Part 15

Elindul Borsszemvitéz s ugy elmenyen egy rengeteg havason keresztül, mentől jobban nem lehet. Egyszer megbággyad Borsszemvitéznek a lova s ő is megéhezett s lát egy akkora fát, hogy egy félországnak árnyékot tartott, azalatt volt egy szép forrás s a lovának jó élés. Borsszemvitéz lenyergeli, kicsapja a lovát s lefekszik, hogy nyugodjék. Egyszer azt kiáltsa a fáról egy griffmadárfióka:

»Te Borsszemvitéz innen menj el, mert ha édesanyám eljön röktön elpusztit, de attól ne is félj olyan erősen, hanem van egy hétfejü sárkány. Anyám minden évben kőt egy fiókát s mindjárt érkezik, hogy pusztitcson el s ha téged itt talál lovastul elpusztit.« Ekkor feleli Borsszemvitéz:

»Isten után én nem félek, de mond meg miféle jellel érzik?« Mondja a fióka, hogy mikor érkezik; akkor ójan kék láng jő előre, hogy összeéget mindent. Elmenyen Borsszemvitéz a patak mellé, kap egy lapos követ, addig feni a kardját vélle, a mig ojan éles lessz, hogy még a hajszálat is elvágja. Ekkor Borsszemvitéz megbujik a fa oldalához. Egyszer érzi, hogy ojan lángsütés jő reá, azt hiszi, hogy el kell olvadjon. Egyszer érkezik a hétfejü sárkány s teszi a fa oldalára a fejit. Mikor feltette vóna a fejit Borsszemvitéz is elészökik s egyszerre mind a hét fejit lekapja. Ekkor a griffmadárfióka is kiugrott a fészekből s összehordtak egy csomó fát rearakták a sárkányt s úgy elégették, hogy csak a hamma maradt ott; még a hammát is a széllel elfuvatták. Ekkor tudakozzik a griffmadárfióka, hogy hova legyen el Borsszemvitéz, hogyha az anyja jön, nehogy elpusztitsa. Azt mondja egyszer az egyik:

»Vegyük fel a fészekbe lovastul együtt. És felveszik Borsszemvitézt a fészekbe lovastul együtt s kihuznak egy szál tollat egynek a szárnyából s reávetik, hogy ne látszódjék ki alatta. Egyszer menyen a griffmadár s lássa, hogy a fiai élve vannak, ugy megörvend, hogy azt se tudja, hogy mit csináljon nekik.« Mondja az griffmadár:

»Istenem mi az oka, hogy háromszázhatvanhat esztendős vagyok s egy fiamat is felnevelni nem tudtam, de hál’ Istennek most megmaradtak.« Kérdi a griffmadár:

»Hát ki mentett meg tüktöket a sárkánytól.« Mondja a fia, hogy egy királyfiu az éles kardjával levágta a sárkánynak a hét fejit. Feleli a griffmadár:

»Hát mér eresztettétek el a királyfiut, hogy megajándékoztam volna, a mér tüktöket a haláltól megmentett.« Mondja a griffmadárfiu:

»Édesanyám, nem eresztettük el, itt megmutatjuk neked, csakhogy féltünk, hogy elpusztitcsa.« Ekkor mondja griffmadár:

»Hát hogy pusztitcsam el, mikor tüktöket megmentett a haláltól.«

Röktönd Borsszemvitézt kitakarják és elémutassák A griffmadár röktönd elnyeli örömiben. Kezdnek sirni a fiai, hogy mér nyelte el azt, a ki őket megmentette a haláltól. Ekkor griffmadár röktönd visszaokádja épen abban az állapotban, a melyikben vót. Kérdi Borsszemvitéztől a griffmadár:

»No te Borsszemvitéz, mit kivánsz ajándékul, a mér megmentetted az én fiaimat az haláltól.« Azt mondja Borsszemvitéz:

»Kedves öreganyám, semmit sem kivánok, hanem, van a tengersziget mellett egy hely, a hol fa verekedik fával, fü verekedik füvel, kő verekedik kővel s viz a vizzel, hob a hobbal, ott vagyon egy csipkebokor, azon vagyon egy kantár felakasztva, azon vagyon egy szürke kabala, annak a ballábából kéne nekem egy csikó.« Mondja a griffmadár:

»Ej kedves gyermekem, nagy fát mozgatsz erősen.« Mondja Borsszemvitéz:

»Már kedves öreganyám, ha ezen nem tud segiteni, úgy ajándék nekem nem kell semmi ezen a világon.«

A griffmadár fiai kezdik kérni az anyjokat, hogyha lehet, segitene rajta. Ekkor a griffmadár leszóllitsa a fiait a fészekből s azt mondja nekik:

»Menjetek fiaim szerteszéjjel az havasba s a hol találtok medvét, rokát, nyulat, őzet, szarvast, szedjétek össze s hordjátok ide rakásba.« Elmennek a griffmadár fiai s hátukon annyit hordanak, hogy olyan rakással gyül össze, hogy alig lehetett szemmel felérni. Ekkor röktönd őket mind megnyuzzák s a bőrükből csinálnak egy átalvetőt. Azt a sok hust összedarabolják s az átalvető egyik felibe rakják, a másik felit megtöltik vizzel. Ekkor azt mondja az öreg griffmadár:

»No fiaim fogjátok meg s tegyétek fel az átalvetőt az én hátamra.«

Mikor felteszik a tetejibe Borsszemvitézt is felültetik. Azt mondja az öreg griffmadár:

»No te Borsszemvitéz, a mikor én hátranézek, egy darab hust vess a számba s egy marék vizet öncsél belém.«

Megindulnak Borsszemvitéz a griffmadárral s úgy mennek, hogy a griffmadár egyik szárnya hasitsa az eget, a másik a fődet. Mikor közeledtek vóna már nemsokára a tenger szigetjéhez, elfogyott az eleség. Hátranéz a griffmadár, de nincs mit vetni a szájába. Mennek egyet tovább, ujra hátranéz griffmadár s Borsszemvitéz akkor sem vet semmit se. Megbusulja magát Borsszemvitéz: »Már mi lessz velem? ha nem tudok neki semmit adni, nem tudunk odaérkezni.« Ekkor Borsszemvitéz kapja a kardját, vág egy nagy darabot a czombjából s mikor a griffmadár visszanéz, beledobja a szájába. Avval épen odaérkeznek a tengersziget martjához. Mikor odaérkeznek, pontosan álló dél vót, minden meg vót csendesedve akkor. Azt mondja a griffmadár:

»Nos nó, kedves gyermekem Borsszemvitéz, légy ügyes ember mármost, mert élethalál keziben forgunk itt. Menj el ahhoz a csipkebokorhoz, arra fel van akasztva a rézkantár. Azt a kantárt vedd a kezedbe s mikor az a kabala a ballábából rug egy csikót, az úgy menyen neked, hogy azt hiszed, mindjárt béfal. Akkor te ne ijedj meg tőle erősen, hanem a kantárt fogjad keményen és a mikor a fejébe csaptad, szökjél a hátára s úgy elmenj vélle, mint a gondolat, mert én is utánad eredek.« Borsszemvitéz úgy is tett, leugrik, a lováról, odamenyen a csipkebokorhoz, leveszi a kantárt s mikor egy óra vót a szürke kabala odamenyen a csipkebokorhoz s annak a leveliből harap egyet, megnyeriti magát s a ballábából egy csikót rugott. Felugrik Borsszemvitéz a csikóra s úgy elmenyen, hogy minél jobban nem lehetett. Elérkezik annak a fának az árnyékába, a hol vót a griffmadár fészke, leszáll a csikóról s megköti egy helyre. Érkezik csakhamar a griffmadár haza. Borsszemvitéz mikor indulni akar haza, mondja a griffmadár:

»Kedves gyermekem, még baj van, nem lehet indulni.« Azzal griffmadár felülteti Borsvitézt a csikó hátára s egy kenderfejet köt a csikó farkára, aztat meggyujtsa griffmadár s azt mondja Borsszemvitéznek:

»No kedves gyermekem úgy elmenj most hetedhétországon keresztül, hogy hetedhétországnak minden likát összenyargald velle; akkor gyere vissza ide a fa alá.«

Megindul Borsszemvitéz s úgy összenyargalja hetedhétországot s annak minden likát, hogy minél jobban nem lehetett. Mikor visszaérkezett, akkorra a kenderfej úgy összeégett, hogy szinte a farka vége is elégett vóna. Ekkor mondja griffmadár:

»No kedves gyermekem, még nincs minden rendben.«

Ekkor ráköti a csikó farka végére a másik kenderfejet s meggyujtsa griffmadár s azt mondja Borsszemvitéznek:

»No kedves gyermekem, úgy elmenj most hetedhétországon keresztül, hogy hetedhétországnak minden likát összenyargald vélle, akkor gyere vissza ide a fa alá.«

Megindul Borsszemvitéz s úgy összenyargalja hetedhétországot s annak minden likát, minél jobban nem lehetett. Mikor visszaérkezett, akkora kenderfejnek fele már el vót égve. Mondja griffmadár Borsszemvitéznek:

»No kedves fiam, még nem elég erős a csikód.«

Evvel reáköti a harmadik kenderfejet s meggyujtsa griffmadár s azt mondja Borsszemvitéznek:

»No kedves gyermekem, úgy elmenj most hetedhétországon keresztül, hogy hetedhétországnak minden likát összenyargald vélle, akkor gyere vissza ide a fa alá.«

Megindul Borsszemvitéz s úgy összenyargalja hetedhétországot s annak minden likát, hogy minél jobban nem lehetett. Mikor visszaérkezett a fa alá, hát látják, hogy csak akkor akart meggyuladni a kenderfej. Azt mondja ekkor griffmadár:

»No kedves fiam Borsszemvitéz most már olyan csikód vagyon, hogy ilyen sehunt a világon egy láb sincs, egy órák alatt a világból ki tudsz vélle repülni.« Ekkor Borsszemvitéz fennszóval köszöni az minden jóságát s bucsuzik el a griffmadártól. Azt mondja a griffmadár:

»No hát kedves gyermekem, még nem mehetsz el, mert még bajom van vélled. Tudod, mikor érkeztem vóna a tengerszigethez, nem vót mit vessél a számba; hát honnan vetted azt a hust?« Elmondja Borsszemvitéz, hogy azt a czombjából vágta s pökött egyet utána viz helyett.

»Azt mondom talán semmi hiányossággal ne menj el innen« mondja a griffmadár; egyet okádott s visszaadta azt a hust, a mit Borsszemvitéz a czombjából vágott. Ekkor úgy odacsapta a hust Borsszemvitéznek a lábához, hogy úgy odaállott, hogy külömben mint valaha. Ekkor Borsszemvitéz egyet toppintott s ott vót a komjánál. Kérdi ekkor a róka:

»Kedves komám, széna vagy szalma.« Mondja Borsszemvitéz:

»Sarju s még annak is a lelke.« Feleli a róka:

»Hál’ Istennek, azt örvendem én is.«

Bort hordnak, étel, ital kerül elé s mulatnak úgy, hogy a föld süjjed el alattuk. Ekkor hajnalra kerülnek. Borsszemvitéz kimenyen a kuthoz lovával együtt s várja szép Juliát. Kimenyen szép Julia a kancsóval a kuthoz; összeölelkeznek összecsókolóznak s Borsszemvitéz fordiccsa a lovát, felteszi reá szép Juliát s megindul vele, hogy elmenyen, minél jobban nem lehet. Nyerit a huszonnégyfejü sárkány háromlábu kabalája egy olyant, hogy az istállója röktönd összedül. Kifut a huszonnégyfejü sárkány s kiáltsa:

»Ennye, hogy a kutyák igyák véredet, hollók hordják husodat, vagy nincs mit egyél, vagy nincs mit igyál, hogy elpusztitottad a pajtámat?!« Feleli vissza a ló:

»Az is van mit egyem, az is van mit igyam, de viszik szép Juliát, asszonyomat.« Feleli huszonnégyfejü sárkány:

»Mond meg fiam ehetem-e, ihatom-e, pipázhatom-e, tánczolhatom-e egyet, alhatom-e egyet, megszánthatjuk, bevethetük-e a tizenkét köbölre való buzafődet s úgy is elérjük-e?« Feleli a ló:

»Ehetel is, ihatol is, pipázhatol is egyet, tánczolhatsz is, alhatsz is, meg is szánthatjuk, be is vethetjük a tizenkét köbölre való fődet, de mig a világ soha utól nem éred őket, mert alatta van a legkisebbik öcsém.«

Evett is, ivott is, pipázott is, tánczolt is egyet a sárkány, azután alutt s megszántották, bevetették a tizenkét köböl buzára való fődet s felköti huszonnégyfejü sárkány a tüzes sarkantyuját s kezdi sarkantyuzni a lovát. Azok csak lassan mentek. No jól van. Mikor a huszonnégyfejü sárkány megközeliteni kezdi ugy nyócz-kilencz stáczió távolságra, kiáltsa huszonnégyfejü sárkány:

»Érjed lovam, érjed.« Mondja a ló:

»Nem érem me’ vérem.«

Azt kiáltsa huszonnégyfejü sárkány lova Borsszemvitéz lovának:

»Állj meg édes testvérem, ne huzasd ki evvel a büdös sárkánynyal a vérem.« Feleli vissza Borsszemvitéz lova:

»Nem állhatok meg biz én, mert gazdád összeapritja a gazdámat ha utoléri, de az már nem lessz többé módjába; hanem idősebb vagy mint én, hát nincs annyi eszed, hogy szökjél fel vele úgy, hogy a hajnalcsillagba üsse a fejit? Akkor szökjél ki alóla s úgy esik a fődre, hogy szertemegy mind a huszonnégy feje.«

Megugrik huszonnégyfejü sárkány lova, beleüti a sárkány a fejit a hajnalcsillagba s úgy esik le a fődre, hogy izre porra megy minden csontja s hetvenhét havasba szerteszéjjel szoródik. Ekkor megáll Borsszemvitéz lova s huszonnégyfejü sárkány lova utoléri őket. Felülteté reá feleségit s úgy mennek vigan haza szép Julia házához, kéri szép Julia Borsszemvitézt, hogy maradjanak s lakjanak ott, de Borsszemvitéz nem áll rá. Befogat huszonnégy hintó elejibe harminczkét lovat s megindulnak hazafelé. Mikor érkeznek Borsszemvitéz apjának városához, hát látják, hogy az gyászba van takarva. Levétetik a gyászt s bémennek, hát fogadják nagy örvendezéssel. Olyan lakodalmat csaptak, hogy tizenkét esztendeig tartott.

Tál, tányér elég vót Kenyér, czipó kevés vót. Istenes ember vót A ki egy csepp levest kaphatott. Kapával vágták a fát, Rostával hordták a vizet, Szitával a világosságot.

(_Szováta_.)

7. Átkozott rucza.

(Tündér Ilona.)

