Part 7

Eszébe villan erre, hogy vajjon mi van a szemközti dombokon.

A távcsövét keresi. Nem leli. Aztán ott van mégis előtte.

Fölveszi. Nem bírja tartani. A keze remeg.

Nem bírja fekve a szeme elé tartani, nem lát semmit.

Felül.

Köhögve, köpködve s lihegve ül fel. A térdére helyezi a könyökét s belefekszik a távcsőbe.

Lassan kezd tisztulni szeme előtt a szivárványos tájkép.

Nem érti, hol vette magát az a bokor, amitől mit sem lát.

Föláll. Föltétlenül valami gyanús dolog van odaát.

Egész előre hajlik, úgy vizsgálja a világot.

S akkor meghallja annak a srapnellnek sivító röpülését… Lekapja a szeméről a látcsövet s puszta szemmel keresi az égben azt a srapnellt, amely idejön… Még van ideje újra fölemelni az üvegszemeket, a nézőt s a kék égen fehér felhők jönnek egész közel.

Pukkanás.

Valamit érez. Míg tűnődne, mi az: zuhanást hall s a legközelebbi gondolatával már ott látja magát fekve a földön.

– Elestem – mondja ijedten s meglepetve.

Szinte szégyelli magát; a titokzatos és ünnepélyes szó, hogy elesett, nála valóságos földre leesés…

Valahogy tudja, hogy nem lehet fölkelnie, fölállania: semmi ingere és semmi lehetősége nincsen rá. Pedig nincs meghalva.

– Meglőttek a kutyák.

De hol… Mintha egy ismeretlen terepet száguldana be, elkezdi följárni a testét…

– Halálos nem lehet… fene egye, nincs konyak.

Egy arc hajol fölébe. A tizedes, aki az elébb lármázott.

– Meglőttek?

– Azt nézem, hadnagy úr.

Ijedten várja.

– A lábom! – kiált fel hirtelen.

A tizedes kézzel végigsimítja.

– Itt egy lyuk van, hadnagy úr.

– Na.

– A térd fölött… Úgy látszik, a golyó lement a csizmába.

Mért ez olyan kómikus? El kezd nevetni. Boldogan és vidáman nevetni. A golyó a csizmában.

Már fájást is érez.

Ettől újra megijed s szórakozott szemmel nézi, ahogy a tizedes előtte ásni kezd.

– Sír? – gondolja elámulva. Sírt ás? Megőrült?… Nem halok meg!…

Mindenfelé mozgás körülötte. Nem érti, mit beszélnek.

– Mí az?

A tizedes izzadt bundaszaga az orrába csap.

– Mit ás?

S nem akarja hallani senki a szavát.

– Tizedes! – ordítja teljes erejéből.

– Szólt hadnagy úr?

– Mi az?

– Hadnagy úr: roham lesz.

– Mi?

– Csak tessék itt maradni, azért ások fedezéket a hadnagy úrnak.

Valami zűrzavaros lárma, egyszerre a katonák mint az őrültek, felugranak s egy pillanat alatt végük. Eltüntek.

Csak ő fekszik nyugodtan, békésen s huncutul mosolyogva.

– No, ez elől meglógtam – mondja magában és mosolyog.

Tudja, mi történt: rohamot fújnak, a trombitával vele fütyöli, hogy «tratatata, tratata, tatatatata…» aztán gyerekes kedvességgel újra elmosolyodik: «káposzta, káposzta, hús is van benne!»

Milyen jó itt feküdni. Milyen gyönyörű az ég.

SZEGÉNY EMBEREK

Két szegény ember forgatta a földet a kert felső szélén. Egymás mellett mentek az ásóval. Az öreg folyton diskurált s a fiatal annyira szórakozott volt, hogy szinte tehetetlenül állott meg, valahányszor az öreg megakasztotta a munkában, hiábavaló beszédével.

Ez a fiatal munkás kemény fekete ember volt, vásott barna ruha volt rajta, katonabakancs és rendkívül ócska katonasapka, amilyet csak azokon a lenyűtt és félig csontvázzá vált katonákon látni, akik tíz, tizenöt, húsz hónapos lövészárok után vánszorognak olykor végig az utcán, apatikusan és gépiesen.

