Part 13

»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, gyere ülj le erre a székre.«

Leültek ők egymásmellé, de ojjan egymásmellé ültek, hogy egy tűt sem lehetett volna közéjük szurni. Nos, felelte Hamujutka Jancsi:

»Én ezt a kardot felhajitom az ajérbe, a mék igaz szívvel egyik az másikhoz nem lessz, ez a kard sértse meg, ha pedig mindketten igaz szívvel, hüséggel maradunk egymáshoz, egyiket se sértse meg.«

Ekkor felhajitotta az kardot az ájerbe s az úgy lesuvadt a két szék között a földre, hogy bár még a gunyájukat sem sértette meg. Ekkor mondja Hamujutka Jancsi a feleséginek:

»Megnyugudt szivvel hagylak itten, mert tudom, hogy igaz szivvel leszel hozzám.«

Avval elutazott Hamujutka Jancsi a veres királyhoz, hogy beálljon irnoknak.

»Adj Isten jó napot felséges királyatyámnak.«

»Isten hozott te Hamujutka Jancsi, hát mi ujság?«

»Nem hallottam semmiféle ujsagot felséges királyatyám, csak azt, hogy szüksége van egy irnokra.«

»Nos, no kedves fiam, ha a te irásod az én irásomnak párja, úgy minden napra kapsz egy és fél véka aranyat.«

Fogja Hamujutka Jancsi s ojjan rend irást vág a papirosra, hogy szakasztott párja volt a veres király irásának. Hát mondja az veres király:

»Nos, nó fiam, hadd most félbe a dolgot s menj sétálni, nézd meg a városomat.« Hát a mint a piaczsorba beérkezett volna, lássa, hogy egy öregrendü ember két fehérnéppel sétál kartönd. Mondja Hamujutka Jancsi annak az öreg embernek:

»Hó, hó, bácsika, ez a két szép gyönyörű fehérnép nem magát illeti?«

»Ó kérem«, – mondja az öreg ember. – »Nem hogy ezekkel nem sétálnék, hanem még a maga feleségit is el tudnám bolonditani.«

»No te öreg ember, hogyha te azt megteszed s megmondod, hogy a feleségemnek micsoda jegye vagyon, akkor röktönd átadom neked fele kirájságomat; ha pediglen meg nem teszed aztat, a mit mondtam, röktönd felakasztatlak.« Mondja az öreg ember:

»Nos, nó felséges királyfi, megteszem a mit mondassz, csak engedj három napot.« Engedett neki a királyurfi három napot. Az öreg ember mostand már nagyon meg vót ijedve, hogy vége az ő életinek, mert hogy tudja ő megmondani, hogy micsoda jegye van a királynénak. Nodehát ő már azt gondolta magában, ha már az életjének így is úgy is vége, hogy legalább elmegyen abba a városba, hogy tudja meg, hogy hol lakik az királyné. Ő estére kelve odaérkezett abba a városba, a hol a királyfiu felesége lakott. A hogy ott jár a felszegen és az alszegen idestua, gondolkodott magában, hogy hol kapna szallást. Bément egy házhoz egy ëzvegyasszonyhoz s kért tőle szállást. Az ëzvegyasszony meg is megadta a szállást. Mikor ketten diskurálásba elegyedtek, kérdi az ëzvegyasszony:

»Hát maga miféle járásba indult?«

»Panaszolja ő, hogy a Hamujutka királyfival fogadást tettek, hogy ő megmondja, hogy a feleséginek miféle jegye van.«

»Dehát én azt nem tudom megtenni«, – mondja az öreg ember. »Tudom jól, hogy most már vége az életemnek.« Ekkor felelé az ëzvegyasszony:

»Én éppeg járok be a királyasszonyhoz, talán segithetek.« – Felele az öreg ember:

»No te ëzvegyasszony, ha te annyira tudsz menni, hogy én megtudjam, miféle jegye van a királynénak, akkor én téged elveszlek feleségemnek s mi leszünk királyok.« Felelte az ëzvegyasszony:

»No, hadd csak el azt, mert én mindjárt eligazitom.«

Egyben elment az ëzvegyasszony; egy szekrényládát keritett, annak a ládának az oldalára furt két likat s ezt az öreg embert belezárta abba ládába. Akkor elment az ëzvegyasszony a királynéhoz:

»Adj Isten szerencsés jó napot felséges királyatyámné!«

»Isten hozta öreg mámi, mi az ujság?«

»Hát felséges királyatyámné, én azért bátorkodtam bé ide magához, hogy a mit a felséges királyatyámnétól kicsi pénzt kapogattam, én azt meggyüjtögettem. Most valami rablók észrevették, hogy egy kicsi pénzem van s engem ki akarnak rabolni. Hogyha felséges királyatyámné megengedné, hogy a ládámat ide behoznám az ecczakára, ugyan megköszönném a felséges királyatyámnénak.« Mondja az királyné:

»Tessék csak hozza be bátran!«

Ekkor elszalada az ëzvegyasszony haza s röktönd négy embert hivutt s azt a ládát bevitette a királynéhoz s úgy tette le azt a ládát a királyné szobájába, hogy az a két lik a királyné ágyával szembe vót. Avval az ëzvegyasszony elment s a királyné röktönd zárba tette az ajtót. Mikor az királyné vacsorázott, akkor az ingit levetette s bolhászodott. No ekkor az öreg ember a ládából meglátta, hogy a mejjin ott vagyon a nap, a homlokán a hód s a jobb csicse alatt pedig nyócz arany hajszál vagyon kinőve. Ekkor az ëzvegyasszony reggel a ládát vitette haza, kizárta s kikőtt az öreg ember a ládából. Kérdezte az öreg embert:

»Hát mit láttál az écczaka?«

»Szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, megláttam biz én minden jegyet, most már én a tied, te az enyém; most röktönd megyek, a jegyeket adom fel a királynak s én jövök s veszlek el.«

Azonnalt elment az öreg ember a királyhoz pont mikor a három nap tőlt vóna bé.

»Adj Isten jó napot felséges királyatyám!«

»Isten hozott öreg ember, hát mi ujság?«

»No te Hamujutka királyfi, láttam az te feleségedet. Ott vagyon a mejjin a nap, a homlokán hód s az jobb csicse alatt nyócz arany hajszál vagyon kinőve.«

Akkor Hamujutka vitéz az hóhérokat röktönd állitotta össze s a fekete tenger közepibe felakasztotta magát. Megörvendett az öreg ember s elfutott a királyi kastélyba. Ottand a királynét kisuppultatta a kastélyból, ő feltette az királyi koronát s elvette az ëzvegyasszonyt. Most már úgy fojtassa tovább a királyságot.

Nodehát a szegény királyné megbúsulta magát, gondolja magába:

»Istenem, mit tudott csinálni az én férjem, hogy igy elhagyott engem. Én már egyebet nem csinálhatok, ha azt is tudnám, hogy a két lábam a térgyemig elvásna, addig megyek a mig az én férjemnek hirit nem hallom.«

Ő meg is indult s hetedhét országon keresztül ment. Érkezett az veres királynak az udvarába. Ottand tudakolja, hogy a Hamujutka királyfinak hirit hallották-e?

»Hogyne hallottuk volna, mikor láttuk is ahun felakasztotta magát a fekete tenger közepibe. Ekkor a királyné elment hozzá az akasztófa alá s hát lássa, hogy az ő férje még él.« Igy monda sirva:

»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, hogy tehetted te azt, hogy te magad felakasztottad?« Akkor felelte az ő ura:

»Menj el innen te büdös szemét a szemeim elől, a hóttestet ne ébreszd, mert te etted meg az én életemet.« – Ekkor felelte az királyné:

»No te Hamujutka királyfi, szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, már most nézd meg, hogy én beleszököm ebbe a tengerbe. Ha én hibás vagyok itt pusztuljak el a tenger szigetjébe, ha peniglen igaz szivvel vagyunk ketten egymáshoz, te is azon az akasztófán soha meg ne hajj, mig mi még nem találkozunk.«

Ekkor az királyné belevetette magát a tenger közepibe.