No dehát volt egy szegénember, annak a szegénembernek annyi gyermeke volt mint a rosta lika s még egygyel több. Ujban a feleséginek egy hassal lett két gyermeke. Igy mondá vala a szegénember a feleséginek:

»No feleségem, a faluban a legkisebbtől fogvást a legnagyobbig mind kománk; gondoltam egyet, hogy elvinném én magam a szomszédfaluba kereszteltetni, mert komát hivunk s még a sincs, a mit mi magunk elhasználjunk.« Igy felelte a felesége:

»Vigye el ke apjuk a szomszédfaluba és kereszteltesse meg, mert az Isten azért münköt nem ver meg, mert jól lássa, hogy szegénségben vagyunk.«

Ekkor a szegénember egy átalvetőbe belétette a két gyermeket és felvette a vállára és vitte. Mikor a város végére érkezett volna, hát lássa, hogy jő egy kereskedő gróf négy lóval. És meglássa a gróf, hogy jő egy szegénember s mongya a kocsisának:

»Nézd ott jön egy szegénember, nohát mikor szembe érünk, állitsd meg a szegénembert, hogy vegyem meg a báránt.« Felelvén vala a gróf:

»No te szegénember: add nekem azt a báránt, hogy vegyem meg.« Igy mondá a szegénember:

»Hó, hó gróf atyám, énvelem ne figurázzák, mert én nem báránt, hanem két gyermeket viszek kereszteltetni.« Igy kérdé vala a gróf:

»Mi okra viszed a szomszéd faluba kereszteltetni?«

»Azért, hogy annyi a gyermekem mint a rosta lika.«

»No te szegénember add nekem azt a két gyermeket, hogy vegyem meg.«

»Kedves gróf atyám, hogyha lenne olyan szives, hogy várjon egy kicsit, hogy hazamenjek és megkérdezzem a feleségemet, hogy eladhatom-e vaj sem?« Hazafutott a szegénember, mondja a feleséginek:

»Né, egy gróf kéri a gyermekeket aggyuk oda pénzér, mit mon’sz odaadhassuk, vaj sem?«

»Menynyen apjuk aggya oda, mert az Isten minköt nem ver meg, mert lássa, hogy elig élhetünk egyik napról a másikra.«

Visszafut a szegénember a grófhoz.

»Kedves gróf atyám, aztat mondja a feleségem, hogy annyi pénzér, a mennyit a két gyermek lehuz odaadjuk.«

»Te szegénember, menjünk a városba kérni slagot,[30] hogy ott méregessük? hanem az átalvetődnek mind a két felit megtőtöm ezüsttel, aranynyal, jó lessz-e?«

»Jó lessz kedves gróf atyám!« Má most megtőtötte az átalvetőnek mind az két felit, ekkor a küs gyermekeket vette az hintóba és mondá a kocsisnak:

»Rögtön visszafordulj, és hajts ugy, hogy azt gondolod, hogy minden stáczióba négy ló megdöglik; ha megdöglik es, röktönt mást állitunk.«

Meghallja a grófné, hogy mijen nagy csengés, pengés van, fut ki a kapuba, hát lássa, hogy az ura, ugy hajtat, mintha szemevilága se volna; röktönt az kaput megnyitotta s lóhalálában ugy hajtott bé azon az ő ura. Dehát rögtönt megállitotta az ura az udvaron az lovat s igy kérdé vala őt a felesége:

»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, mi az oka, hogy olyan gyorsan hajtottál haza?«

»Ó kedves feleségem, azt hoztam, a mi nekünk nincs, két küs gyermeket.« Kap az grófné rajta, egybe az hintóból leveszi, hát lássa, hogy egyik fiu, másik leán. Azonnalt megkeresztelte, pediglen a fiut »Virágfi János«-nak, és pedig a leánt »Ződhaju Marczellának.« Rögtönt dajkát állitott melléjök. Dehát azok ojan jó növők voltak, hogy három napra akkorát nőttek, mint akár egy tizenhárom éves. Ekkor a gróf iskolába kezdte járatni. Mikor három napja vót, hogy az iskolába járnak Virágfi János többet tudott mint a tanitó; az leán Ződhaju Marczella még egy héttel tovább járt iskolába, mint a testvére. Ekkor a grófné mondgya az urának:

»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, mint szeretném én is sokadalomba elmenni, hogy látnám meg, hogy mijen gyülekezet van.« Mongya az gróf:

»A két bótot kire hagygyuk.« Felelte a grófné:

»Az két gyermeket tegyük az két bótba, mert jól tudnak árulni.« Mongya az gróf:

»A két gyermeknek agygyunk két abrakos talisnya pénzt, hogy ők avval játczodjanak, a még mük eléjövünk; peniglen az két bótot zárjuk bé.«

Evvel a gróf feleségével elutaza a sokadalomba. Itthon a fiu és a leán kezdtek kártyázni. Addég kártyáztak, a még Ződhaju Marczella Virágfi Jánostól a pénzt mind elnyerte. Mondá vala Virágfi János:

»Kedves testvérem, légy ojan szives, aggy nekem kőcsön egy pengőt.« Mongya Ződhaju Marczella:

»Bizon te Virágfi János, egy ojan okosnak mint te a mijen vagy, egy ojannak egy krajczárt sem adok.« Mongya Virágfi János:

»Nohát testvér, aggy a kabátomra egy pengőt!« Akkor monta Ződhaju Marczella:

»Itt van ez a pengő.«

Ujban kezdtek kártyázni. Ződhaju Marczella ujban Virágfi Jánostól elnyerte a pengőt. Ujban mongya Virágfi János:

»Testvérem, aggy az kalapomra egy pengőt!« Monggya hathatósan:

»Ne itt a pengőd!«

Ujban kezdtek kártyázni. Ujban Ződhaju Marczella Virágfi Jánostól elnyerte az pengőt. Má’ most Virágfi János ujban monda:

»Ződhaju Marczella, légy ojan szives aggy a nadrágomra egy pengőt.«

Ződhaju Marczella ujban adott egy pengőt. Ujban kezdtek kártyázni. Ujban Ződhaju Marczella csak elnyerte a pengőt.

»Nohát te Ződhaju Marczella te tudod, hogy testvérem vagy.«

»Hát hogy ne tudnám.«

»Hát légy ojan szives, hogy aggyál még egy pengőt.«

»Bizon tudom, hogy nem adok egy ojan okosnak, mint a mijen vagy.«

»Nem accz te testvér?«

»Nem biz én.«

»No ha nem accz, akkor az ördögök elrepitenek.«

Akkor vitte az ördög. Kiátotta a testvére:

»No, no, ne vigyétek, mert nem azér mondtam, hogy elvigyétek.«

Dehát már késő vót mondani, mert addig elvitte. Nodehát má’ most busul Virágfi János, hogy ő egyedül maradt.

»Má most ha haza jő a gróf és lássa, akkor mi lessz vellem?«

Érkezik haza a gróf s lássa, hogy Virágfi János egyedül vagyon és egy ingbe és gatyába. Mongya a gróf:

»Nos no Virágfi János, hol van a testvéred?«

»Nem tudom kedves gróf atyám.«

»Nem-e? ha nem tudod hol van, addig menj a még megkapod.«

Megbusulta magát Virágfi János, ugy elment hatodhét országon s még azontul is. Érkezett egy kirájvárosba. A kiráji kastéj előtt, mint a hogy szokott lenni, ülni való padok voltak és leült oda. Mind kirájnak szokott lenni: agarai, szamarai és kopói, azok az kapun belülről mind ugattak. És megsokalta egy kocsis, hogy ennyiég ugatnak az kopók; gondojja magába, hogy megnézi, hogy miféle állatot ugatnak ott az kopók. Hát lássa, hogy egy ügyes legén üldögél az kapuba. Kérdezi a kocsis:

»Hova utazol?«

»Én biza megindútam szógálni.«

»Ha felséges kirájatyám megfogadna két vén ló mellé, eljőne-e?«

»El biz én szivesen.«

Akkor felmene az kocsis az királyhoz:

»Felséges kirájatyám, életem halálom kezibe, künn az kapuba üldögél egy ügyes legén, jó vóna megfogadni a két vén ló mellé.«

»Eriggy hát hidd fel azt a legént.« Felméne a legén, köszöne a kirájnak:

»Adj Isten jó napot felséges kirájatyám!«

»Isten hozott te küs legény; miféle járásbéli vagy?«

»Nem vagyok semmi rosszféle járásbéli. Elindultam szógáni, szerencse próbálni.«

»Hát ha megfogadnálak, eljönnél-e hozzám?«

»El biz én, felséges királyatyám.«

»Mit kérsz esztendőre bért?«

»Én nem kérek egyebet, csak ruházatot és ételt; esztendő végen, a mit érdemlek, aztat fizesse felséges királyatyám.«

No de ekkor a két vén lovat atták a kezire. Nodehát ő kurálni kezte azt a két lovat. Olyan lett belőlük, mint egy három éves paripa. Nodehát neki nem vót semmi dóga; igy gondolta magába:

»Hogyha nékem egy puskám vóna, kimennék a havasba, vaj egy nyulat, vaj egy galambot lőnék s a felséges kirájatyámnak aztat ajándékoznám.« És gondolta magába: »Felmegyek a felséges királyatyámhoz, kérek magamnak egy puskát.«

»Adjon Isten felséges kirájatyám!«

»Hát mi az ujság kocsisom?«

»Egyéb nem semmi felséges királyatyám, hanem minélfogvást, hogy nekem dolgom nincs sok, felséges kirájatyámtól kérnék egy puskát, hogy mennék a havasba, hogy járnám meg a havast; hogyha felséges kirájatyám ha valamikor elkűdene az havasba, hát tudnám, hogy merre kéne menni.«

»No te küs fiu, ott vagyon a fegyver, ott van a töltén, a mennyi szükség, annyit vigy magaddal.«

Ekkor megindula az havasba. Menyen ő az erdő között, dehát ő semmiféle állatot nem talált. Egyszer hallja, hogy egy kopó hajt. Igy gondolta magába:

»Akárkié legyen az a kopó, akármit hajtson, én előle ellővöm, mert ebből nem parancsol senki.« A mint utaza vala az kapónak az ugatása felé, rátalálkozott egy küs mezőre, abba a mezőbe egy tejtó vala, ott lássa, hogy tizenkét vadrucza abban fürődzik. Igy gondolta magába: »Ezekből egy párt lelővök, ezt legalább haza viszem.« Mikor letérdepelt vóna a tejtó martjára és a puskáját fertig[31] vette, mikor czélozni akarta vóna a legszebbik ruczát, akkor kiátotta átkozott rucza:

»Ho hó, te Virágfi János, azt a fegyvert a hogy ámba[32] vetted épen ugy levedd és tedd le a fődre!«

Akor átkozott rucza kijött a tóból, keresztül bükött a fején, lett belőle egy gyémánt-kisasszon. Igy monda vala Tündér Ilona:

»Nos nó Virágfi János, gyere má most ide hozzám.«

Ekkor Tündér Ilona gondolt egy asztalt egy pár embernek valót, ételt, italt; megvót.

»Gyere most Virágfi János ülj mellém szivemnek szerelme, szememnek kegyese.«

Mámost ők délebédeztek együtt. Mikor eltőtt vóna délebéd, ekkor mondá vala Tündér Ilona:

»Nos nó te Virágfi János, énbennem meg ne dicsekedjél, hogy mijen szeretőd van neked, hanem énérettem harmadnapot tőccsél el úgy, hogy senkinek meg ne dicsekedjél.«

»Eltőtöm én, szivemnek szerelme, szememnek kegyese.«

»Nos nó te János, van-e neked kőtőpénzed?«

»Van egy nehány krajczárom.« Akkor mondta Tündér Ilona:

»Ne ez a bugyeláris, ebbe a pénz úgy áll, hogyha egyebet nem csinálsz, ha mind hányod ki belőle, ugyis teli vagyon örökkétig. No te Virágfi János, hónap pontosan álló délkor, tizenkét órakor itten legyél a tejtó martjánál.«

Ekkor megfogott két vadruczát Tündér Ilona és Virágfi Jánosnak odaadta.