– Má montam a vénasszonynak, hogy dugja el a fokhajmát, – szólt az öreg, aki a feleségét mindig vénasszonynak emlegette s megint megállott, az ásó nyelére támaszkodva. – Aztat ilyenkor kő eldugnyi a fődbe. Ősszel. Akkor lesz jó tavasszal.

– Nem fagy ki? – szólt tünődve a fiatal.

– Nem. Sohase. Nem árt annak egyátajján semmit a fagy, ha a fődbe van. Mer ha rágyün a főd, akkor be van takarral, akkor nem árthat neki a fagy… Peig most az is drága, a fokhajma.

A fiatal ember, mintha ráléptek volna, összerándult.

– Minden drága, – mondta sötéten s az ásóját emelte.

– Minden nagyon drága, – bólintott az öreg. – Rettenetesen drága. Egy kiló kenyérnek az ára huszonhat krajcár: e még nem vón drága, de nem lehet kapni. A nagy világér sehun nem lehet kapni. Abba a mi falunkba meg a jóisten tudja micsoda jedző szorult, hogy minálunk sose kapni lisztet, cédulás lisztet. Más falukba mindenütt elláttyák az emberiséget, csak épen minálunk nem. De meg a minap avval jön a vénasszony, hogy a jedző még aszongya, hogy aszongya: aki pedig űtet a szentekkel összeházasíttya, annak ű ellássa majd a baját.

Megcsóválta a fejét s kicsit nevetett.

– Peig mostani világba könnyen megy, hogy az ember a jedzőt a szentekkel esszeházasíttya.

A fiatal ember most keményen a szemébe nézett az öregnek s mintha nagy és erős dolgot jelentene ki, így szólt:

– Látja István bátyám, én csak három napja vagyok itthon, de ezt én nem érthetem. Rossz világ ez! Tuggya… én huszonhat hónapig voltam a fronton, de mondhatom, nekem semmi rövidségem nem vót.

– Meghiszem.

– Nekem ételem, italom megvót. Hús annyi vót, marhahús, hogy mán nem is akartuk ennyi. Mán kifordult az ember szájábul a hús.

– Hő, jó vón itt. Egy kiló marhahúsnak az ára tizenkét korona. Aszongyák. Mer én bion nem vettem.

A fiatal ember kissé fátyolos szemmel soká nézte; szembe nézett vele.

– Mit evett fröstökre?

– Hát igenjó paprikát vettem én a multkor a szerbtül, Kovács Jánostul, merhogy ű most a szerb, mióta nincsen szerb… Tizenkét darabot adott tíz krajcárér. Még nem is drága, aszondom. Azt ettem vagy kettőt, kenyérrel.

A katonaember már nem figyelt, már a szeme megint messze kalandozott, magába merült. De az öreg folytatta.

– Ebédre meg, igenjó iborkát savanyított nekem a feleségem, hát ebédre meg aztat eszek a kenyérhe. Ha osztán vacsorára hazamegyek, főz a vénasszony. Bablevest vagy krumplilevest, ahogy gyün, máma ugyan káposztát. Mer az embernek megterem a kertjibe a krumpli is, meg a káposzta is, az idén bion nem sok termett, de az is jó, azt is meg kell köszönni a jóistennek.

– Lisztje van?

– Hát van két méter búzám. Tiszta. Muszály nekik őrlési engedélyt adni! Azt kaptam részibe. Meg a cédulás lisztet is kiszedi a vénasszony.

– Zsírja van?

– Avvan háláistennek, jó órába legyen mondva. Avvan, hogy ne hazuggyak, van még vagy két liter.

– Csizmája van?

– Hát ammán nem igen van. Ezt a bakkancsot vettem. Ki győzne most hatvan pengőket adni egy pár csizmáér, még ennek is nagyon örülök, hogy erre a bakkancsra szert tehettem.

Az ember lassan elfordította a szemét az öregről.

