Part 8

Gyorsan elindult, elkerülte a küszöbnél a piciny hullát, nem lépte keresztül, eszébe villant a babona: ha keresztül lépik a gyereket, nem nő meg… Kint a pitvarban odatámasztotta a vasvillát, ahonnan elvette, aztán kilépett a szabadba…

Fel akart sóhajtani, hogy végre az ég alatt van s amint a száját kinyitotta, hogy teleszíjja magát friss levegővel, egyszerre bezárta s kedvetlenül fojtotta magába a mozgást… Ki, csak ki innen, még meglátják… Mintha fonákul volna valami… Máskor ilyen gyilkolás után büszkeségtől pattant szét a melle, most pedig…

Gyorsan elkushadt a ház mögé s mélyen lehajtott felső testtel vetette be magát a sűrűbe. Az árkon oly gyorsan átjutott, hogy észre sem vette, aztán a setétúton visszament a templom felé.

Ahogy a kerítés mellett elment, valaki rákiáltott.

– Hé. Öcsém.

Fakó arccal nézett oda az ismerős hangra. Akkor ráeszmélt, hogy István bácsi az ásásból kiált.

– No. Gyere ásni má. Má kerestek.

– Má nem megyek délig. Megyek, veszek egy ásót. Mer avval nem lehet ásni.

– Hun veszel?

– Átmegyek a vásárba… István bácsi… hány óra is vót, míg dógoztam… Tíz ugye.

Az öreg nevetett.

A katona nem merte firtatni a kérdést:

– Hallottam, mikor ütött…

Avval tovább ment, de valahogy az a gyanú vett erőt rajta, hogy az öregnek órája van. Mintha az után nyúlt volna a zsebébe, de visszanézni nem mert többet.

A falu másik részébe ment, a sárközbe, ott bement ahhoz az urhoz, akinek a felesége adós volt ötven forinttal.

– Meghoztam amit tudtam, tekintetes úr, – mondta a szikár kis öregnek.

– Jól van.

– Nem tudok többet adni, csak húsz pengőt.

– Jól van.

Az öreg elvette a pénzt.

– Hun szerzett maga reggel óta. Magának még reggel nem vót pénze. Most meg mán van.

A katona sötéten nézett az öreg kopott úrra, aki cinikusan járt s kegyetlen szókkal leplezte, hogy mégis csak sajnálja a szegény embereket.

– Maguk barátom azt hiszik, hogy elég kölcsön kikunyorálni a pénzt, azután majd megadja a nagyharang. Ismerem én jól az ilyenféle urakat. Meg kell egy kicsit szorongatni a gégéjüket, akkor eszükbe jut, hogy kötelesség is van a világon. – S nagyot nevetett kurta, döcögős hangján. – Mint a huszár a kozáknak… – fecsegett tovább s egy háborús anekdota jutott eszébe. – Magával nem történt valami ilyen jó história?

A katona már el akart menni, dem akarta megsérteni az urat azzal, hogy végig sem hallgatja a beszédét.

– A kórágyon feküdt két sebesült baka, tudja, az egyik a szerb csatatérről került oda, a másik az északiról… Na… Azt kérdezi az amék a szerb csatatéren sebesült meg: Mongyad csak cimbora, csakugyan olyan borzasztóak azok a kozákok! Igaz, hogy torzonborz nagy szakálluk van? a fejükön olyan nagy medvebőr kucsma s rettentő huj-huj kiáltással törnek előre?

A katona úgy állott a mozgékony kis ember előtt, mint egy iskolás gyerek, nehezen lélekzett s csüggedt, szomorú arcán borzasztó unalom volt, míg az öreg úr ugrálását nézte s oktató, leckéztető hangját hallgatta. De az öreg, akinek a keze nagyon mocskos volt, mert épen műtrágyaoldatot csinált s a munkát hagyta abba a katona kedveért, fás hangján tovább mondta az adomát.