»No eztet vidd el s ajándékozd be a kirájnak, de a mint méssz, nehogy az Isten ojan észt aggyon, hogy te bémenj vendéglőbe és te ott igyál, hogy te ott megdicsekedjél énbennem, hogy milyen szeretőd van.«

»Ne félj semmit, mert én meg nem dicsekedem.«

Evvel ő megindult. Mikor elérkezett volna király kastélyához, hallja; hogy a legények a vendéglőbe énekelnek. Igy gondolja magába, elmegyek bé és egy pohár bort legalább megiszom. Mikor bément igy köszöne:

»Adjon Isten jó napot fogadós ur, kérek egy fertály bort.« Röktönt a fogadós adott. Az ajtó megett aztat iddogájja. Mondják a többi legények:

»Látszik a ki koldus s a kinek nincs pénze, mert hátul az ajtó megett ott iddogájja az egy fertály bort.« Ekkor felelte Virágfi János:

»Kinek nincs pénze, te?«

»Hát neked?«

»Hát nekem sincs, te?«

»Hát neked hát!«

»Fogadós ur mennyicske bora lehet?« Kérdezé Virágfi János.

»Hát tudja az Isten, a mig föl nem számitom, addig nem t’óm, hogy mennyi van.«

»Hát a fogadós urnak van-e egy üres pinczéje?«

»Van.«

»Ha telehányom huszassal, tallérral, jó lessz-e?«

»Jó.«

»Nohát tessék jöjjön velem, nyitsa meg az ajtót.« Akkor állott az ajtóba s ugy telehányta azt a pinczét huszassal és tallérral, hogy a minél több egy szikra sem fért belé.

»No te legények menjetek s a hordókat a pinczéből hajcsátok ki, igyatok annyit, a mennyi kell.«

Evvel ő elment és bemutatta a királynak azt a pár vadréczét. Nagyon megörvendett az király, hogy az ő kocsissa egy pár vadruczát vitt. Következett más napra 12 órakor, odaérkezett Virágfi János a tejtó martjára. Átkozott-rucza kibükke a tóból, keresztülbükött a fejin, meglett belőle tiszta gyémántkisasszon. Ekkor monda Tündér Ilona:

»Megmondtam neked, hogy meg ne dicsekedjél énbennem, hanem ez még kicsiség s ujban megkérlek, hogy meg ne dicsekedjél s hónap álló délkor tizenkét órakor légy itt.«

Ekkor megfogott egy pár vadruczát.

»No ezt vigyed haza.«

Megindult hazafelé, hát hallja, hogy a fogagóba a legények énekelnek. »Elmegyek bé, hogy igyam meg egy pohár bort.«

»Fogadós ur kérek egy pohár bort.«

Röktönt a fogadós adott. Az ajtó megett aztat iddogájja. Mondják a legények egyik a másiknak:

»Ki a te szeretőd?«

»Az enyém a falusbiróé.«

»Hát a tiéd?«

»Az enyém a jegyzőé.«

»Hát a tiéd barátom?«

»Az enyém a szolgabiróé.«

»Lácczik a ki csóró,[33] mert annak nincs, me’ ha vóna ő is megmondaná, hogy ki.« Igy mongya vala Virágfi János:

»Kinek nincs szeretője te?«

»Hát neked.«

»Nekem ojan szeretőm van te, hogy az én szeretőmnek a talpa szebb, mint a tü királynétoknak az arczája.«

Ekkor röktönt a legények rajtakaptak, kezték verni. Észrevette az király, hogyhát az ő legényét verik, kiálcsa a király: