Part 14

Röktön a küs fiut öllel fogják s úgy viszik ki a szobából, ültetik asztal mellé s úgy mulatnak. Röktönd a király örökös fiának fogadta s ráirassa fele királyságát s minden vagyoni állásának felit. Borsszemvitéz nevekedik úgy, hogy mikor háromnapos lessz, akkora lessz, hogy tiz évesnek is számot tenne. Egyszer mondja Borsszemvitéz az édesanyjának:

»Édesanyám, mondja meg nékem, hogy mit igért vót, mikor én még a maga méhiben vótam?«

Azt feleli az édesanyja, hogy:

»Kedves fiam, semmit se.«

Olyan beteg lessz a fiu, hogy még a lábán se tud állani. Megbúsul az édesanyja s kezd gondolkozni, hogy neki mit igért vót, mikor a méhiben vót. Azt mondja egyszer a fiu az anyjának:

»Édesanyám jöjjön ki a csűrkertbe, hogy mondjak valamit.«

Mikor a csűrhez érkeznek, azt mondja az édesanyjának:

»No édesanyám, legyen olyan szives, hogy a csűr talpa alatt adja nekem ide a csicsit.«

Azt mondja az édesanyja neki:

»Hát hogy tudjam én neked odaadni, mikor én azt nem tudom felemelni.«

Megfogja Borsszemvitéz a csűrtalpának a szegit, s az kis ujjával annyira felemeli, hogy az édesanyja a csicsit keresztül tudja dugni. Ekkor mondja a fiu:

»No édesanyám most mondja meg nekem, hogy mit igért mikor még a méhiben vótam.«

Azt feleli az anyja:

»Kedves fiam semmit se.«

Avval az anyja csicsire ereszti a csűr talpát egy küsség s ujra kérdi:

»Édesanyám, megmondja-e, hogy mit igért maga nekem, mikor még a méhiben vótam.«

Azt feleli az édesanyja:

»Édes fiam semmit se.«

Akkor a fiu egészen reáereszti a csűr talpát.

Elkiáccsa az édesanyja magát:

»Kedves gyermekem, ereszd fel a csicsemet, mert megmondom, a mit én neked igértem vót. Neked igértem szép Juliát, a ki erdőt ződit s mezőt virágoztat.« – Ekkor az édesanyját a csűr alól felereszti s bémennek a szobába. Azt mondja erre a fiu az édesanyjának:

»Édesanyám legyen szives, fehér ruhával s ellátással tarisnyájjon fel ingemet.«

Kezd sirni az édesanyja, hogy ő országolni akar indulni.

»Kedves fiam, ne menj el s ne hagyj itt minköt, ne maradjunk árvaságra csupa ketten itthon.«

De nincs hova legyenek, a fiu mindenképen el akar menni, muszáj őtet feltarisznyájják. Az édesapjának elékéri a régi kardját, a kivel az ütközetbe járogatott s felszóval kiáltsa: »Isten segéljen utazásomban.« Az apja felülteti a lovára s kikisirik a város végire. A város végére mikor kiérkezik, apjától, anyjától elbúcsuzik s az egész városi községi néptől. Megindul Borsszemvitéz, ugy elmenyen, minél jobban nem lehet. Megérkezik estére kelve egy rengeteg nagy havas közepire. Néz szerteszéjjel, hogy hol keressen magának az écczakára megnyugovó helyet. Megköti a lovát egy fához s avval ő megindul. Meglát a rét közepiben, mint a lába egy akkora helyt, hogy a fődből jő ki a füst. »Istenem, miféle állat lakhatik itt, hogy itt semmiféle ház nem látszik s mégis füst jő ki innet.« Kerülni kezdi ő azt a helyet és meglátja, hogy menyen bé egy grádics a fődbe. Bémenyen, hát látja, hogy ott ül a tüszelyen[27] egy olyan öreg ember, hogy négy vasruddal van a szemepillája feltámasztva.

»Szerencsés jó estét édesapám!«

»Isten hozott Borsvitéz, feleli az öreg.«

»Hol jársz, hol jársz? mikor a te országodból még madár sem jár erre.«

»Kedves apám ne is kérdezze: futnék, fáradnék szép Juliáért a ki erdőt ződit, füvet virágoztat. Valahol hirit nem hallotta-e?«

»Kedves gyermekem, nem hogy hirit hallottam volna, de még nevit sem tudtam idáig, hanem ma écczakára szállást adok neked, ha lovad van bekötöm s neked jó ágyat vetek, hogy megnyughatol csendesen; de ha reggelre kerülsz, akkor innet tőlem megindulsz s esztendő ilyenkor estére elméssz az közepső bátyámhoz s az hogyha nem tud téged valamire utasitani.«

Reggelre kerül Borsszemvitéz, felkel, megmosdik, frustukot csinálnak, avval megköszöni a szállást az öreg embernek, felül a lovára s úgy elmenyen hetedhét országon keresztül, hogy minél jobban nem lehet. Elérkezik estére kelve egy nagy siáltságba; néz szerteszéjjel, hogy hol legyen az ő meghálása. Megköti a lovát s megindul, hogy keressen helyet magának. Egyszer csak meglássa, hogy a rét közepiben, mint a lába egy akkora helyt a fődből jő ki a füst.

»Istenem, miféle állat lakhatik itt, hogy itt semmiféle ház nem látszik s mégis füst jő ki a fődből.« – Mondja Borsszemvitéz.

Kerülni kezdi ő azt a helyet és meglátja, hogy menyen bé egy grádics a fődbe. Bémenyen, hát látja, hogy ott ül a tüszelyen egy olyan öreg ember, hogy hat vasruddal van a szemepillája feltámasztva.

»Szerencsés jó estét édesapám!«

»Isten hozott Borsszemvitéz!« – feleli az öreg.

»Hol jársz, hol jársz, mikor a te országodból még madár sem jár erre.«

Kedves apám ne is kérdezze: futnék, fáradnék szép Juliáér, a ki erdőt ződit, füvet virágoztat; valahol hirit nem hallotta-e?

»Kedves gyermekem, nem hogy hirit hallottam volna, de még nevit sem tudtam idáig, hanem ma ecczakára szállást adok neked, ha lovad van bekötöm s neked jó ágyat vetek, hogy megnyughatol reggelig, de ha reggelre kerülsz, akkor innet tőlem megindulsz s esztendő ilyenkor estére elméssz a nagyobbik bátyámhoz, hogyha ő téged nem tud utasitani valamire.«

Megindul Borsszemvitéz nagy búval, hogy ezek őtet nem tudták utasitani. Elérkezik estére kerülve a két öreg nagyobbik bátyjához s lássa mikor bémenyen, hogy ennek a szeme tizenkét vasruddal van feltámasztva s macskakölykök heverésznek a szempilláján. A hogy Borsszemvitéz meglátja, megborzad.

»Istenem, hogy tud ez ilyen öreg ember élni.« Gondolkozik, hogy megszólitsa-e az öreg embert? – Kapja magát. »Már lessz a hogy lessz« s köszön az öreg embernek:

»Szerencsés jó estét édesapám.«

»Isten hozott Borsszemvitéz« – feleli az öreg. – »Hol jársz, hol jársz, mikor a te országodból még a madár sem jár erre.«

»Kedves apám ne is kérdezze: futnék, fáradnék szép Juliáér, a ki erdőt ződit, füvet virágoztat; valahol hirit nem hallotta-e?«

»Kedves gyermekem, nemhogy hirit hallottam volna, de még nevit sem tudtam idáig, hanem ma écczakára szállást adok, hogy megnyughassál. Innen megindulsz reggel s ki fogsz érkezni, valahol, a szántóföldekre fogsz te vetemedni s járnak ott népek erre is arra is s ott ha nem utasitanak valamire.«

Reggelre kerül Borsszemvitéz és megindul. Elérkezik egy dél tájékán két tollófődre[28] s hálát ad az Istennek, hogy őtet megsegitette, hogy még egyszer a nagy havasokból kiérhetett. Hát egyszer csak meglátja, hogy a tolló között ott egerész egy róka. Azt kérdi tőle az a róka:

»Hol jársz, hol jársz te tollóvitéz, mikor a te országodból még madár se jár erre.«

»Hát mit mondjak én neked, te haszontalan róka, mikor te úgysem tudsz utasitani engem semmire se.«

»Dehát attól te mégis megmondhatod, hogy te mibe jársz, mert te azt nem tudhatod, hogy én téged tudlak-e utasitani vagy sem.« – Azt mondja Borsszemvitéz:

»Én futnék, fáradnék szép Juliáér, a ki erdőt ződit, füvet virágoztat; valahol hirit nem hallottad-e?« Azt mondja akkor a róka neki:

»No látod te Borsszemvitéz, már eddig is megmondhattad volna, épen szinte minden nap az udvarából hozok egy csürkét.«

Úgy megörvend Borsszemvitéz, hogy a lováról röktön leszökik s azt mondja a rókának:

»No hát kedves róka fogadjunk komaságot, hogy soha sem hagyjuk el egymást a mig lehet; légy olyan szives s vezérelj el engem oda, a hol lakik, mert jó váltságát kapod.« Azt mondja erre a róka:

»No most még nem mehetünk oda, mert te is meg vagy bágyadva; menjünk mi most az én tanyámra.«

Megindulnak és elmennek a róka tanyájára. Meglássa Borsszemvitéz, hogy olyan háromemeletü palatája vagyon, hogy a récze térdre áll s úgy néz bé az ablakon. Bémennek ők a házba, étel, ital készen van s ülnek az asztal mellé, hogy egyenek. Borsszemvitéz nem nyughatik tőlle; a nap bajosan telik, neki mind csak azon jár az esze, hogy rövid időn láthassa meg a szép Juliát. Reggelre kerülnek Borsszemvitéz megtakaritsa a lovát, gunyáját s megindulnak. Elmennek ki egy nagy hegynek a tetejire. Az róka azt mondja Borsszemvitéznek:

»Hát kedves barátom, légy szives a szómat meghallgatni. Innet én tovább nem mehetek, mert engem, ha a faluban megláthatnak, röktön megölnek, mert sok tyukot, ludat elhordtam s azért reám haragusznak; hanem látod azt a nagy kastélyt tua a város közepében, az az ő palatája. Egyenesen bémehetsz a kapu elejibe, de arra kérlek, hogy te az ő beszédjét keresztül ne hágd soha, se ő a tiedet át ne hágja, mert akkor csendesen élhettek, de hogyha egyik a más szavát meg nem fogadjátok, egyik a másikkal lakni nem fogtok.«

Megindul Borsszemvitéz nagy örömmel, hogy ő menyen már most a kedves feleségihez. Bémenyen a kapu elejibe s megáll a lovával. Kimenyen gyorsan egy szógáló a tornáczba s meglássa Borsszemvitézt, hogy a kapu előtt álldogál. Fut bé nyakra-főre, a szolgáló és mondja az asszonyának:

»Na Julia kedves asszonyom, itt van Borsszemvitéz, a kit örök életiben óhajtott.«

Ugy megrugja pofon a szolgálót, hogy orrán száján megindul a vér.

»Menj ki innen te ringyó, ne háborgass hazugságaiddal.«

Kifut a másik szógáló, hogy megtudja, igaz-e, vagy nem? Az is meglássa, hogy csakugyan igaz, hogy ott vagyon Borsszemvitéz. Visszafut nagyhamar az is.

»Kedves asszonyom, szép Julia, csakugyan nem hazudott, mert itt vagyon Borsszemvitéz.«

Úgy megvágja azt is, hogy a grádicson lehöngörödött. Elmegyen be a középső szobájába szép Julia, nyakába veti az ünnepnapi gunyáját s kimenyen az kapuba. Azt mondja a cselédeknek:

»Hogyha igaz nem talál lenni, mindegyiknek az fejit elvétetem.«

Hát mikor meglássa Borsszemvitézt, a nyakába szökik s össze-vissza csókolják egymást.

»Kedves Borsszemvitéz, hol jársz, mikor a te országodból még madár se tud erre járni?«

»Addig futtam-fáradtam, mig téged fel nem találtalak.«

Ekkor kartőnfogvást bémennek a palotába. Czirkulárist eresztettek hetedhét országon keresztül, hogy bárók, grófok, herczegek, princzegek, válogatott czigánylegények jöjjenek oda, mert egy olyan lakodalom tartatódik, a milyen még hetedhétországon még nem vót.

Eltelik a lakodalom és csendesen élnek. Egy reggel szép Julia befogat a hintóba, de tizenhárom kúcsot ad Borsszemvitéznek s azt mondja:

»No kedves férjem, én elmenyek a harmadik országba a templomba, de van itt tizenhárom bót, itt vannak a kúcsok, de csak 12 bótba menj be, a tizenharmadikban nem, mert ha beméssz, akkor nekem füst, neked tüz.«

Elmenyen szép Julia s Borsszemvitéz itthon marad. Összejárja mind a tizenkét bótot s a tizenharmadikra is bémenyen s lássa, hogy ezen olyan tizenkét lakat van, mint tizenkét itatócseber. Kezdi emelgetni a lakatokat, hogy milyen nehezek s igy mondja magába:

»Istenem, mennyit futtam-fáradtam érette s mégis ő a kincsit eldugja s nem akarja, hogy én aztat meglássam.«

A hogy a lakatokat emelgeti, egyszer csak hallja, hogy ott benn valami megszólal. Azt mondja valami Borsszemvitéznek a szobából:

»Istenre kérlek, ha lelkes állat vagy, szólj valamit!«

Erre megborzad Borsszemvitéz, hogy miféle ember lehet oda bezárva. Ekkor azt feleli Borsszemvitéz neki:

»Kedves barátom, nem tudom miféle állat vagy.« Feleli a szobából:

»Én lelkes állat vagyok, olyan mint te, hanem ha lehet, légy szives engem szabadits ki innet.« Feleli Borsszemvitéz:

»Hogy tudjalak én innet kiszabaditani tégedet, mikor olyan tizenkét lakat vagyon az ajtón, mint tizenkét itatócseber.«

»Megmondom én neked, hogy tudd azokat levenni. Menj el oda, a hol jártok ti fel a grádicson, legalul vagyon egy márványkő-grádics, azalatt van egy forrás s menj el az aranypohárral, melyből ti isztok, s avval a pohárral merits s tölcs belőle a tizenkét lakatra, tizenkét cseppet s akkor lepattogzanak az ajtóról.«

Elmegyen Borsszemvitéz, merit az aranypohárral a vizből s tizenkét cseppet csepegtet a tizenkét lakatra. Mikor kinyitsák az ajtót, hát lássa, hogy olyan huszonnégyfejü sárkány vagyon a falra felfeszitve mint egy bival. Azt mondja Borsszemvitéz:

»Ej te dög, milyen jó dolgod van neked itt, én futok-fáradok a melegen, te pedig itt heversz az árnyékban.« Feleli a huszonnégyfejü sárkány:

»Ne csúfolkodj Borsszemvitéz, inkább ments meg engem, holtig való rabságomtól, mert én is megmentelek tizenkét bünödtől.«

Ekkor nekiáll Borsszemvitéz s azt mondja:

»Hogy tudjalak én téged innen megmenteni, mikor te 12 vasruddal s 22 vaslánczczal vagy a falra feszitve.« Azt mondja 24 fejü sárkány:

»Kisebb gondod s nagyobb legyen annál, menj hozz még egy pohár vizet a márványgrádics alul, aztán a tizenkét vasrudra tizenkét cseppet, a 22 vaslánczra 22 cseppet s akkor lepattog rólam minden.«

Borsszemvitéz meg is fogadta szavát s hozott az aranypohárba vizet, megcsepegtette a rudakat és vaslánczokat s ezek mind lepattogzottak. Mondja a sárkány Borsszemvitéznek:

»No te Borsszemvitéz most, hogy mentselek meg én is téged a tizenkét bünödtől, mert te is megmentettél hótig való rabságomtól.«

Ekkor úgy megnyujtozott huszonnégyfejü sárkány, hogy a háznak oldalát mind kidöfödi.

»Tudod-e te Borsszemvitéz, hogy mentlek én meg téged tizenkét bünödtől?«

»Hát hogy mentesz meg te rút eb?« Ekkor azt mondja huszonnégyfejü sárkány:

»Most én téged ebbe a bótba fődhöz ütlek, hogy elig szeded össze magadat addig, a mig a tizenkettedik szobába érkezünk. A tizenkettedikbe úgy ütlek a fődhöz, hogy a csontod még a máknál is apróbb lessz.«

»Bizony te sárkány, hogy tudhatszt te velem így bánni, meg is érdemeltem tőled, mert ha meg nem mentelek, itt ettek volna meg a nyűvek és kigyók.« Erre a sárkány feleli:

»No hát hágj fel a lovadra s elpusztulj ebből az országból, hogy ne lássalak többet itt, de még madár se hozza hirül nevedet.«

Elmenyen Borsszemvitéz, felül a lovára s nagy sirva megindul hazafelé. Elérkezik ki a róka komjához.

