Part 16

»Hóhó, ne verjétek!«

»Haggya el felséges királyatyám, mert ha tudná, hogy mér’ verjük, a felséges királyatyám is verné.«

»No csak haggyatok békét, hozzátok fel hozzám s mongyátok meg, hogy mit hibádzott.«

Hát mongyák a legények, hogy azt mondta, hogy neki ojan szeretője van, hogy szeretőjének a talpa szebb, mint a mü királynénk arczája. Akkor mondja a király, hogy bé kell zárni. Ekkor nekiállott Tündér Ilona és irt egy czédulát és a kicsi kutyától felküdte az kirájhoz. Olvassa az kiráj a czédulát. Az van belé irva:

»Nos nó te kiráj! a mely fogojt te bezárattál, annak festett asztala legyen, tizenkét szál gyertya furt,[34] hogy előtte égjen; az ételek s az italok külömbnél külömbfélék, hogy menjenek elébe. Te peniglen hónap nyócz órakor a gyémánthintód elejébe a tizenkét lovadat fogasd bé. Ültesd fel a feleségedet a leányodat s azt a fogojt hátul a bakk végire ültesd fel. Vele együtt hónap álló délkor jelenj meg a tejtónál, mert ha meg nem jelensz, hidd meg, hogy a fejeddel játszol.«

Ekkor nem vette tréfára a kiráj s pontban nyócz órakor a lovakat a gyémánthintó eléje s felültek s mennek a tejtó felé. Elérkeztek oda a tejtó martjára. Akkor felelé átkozott-rucza.

»No te kirájné nézz bé a tejtóba, mit látsz?«

Hát látja, hogy tiszta aranygyöngyökkel ki vagyon rakva.

»Nézz belé te kirájkisasszon, te mit látsz?«

Hát látja, hogy a tejtó feneke tiszta gyémánt fülbevalókkal vagyon kirakva.

»No te kiráj, nézz belé hogy mit látsz?«

Belenézett a kiráj, hát lássa, hogy átkozott ruczának a talpa szebb, mint az ő feleséginek az arczája. Ekkor mondá vala átkozott rucza:

»No te kiráj elmehetsz, te majd János maradj itt. No te kiráj mikor az országutján fordulnál keresztül, váljál kőbálványnyá mindenestül fogvást.« Ekkor felelte kiráj:

»Szamárbőgés nem hallszik menyországba.«

Ekkor mondja Tündér Ilona Virágfi Jánosnak:

»Megmontam ugye, hogy meg ne dicsekedjél bennem, kellett volna bár, hogy egy huszonnégy órát eltőccs, akkor egymásé lettünk vóna, dehát igy mámost el vagyunk egymástól maradva örökre.«

Ekkor elbucsuzott Virágfi Jánostól: »Tudj’ az Isten lessz-e még találkozásunk vagy sem.« Ekkor Átkozott-rucza tizenketted magával felreppent és elment a sinai hegyre. Mámost Virágfi János megbusulta magát s igy gondolta magába:

»Addég megyek a mig hírit hallom valahol Tündér Ilonának.« Ugy elment, hogy hét országon, hét világon keresztül érkezett. Érkezett a fekete tenger mellé, ottan meglát egy malmot. Igy gondojja magába: »Tizenhét álló esztendeje, hogy nem ettem egy falást sem; elmegyek bé s kérek egy kis kenyeret vagy egy falás puiszkát.« Menyen bé, hát lássa, hogy mónár nincsen.

»Há, hó’ vagy mónár!«

»Há itt vagyok tejkén.[35]«

Há felmenyen oda, hát ügyeli a mónárt, hogy hol van, hát nem lássa sehun sem. Ujból ellkiáccsa:

»Hól vagy mónár«?