– Hát, aszongya az, aki az északi harctérről jött: hát tudod testvér, így mondja: amikor először gyütt ránk (s hangsúlyozta népiesen, hogy gyütt), vagy ezer darab muszka, hát e’ kicsit szorongtunk, de azután eltaláltuk a fortélyukat… Na… Hogy-hogy? kérdi a másik sebesült, a szeb harctérrül való, mert az még nem látott muszkát, hát örült, hogy na most meg fogja tudni a fortélyukat!… Hát tudod, azt mondja az orosz fődön jártas-kőttes katona, már mint az ilyen okos emberek szokták elárulni a tudományukat: azt mondja, hogy: hát tudod, mikor gyün a kozák, akkor az nagyot ordít! De mikor az ember beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulrul gyün ki – akkor a kozák elcsendesedik!

Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sose voltak a harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a harctéri adomáknak, amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy kicsit a hátába áll a hideglelés. Hja, de hát ezek a mai idők! teszi hozzá.

– Azér mondom barátom, hogy: ez a magyar ember!… Ilyen huncut kutya vér van a magyar emberbe a háborúba. Másféle ember, francia vagy angol megijedne, osztán sokat beszélne, hogy, hű, az borzasztó, amilyen a kozák! nagy süvege van, meg borzasztóan ordít, mikor támad… Így mondaná el egy tót, vagy egy olá, vagy sváb… A magyar?… A magyar meg azt mondja rá: kitanultuk a fortélyukat!… Mikor az ember úgy beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulrul gyün ki: akkor a kozák elcsendesedik, hahahaha… Azt meghiszem az ebatta, akkor elcsendesedik… No jól van kedves barátom, csak azt az egyet tanulja meg, hogy adós sose legyen… Soha adósságot! Soha… Minden bűnnek az a melegágya: az adósság… Inkább koplalni, nélkülözni, dolgozni! csak adósság ne legyen…

– Hát Sóvágó úr, ha én itthon lettem vóna, akkor nem is gyült vóna az az adósság…

– Jójó, jó van na, jójó… csak azér mondom, – motyogta kicsit megsértődve az öreg úr, hogy nem tekintetes urnak szólította s megveregette a vállát a nagy fekete embernek, aztán mit sem törődve vele, sietve neki látott a munkájának.

A katona kiment az udvarról azzal az érzéssel, hogy a pénzével együtt annyi ennek az úrnak, mint egy légy. Mi köze hozzá, mit törődik az ővele, érdemes volt azért… hogy ennek visszaadjon húsz forintot…

Csámpásan, kedvetlenül ballagott most hazafelé.

S hát igazán olyan nagy valami az az adósság?… Ennek annyi a pénze, hogy ez soha míg él, nem fogja elkölteni azt a húsz forintot… akkor mire neki… akkor mér követeli annyira? hogy még a húsából is kész volna kivágni… mikor ő maga is tudja, hogy az asszonynak kellett, míg ő oda volt huszonhat hónapig… Hogy éljen meg három gyerekkel?… míg ő oda harcol… meg kórházakba fekszik, meg újra oda harcol…

A katonasapkáját a fejébe húzza s busaszemmel, véreres szemmel néz körül. Minek éljen az ember, ha csak arra él… Huszonhat hónapig odaki lenni, olyan időkbe, hogy se foglyot, se sebesültet: csak halottakat csinálni… Ez a haszna, ez a vége…

Benyitott a kis kapun a kis udvarra. Egy kicsi házba lakott a felesége a három gyerekkel. A gyerekek, az udvaron játszottak a kis kocsival, kert nem volt a házhoz; csak olyan kis zsellérhez volt az; putri-féle.

– Hát te minek jöttél haza? – kérdezte csodálkozva az asszony.

Az ember megállott s csöndesen nézett rá…

– Ne beszélj sokat, hanem gyere.

– Hova?

– Majd megtudod, – s elfordította a fejét, úgy mondta, – a vásárba…

– Vásárba?

– Oda.

Nem szólt többet; az asszony gondolkozva nézte, ahogy bement a házba.

– Mit akarsz venni? – kérdezte s utána ment.

– Ásót akarok venni, mert avval nem lehet ásni… Nem való az az ásó ilyen kemény fődbe, – mormogta, – homokra való ásónak megjárja, de ilyen fődbe nem…

Az asszony nem szólt, gondolta valahol kért vagy egy forintot ásóra. Restelte is magát, mert eladta az ura jó ásóját húsz krajcárér.

A legnagyobb gyerek beszaladt s az apja térde közé futott.