Az királyné utadzott a tengernek a fenekén s annyira került az tenger fenekin, hogy neki az hajába az halak belekötöttek s róla minden ruházat lerothadott. Mikor hét esztendeje vót, hogy ő a tenger fenekén utadzott vóna, pont a mék[24] órán tőtt be a hét esztendő, ő azon az órán kikerült a tenger partjára s ott kezdett járkálni. Megtalál ő egy remeteg küs házat s lássa, hogy hát egy ember vágja a fát. Messzünnöt kiácscsa:

»Hohó kedves bácsikám, meg ne rettenjen tőlem, mert én Isten teremtése vagyok.« Ekkor kiátotta a hajós:

»Nos nó jere csak bátran akármiféle állat vagy.«

Érkezik közelebb az hajóshoz, hát ez lássa, hogy egy fejérnép.

»Adjon Isten szerencsés jó napot hajós bácsi.«

»Isten hozta magát is, de üjjön le, mert látom nagyon ki lehet fáradva.« Mondja királyné:

»Köszönöm szépen, nem jöttem ülni, de felkérném, ha lenne szives ingem felőtöztetni.«

A hajósnak felesége fel akarta őtöztetni az ő gunyájába, de ő szépen megköszönte s felelte az királyné:

Nekem nem kell fehérnépi gúnya, hanem ha adnának nékem egy harisnyát, egy ujjast s egy rossz sipkát, valami rongyosokat, nagyon szüvesen megköszönném.

Nodehát a hajós nagyon jó lelkü ember vót s a maga uj rend gunyáját odaadta neki. Felöltözött az királyné a férfiruhába, kézenfogvást elbucsuzott a hajóstól s Isten nevibe megköszönte a hozzá való jóságát. Ekkor ő megindult s elérkezett az veres királynak az városába. Ő egyenesen ment fel az királyhoz.

»Adjon Isten jó napot felséges királyatyám.«

»Isten hozott téged is ëcsémuram, micsoda járásbéli vagy?«

»Felséges királyatyám, én azért bátorkodtam a felséges királyatyámhoz, hogy én a rendes sorozást bejártam, de nem soroztak be katonának, de most bé akarok állani katonának, hogy felséges királyatyámat hüségesen szolgáljam.«

Azonnal az király el is fogadta, katonai ruhát hozatott s felöltöztette. De ojjan okos vót a legény, hogy egy hónap mulva meg lett kapitánynak, három hónap mulva, meglett brigaderosnak. Ekkor megkérte az királyt hogy engedje meg neki, menne egy század legénységgel annak az királynak a városába, a mejiknek az ő férje vót a királya, hogy nézzen széjjel. Igy felelte a király:

»Vigyél fiam egy ezred katonaságot magaddal, nehogy valami bajod legyen.«

»Nem kell nekem csak egy század,« felelte az legény, ő avval megindult. Mondja a tiszteknek:

»Ti tisztek, mikor mi az városba megérkezünk, meglássátok, minket meghínak vacsorára. A mit én ott beszélni fogok azt ti irjátok le loppal, a mit az a király beszélni fog, azt is külön irjátok le.«

Akkor a legényeknek kiadja a parancsot, hogy a mig ő nem parancsolja, addig nem szabad semmihez sem nyúlni. Estére kelve megérkezett abba a nagy királyvárosba. Nohát a király a tiszteket meghivta vacsorára. Elmentek s béültek az asztal mellé s kezdtek innya és enni. Annyira elmulattak ők, hogy nagyon jó kedvük ereszkedett. A sok beszéd között eléhozodott, hogy mék[25] hogy lett tiszt. Ekkor elkezdi az brigadéros:

»Hallgassatok, hogy én hogy lépesedtem fel, mert én szegény favágó ember gyermeke vagyok, de bémaradtam katonának és ügyesen és kellemesen viseltem magamat. Akkor az király maga mellé vett ordináncznak. Nosdehát vót az királynak egy szép leánya, ez úgy belém szeretett, hogy bolondult meg szeretetiben. Az leány megterhesedett s azt mondta az édesapjának, hogy kardba ereszkedik, ha én el nem veszem. Az király látta, hogy már nincs mit ellenkezni s nekem adta a leányt feleségül. Meg is tett engemet brigadérosnak, hogy ne kellessen szégyenleni a vejét.«

Akkor egyet nagyot kaczagtak reá.

»Nos, nó, én még könnyebben kaptam meg a királyságot, mondá az öreg király, mert én a Hamujutka Jancsival fogadtam, hogy milyen jegye van a feleséginek. Ekkor odamentem az ő királyvárosába s egy öreg asszony megsegitett, hogy egy ládába bújva meglestem a királynét mikor bolhászodik. Hát mit láttam. Ottand fénylik az nap a mejjin, a hód a homlokán s a jobb csicse alatt ki vót nőve nyócz arany hajszál. Akkor elmentem Hamujutka Jancsihoz s montam neki, hogy mit láttam. Hát röktönd felakasztotta magát az tengersziget szélire.«

No de hát erre egy nagyot kaczagtak, csak a brigadéros nem kaczagott.

Reggelre kelve fordult meg a brigadéros és ment vissza a Veres királyhoz. Röktönd a hóhérokat hivatta s kűdte őket az akasztófához.

»Menjetek el fiam az akasztófához s akármi kis csontikáját, porczikáját megkapjátok, hozzátok ide elémbe.« Mondák a hóhérok:

»Ó kérem tizenkét álló esztendeje, hogy felakasztottuk, annak biza még a hamvát is elfutta a szél.«

»Egyébről ne gondoljatok, hanem akármi morzsalék csontja maradt, hozzátok ide«, felelte az brigadéros.

Nem vót hova lenni a hóhéroknak, elmentek oda. Hát lássák, hogy még tiszta épen, életben vagyon Hamujutka Jancsi az akasztófán.

Nohát akkor az hóhérok vágták őtet le. Feleli nekik Hamujutka Jancsi:

»Menjetek el innen, ne bántsátok a holttestet, mert én a földön nem akarok többet járni.« Felelik a hóhérok:

»De épen jó, hogy életben kaptunk, legalább nem kell, hogy átalvetőben vigyünk haza.«

Röktönd vitték a brigadérosnak az szobájába. No már most hivassa a brigadéros a Veres királyt és a tiszteket s feleli vala:

»Nos no, ti tisztek, most vegyétek elé az irásokat s olvassátok el, hogy mit mondtam én és mit mondott az a vén tolvaj király, a ki az én feleségemet megcsalta.«

Veszik a tisztek az irást s olvassák, hogy az öreg ember annak a vénasszonynak a segitségével egy ládába bújt s úgy megleste, hogy a királyné bolhászodott. Hát mit látott?

»Látta, hogy ott fénylik a mejjin a nap, a homlokán a hód s a jobb csicse alatt ki vót nőve nyócz arany hajszál.«

Ekkor kérdezte a brigadéros:

»Nos no te királyfi, ha most meglátnád a te feleségedet még életbe, hát te még magadhoz vennéd-e?«

»Hát most látom, hogy én vótam a hibás, mert meghallgattam a panaszokat, pedig a feleségem semmiben sem vót hibás. Ojjan jó szivvel venném magam mellé, hogy soha még azt sem mondanám, hogy ájjon tovább.«

Ekkor a brigadéros kigombolja magát s feleli vala:

»No most nézz rám!«

Mikor ránézett Hamujutka Jancsi, hát lássa, hogy a mejjin ott vagyon a nap, a homlokán a hód s a jobb csicse alatt ki van nőve nyócz arany hajszál.

Röktönd ők egymásra borulnak s nagy sirással és zokogással csókolták egymást ësszevissza.

Ekkor tudta meg a veres király is, hogy kiből csinát vót brigadérost. Összehivta katonáit s Hamujutka Jancsit a feleségivel ültette hintóba s mentek hazafelé. Mikor megérkeztek Hamujutka Jancsi országába s hivassa a verös király a két huszárlegényt s köttette a szegény embert s a feleségit a lovak farkához s mondja:

»Nos no, úgy ësszejárjátok ezt a várost s minden szegelikát, hogy minden csontjuk tizenhatezer darabba szakadjon.«

Most Hamujutka Jancsi ëremiben, hogy az Isten az ő társával ismét ësszerendelte, hirdetett egy nagy lakodalmat. Tizenhét országon, tizenhét világon keresztül czirkulártassa, hogy bárók, grófok, herczegek princzegek jöjjenek, hóhérok siessenek az lakodalomra. Pap eskette, hóhér seprűzte; most sincs a lagzinak vége.

(_Szováta_.)

5. A tizenkét koronás hattyu és a csiháninget fonó testvérkéjük.

Volt egyszer egy igen szegény asszony, a kinek egy hassal hat fia lett. S ujra megterhesedett s ismét lett hat fia. A mikor ő megszülte azt a tizenkét fiut, olyan egyszerre nevelkedtek fel, hogy egyik olyan volt mint a más. De hogy ők nőni kezdtek, az édesanyjuk a surczával nem tudott eleget hordani nekik. Mikor menyen haza egyszer, a gúnyát is mind tépték le róla. Erősen meg volt keseredve a szegén asszony, hogy úgy megtámadták őtet. Így szól a szegény asszony:

»Istenem adj belőlük tizenkét koronás hattyut, hogy csak napkeleten ájjanak meg s addig ők attól meg ne szabaduljanak, a míg egy leánytestvérek csihánből tizenkét inget nem köt nekik, de ugy, hogy a mig köti, egy szót sem fog beszélni.« Nodehát ez meglett s a hattyuk elrepültek. Ekkor az asszony addig búsult, a míg ujra férjhez ment. Megterhesedett s lett neki egy gyönyörüséges kis leánya. Mikor ez annyira nevelkedett, hogy lett egy tíz éves, hallotta a többi asszonyoktól, hogy neki milyen tizenkét bátyja volt. Benéz a kis leányka a szobába az anyjához s mondja:

»Édesanyám, hát vót-e nekem még tizenkét testvérem vagy nem?«

»Feleli az asszony, hogy vótak bizony, ojanok mint tizenkét gyertya, de én megátkoztam őket, hogy adjon az Isten belőlük tizenkét koronás hattyut, hogy csak napkeleten ájjanak meg s addig ők attól meg ne szabaduljanak, a míg egy leánytestvérek csihánból tizenkét inget nem köt nekik.« Ekkor a kis leányka is felpakolta magát s elindult napkelet felé, hogy keresse fel testvéreit. Addig menyen a rengeteg havason keresztül, hogy elsetétedett s egy fa tövére lefeküdt s ott megviradott. Reggel elindul s elérkezik estére egy nagy siátságba s meglát egy kicsi házikót. A leányocska bémenyen oda s lássa, hogy tizenkét ágy vagyon egy sórjába. Röktön kiseperi a szobát, megveti az ágyakat, tüzet csinál s vizet teszen a tüszelyre. Egyszer hall a leányka valami zërgetést s beszökik a kemencze mellé. Menyen bé a tizenkét bátyja s lássák, hogy nem ugy van a ház, a hogy hadták. Néznek szerteszéjjel, de senkit sem látnak. Meglássa egyszer a nagyobbik, hogy egy fehérnépféle van a kemencze mellett s kérdik tőle:

»Hogy jöttél ide leányocskám.« Feleli a leányocska sirva, hogy azér búdosott el, mert édesanyjának vót tizenkét fia. Ojanok vótok mint tizenkét gyertya, de édesanyjuk megátkozta őket, hogy adjon az Isten belőlük tizenkét koronás hattyut; hogy csak napkeleten ájjanak meg s addig ők attól meg ne szabaduljanak, a mig egy leánytestvérek csihánból tizenkét inget nem köt nekik, de ugy, hogy a mig köti »egy szót sem fog beszélni.« Röktön megismerte a tizenkét bátya, hogy ez az ők testvérök s ëssze-vissza csókolják a leányocskát. Reggelre a tizenkét bátya elindul s a leányocska is ësszeszedi magát s elmegy a mezőre csihánt szedni. Megszedi a csihánt a leányocska, meghántja s leül az erdő közepébe, hogy kössen három vagy négy inget. Eczczer szertenéz s meglát egy réten egy nagy bugját. Odamegy és csinál magának ojan hálóhejjet, hogy sem eső sem szél nem érheti. Eczczer az királynak a fia megindul vadászni s ahogy a leányocska az erdő között kötötte az ingeket, hát reáakad a vadászkopó. Odamenyen az ugatásra a királyfiu s meglássa, hogy milyen szép kicsi leányocska üldögél a fa tövén s röktönd kérdi tőle:

»Miféle járásbéli vagy, hogy jöttél ide?« A leányka keservesen nézi a királyfiut, de nem szól semmit. Így szól a királyfiu:

»Ne féjj semmit, mert nem bántalak, karjaim közé veszlek és hazaviszlek.« Ahogy a leányocska erre sem szól semmit; megfogja királyfiu s felteszi a hintóba. A vadászoknak megmondja a királyfiu, hogy estig vadászszanak csak, mert ő menyen haza, hogy a leányocskát megmutassa az apjának. Röktön hazamenyen a királyfiu a leányocskával s örvendve mondja az apjának:

»Né apám mit rendelt nekem az Isten az erdők kebelén.« Ilyenformán feleli a király:

»Elég szép, elég ügyes, csak ki tudja miféle rangból való; nem kérdezted e, hogy honnat jött vagy hova való«?

»Kérdeztem biz én, de e’iszen féltibe nem mer szólni.« Igy mondja a királyfiu:

»Hanem hagyja el apám, majd megszólal, ha beviszem a szobába.«

Beviszi a királyfiu a szobába, eléggé vallassa, faggassa, de mégsem tud semmire menni vélle; s leányocska csak fonja, köti az ingeket szüntelen s akarki akármit szól neki ő még szemit se veti reá. Lakott egy ördöngős szüle a kapu sarkánál s ez igy szól a királyfiunak:

»Felséges királyfiu, az a leány tökéletlenségből nem tud szólani, szeméről is jól látszik, hogy beszélni tud; meg kell jól vallatni, mert ha szépen meg nem szólal, majd megszólal csúful.«

De hiába volt minden, a leányocska csak hallgassa, hogy mit beszélnek és fojtassa a dolgát, pedig úgy szerette a királyfiut, hogy a szemit le se tutta róla venni. Eczczer az öreg király azt mondja:

»Ëssze kell gyüjteni a tanácsosokat s meg kell jëvendöltetni, hogy mivel pusztitsuk el ezt a leányt; akkor majd meg fog szólalni.« Esszegyülnek tizenkét tanácsosok; mondanak egyet, mondanak mást, de a legöregebbik mondja:

»Két öl fát ëssze kell hordani, melléje kötjük a leányt, a fát meggyujtjuk s ha akkor sem szólal meg, akkor bele kell vetni a tüzbe.«

Ësszehordják a fát, meggyujtsák s a kis leányocskát kötözik melléje. De a kis leányocska csak nézi keservesen a királyfiut s köti az ingeket szüntelen. Már annyira kötötte a tizenkettedik inget, hogy csak egy ujja kellett volna. Már megfogják a leányocskát, hogy vessék a tűzbe, de lássák messzire, hogy tizenkét lovaslegény úgy jön, hogy ég, főd szakad ëssze. A lovaslegények kiáccsák meszszire:

»Pardont kérünk, felséges királyatyáinktól, a míg odaérkezünk.«

Odaérkezik a tizenkét lovaslegény s igy kiáltsák:

»Ne vessék belé azt a leányocskát, mert az a mi testvérünk. Tizenketten vótunk királyfiuk, mint tizenkét gyertya, de anyánk megátkozott, hogy adjon az Isten belőlük tizenkét koronás hattyut, hogy csak napkeleten ájjunk meg s addig attól meg ne szabadujjunk, a míg egy leánytestvérünk csihánból tizenkét inget nem köt nekünk, de úgy, hogy a míg köti, egy szót, a mi sok, egy szót sem fog beszélni. A szegény kis testvérkénk elindult minket keresni s csak kötötte a tizenkét inget, de most bevégezte s mi meg vagyunk váltva a hattyuképéből.« Ekkor a királyfi kézen fogta a kis leányocskát s bevitte a palotába. Hirdettek nagy lakodalmat s megesküdtek.

Tál, tányér elég vót, Kenyér, czipó kevés vót. Míg a kutyák az ízin elmentek, Azok is mind eldëglettek. Istenes csuda vót, Ki egy csepp levest kaphatott.

(_Szováta_.)

6. Borsszemvitéz és szép Julia, a ki erdőt ződit s fűvet virágoztat.

Egyszer vót egy üdőben egy igen nagy gazdag király, de annak a király feleséginek sohasem voltak gyermekei. Azon kértek az Isten ő felségit, valamiféleképen adjon nekik egy magzatot. Vót nekik tizenegy bótjuk s mondja az királyné:

»Elmegyek az bótokba, hogy kiseperjem.«

Elmegyen az királyné, veszen egy seprüt az kezibe s kezdi seperni az bótokat. Mikor az tizenegyedik bótba érkezik, hát akkor egy küs borsszem felszökik a pudli tetejére. Kétszer, háromszor is lehárintsa onnat, de ujra felszökik.

»Ennye te küs haszontalan borsszem, ilyen figurát tudsz tenni véllem: négyszer, ötször is téged lehárintottalak s mégis te ujra felszököl; állj meg mert mindjárt nem figurázol te véllem.«

Röktönd kapta s béfalta a borsszemet, s azonnal megterhesedett tőle. Nagyba megörvendtek, hogy az Isten ő felsége nekik egy magzatot adott vénségükre s azonnal bált csináltatott a király örömiben. Nodehát midőn felidő eltőt vóna, hogy megterhesedett az királyné, az gyermek az méhiben röktönd sírni kezdett. Nagyon megbúsult a király s a királyné, hogy szent Isten ő felsége nekik egy magzatot igért s azt is annyi szomorusággal meglátogatta, hogy azt se tudja szerencsésen megszülni s hogy a méhiben idő-nap előtt sirni kezdett. Nodehát már most a király röktönd czirkulárist[26] eresztett hét országon keresztül, hogy herczegek és bárók s princzegek s válogatott czigánylegények menjenek oda, a ki csak valamit tud mondani. Már most el-is elmentek, de senki sem találtatott közülök olyan, hogy az ki az gyermeksirást az anya méhiben megtudja állitani. Vót a kapu sarkánál egy öregasszony, vót annak egy tiz éves fia. Azt mondja az édesanyjának:

»Édesanyám, menjen fel az királyhoz s mondja meg az királynak, hogy én fogok az a fiu lenni, az ki meg fogom állitani az sirást az felséges királyné mehiben.«

No már most felment az öregasszony az királyhoz.

»Jó napot felséges királyatyám!«

»Isten hozott te szegény asszony!«

Hát mér jöttél s milyen kereseted van nálam?

»Azér’ jöttem felséges királyatyámhoz, hogyha számmal meg nem sérteném, hogy van nekem egy tiz éves küs fiam s azt izente felséges királyatyámnak, hogy ő fog az a fiu lenni, a ki a felséges királyanyánknak az méhiben a gyermeksirást megállitsa.«

Röktönd az király szólitsa elé az kocsisát s befogat négy lovat a hintó elejibe. Felülteti az öregasszonyt az hintóba s leviszi az öregasszony házához. Az király egy rend ruhát kűd a fiunak, mert tudta, hogy szegények és rongyos az gúnyája. Röktönd felöltöztetik a fiut, elébe fognak a hintónak s viszik fel a fiut az palatába. Hűségesen szökik le a fiu a hintóból s elkiáltsa magát:

»Én fogok az a fiu lenni, a ki megállitsa a gyermeksirást felséges királyanyám méhiben. Felséges királyatyám, szépen megkérném, legyen olyan szives rendeljen nekem egy olyan szobát, a hol senki se járjon; ott nekem egy ágyat készen vessenek meg és mosdótáltól pókarongyig, minden készen legyen meg, mikor nekem szükségem leszen reá.«

Megfogja a fiu az királynénak az kezit s bévezeti az szobába.

»Felséges királyatyámné! – mondja a fiu – legyen szives, hogy vetkezzék le s feküdjön le az ágyba, de megkérem felséges királyatyámné, hogy a mit én mondok magának, hogy aztat utánam mondja háromszor.« Elkezdi a fiu:

»Hallgass hallgass te Borsszemvitéz, mert neked adom szép Juliát, a ki erdőt ződit s mezőt virágoztat.« – Hogy háromszor eztet elmondták, azonnal megszületett Borsszemvitéz. Nyakra főre szalad a király, hogy a gyermeksirást meghallotta.

»Kedves tássam, hál’ Istennek, hogy te megszabadultál.«