»Hát a fene a szemedet egye ki, hát nem látod, hogy itt vagyok a tejkén jártatom a buzát.«

Hát odanéz, hát lássa, hogy egy Hüvejmónár ott van. Kérdezi Virágfi János:

»Nos nó te Hüvejmónár kinek tudod őröni ezt a buzát?«

»Én eztet őrölöm átkozott ruczának.«

»Hát ki hordja el ezt a buzalisztet?«

»Három hattyu.«

»Mibe viszi?«

»Három tannával.[36]«

»No te mónár mit fizessek én neked, hogy engem fenekejj belé az egyik tannába.«

»Ó – mondja – nekem ne fizess semmit, én ugy is belefenekellek, de mikor az a három hattyu kiviszen az éveghegy tetejire, ha észrevesznek, hogy te megmozdulsz benne, ugy visszavetnek, hogy a te csontod apróbb lessz a muntlisztnél.«

»Ne félj semmit, mert én nem mozdulok meg.«

Ekkor nekiállott a Hüvejmónár és belefenekelte egy tannába. Érkezik a három hattyu. Az három hattyu a három tannával felreppent és kimenének az éveghegy tetejére és letették a nyugvóhejekre. Kérdi az egyik hattyu a másiktól:

»A tietek nehezebb-e most mint máskor?«

»A mienk nem nehezebb.«

»Nodehát ez az enyém sokkal nehezebb mint máskor.«

Virágfi János nem állotta meg, hogy a féllábára meg ne mozdujjon. Észrevették s ugy visszadobták az éveghegyről, hogy mikor leérkezett az ő testje apróbb volt mint a muntliszt. Ekkor elment a mónár oda s összeszedte minden morzsalékját s elvitte haza s kiformált egy embert. Akor reálegyintett egy kis ruhával, akkor röktönt feltámadott. Ujból mondja Virágfi János:

»Nos nó te Hüvejkmónár, mond meg nekem, hogy hogy tudnék én odamenni?« Azt mondja a mónar:

»Nó te Virágfi János, látod-e idele azt a házat?«

»Látom.«

»Ottan lakik egy istentelen kovács, ennek van egy háromlábu kabalája, azt ha te megtudhatnád venni, akkor visszájára megvasaltatni és a kocsisát, szekerét hámostól megtudhatnád venni, akkor vele el tudnál menni.« Elment oda:

»Adj’ Isten jó napot te istentelen kovács, mit adjak, hogy nekem adjad azt a háromlábu kabaládat, s a kocsisodat, szekerestől, hámostól, mert megakarnám venni?«

»Nincs annyi pénzed, hogy megvegyed.«

»Hát mit kérsz te?«

»Hát rakd be minden szál szőrömet pénzzel.« Mondja ekkor Virágfi János:

»Te, azokkal ne tőccsük az időt, hanem van-e neked üres kamarád?«

»Van!«

»Hát ha telehányom huszassal, talérral, jó lessz?«

Azt mondotta, hogy jó lessz. Ekkor megtőtötte a kamarát huszassal és tallérral. Ekkor nekiállott és befogta a háromlábu kabalát a szekér elejébe. Mondja a czigánné a kocsisnak:

»No te – azt mondja – látod-e, hogy mennyi pénzünk van?«

»Én igen.«

»No hát ne ez a czigánytő; mikor kimentek az éveghegy tetejére a nyugovóhejre, akkor Virágfi János egy hejre ledől. Ezt a tőt visszajára szurd belé a kabátjába.«

És ugyanis ugy tett. Mikor kimentek a tetőre, akkor Virágfi János ledőlt egy fa alá és ez a kocsis visszajára a tőt beleszurta a kabátjába. Ugy elaluvék Virágfi János. Átkozott-rucza tizenketted magával odament. Megfogták Virágfi Jánost, ugy elloptázták tizenkét versen, hogy mentől jobban nem lehetett; tizenkét versen a könyvükbe megfürösztették, tizenkét versen megszárasztották, de mégsem ébredt meg. Ekkor mondta Átkozott-rucza annak a kocsisnak.