– Édes apám.

– No fiam, – s megtörölte az ujjával a gyerek orrát.

De a kis fiúnak kerekre nyilt a szeme.

– Mi van a kezén? – kérdezte.

– Mi?

– Piros.

– Piros?

– Megvágta? – szólt a gyerek.

Az asszony odanézett.

– Nem én vágtam meg fiam, hanem te. Te vágtad meg a kezed, nem én.

– Én? – S a gyerek csodálkozva nézegette a saját kezét.

Az apja nem hagyta, hogy soká nézze, a nagy erős markába fogta a gyerek kicsi fekete kezét.

– Várjál bekötöm.

A gyerek zsebébe volt egy kendő, azt kihúzta s gondosan bekötötte vele a gyerek kezét.

Ez csodálkozva nézte, mit csinál az apja, de nem szólt ellene, mint gyerek, nem szokta az apja tettét birálni: elfogadta, hogy annak úgy kell lenni.

Egy perc múlva már ott hagyta az apját s újra kiszaladt.

Az ember sokáig csöndesen ült, nézte, hogy a felesége szó nélkül, mintha valamit nem értene, de csöndesen, engedelmesen készülődik. Persze a vásárra, jutott eszébe.

Ott ült a rozoga asztalnál, a kezét ott fektette maga előtt.

Szelíden nézte a feleségét, ahogy csöndesen mozgott a szobában; szomorúan nézte.

– Reggel, mikor mentem a munkába, az úton találkoztam a vén Sóvágóval.

Az asszony még lejebb hajtotta a fejét.

– Kérte a pénzt? – mondta gyorsan.

– Kérte.

– Mit mondtál?

– Hogy délig megadom.

Az asszony ijedten nézett fel.

– Délig?

– Délig.

– Mingyán dél…

– Mán megadtam.

A szók lassan pattogtak el, közben csönd volt és valami rettentő feszültség.

– Megadtad! – mondta az asszony elfulladva.

– Meg, – szólt lehajtva a fejét az ember. Nagy bánat volt a szívében és nagy szomorúság, de alig állotta, hogy ne mosolyogjon, ha a felesége arcát nézte. Most mit fog szólani, ha az egészet megtudja!… Csak úgy tett, mintha szomorú volna és megtörött…

– Nem az egészet, – mondta később s az asszony lassan kötözte a szoknyája madzagát. – Csak húsz forintot.

– Húsz forintot, – ismételte az asszony.

– Huszat.

– Hol vetted?

– Hát… Vargáéktul.

Az asszony gondolkodva nézett rá.

– Vargáék, – mondta csodálkozva, sőt titkos ijedtséggel. – Azok elmentek a vásárra.

Az ember intett s nem nézett rá. Nem mert ránézni. Nem érzett semmi ijedtséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. Szerette a feleségét, de mulatott rajta, de semmibe se vette, mert csak asszony… Szerette a feleségét, érette tette, s most félt, hogy el ne mosolyodjon: mint a temetésen, a koporsó mellett: mert nem illendő nevetni a nehéz komoly dolgon…

– Akkor hogy adtak neked pénzt.

Az ember nem szólott, kissé elmeredve nézett, aztán felemelte a fejét.

– Hallod: kiraboltam űket.

Az asszony nem szólott; úgy maradt, ahogy volt s fekete szemeit ráfüggesztette az urára. Csak nézte, nézte s nem szólott.

– Mikor tegnap ott voltam a napszámér… előttem vették ki a pénzt a siffonbul… mán akkor gondoltam… az éccaka is azt gondoltam…

Az asszony szeme fölvilágított: megértette mi baja volt az urának az éccaka, hogy nem tudott aludni, pedig máskor úgy alszik, hogy szinte szégyen… ha a gyerek felébred, észre se veszi…

– De azért nem gondoltam, hogy meg kell csinálni… csak hogy lehetne… Reggel osztán, hogy az öreg Sóvágó olyan sokat beszélt, hogy adósság így úgy… akkor mán tudtam, hogy meglesz…

Az asszony sóhajtott, nehezet, kinosat.

– Hanem otthun hagyták a gyerekeket… Meg a Szabó András lyányát velük, hogy játszon velük…

Az asszony csak nézett, nézett s a szája lassan kinyilt.

Az ember lassan, minden szót ritkán bakkantva ki, mondta:

– Azokat muszály vót… megölni.

Az asszony még mindig nem szólott, csak állott.

– Te errül senkinek ne szólj; a szegénység vitt rá – szólt az ember a példabeszéd bibliai egyszerűségével.

Avval felállott.

– Hozzál vizet, – mondta kevés tünődés után, – véres vagyok.

Az asszony szótalan, sokára megfordult, kiment.

Akkor ő levetette a kabátot, az ingujja csupa vér volt. Levetkőzött, az inget is levetette.

– Mosd ki, – mondta az asszonynak mikor az bejött.

Az asszony fogta az inget s a ládából másikat vett elő, de az inget egy pillanatra sem tette le.

Mikor az ura jól megmosdott, törülközőt adott a kezébe, aztán az inget, a tisztát.

Kivitte a vizet s másikat készített. A tálat a konyhába tette le, addig folyton a hóna alá volt szorítva az ing, úgy volt kinn az udvaron is.

Aztán hozzáfogott s mosta az inget.

Mikor az ember a csizmáját kipucolta, megmosdott, felöltözött, egészen jól érezte magát.

A fésüt a hajába vájta s a tükörbe nézegette magát.

– Jó lett vóna egy-egy sturm után ilyen mosakodás. Meg a tiszta ing, – mondta magában, – de akkor abba a fertelmes vérbe kellett lenni egész hétig is, míg megszáradt az emberen, pedig de büdös…

Hangosan is szerette volna elmondani, de érezte hogy a felesége rettenetesen meg van zavarodva s szégyelte azt mutatni, hogy ő nem érzi a bajt…

Az ajtóba állott s elnézte, az asszony milyen buzgón mossa a véres inget, különösen az újját. Még ki is önti a vizet kétszer is, nagyon jól kimossa.

– Meg lesz mán? szólott, – mer én délután még dógozni megyek.

Az asszony megnézte a világoson az inget, nem látott rajta semmit, kiterítette a kis kamarában.

A gyerekei után kiáltott.

– Jóska, gyertek csak.

A kis fiú kicsi kocsiban húzta a legkisebbet s ragyogott az arca. Most mindig kinn vannak, pedig már csipős az idő, mert nagyon büszkék a kis szekérre, amit apjuk csinált, az első éjszaka, mikor hazajött.

– Vigyázz, baj ne legyen, – szólt az anya. – Vigyázz, mert agyonverlek. Megyek a vásárba.

– Mit hoz?

Az apa elmosolyodott:

– Mízeskalácsot, – mondta. – Csak vigyázz, baja ne legyen a kicsinek!

Az asszony hirtelen felnézett rá. Az ember megértette a gondolatát.

– Másnál is van olyan pici, – mondta kerülő szóval, – kis gyámoltalan pondró…

Az asszony kicsit megnyugodott, látta, hogy azt nem bántotta.

Mikor vasárnapiasan kimentek az udvarról, egymás után, elől az ember, utána az asszony, aki még messziről is visszakiabált a kis gyerekeire, úgy haladtak előre, mint boldog falusiak, akik örülnek, ha kimozdulhatnak egyszer-egyszer az unalomig megszokott hétköznapból. De az arcuk komolyabb volt, mint az élet rendes parasztkomolysága: amely a legkomolyabb kifejezést edzi be a vonásokba: a testi kimerültség nyugalmát.

Az arcukon valami nehéz komorság borongott. A férfi kicsit bólogatva, maga elé sötétedve haladt előre s észre sem vette, hogy a felesége lassan sírásra pityeredt arccal szaporázza a lépést utána.

Kimentek a faluból, végig a nagy utcán, kiértek a szántóföldek közé. Az út sáros volt, de nem volt mély a sár. A novemberi természeten ott borongott az állandó őszi köd, a lekopasztott fák üresen s óbégatva állottak.

Mikor felértek a töltésre, amelyen végig kellett menni, hogy rövidítsék a kanyargó országútat, az ember egyszerre megállott.

– Nézd csak, nézd csak.

Az asszony ijedve nézett fel; semmit se látott.

– Igy van szembe velünk a muszi frontja, – szólt az ember.

Kinyujtotta a karját s végigmutatott a folyó tulsó partján.

– Ott a falu, csakúgy, mint itt… Templom van a közepin… csak ott jobban látszik a domb odaát… Te, mán én nem is értem, hogy maradhat a víz partja drót nélkül… Hindernisz… milyen jól lehetne itt grábnit csinálni a jó kemény fődbe…

Az asszony a kereken kötött kendője alól csodálkozva nézett az urára. Mióta itthon van még ilyen beszédesnek nem látta.

– Szép az, – mondta az ember csillogó arccal, – ahogy ez a tőtés megy, úgy van a stellung, csak nem áll ki a fődből, hanem lefelé van ásva: árok… Csak ép annyi áll ki, az ember feje amennyi, hogy el lehessen látni a fődeken. Vigyázz…

Azzal rémülten leugrott a töltésről a belső oldalra. Olyan gyorsan és egyszerre, hogy a felesége azt hitte, fővel bukott lefelé.

– Gyere le onnan, – kiáltott rá az ura, – gyere le rögtön, az istent beléd… mer leváglak…

Az asszony belesápadt, úgy megrémült az ura villogó szemétől. Gyáván és ijedten lekuporodott, lesuttyant a töltésről. A ruhája csupa sár lett.

A katona hirtelen nagyot nevetett rajta, ahogy látta az asszony keserves csúszását, le is ülepedett szegény a sárba.

– Látod, ilyenek vagyunk odaki a felden, mindig sárosak, mint az ürgék… Phű, mikor esők járnak, osztán vederrel kell kihányni az árokból a vizet. Egész nap, egész éccaka furt dógozik az ember. Mer van ugyan, van a víznek olyan kútféle ásva, vizesgödör, de nem mindenütt elég a… Sokat megmerül a bakancs, még a tiszturak is míg végig megy a major úr a süccgrábnin, csizmaszárig gázol a latyakban…

– Minek hijtál ide a sárba, – mondta az asszony gyáva mormogással. Nem mert most úgy, mint valaha, kipattanni az urára: nem volt vele tisztában, hogy józan-e.

A katona nevetett.

– Legalább megtanulod, hogy milyen a katonasors. Különben egy percig hallottam is ágyuszót… Meg úgy láttam, mintha odaát muszi mozogna… Tudja isten: csak úgy láttam…

Átnézett a töltésen a tulsó partra.

– Mán úgy megszokja az ember az ilyet… Mer szigorujan ki van hagyva a kommandó, hogy nem szabad fenn járni a főd szinén, mert leszedik az embert! De ha megyünk a vízér, mer négyezerötszáz lépésre kell vízér menni, sose megy az ember a lóvgrábniba, hanem fenn. Nem bolond a muszka, hogy egy emberre ágyuval lőjjön… Meg szamár is, nem tudja eltalálni… Hanem azér néha így rájön az emberre, hogy: hű a mérges istenit, most!… akkor osztán leugrik az árokba ész nélkül… Pedig hát mindegy… eccer úgyis meg kell halni…

Az arca szomorú volt, sóhajtott is egyet, a kemény fekete szeme olyan szomorúan nézett. Az asszony most megérezte a hangján, hogy megbánta… hogy fél… Fél már szegény…

– Látod te, – mondta a katona és sokáig nézte a vízpartot… Ha itt vóna most a hátunk mellett a sveerehabic, akkor eccer csak hallanád, hogy: bumm!… azután megindulna fenn a gránát… sziiiiiij… hasítana a levegőbe. Számolnál, de hiába nézel utána az égbe, ott nem látni semmit, hogy merre megy, csak a hangja sivít, mint a vasdaru… ssiiijju… akkor le: ropp!… s ott a falu megett fel egy nagy füstfelleg, nagy két araszos, ott az ég alatt, nagy fekete füst, felveti a fődet, fát, sarat, követ, mindent amit tanál… Akkor a bóbakter beleszól a telefonba, hogy kétszázzal rövidebbet… Barátom: az az igazi világ… No mennyünk fel innen, mer átázik a cipőd.

Megfogta az asszony kezét és felsegítette olyan gyöngéden és figyelmesen, mint egy kis gyereket.

