekkor a királyfiu nagyon örvendezett, hogy megint visszakapta a régi kedvesét és járt mindig vadászni, de a vén medve mindig nyomban kisérte, csak félt bántani a királyfiut a nagy kutyák mián. Összeegyezett a vén boszorkánynyal a medve, hogy miképen pusztitsák el a legényt. Azt mondja a vén boszorkány, hogy bizza csak reá, ő majd eligazitsa. Másnap a vén boszorkány nem engedte, hogy a fiu a kutyákat magával vigye vadászni, hanem nagy kőfalak közé rakta bé a kutyákat. Mikor estefele jön elé a királyfiu, hogy haza menjen, hát látja, hogy jő vele szembe a nagy medve. A királyfiu nagy ijettibe felszalad egy fára. »Szaladhatsz« – kiáltja a medve – »a világ végére is, ott is megfoglak.« Feleli vala a királyfiu:

»Tudom, hogy kifogyatsz az életemből, de engedd meg, hogy hármat kiáltsak.«

»Kiálthatsz tizenhármat is, mégis szétszaggatlak.« Mondja a medve.

Kiáltja egyszer a királyfiu:

»Ne Mindenttudó ne!«

Meghallja ezt a kutya s mondja a többinek:

»Hé, valaki nevemen szólitott.« Mondja a többi:

»Ne csaholj hé, hiszen csak álmodtál« Ekkor megint kiált egyet a fiu:

»Ne Világonátlátó ne!«

Meghallja eztet Világonátlátó s mondja a másikoknak:

»Most engem szólitott.«

»Te is csak álmodtál.« Mondja a többi.

»Ne Földneheze ne!« kiáltja a fiu.

Erre felugrik a Földneheze, Mindenttudó rug egyet a kőfalra, hogy megrendül bele. Rug egyet Világonátlátó, hogy meghasad a kőfal. Rug egyet Földneheze, hogy az egész kőfal összeomlott. Kiszabadulnak a kőfal közül s Világonátlátó lépik egyet s épen a fánál áll meg. Ugrik egyet Mindenttudó s épen a másiknak nyakáig szökött. Megragadja Földneheze a medvét s ugy vágja a földhöz, hogy a hetvenhetedik csontporczikája is hetvenhét felé szakadt. Erre hazamentek, a boszorkányt összevissza morzsólták s csendesen éltek. Elindulnak hazafelé a királyfiu édesanyjához. A nagy havasokban odaadják a kutyákat az öreg embereknek s ők elérkeznek az ögyvez királynéhoz. Összevissza csókolja őket a királyné s csapnak nagy lakodalmat. Herczegek, grófok, princzegek most is járják a csűrdöngölőt.

(_Martonos_.)

12. Világ két szép népje.

Egyszer egy király élt a feleségivel száznegyven esztendőt, száznegyven esztendő alatt soha gyermekük nem vót. Mikor a száznegyven esztendő betőtt vóna, akkor született a királynénak egy fia. Azt ők hát, hogy csak az az egy vót, tizenkét esztendő előtt a napra ki nem bocsátották. Mikor a tizenkét esztendő betőtt vóna, mondja a királyfiu:

»Felséges királyatyám, ajj mint szeretném a katonaságát meglátni.«

Az király kiállittassa a katonákat s a királyfiu végig ment köztek. Azok ugy nézték, hogy majd a szemeket rajta hagyták. De a balszárnyon vót egy öreg katona. Az a szemit semmikép nem vetette reá. Mikor a királyfiu felment a királyhoz, mondja, hogy a katonák mind nézték, de egy öreg katona a balszárnyon még a szemit se vetette reá. A király mindjárt tudja, hogy melyik az s felhivassa.

»Nos no, te János, mi az oka, hogy ojjan szép fiu nincs a világon mint az enyém s még se nézted.«

»Felséges királyatyám, há’ mér nézzem meg? mikor én annál hétszer is szebbet láttam.«

»Hunnét láthattál? mikor a világon ilyen szép suhunt sincs.«

»Hogyne láttam volna, felséges királyatyám – feleli vala János – mikor az Zorombarát[46] király leánya hétszerte szebb, mint a felséges királyatyám fia.«

»Hát hól lehet megtalálni« – kérdezi a király:

»No mindjárt megmutatom.«

Mennek fel a tizenkettedik emeletibe a kastélynak, veszik a perpektivát; hát látja a király és a királyfiu, hogy mijjen gyönyörü leány az Zorombarát király leánya.