– Huszonnyóc napom van, szabaccság. Mi az itt, huszonnyóc nap! Most két nap Vargáéknál vótam, kaptam este négy pengőt. Vett a feleségem egy liter tejet 30 krajcárér, vett egy negyedkiló szalonnát két forint 50 krajcárér, két kenyeret, kicsi pékkenyér, egy forint tizér, maratt 10 krajcár… Mi az a huszonnyóc nap…

– Peig most mán rövidebb a nap, kisebb lesz a napszám, – szólt a vén.

– Nekem semmim sincs télire… Három gyerekem van… – mondta nehéz szóval, mintha a tüdejéből szakadna ki szó.

– Gyerek!… bolondság, – mondta az öreg. – Elég bolondság. Sok embert bizony a vére ver meg. Csinálják a gyereket, osztán a gyerek nem kérdezi, apám hun veszi kend. Az ki követeli az élést. Eriggy lopni!… Kérj a szomszédoktul; ha nem ád, vágd agyon…

Az öreg, vén korhelyek tágas hangján utánozta a más szavát, de a fiatal szinte megdermedt, szinte jéggé vált, csak rámeredt az öregre s a szeme meghomályosodott, aztán lassan lehunyódott a szempillája, s szédülő fejjel esett rá az ásó nyelére. Talán el is bukik a hirtelen szédületben, ha meg nem kapaszkodik benne.

– Dógozzunk mán, – mondta morogva.

– A nem kiméli az embert, – fordult az öreg is az ásóra s kényelmesen kezdett hozzákészülni a munkájához. – A gyerek. Az bég, ha éhes… Avval is csak hasítja az ember szívit… Az ásó belemélyedt a földbe. Öt hat nyomot vetett fel, már megint nem birta szó nélkül.

– A nem jó, az a te ásód. Nem ilyen kötött fődhö való ásó. Avval nehéz dógozni. Szaporátlan, mer igen hosszú ásó. Kurta ásó kell az ilyen nehéz fődhő. Acélásó. Mint az enyém. Nem is túlhosszú, könnyen megy a fődbe, van neki nyomintója is: mingyán szaporább a munka vele. A kapám is acélkapa. Micsoda. Evvel az acélkapával szétvágom az idevalósiak minden kapáját.

A fiatal ember odanézett az öreg ásójára s nagyot sóhajtott.

Azután a maga ásóját nézegette el. Gyenge ásó, csinján kell vele bánni, mer hajlik. Csupa kín vele dolgozni ebbe a szíjjas fődbe.

S most egész tisztán látta, hogy be fog menni a házba. Ott van a balsarokba a sifon. A sifonból vette ki a pénzt a gazdasszony. Azt a sifont egy szeggel ki lehet feszíteni s annyi pénz van benne, ezrek!…

– Hát sturmba vótál-é? – kérdezte az öreg.

Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem értette a szót.

– Sturmba. Ugyi sokszor.

Csak bólintott. Nem jött ki hang a torkán.

– Fene lakodalom lehet, – nevetett kicsit az öreg s megcsóválta a fejét. – Csak neki egymásnak a késekkel, oszt a torkára… Kit öltél meg először?… Embert…

A fiatal munkás lassan megmozdult. Úgy, elkésve értette meg a szavakat.

– Nem embert, – mondta fejét megcsóválva csendesen. – Lyányt… Fiatal lyánt először…

– Lyányt – mondta természetesen az öreg, mintha a világon a legegyszerűbb dologról volna szó.

– Mikor Sabácba vótunk, – mondta lassan, kicsit rekedt, szórakozott szóval a fiatal ember s a katonasapka alá felhúzta tünődve a szemöldökét, gondolkozva, emlékezve. – Kilőttek egy házbul, az ablakon… Hármat lőttek; az egyik golyó így mellettem pattant el a kövön, a másik golyó a szakácsnak ment bele a tarisznyájába, ígye, el is szakasztotta a combját, a harmadik meg a cugszfirernek ment be itt a balpofáján, de olyan bitang szerencséje vót, hogy két fogát kiütötte, avval elment. Akkor a kapitány Jurovics kiadta a parancsot, hogy egy fénrik, hat bakával mennyen be s aki a házba találkozik, mindenkit le kell vágni, a gyerekeket is.