Tovább indultak, de az asszony visszalesett arra a helyre, ahol voltak, ott maradt a nyomuk a sáros dombparton, a cipőjéről nagy vastag sarat rázott le.

– Teremtő isten, ez az ember nem tiszta…

Lehajtotta a fejét és a szemében lassan könnyek gyűltek… Siratta a régi urát…

Sokáig mentek, ballagtak a vízparton, a töltés peremén.

– Hallod! – fogta meg hirtelen az asszony karját az ember.

Ez rettenve nézett rá, már megint?

De az ember szeliden nézett reá:

– Hallod!… – szólott s csak a hangjában volt valami kimondhatatlan gyöngédség, amit szóba kiadni nem tudott, mert az ilyen szegény emberek nem tudják szóval becézni egymást. – – Hallod!… milyen ez a világ… Úgy van köztünk a víz, mint itt… Ilyenformán is… De akik ezen a partján vannak, azok mind egytestvérek, egymást segítik, kedvellik, egykézre kell dógozzanak… aki meg a másik parton van: azt mind le kell lűni…

Soká nézett mély sugárzással az asszony szemébe…

– Folyik a víz, folyik csendesen, úgy folyik, mint az embernek a napjai folynak, mindig folynak, mégse mulnak el… De aki a másik parton van, azt mind le kell lűni… geveerrel, masingeveerrel, ágyúval, sverével, handgranáttal, mindennel, azt mind le kell lűni… érted ezt te…

Az asszony félve meredt az ura szemébe, nem értette, nem is figyelt a szavaira, mert folyton attól reszketett, hogy ha rájön az őrülés, torkon fogja s bedobja a vízbe… Pedig nem félt tőle. Ha megtette volna se félt volna szegénytől. Hiszen ismerte. Tudta ő, hogy ki volt… ez az ember… azelőtt… s ha most nem is az, aki vót, azért ő nem félt tőle… nem, ő úgy odaadta magát neki, a drága emberének: hát istenem, ha úgy rendelte az Isten, fogja torkon, ölje meg: dobja a vízbe… szegény, miket kellett neki abba a háborúba szenvedni, hogy odáig jutott…

S a szája sírósan elbiggyedt, a szeme nedvesen elfátyolosodott s úgy odaemelte az arcát, a nyakát a drágája elé, úgy kínálta magát: úgyse lehet ezt tovább folytatni, soká nem lehet ezt vinni… nem lesz jó vége…

A katona szeme nem látta azt, ami előtte van, csak a saját gondolatát látta…

– Pedig hallod, – mondta eltünődve, – én azt mondom neked: nem a muszka van a másik parton… hanem a másik parton vannak a gazdagok… Mink vagyunk itt, tudod, ezen az ódalon, a szegény emberek… mind itt vagyunk, akiknek büdös putrija van… rongyos ruhája, nincsen ennivaló kenyere… csak sok gyereke, pedig az a gyerek, nem mondja, hogy hun veszed: azt mongya ereggy lopni… csak sír: avval is fájdíttya a szülei szívet…

Az asszony nézte, elcsorduló fáldalommal nézte a szegény vergődő emberének a szemét.

– Minek mondod ezt, – kézdezte lecsorduló könnyel.

A katona előre hajlott.

– A másik parton van a tiszti menázs… ott vannak a szép nagy házak, terített asztalok, meg a nagy hambárok, sok búza benne, sok bab, kolbász, ódalas, sonka… Oda süt még a nap is, még a madarak is oda járnak, mer ott jó danolni… ott vannak a jó emberek, amékek senkit se bántanak, meg krajcárt adnak a kódusnak…

Mintha megszünt volna gondolkozni. Az asszony nem mert moccanni, szólani, csak nézte a szegény meggyűrt arcot, csak nézte s egyre jobban elcsiporodott a szíve csipegő sírásra.

A katona felemelte a kezét lassan a sipkájához s azt egy parányit lejebb igazította a szemére.