»Mond meg gazdádnak, hogy azt mondottam: hónap álló délkor, tizenkét órakor itt legyen, de ha akkor is olyan mély álomba lessz mint mostand a milyen vót, akkor nem fog találkozni többet velem.« Ekkor Átkozott-rucza tizenkettedmagával felreppent s elment. Ekkor a kocsis a kabátjából a czigántőt kihuzta. Ekkor megébredett Virágfi János. Mondja a kocsis:

»Látod-e, hogy hol menyen?«

»Látom.«

»No azt mondta, hogy hónap álló délkor tizenkét órakor itt legyél s ha akkor is ilyen álmos leszel mint most a milyen vagy, többet vele nem találkozol.«

Ekkor visszamentek a kovácshoz. De a kovácsné pompás vacsorával várta ezt a Virágfi Jánost. Dehát Virágfi Jánosnak bujába nem kellett az étel, hanem ő elég várta, hogy másnapra kerekedjék, hogy még egyszer, hogy mehessen ki az éveghegy tetejére. Másnap délkor, tizenkét órakor kimentek az éveghegy tetejére. Ujban egy árnyékba ledőlt. Akkor nekiállott ez a kocsis és a czigánytőt visszájára kabátjába beleszurta; ugy elaludott hogy mentől jobban nem lehetett. Odaérkezett Átkozott-rucza tizenkettedmagával. Felvették Virágfi Jánost tizenkét versen elloptázták, tizenkét versen könyvükbe megfürösztették, tizenkét versen kiszárasztották, mégsem ébredt meg. Ekkor Átkozott-rucza kihuzta a kardját, az kardja lapjára azt irta: »Az kardodat akaszd a kisebbik szegről a nagyobbik szegre.« Ekkor mondja Átkozott-rucza:

»Mond meg a gazdádnak, hogy többég én utánam ne fáradozzék, most tanálkoztunk volna, most az egyszer, de már többég nem fogunk tanálkozni együtt.« Ekkor Átkozott-rucza felreppent tizenkettedmagával és elrepült. Ekkor a czigánlegén kihuzta a tőt az kabátjából. Ekkor megébredett Virágfi János:

»No látod-e, hogy hól menyen Átkozott-rucza, azt mondta Átkozott-rucza, hogy többet utána meg ne indujj, mert tudja Isten találkozásunk lesz-é vagy sem. Hanem azt mondta, hogy mongyam meg neked, hogy a kardodat akaszd az küssebbik szegről a nagyobbik szegre.« Ekkor elment vissza a kovácshoz s kapta az kargyát s essze-vissza vágta a kovácsot házi családostul együtt. Ekkor megindula s hetedhétországon keresztül érkezett egy nagy havasba. Ott meglátott egy palotát. Igy gondolván magába: »Elmenyek fel abba a palotába, tizenhét álló esztendeje, hogy étel nem járt az számba, kérek egy falás kenyeret, vagy egy kicsi pujiszkát, kivel az lelkemet megenyhiccsem.« Felmene az palotába, hát látja, hogy ottand egy asztal meg vagyon teritve, egy embernek vala étel-ital, de sehun senkit sem lát és kiabál, de senki sem felel. Igy gondolta magába: »Akárkié legyen ez az étel, én ezt megeszem, mert neken van annyi pénzem, hogy én ki tudom fizetni.« Mikor megette volna az ételt, hall egy keserves fütyölést; kitekint az ablakon, hát lássa, hogy egy roppantat óriási kigyó menyen föl egyenesen a kastéjba, menyen bé abba a szobába, hol ő van. Az óriás kigyó bebutt az asztal alá, az kereszttalpra reátette a fejit, koncsorodni kezdett be s az egész szoba főggyit bélepte kerekségivel; ekkor a testinek a fele még künn vót. Ekkor kérdezé Virágfi Jánostól:

»Féssz-e[37] éntőlem?«

»Előbb rendibe, mikor megláttalak, akkor egy kicsit féltem, de má’ most nem félek.«

»Nohát te Virágfi János mondok én neked egyet: három écczakát érettem tőccsél el, me’ jó tetted után jót vársz, neked ételed, italod, mikor tetszik lessz, ott a dohány, az pipa és az gyufa, ott az játékos kártya, a mikkel tetszik avval mulasd magadat, hanem este annak a vetett ágynak tetejire feküdj reá, belül felől, az fal felől. Tizenkét óriás be jő ide, azok itt megvocsoráznak s azt mondják az küsebbiknek: »Vesd meg az ágyat;« s menyen és veti az ágyat s megkap tégedet ott. Te se ne szólj, se ne mondj semmit, csak hagyjad, hogy csináljanak veled a mit akarnak.«

Ugyis tett. Felfeküdt az ágynak tetejire belül felől, hát jön a tizenkét óriás. Megvacsoráznak s mondják a küsebbiknek:

»Te vesd meg az ágyat.«

És veti és megtalálja Virágfi Jánost. Akkor mondja:

»Kaptam egy fődi egeret.« Mondja a többi:

»Hozd ide!«

Odavitte s ugy ellaptázták, hogy mentől jobban nem lehetett. Ekkor mondják a küsebbiknek:

»Nos nó rázd ki az ablakon!«

S kirázta az ablakon. Röktönt érkezett a fődre s hétszerte külömb lett mint azelőtt a mijen vót. Ekkor felment ujból s evett és ivutt. Mikor elvégezte vóna, hát halotta a keserves énekszót. Néz ki az ablakon, hát lássa, hogy menyen az kigyó, dehát le a csicsiig már fehérnép test. Ekkor bémenyen az kigyó az szobába s kérdezé Virágfi Jánostól:

»Féltél-e az écczaka?«

»Nem féltem én egy szikrát sem.«

»Szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, énértem töcsd el ezt a két éjszakát, me’ jó tetted után jót vársz.«

Ekkor elméne az kigyó. Virágfi János lefeküdt a vetett ágy belső felére. Ekkor a tizenkét óriás bément és vacsoráztak. Mondák az küsebbiknek:

»Vesd meg az ágyat.«

Odamenyen és meglássa. Ujból mondja, hogy:

»Egy fődi egeret ismét kaptam.«

»Add ide, hogy loptázzuk el.«

És el is ellaptázták és mondák a küssebbiknek:

»Rázd ki az ablakon.«

És ki is rázta s még le sem érkezett a fődre, hétszerte külömb ember lett, mint a mijen vót, Akkor felment ujból ebédelt. Ebédközbe hajja a nagy énekszót. Kitekint az ablakon, hát lássa, hogy a kigyó menyen, már le s derékig fehérnép testbe vagyon. Ekkor felment az kigyó az szobába és mondja:

»Nó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, most még egy écczaka ne alugyál egy cseppet se.« Ekkor mongya:

»Ajtót, ablakot nyiccsál ki végre, ide jön tizenkét bandás, azok állnak ajtóra, ablakra és ott muzsikálnak. Te magad furt sétájj a szobába; téged ajtón és ablakon hínak ki, de te oda ne közeledjél s ha valamelyik bé akar lépni azonnalt levágd.« Este következett. Odament a tizenkét bandás, ajtóra, ablakra állottak, ott nagy czifrán elkezdették a bandázást. Hitták Virágfi Jánost, de ő csak nem ment ki. Tizenkét órakor a zenészet megszünt, a bandások is elmentek. Ekkor ő is megveti az ágyat és lefeküdött s el is aludott. Tündér Ilona reggel ment hozza s össze-vissza ölelte és csókolta. Virágfi János megébrede a forró csóktól, hát lássa, hogy előtte van Tündér Ilona. Ekkor monda Tündér Ilona:

»Nó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, én a tied, te az enyém.«

Ekkor ők ettek és ittak. Virágfi János ekkor megsújtá a palota négy szegit egy aranyvesszővel, lett belőle egy arany alma s azt tette a zsebibe. Megindulának s tizenhét országon, tizenhét világon keresztül menének. Ekkor elértek egy küs mezőbe egy rengeteg házat és bémentek oda. Ott lássák a szobába, hogy az ő ruhája a szegen vagyon s meglátá Ződhaju Marczellát, esszeölelkezének, esszecsókolodzának.

»Jaj lelkem testvérem be jó, hogy még életben találkoztunk, má’ mostand együtt menyünk haza.« Erre mondja Tündér Ilona:

»Legyünk ott, hól én gondolom!«

S már akkor otthon a város végin voltak. Virágfi János elévette az aranyalmát ugy felhajitotta, mentől jobban nem lehetett s lett belőle tizenkét emeletes palota egy kakas lábra, egy aranycsillaghoz egy aranylánczczal felkötve s arra fordul a merre az áldott nap. Tizenhét országon czirkuláztassa, herczegek és grófok, princzegek és válogatott czigánylegények jelenjenek meg a lakodalomba, oda papot, hóhért. Pap eskette, hóhér seprüzte, má’ most fójj a nagy lakodalom.

(_Szováta_.)

8. Hajnal Vacsora és Éjféle.

Nodehát vala egy öreg, a ki vala hatvan esztendős. Az a hatvan esztendős fehérnép megterhesedett és következett a szülőórája. Vacsorakor szült egy fiut, éjfélkor egy mást, hajnalban esmint. Az hajnalban, a ki született kis fiu, röktönd ült a puczokba és monda vala az édesanyjának, hogy röktönd egy keresztapát hozasson ide. És odament a keresztapja és monda a fiu:

»Röktönd egy papot hozasson ide, hogy minket megkereszteljen.«

Ekkor elhitta a papot. Mikor bément a pap, kérdezte:

»Kihez legyen szerencsém?« Akkor felelte:

»Az Hajnalhoz, Éjfélhöz és Vacsorához.«

Ekkor észrevette az király, hogy az écczaka ez a három fiu lett meg és mondotta:

»Tük az écczaka lettetek, az én három leányom is az écczaka odalett, röktönd induljatok utána keresésire, mert ha haza nem hozzátok a három leányomat, higyjétek meg, hogy a fejetekkel játszom.«

Ekkor megindult a három testvér s ugy elment, hogy hetedhétországon is tulment. Érkeztek ők egy ezüst erdőbe s ott megtaláltak egy czigánylegényt. Kérdezék vala:

»Hova utazol testvér?« Ekkor monda a czigánylegény:

»A szeretőm elbujdokált és megyök az keresésire.«

Ekkor felütöttek egy kardot s ők egyik a mást fogadták édes testvérnek, hogy egyik a mást egy csepp vérig nem hagyják. Ekkor megindultak s ugy elmentek, hogy hét világon és hét országon keresztül érkeztek. És elérkeztek ők egy tiszta gyémánt erdőbe. Ottand lássák, hogy le lehet mászni az alvilágra. Igy monda vala Hajnal:

»No három testvér, mit tudjunk feltalálni, hogy az alvilágra le tudjunk menni.«

Tanakodnak, de semmifélét nem találhatnak. Ekkor mondá vala Hajnal:

»Csináljunk egy száz öles kantárt.«

És megcsinálták azt a száz öles kantárt. Ekkor a Hajnal gondolt egy kis traktért.[38] Ekkor mondá az három testvérnek, hogy akármelyik menjen le az alvilágra, a még itten három fennmarad, ebbe a traktérba ehetik és ihatik is. Ekkor felütöttek egy kardot s megesküdtek ők négyen, hogy akármelyik megyen le az alvilágra, addig az más három innen el nem mozdul, a mig vissza nem jön. Ekkor kérdezte Hajnal, hogy melyik megyen le. Akkor Vacsora felelte:

»Lemenyek én.«

Felült a Vacsora a kantárba. Mikor egy ölnyéig leeresztették volna, akkor kiáltotta, hogy:

»Huzzatok vissza, mert a szivem elhasad!«

És visszahuzták. Akkor mondta Éjféle, hogy:

»Lemenyek én.«

Ekkor Éjfélét leeresztették. Mig másfél ölnyéig leeresztették volna, kiáltotta a tolvajt, hogy huzzák vissza, mert az szive mindjárt kettéhasad. Akkor viszszahuzták. Akkor felelte a czigánylegény, hogy:

»Lemenyek én.«

Mikor felült a kantárba, ők eresztették le. Mikor két ölnyéig lement volna, jaj szóval kiáltotta, hogy huzzák vissza őtet. Ekkor visszahuzták. Ekkor mondotta a Hajnal:

»Lemenyek én.«

És elbucsuzott és felült a kantárba és leszállott az alvilágra. Ő utazott ott az alvilágba. Elérkezett egy királyvárosba, a mely királyváros kereken be vólt vasrostélyozva. A kapun, melyen bé kellett volna menni, két oroszlán állott kétfelől. Hajnal gondolta magába: »Én Istenem, hogy tudok bémenni.« Ekkor gondolta magába, hogy a karjából levág két darab hust s a két oroszlánnak odaveti, hogy még azt lenyelik, ő bészökik a kapun. Volt a városba egy tizenkét emeletü palota, egy kakaslábra, egy aranylánczczal felkötve egy aranycsillaghoz s arra fordult, a merre az áldott nap. Ekkor látta, hogy királykisasszony, az aranyhimöt varrta az ablakba s felment oda hozzá.

»Adjon Isten szerencsés jó napot királykisasszony, Vacsorának a szeretője.« Ekkor felelte királykisasszony:

»Ó szivemnek szerelme, szivemnek kegyese, talám a halál hozott ide?«

»Nem az halál hozott ide, hanem jöttem nektek a megváltástokra.« Ekkor mondá a királykisasszony:

»Itt az étel, itt az ital, egyél és igyál s menj el innet, mert mindjárt az én uram érkezik haza s röktönd elpusztit tégedet.«

»Mijen jellel szokott eléjönni a te urad?«

»Avval az jellel jő elé, hogy egy három mázsás vasbuzogányt hajit elé erre az asztalra; hogy az étel se hideg, se meleg ne legyen.« – Ekkor Hajnal felelé:

»Kisebb gondod nagyobb legyen annál.« Ekkor leültek ők ketten asztal mellé s ettek és ittak. Mikor az ételt elvégezték volna, akkor a három mázsás vasbuzogány szökött az asztalra. Ekkor kapta Hajnal azt a vasbuzogányt s ugy visszahajitotta, hogy az óriáson túl ment még hét merfőddel. Ekkor felelte az óriás:

»Ho, hó, nagyobb vitéz lakozik énnálam, mint enmagam milyen vagyok.«

Ekkor Hajnal beállott a kemencze mejjé. Érkezett haza az óriás. Kérdezé az feleségétől az óriás, hogy:

»Miféle idegen szag van az én házamban.« Akkor felelte királykisasszony:

»Nincsen itten semmi idegen szag, csakhogy oda voltál országpusztitani s az a sok idegen szag járt ëssze.«

Akkor forditotta az óriás a kezit s ugy pofonvágta a királykisasszonyt, hogy azt gondolta királykisasszony, hogy minden hegyen völgyen lakodalom van. Ekkor eléállott Hajnal a kemencze megül. Akkor mondá Hajnal:

»Ho, hó, te óriás, mer’ én is itt vagyok.« – Akkor felelte óriás:

»Tudtam jól te Hajnal, mikor akkora voltál anyád mehiben mint egy czire foghagyma ezer darabba vágva, hogy nekünk ketten még kell vijjunk.« – Ekkor mondá Hajnal:

»Hogy menjünk, derékon-e vagy kadra?« Mondá a Hajnal:

»Menjünk először derékba.«

És kimenendettek az udvarra, ottan ëssze fogantottak küzdeni. Ugy elküzdöttek, hogy mentől jobban nem lehetett. Egyszer megharagudék az óriás s ugy belévágta Hajnalt a fődbe, hogy hogyha meg nem ragadta volna a haját, lefutott volna a főd gyomrába. Ekkor Hajnal is megharagudt s ugy vágta az óriást a fődbe, hogy hogyha a feje tetején meg nem ragadta volna a haját, lefutott volna a főd gyomrába. Ekkor felelt az óriás:

»Hej te! menjünk kardra harczolni.« Ekkor karddal harczoltak és az óriás Hajnalnak az kicsi ujját megvágta. Hajnal meglátta a szép piros vérit s ekkor megharagudt s haj ugy esszevágta az óriást, hogy a máknál is apróbb vót s akkor odahánta az agaraknak és kopoknak, hogy tessék! Ekkor ërëmében felment a királykisasszonyhoz s az aranygyürüjét oda adta jegybe. Ekkor mondá Hajnal:

»Légy csendességbe királykisasszony, a meddig én visszajövök.«

Ekkor elindult királyurfi, hogy hetedhét országon és hét világon át érkezett. Elérkezett egy királyvárosba. Az a királyváros egész kereken kőfallal volt körülkeritve. A kapu között két medve vólt. Igy gondolta magába, hogy mit csináljon, hogy bémenjen. Ő bújába kezdett fütyölni. A két medve ugy kezdett tánczolni, hogy a szemek világuk elveszett s Hajnal aközben beszökött a kapun. Hát lássa, hogy van a városon vagy tizenkét emeletü palota egy réczelábra, egy aranylánczczal felkötve egy aranycsillaghoz s arra fordult a merre az áldott nap. Ekkor látta, hogy királykisasszony az aranyhimöt varta az ablakba s felment oda hezza.

»Adjon Isten szerencsés jó napot felséges királykisasszony.«

»Isten hozott királyurfi, talám a halál hozott ide?«

»Nem az halál hozott, hanem jöttem megváltásodra.« Ekkor felelt királykisasszony:

»Ülj az asztal végére, egyél és igyál és menjél, mert az én uram röktend érkezik haza s téged mindjárt elpusztit.«

»Mijen jellel szokott hazajönni a te urad?«

»Avval az jellel jő elé, hogy egy három mázsás vasbuzogányt hajit elé erre az asztalra s a buzogány járja az ördögtánczot, hogy az étel se hideg, se meleg ne legyen.« Ekkor Hajnal felelé:

»Kisebb gondod nagyobb legyen ennél«.

Ekkor leültek ők ketten asztal mellé s ettek és ittak. Mikor az ételt elvégezték vólna, akkor a hárommázsás vasbuzogány szökött az asztalra s járta az ördögtánczot. Ekkor kapta Hajnal azt a vasbuzogányt s ugy visszahajitotta, hogy az óriáson tul ment hét mérfőddel. Ekkor felelte az óriás:

»Hó, hó nagyobb vitéz lakozik ennálam, mint enmagam milyen vagyok.«

Ekkor Hajnal beállott a kemencze mejjé. Érkezett haza az óriás, kérdezé az feleségétől az óriás, hogy:

»Miféle idegen szag van az én házamban?« Akkor felelte királykisasszony:

»Nincsen itten semmi idegen szag, csakhogy odavoltál, országpusztitani s az a sok idegen szag járt essze.«