Nyugodtan s komolyan beszélt, de a keze aludva babrált az ásó nyelén s folyton arra gondolt, hogy mire elindul: elkésik… Valaki hazajön s akkor nem lehet megcsinálni… Megállott, hogy abba hagyja a beszédet is, amit kezdett s azonnal induljon… De a lába nem akart mozdulni, a keze nem akarta elereszteni az ásó nyelét… s a nyelve újra kezdte, folytatta a beszédet.

– Akkor bementünk a házba. Olyan, kicsit emeletes vót a ház… Három az aljába levő szobákba ment, lenn is egy lakás vót, meg fenn is. Űk odale mit csináltak nem tudom, de mi ketten a fénrik úrral bementünk az emeleten a házba. Ott vót egy rendes szoba, urasan, bútorok, minden,… ott vót egy asztal, körül székek, az asztal megvót terítve, étel, ebéd vót, mer épen úgyvót, hogy dél vót… ott ültek…

– Ha.

– Igen. Ebédültek… De a fénrik úr olyan vót, mint a sárga halál, «zofort» aszongya… Azoknak villa vót a kezébe, meg kés, ettek… Az ablak be vót zárva,… nem ők lűttek… Aután megfogtuk a palláson, egy lyány vót ott, olyan szógállólyány, az puffogatott a pallásrul… Minek az. Egy bolond vászoncseléd azt tegye fel magába, hogy ű lövöldöz… mikor úgy jöttünk, doppelrájba, az uccán. Kellett neki háromszor lűni…

– Osztán tik?

– Mi? – kérdezte a fiatal ember, mintha álomból ébredne.

Az öreg rábámult.

– Osztán tik mindenkit levágtatok?

– Csak úgy, szuronyhegyivel… – morogta a katona.

– Osztán lyány vót az első?…

– Mi?

– Aszontad, hogy az első lyány vót…

De a katona, mintha megállott volna az esze, csak maga elé meredt s mintha valahova távolba figyelt volna.

– Nagylyány, vagy kislyány?…

– Várjék csak, – szólott a fiatal ember hirtelen, – hazalépek egy kicsit, mert effelejtettem az asszonynak megmondani, hogy hun a láda kócsa…

Gyorsan lenyomta az ásót a földbe.

– Most ütötte a tízet a toromba.

Ő maga is csak arról vette észre, hogy kimondta a hazugságot, hogy a távoli óraütésekre figyelt: így határozta ő ezt még az éjjel, hogy mikor kilencet üt, elindul, de előbb azt fogja mondani, hogy tíz óra. Akkor osztán, ha valaha faggatnák: lesz egy tanú, hogy ő tíz órakor még itt vót…

Az öreg megcsóválta a fejét s utána nézett, ahogy nagyokat lépve, szinte szökdelve ment a katona a kivörösödött bakkancsaiban, a gyűrött szürke sapkát a szemébe húzva.

– Mit beszél ez, – mondta magában félhangon, hogy mán tíz óra.

Kivette a nikkel óráját a zsebéből s jól megnézte.

Kilenc óra volt rajta, három percczel mult el kilenc óra.

A katona kiment az utcára s rendes, lassú léptekkel ment előre a templom felé.

Úgy ment, ahogy előre elgondolta. Se nem lassan, se nem szaladva, de inkább gyorsan, mert munkaközben ment el egy kicsit. Hát sietni kellett… Figyelt, hogy nem látja-e ismerős, akinek köszönni kell, de mégis, mikor egy kerítésen kinézett egy nagybajuszú ember, úgy meredt rá, mintha váratlanul a hóhérját látta volna meg. A szive, mintha nagy kalapács lett volna belől, ritka nagy kondulásokkal verte a mellét. Mint mikor félre verik a harangot.

A templom mellett magas orgonabokrok közt kellett bemennie a setét útra. A bokrok már meglehetősen üresek voltak, a levél sárgán hullott le a földre, balról fiatal diófák állottak az út szélén s nagy tágas felszántott kert, jobbról mély árok, szakadék, annak a fenekén a patak rendesen csúszott. Az árkon túl volt a ház.