– Azér most ott is megtanulták egy kicsit, hogy kell sírni…

Átalintett a másik partra s belekacsintott a felesége szemébe, hamisan, maliciával:

– A gránát nem nézte… sok urfi elpotyogott… el ám… 3-án este masiroztunk el Koltovból, reggel háromóratájba értünk egy erdőbe, Lukovicéből mentünk, osztán Zizimbe állottunk meg az erdőbe. Aszonták, ott a svarmlénia. Fenét vót. Semmi se vót. Kezdtünk celteket csinálni. Egyszer csak három gránát lecsap. Semmi puskalövés, semmi, csak jön a gránát. Szalad egy baka, hogy mi az, mi az. Hát tennap elszórták itt a mieinket. Rögtön sturmolni: hát ötkor mentünk sturmolni, már nyóc órakor meghalt egy kadett, megsebesült a hadnagy Sándorfi, a hadnagy Órás, a dinsztfürende őrmester; nem is maradt több tiszt, csak a kompanikomendáns. Na… mind, mind vége lett az uraknak… én meg itt vagyok…

Kicsit bólintva, magába merülten cuppantott.

– Ott míndegy… honnan gyütt… a tulsó partrul, vagy az errülső partrul… ha mán ott van, a gránát nem igen válogattya… – hirtelen, mély fájdalommal kiáltott: – de hogy itten még azután se mindegy… azt a kutya mindenségit ennek a világnak: hát itten még most se mindegy? Hát mi az istennyila ez, hogy haza kell nekem huszonhat hónap után gyünni, osztán itt van az én három gyerekem, meg itt van az én egy feleségem, osztán semmitek sincs téllére… Se liszt… se zsír… se lencse… semmi isten fenéje… Hisz énnekem huszonnyóc napra vissza kell menni… hát mit csináltam vóna annyi kis időn veletek, hogy ellássalak. Nem ad nekem ezen a fődön egy ember se egy darab kenyeret… ha minden gyerekem éhen döglik is…

Elfordult s a szeme síróra húzódott…

Az asszony mélyeket sopántva lélekzett. Már látta, elveszett ember…

De az ember egyszerre megindult, nehéz lépésekkel, de megindult s ment, ment előre…

Az asszony is utána eredt, s meg sem állottak a városig, a vásárig.

Nem is szólottak egymáshoz. Úgy mentek a sokadalomban, csámpásan és bolyongva, olyan idegenül…

Az asszony elbámészkodott, elszórakozott is a sok ember közt… Falusi asszonyok hátukon s mellükön cipelték a kosarat, a kosárban tejfel volt és gombolyagba összenyomott turó… Nem főzött a gyerekeinek turós galuskát a mióta az ura odavan, csak kétszer… Odapillantott az emberre: vajjon észreveszi-e.

De az ember nem látott semmit, csak ment előre. Kis csizmákat látott az asszony. A gyerekek még most is mezitláb vannak… s már reggelre fagy volt. Ruhát is látott… jó kis ócska ruhákat árultak egy szekérről, ócsón lehetett vóna szerezni… De az ember csak ment, lépegetett előre, lehajtott fővel, ment előre tovább… Húsz darab libát olvasott meg egy ház tövén, micsoda libák, istenem… neki csak három tyukocskája van… egyik tojik, szegény, mán hagyogató, nincs kedve ebbe a hidegbe…

Szinte elmaradt az embertől, aki már eltűnik a szeme elől… Lám ott áll a vasas zsidó sátora előtt…

Utána ballagott. Az ember türelmesen állt, várt, ásót válogatott. Felvette, letette sorba. A legjobbat akarta. Pengette a kövön, egymáshoz ütötte, a hangját figyelte. Körömmel próbálta a keménységét. Végre egyet megtartott.

– Mi az ára? – kérdezte.

– Forint negyven.

– Sok.

– Tegye le.

Az asszony ijedten villant rá az urára, akinek a szeme lángot vetett. Jaj azt hitte, rögtön agyonvágja a zsidót avval az ásóval.

Nem, csak a zsebébe nyult s odaadott három koronát.

Visszakapott egy hatost.

Azt odaadta az asszonynak.

– Ne… vegyél a gyerekeidnek mézest…

Az asszony azt hitte meghal… Mézest… egy hatosért…

Elöntötte szemét a forró könny. Hát az ura is ilyen kemény tud lenni… Jól tudja, hogy nincs otthon semmi, se csizma, se ruha, se étel… osztán vegyen egy hatosért mézest…