»No atyám – mondja a királyfiu – ha az a leány nem lessz az enyém, meghalok érette.«

»No fiam – mondja a király – nem tudom hogy segitsek? segitsen rajtad az, a ki megmutatta.« Azt mondja az öreg Katona János:

»Ha engem holtig testvérednek fogadsz, akkor a leány tied lessz.«

Ekkor Katona János az kardja markolatján megesketi tizenkét versen, valameddig ők élnek e világon, mindig ugy hijja őtet: »Édes testvér bátyám!« Ekkor ők ketten utnak indulnak. Elérik ők a Fekete-tenger martját. Hát lássa az öreg Katona János, hogy egy ló az iszapba belé vagyon dőlve. Kihuzza onnét, megnyuzza s a Fekete-tengerre csinál belőle egy hajót. Ekkor lehuzza a papucsát, belerugja a hajóba s lessz beléje egy arany bót mindenféle portékával telis-teli. Annak a hajónak csinált ő egy köszörümankót s avval hajtotta. Mikor elérkezik a Zorombarát király udvarához, kikötte a hajót a királyi udvar falához. Dehát kijött egy fraj; hát látja, hogy mijjen bót vagyon odanyulva a tengerről:

»Felséges királykisasszony jöjjön ki s nézze meg, hogy mijjen szép bót vagyon átalnyulva a tengerről a felséges király udvarára.«

»Ne beszélj ojjanokat, mikor még madár sem tudja keresztülrepülni azt. Mondja a királykisasszony. Tessék felségednek megnézni.«

»No, ha igazat beszéltél, menj le s válaszsz nekem egy báli papucsot.«

»Hát te mér jöttél«, mondja a bótos.

»Hogy válaszszak felséges királykisasszonyomnak egy báli papucsot.«

Mondja a bótos: »Eriggy, mond meg a felséges királykisasszonynak, hogy jöjjön le, a milyen a lábára talál ojjant válasszon.«

Felöltözik királykisasszony a legszebb gunyájába, két fraj kartőn fogja s leviszi az bótba.

Elékerül a bótos, a két frajt visszakűdi s a királykisasszonyt beereszti a bótba. Mikor a második szobába került vóna, Világszép urfival találkozott. Ekkor az öreg katona a hajót meginditsa s hozza reggeltől östig. Öste kiköt s vacsorát ad nekik. Kimenyen és silbakot áll mellettek, hogy valamiféle állat nehogy elragadja őket. Tiz órakor három galamb odaszáll s kérdik egymástól:

»Hát mi hirt hoztál az ország széjjiről?« Azt mondja az első galamb:

»Az Isten ësszeteremtette világ két szép népjét, de Világszép királyfinak nem lessz semmi öröme benne, mer amint mennek hazafelé, két generális három lóval jó eléjök s felültetik Világszép kisasszonyt a lóra s meghal a ló hátán.« Ezt hát nem hallotta senki, csak az öreg Katona János. Ha megmondja valakinek, térdig kőbálványnyá csattanjon. Reggel ismét megindulnak s viszi egészen östig. Öste ismét kiköt, bémenyen s vacsorát ad nekik. Viszi Katona János a puskát s silbakot áll ott mellettük, nehogy valamiféle állat elragadja őket. Odaszáll tiz órakor megint három galamb s kérdik egymást:

»Mi hirt hoztál a világ széjjiről?«

Mondja a második galamb:

Az Isten ësszeteremtette világ két szép népjét, de Világszép királyfinak nem lessz semmi öröme benne, mer mikor asztal mellé ülnének, az pohár Világszép királykisasszony előtt tiszta méreggé lessz változva s szörnyü halált hal tőle. Ezt senki sem hallotta, csak az öreg Katona János és ha valakinek elmondja, derékig kőbálványnyá csattanjon. Az öreg katona a hajót meginditsa, megint mennek reggeltől östig. Öste kiköt és vacsorát ad nekik, kimenyen és silbakot áll mellettük, hogy valamiféle állat nehogy elragadja őket. Tiz órakor három galamb odaszáll s kérdik egymástól:

»Mi hirt hoztál az ország széjjiről?«

»Az Isten ësszeteremtette világ két szép népjét, de Világszép királyfinak nem lessz semmi öröme benne, mer a mint lefeküsznek éjjel tizenkét órakor a Gyehenna király lánggal kicsap a föld gyomrából s világszép királykisasszonyt elviszi magának feleségül, hogy senki sem tudja többé visszahozni.«