Akkor forditotta óriás a kezit s ugy pofonvágta a királykisasszonyt, hogy azt gondolta királykisasszony, hogy minden hegyen-völgyen lakodalom van. Ekkor eléállott Hajnal a kemencze megül. Akkor mondá Hajnal:

»Hó, hó, te óriás, már én is itt vagyok.« Akkor felelte óriás:

»Tudtam jól te Hajnal, mikor akkora voltál anyád mehében, mint egy czire foghagyma ezer darabba vágva, hogy nekünk ketten kell vijjunk.« Ekkor mondá Hajnal:

»Hogy menjünk, derékon-e vagy kardra?« Mondá Hajnal:

»Menjünk először derékba.«

És kimenendettek az udvarra, ottan ësszefogantottak küzdeni. Ugy elküzdöttek, hogy mentől jobban nem lehetett. Egyszer megharagudék az óriás s ugy belevágta Hajnalt a fődbe, hogy hogyha meg nem ragadta volna a haját, belefutott volna a főd gyomrába. Ekkor Hajnal is megharagudott s ugy vágta óriást a fődbe, hogy hogyha a feje tetején meg nem ragadta volna a haját, lefutott volna a főd gyomrába. Ekkor felelt az óriás:

»Hej te! menjünk kardra harczolni.« Ekkor karddal harczoltak és az óriás Hajnalnak az középső ujját megvágta. Hajnal meglátta a szép piros vérit s ekkor megharagudt, forditotta a kártyát s ugy ësszevágta az óriást, hogy a máknál is apróbb vót s akkor odahánta az agaraknak és kopóknak, hogy tessék! Ekkor ërëmében felment a királykisasszonyhoz s az aranygyürüjét odaadta jegybe. Ekkor mondá Hajnal:

»Légy csendességbe, királykisasszony, a meddig én visszajövök.« Ekkor elindult királyurfi, hogy hetedhét országon és hét világon át érkezett. Elérkezett egy királyvárosba. Az a királyváros egész körödeskörül márvánkőből volt körül csinálva, a kapu között peniglen két elefánt volt. Igy gondolta magába Hajnal, hogy »Mit tudhassak csinálni, hogy be tudhassak menni.« Nagyon elkeseredett Hajnal s elkezdett sirni. Ekkor az a két elefánt kétfelé dőlt a kapu között és ők is sirtak. Erre Hajnal röktönd beszökött. Hát lássa, hogy van ott egy tizenkét emeletü palota, egy ludlábra, egy aranylánczczal felkötve egy aranycsillaghoz s arra fordult a merre az áldott nap. Ekkor látta, hogy királykisasszony varrta az aranyhimöt az ablakba s felment oda hezza.

»Adjon Isten szerencsés jó napot felséges királykisasszony.«

»Isten hozott királyurfi, talán a halál hozott ide.«

»Nem az halál hozott, hanem jöttem megváltásodra.« Ekkor felelt királykisasszony:

»Ülj az asztal végire, egyél és igyál és menjél, mert az én uram röktend érkezik haza s téged mindjárt elpusztit.«

»Mijen jellel szokott hazajönni a te urad?«

»Avval a jellel jő elé, hogy egy három mázsás vasbuzogányt hajit elé erre az asztalra s a buzogány járja az ördögtánczot, hogy az étel se hideg se meleg ne legyen.« Ekkor Hajnal felelé:

»Kisebb gondod nagyobb legyen ennél.«

Ekkor leültek ők ketten az asztal mellé s ettek és ittak. Mikor az ételt elvégezték volna, akkor a hárommázsás vasbuzogány szökött az asztalra s járta az ördögtánczot. Ekkor kapta Hajnal azt a vasbuzogányt s ugy visszahajitotta, hogy az óriáson tul ment tizenhét mérfölddel. Ekkor felelte az óriás:

»Hó, hó, nagyobb vitéz lakozik énnálam, mint énmagam milyen vagyok.«