»Isten áldjon meg róka komám!«

»Isten hozott Borsszemvitéz, tán valami baj vagyon köztetek, hogy eljöttél hazunnat?« Azt mondja Borsszemvitéz arra:

»Kedves róka komám, bizony vagyon: keresztülhágtam a te szavaidat, szerencsétlenül is jártam; huszonnégyfejü sárkányt kiszabaditottam, ő most ott a gazda s engemet elkergetett a merrül jöttem, arra.« Kérdi Borsszemvitéz:

»Kedves róka komám, vajjon szép Juliát még valaha látom-e még?« Mondja a róka:

»Minden hajnalban megláthatod ezután, mert arra a kutra jár, a melyikből mi iszunk, mert az urának hord mozsdóvizet onnan.« Ekkor hazamenyen estére szép Julia. Mikor meglátja, hogy a huszonnégyfejü sárkány a tornáczban álldogál, a kezeit összecsapta s elejébe a fődre esett. Megragadja a huszonnégyfejü sárkány s beviszi a szobába:

»No te b.... k.... eddig tartottál magadnak latrot s enni sem adtál, most már én vagyok az ur; ha még meglátlak vele, összeváglak vele együtt.«

Reggel nappalra kerülnek s szép Julia elindult a kancsóval a kutra vizért. Borsszemvitéz már annakelőtte régen, hogy a kutnál várja. Elmenyen szép Julia s mondja Borsszemvitéznek:

»Ugy-e megmondtam, hogy tizenkét bót vagyon, menj be mindegyikbe, de a tizenkettedikbe ne, mert ha abba bé messz, nekem füst, neked tüz, de te nem akartad, hogy mi egymással csendesen éljünk.«

»Dehogy nem akartam szép Julia feleségem, hát nem azér futtam-fáradtam, hogy téged feltaláljalak; hogy ne akartam volna véled csendesen élni!«

Ekkor Borsszemvitéz fordiccsa a lovát, felteszi reá Juliát s megindul vele, hogy elmenyen minél jobban nem lehet. A tizenkétfejü sárkánynak volt egy háromlábu kabalája. Olyant nyerit egyet a pajtába, hogy a fedél mind hullott le róla. Kifut a huszonnégyfejü sárkány s kiáltsa:

»Ennye, hogy a kutyák igyák véredet, hollók hordják husodat, vagy nincs mit egyél, vagy nincs mit igyál.« Feleli vissza az ló:

»Az is van mit egyem, az is van mit igyam, de viszik szép Juliát, asszonyomat.« Feleli a huszonnégyfejü sárkány:

»Ehetem-e, ihatom-e, pipázhatom-e, tánczolhatom-e egyet s elérjük-e?« Feleli a ló:

»Ehetel is, ihatol is, pipázhatol is, egyet tánczolhatsz is, alhatsz is s úgy is elérjük.«

Evett is, ivutt is, pipázott is, tánczolt is egyet a huszonnégyfejü sárkány, azután még aludt is s felült a háromlábu kabalára. A ló csak kettőt-hármat szökött s utólérte Borsszemvitézt a feleségivel épen akkor, mikor az apjok határába akartak belépni. A hogy beérték Borsszemvitézt, röktön leszállitotta huszonnégyfejü sárkány a ló hátáról s mondja Borsszemvitéznek:

»Tudtam még akkor mikor az anyád mehibe voltál, hogy vélled még bajom fog lenni. Most mond meg, hogy mit csináljak veled? Elnyeljelek vagy összeszaggassalak vagy összevágjalak?«

»Nem bánom te büdös eb, akármit csinálj, mert nálad van most a hatalmasság, hanem mégis jól tennéd, hogy engem összevágj, mert megmentettelek hóltig való rabságodtól; nyűvek, kigyók megettek volna, ha én nem vagyok.«

»No te Borsszemvitéz, másodszor is megbocsátok neked, meghagyom még az életedet, de mármost úgy elkotrodj innet, hogy még a madár se hozza hirül a nevedet, mert ha még meglátlak itten, több irgalom nálam nem lessz.«

Evvel Borsszemvitéz megindul; huszonnégyfejü sárkány a lovával egyet-kettőt tappogtatnak s otthon vannak. Megindul Borsszemvitéz nagy búval visszafelé és elérkezik estére a róka komjához; a lovat béköti s lefekszik; alusznak reggelig. Hajnalba felkél s kimenyen a kuthoz lovával együtt s várja szép Juliát, gondolja magába: »Nem bánom, ha meghalok is, de még meg kell hogy lássam szép Juliát, feleségemet.« Kimenyen szép Julia a kancsóval a kuthoz. Ekkor Borsszemvitéz fordiccsa a lovát, felteszi reá szép Juliát s megindul vele, hogy elmenyen minél jobban nem lehet. Nyerit a háromlábu táltos a pajtába, hogy az egyik oldala összedől. Kifut a huszonnégyfejü sárkány s kiáltsa:

»Ennye, hogy a kutyák igyák véredet, hollók hordják husodat, vagy nincs mit egyél, vagy nincs mit igyál, hogy úgy pusztitod a pajtát?« Feleli vissza a ló:

»Az is van mit egyem, az is van mit igyam, de viszik szép Juliát, asszonyomat.« Feleli huszonnégyfejü sárkány:

»Mond meg fiam, ehetem-e, ihatom-e, pipázhatom-e, tánczolhatom-e egyet, alhatom-e egyet, megszánthatjuk, bévethetjük-e a tizenkét köbölre való buzaföldet s úgy is elérjük-e:«? Feleli a ló:

»Ehetel is, ihatol is, pipázhatol is egyet, tánczolhatsz is, alhatsz is, meg is szánthatjuk, bé is vethetjük a tizenkét köbölre való fődet s úgy is elérjük.«

Evett is, ivutt is, pipázott is, tánczolt is egyet a sárkány, azután alutt s megszántották, be is vetették a tizenkét köböl buzára való fődet s elindulnak. Kettőt-hármat toppogtat a ló s utólérik Borsszemvitézt s a feleségit épen mikor az apjok határába beléptek. A hogy beérték röktön leszállitotta a ló hátáról Borsszemvitézt s a feleségét huszonnégyfejü sárkány. Azt mondja huszonnégyfejü sárkány:

»Tudtam még akkor, mikor az anyád mehibe voltál, hogy bajom lessz veled; hogy pusztitsalak el most, elnyeljelek, összeszaggassalak vagy összevágjalak?« Azt mondja Borsszemvitéz huszonnégyfejü sárkánynak:

»Itt van az átalvetőmben egy piros abrosz, édesanyám tette be odahaza; tedd le azt a fődre, állits reá s úgy vágj össze, a hogy neked tetszik s aztán minden izem, csontomat szedd össze, kösd az abroszba s dobd átal a lovam hátán; vágj reá a lovamra s mond neki: »Czu! kutyák igyák véredet, kutyák hordják el husodat, hordozd ott gazdádat holtja után is, a hol életedben hordoztad.««

Összevagdalta ekkor huszonnégyfejü sárkány Borsszemvitézt s belekötötte az ő abroszjába s minden izit, csontját összeszedte s feltette a lova hátára az átalvetőt. Ekkor Borsszemvitéznek a lova visszaindult azon a nyomon, a hol járt ő róka komjához, a huszonnégyfejü sárkány pedig feleségivel hazament. A ló mikor elérkezik a róka palotájának a kapujához, úgy elnyeriti magát a kapu előtt, minél jobban nem lehetett. Szalad ki a róka, hogy tán nem a komjának a lova nyeritene. Lássa a róka, hogy az átalvetőn keresztül az vér buggyozik. Megbúsul a róka erősen, hogy a huszonnégyfejü sárkány az ő komját elpusztitotta. Ekkor nekiáll s leveszi az átalvetőt a ló hátáról s elviszi bé a házába; béteszi egy nagy dagasztóteknőbe, összegyurja s egy emberformát csinál belőle. Ekkor otthagyja a róka Borsszemvitézt s elindul hetedhétországon keresztül, hogy hozzon élőhaló füvet s élőhaló vizet. Meglát egy nagy havasba egy nagy kigyót, akkorát mint egy bivalderék, hogy megyen fütyörészve az erdők között s viszen a szájában élőhaló füvet s élőhaló vizet. Feleli a róka:

»Te kigyó barátom, honnan jössz olyan örömmel?«

»Hát minek beszélgessek én neked sokat, hogy honnan jövök?« Mondja a kigyó:

»Hát csak azér, hogy tudjam én is.« Feleli a kigyó:

»Hát a szekér elnyomta a fiamnak a fejit s viszek élőhaló füvet s élőhaló vizet, hogy velök támasszam fel fiamat.« Feleli a róka:

»Légy olyan szives és adjál nekem is belőle, mert erős szükségem van reá nekem is.«

»No ha erős szükséged van reá, menj el oda, a honnan én hozom; elmehetsz az én nyomomon s tés is hozhatsz.« Azt mondja a róka:

»Elsőbb egy király mint a te fiad.«

»Elsőbb az én fiam, mint egy király.« Mondja a kigyó.

Megharagszik a róka s nagy dühösen nekifut a kigyónak, reászökik a derekára s mindent elhány a kigyó magától. Összeszedi a róka az élőhaló füvet s az élőhaló vizet s nagy örömmel megindul hazafelé. Elérkezik a róka haza; s Borsszemvitézt megmossa élőhaló vizzel s élőhaló füvel s hétszerte külömb királyfi lett belőle, mint annakelőtte vót. Felszökik Borsszemvitéz s kiáltsa:

»Ej róka komám, hogy elaludtam vót!«

»Bizony elaludtál vóna örökre, ha én nem lettem vóna.« Ekkor feleli a róka:

»Kedves jó komán, eddig hattalak, hogy járj a te akaratodban, de ezután már nem hagyom.« Kérdezi Borsszemvitéz:

»Kedves róka komám vajjon még látom-e még valaha szép Juliát, feleségemet?« Feleli a róka:

»Minden hajnalba megláthatod, mert arra a kutra jár, a melyikből mi iszunk, hanem azt mondom neked kedves komám, hogy te tudakozd ki tőle, hogy csikókorában hol kapta vót huszonnégyfejü sárkány azt a háromlábu kabalát, mert hogyha te is egy olyat tudnál kapni, akkor szép Julia még a tied lenne, de ha nem, akkor sohase.«

Ekkor Borsszemvitéz elmenyen ki hajnalba a kut mellé. Jön szép Julia is a kancsóval vizér’. A hogy meglássák egymást egymásra borulnak s össze-vissza csókolják egymást. Ekkor feleli Borsszemvitéz:

»Szép Julia, kedves feleségem, légy szives értem egy pár pofot elszenvedni, de tudakozd ki attól a büdös ebtűl, hogy csikókorában hol szerezte azt a háromlábu kabalát. Ekkor jere ki s mond meg, hogy tudjak magamnak egyet szerezni.« Szép Julia hazamenyen s szomoru arczot mutat az ura előtt. Kérdi huszonnégyfejü sárkány:

»Mér szomorkodol, talán Borsszemvitézt siratod?« Feleli szép Julia:

»Hogy sirassam, mikor az meg van halva s többet erre a világra nem jő.«

Megmozsdik huszonnégyfejü sárkán, asztalhoz ülnek, frustukolnak; szép Julia lehuzza a fejét huszonnégyfejü sárkánynak s úgy néz a fejibe,[29] de ez csak arravaló vót, hogy megtudja tőle, hogy hol kapta vót azt a háromlábu kabalát csikókorában. Elkezdi szép Julia:

»Szivemnek szerelme, lelkemnek kegyese, már rég az ideje, hogy együtt vagyunk, de még sohasem kérdeztem, hogy hol is kapta maga azt a háromlábu kabalát csikókorába? Mondja meg most nekem.« Szép Juliát akkor huszonnégyfejü sárkány úgy megrugta pofon, hogy szájából, orrából kezdett jönni a vér. Azt feleli huszonnégyfejü sárkány:

»Talán azér tudakozod, hogy engem pusztitsatok el?« Ekkor azt mondja huszonnégyfejü sárkány a feleséginek:

»No te én mégis megmondom neked, mert ugyis összevágtam a szeretődet, de oda még az apádnak az apja s az egész nemzetséged se tud eljutni, a honnan én hoztam azt a háromlábu kabalát csikókorában, mert az a hely ott vagyon a tengersziget mellett; a hol fa verekedik fával, fű verekedik fűvel, kő verekedik kővel, a viz a vizzel, a hob a hobbal. Annak a verekedésnek szünetje nincsen csak álló délkor egy órát.« Evvel Julia kimenyen a konyhára, egy kicsi levélre eztet leirta s fut vele a kuthoz hajnalba. Odajön Borsszemvitéz össze-vissza csókolják egymást s a levelet átaladja neki. Evvel szép Julia szorgosan hazament, Borsszemvitéz pedig elmegy róka komjához.

»No kedves komám, feltarisznyálok, elmegyek innen addig, a mig azt a kabalát fel nem találom, ha azt tudom, meghalok is.«