Körülpillantott, nem látja-e senki.

Errefelé már senki sem lakik, senki sem jár. Lemászott az árokba. Kicsit még mosolygott is magában, azelőtt sose jutott volna eszébe, hogy ebbe az árokba leereszkedjen. Csunya akácos gödör, még a gyerekeknek se okos belemászni. De miket tanult ő katonasorban!… Hol járt, micsoda faluvégeken, hogy lopakodott ellenség után, vedettát lefülelni, házakat megkerülni, falut felgyújtani, disznót, csirkét leverni, tehenet kihasítani, felét kivágni, a többijét otthagyni, szinte úgy érezte, mióta itthon van, most került először kedvére való helyre… Mi is ez az élet… Ez az igazi, dolgozni! Észszel megkerülni az ellenséget s hátába támadni… Mi lenne a kevés magyar katonából, ha sokat törődne avval, hogy hány az ellenség, micsoda veszedelmekkel jár a játék. Közepibe!… Nincs most se törvény, se igazság: csak erő, meg ész. Aki birja, marja. Ilyen parton ne tudna átmászni? Hát az olasz parton, a part ezer méter magas, osztán két kilométer szélességbe, félkilométer mélységbe nincs egy tenyérnyi föld, akit a gránát meg ne mozgatott volna, szétvetette a vas, kitépte a belét, elszórt mindent, követ, földet, vassal bevetette, mint itt búzával a szántást… osztán mikor megáll az ekrazitos eső, bele az átkozott, agyagos földbe, kidülledt szemmel bele, az agyag megmarkolja a lábát, lehúzza a testét, minden tenyérnyi darabjára ágyú tátja a száját, gépfegyver köpködi a golyót, mint a fergeteg a csupasz sikságon, a puskagolyó pereg, mint nyáron a jégeső, s hogy tusakodtak ott, hogy mentek neki a halálmezőnek, az oslaviai temetőnek…

Míg a gödör szélén, akar az éh farkas ott leselkedett pár pillanatig s zúgó fejében a csaták zúgása szikrázott végig: mégis mintha a lelke fenekén valami olyan gyávaság kushadna, amit sohasem érzett a harctereken.

Hiányzott a kommandó. Nem állott megette a káplár a paranccsal, se a Fänrich úr a suttogó rendelettel, senki se mondta: rajta kutya szorítsd… s hideg verejték volt a homlokán.

Ahogy végre észrevette magát, hogy már sok lesz a megdermedt ott heverésből s ki akart ugrani, egy fiatal akácfavesszőbe akadt s amint mérgesen ki akarta magát szakítani, egy tövis kegyetlenül beleszuródott a csuklójába, az ingen keresztül.

– Azt a mérges istenit, – mormogta s kicibálta a tövist. A vér szivárgott utána. Bekapta a szájába a sebet s kimászott az árokból.

Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett.

– No megájj, – mormogta magában s nem tudta kire és mért fenekedik.

Nehéz nagy léptekkel, lesütött fővel ment a házig, az ároknál nem volt kerítés s a házig füvön ment, csak néhány lépést. A ház sarkánál megállt s a szivébe nyilallott. A nótás szájú, gőgös, vasvillaszemű bakákra gondolt: ha látnák most, milyen patrujjba jár…

Összerántotta a szemét: most a szegénység az úr, most a szegénység kommendiroz… Az arcához nyult kemény ujjaival, mintha még egyszer bele akarna markolni az agyveleje gondolataiba… csakugyan kell-e, csakugyan muszály?

Meghallotta a saját hangját messziről: azt mondta a felesége adósságárúl «délig megadom».

Délig megadom!… délig megadom… – forrt benne, mint mikor jobbról balról a gránát csapkod le s rettenetes tölcséreket szakgat a fekete volhiniai földbe. Így állott ott, akkora ropogás, durrogás, az őrületes csattogás közepett, mikor az égre lőttek a földről a fekete sarak és a domb tetején a horvátok fojtogatták a szibériaiakat… Akkor a tisztek kihúzták a kardjukat szájról s szájra járt: «Nem lehet tovább… forverc!»

Most is úgy rohant be előre szegezett fejjel a tűzbe.

Egy pillanat mulva áttörte a tüzes falat a baka, a magyar: mindig legjobb előre!… s bent állott a konyha sötétjében.

Csakúgy zihált a melle… Csak a fegyvere volna itt vele.

Fújt a tüdejéből a forró gőz s a karja a vasvilla után nyult, ami az ajtó mellé volt odatámasztva.

Most mi lesz.

A konyha sötét volt és alacsony, szabad tűzhely, alatta fehérre meszelve a kemence… cserépfazekak… s vasvilla a kezében… Ezek a Vargáék is szegények voltak a háború előtt, csak most, hogy eladták a tehenet, meg a bornyut… most vannak az ezrek…

– Mija? – kiáltott bentről egy gyereklány.

A katonának kinyilt a szája s megállott a vére.

– Itthon vannak, – motyogta.

Sápadt lett a fekete arca s visszább torpadt.

Egy fiatal lány kinyitotta a szoba ajtaját s ijedt és bámész szemmel, tátott szájjal nézett.

Hosszú pillanatokig néztek szembe. Lassan megismerte, hogy ez nem a Vargáék gyereke, hanem Szabó Eszter, a Szabó András lyánya…

– Itthon vannak? – kérdezte végre rekedten.

– Neem.

– Hát.

– Elmentek reggel.

– El?

– Egen, a vásárba. Hásze maga látta.

A katonának tágra nyilt a szeme. Ahá. Ez már támad. Ez már ellenség.

S erre mindjárt nyugodtabb lett s folytatta a szeme a villámlást, mintha most már joga volna felül kerekedni…

A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan gyerekesen ijedt szemmel meredt rá… Úgy nézett rá, épen úgy, mint az a lány… ott a háború elején… a legelső gyerek… ott Sabácban…

Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállott a szivére s várt. Várta a parancsot…

Meredten s fakón vadúlt rájuk, amitől a gyerekeknek elállott a szava. A fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni.

– Délig megadom!… – mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s keresztül szúrta a kislányt.

A Varga gyereket, az ellenséget… Látta, ahogy belement a vasvilla a torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt a vért!… Hány embert szúrt már agyon… Mindenkinek így szökik a vére…

Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a sötétes szobába.

A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad meredt rá a katonának minden mozdulatára.

Ez intett, hogy be.

A lány hátrafelé bement, de szemét egy pillanatra se vette le az emberről.

Ez utána ment, kemény, egyenes, katonaléptekkel.

A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak.

– Hol a kócs? – mondta.

A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerű reszketéssel.

– Hol van a kócs? – kiáltotta újra a katona.

– Nem tudom, – nyöszörgött a lány s a foga zörgött.

– Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak.

– Bent van a másik szobában a sifonban.

A katona intett neki s ő előre ment. Gyorsan kihúzta a sifon alsó fiókját s kétségbeesve kotorászott benne.

– Hamar!

A lányka iszonyatos réműlettel nézett fel rá ott guggolásából.

– Elvitte a néni magával.

A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a hasába szúrt. De villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte s teljes erővel belevágta.

Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja a villa két szára közé került.

A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést. Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a nyakába szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát ketté metszette, úgyhogy a feje szinte leesett.

– A fene egyen meg benneteket, – egyenesedett fel.

A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér végigfrecskelt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot fognak nézni, ha hazajönnek.

Ebben a pillanatban a bölcsőben felsírt a kisbaba.

A katona odanézett s látta, hogy a picinek kiesett a szájából a cucli, azért sír.

– No, ne haragudj. Kis zsivány, – mondta neki, – csak a kezemet hadd törüljem meg.

De a kicsi éktelenül kezdett sivalkodni. Erre ő szinte íjedtséggel futott hozzá, fogta a cuclit s a szájába nyomta. A gyerek mohón kapta be s elhallgatott.

– Véres lett egy kicsit, – mondta a katona s csendesen mosolygott. – Nem baj, sose tudod mitől hizol… – szólott szeliden. – Hát mikor én három napig olaszt ettem…

Fanyarul elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott a borzalmas kilenc nap, mikor a doberdói hegyeken az elesett bajtársaikat rakták maguk elé fedezéknek s mikor elfogyott minden a kenyértarisznyából, egy frissen elesett olasznak a vérét szívta ki, mint a hörcsög a csirkeét.

Most megtörölte újra a kezét s oda-odanézett a kicsinek cuppogó arcocskájára…

– A zsivány, a betyár kölyök… – mondogatta magában.

Aztán a késsel hozzáfogott kifeszíteni a szekrényt. Nem ment, a vasvillát vette elő, de azt előbb ki kellett cibálni a testből s a vér csorgott róla. Most már aztán türelmetlenül feszítette a szekrény sarka alá s az egészet kiemelte.

Megfogta, hogy le ne zuhanjon s lármát ne csináljon.

Mindjárt meglátta a barna kis vászonzsákot, amelyből tegnap kivették a bőrtárcát, a sok pénzzel.

Körömmel bontotta ki a spárgát, amivel be volt kötve; nyugodtan és rendesen.

Aztán a markába öntötte, ami benne volt. A nagy bőrtárca nem volt benne.

– Azt elvitték a vásárra, – mondta magában s mérges lett saját magára. Egész éccaka ezen gondolkodott, aludni se tudott, kétszer is felkelt s a felesége kérdésére, hogy mi baja, azt mondta, hogy «hallom az ágyúzást»… mert csakugyan hallotta… S hiába gondolt végig mindent, mégse tudott mindent kigondolni… Erre se számított, hogy a gyerekeket itthon hagyják s a szomszédból hijnak hozzá egy pesztonkát… úgy gondolta, inkább üket adják oda valakihez… Arra se gondolt, hogy az ajtó nyitva lesz-e vagy se… meg erre se, hogy a bugyellárist elviszik.

– Egész meg van má rothadva az eszem, – mondta, – a kefe vigye el…

Örült, hogy mégis valami pénz van a kis szütyőben. Az asztalra öntötte s megszámolta. Papir és ezüst pénz volt, összesen száznegyvenöt forint, meg valami krajcárok.

– Nem sok, – mondta s két tizest a lajbija zsebébe dugott. – Most má nem adhatja meg az egész adósságot, mert akkor megint nem marad egyébre. Meg hadd is várjon az a vén gazember… Háborúban adósságot kérni.

Az ezüstből kivett egy forintot, akkor bekötötte az egész pénzt egy zsebkendőbe, ami az asztalon volt. Mielőtt bekötötte volna, kivett még egy koronát, mert itt nagy a drágaság, biztosan több kell most arra is.

A zsebkendő kis csomagját összetekerte, ahogy a dohányzacskót szokták s a kabátja külső zsebébe tette.

Ezzel be volt fejezve a dolga s most megállott némán és újra mély szórakozottsággal nézett maga elé.

Az ajtó előtt ott feküdt a kicsi lány teste, úgy hevert ott, mint egy kis kutya, a küszöb előtt, ő csak nézte, nézte s bólogatott.

– Ilyen kutya világ ez a mai, – mondta, aztán nagyot sóhajtott. – Hát mikor a cigányszigeten bementünk… a fárul úgy ráztuk a komitácsit, mint a rothadt szilvát… Rottmann hadnagynak a nyakát keresztül lőtték, a kezét rászorította a sebre s az ujja közt csakúgy hugyozott a vér, meg a száján… csak úgy ropogott a koponya, így hajigáltuk a levágott kezeket, meg a koponyákat, egymásra feküdtek a szerbek, meg a magyarok, osztán egymás torkát keresztül harapták…

A bölcsőbe megmozdult a piciny… erre föleszmélt, maga sem tudta miféle álomból… Most, hogy már el volt végezve, zsebében volt a pénz, már nem izgatta semmi…

Szétnézett, nincs e valami tenni való… Egy pillanatra arra gondolt, hogy a kis testeket felrakja az ágyra… Ne feküdjenek ott szegények… de hirtelen összeborzongott s úgy érezte, a világért sem tudna hozzájuk nyúlni…