Part 6

A fiatal önkéntesnek már csakugyan elpárolgott a haragja. Tudta, hogy haragudnia kell, büntetni, kemény lenni, példát statuálni: de már csak a fejét csóválta, a sapka is félrefitult az orrán az előbbi elbotlásnál, azt igazította meg. Szerette ezt az embert. Komisz bitang volt, de olyan jóképü magyar. A maga fajtáját, saját magát ismerte benne, ő éppen így szeretett volna tenni a hadnagyával, de hát ő nagyon jó fiúnak volt nevelve. No majd a háború talán segít rajta.

Tovább akart menni újabb szó nélkül, de András megfogta a köpenyének a szárnyát.

– Önkénytes úr… nincsen egy csepp sósborszesze? – szólt nyögdécselő hangon.

– Van, de nem neked.

– Csak egy kis kortyot aggyék belőle, nagyon elvagyok platytyanva önkénytes úr.

Az önkéntes elnevette magát. Kihúzta a ruháját a legény markából s odább lépett. András nem erőltette a dolgot.

Most telt le az idő, mikor a Horchposztot, a kiküldött figyelőket váltották le. Kint felhangzott a jelszó s az önkéntes sürögni kezdett, hogy összeállítsa a kiküldendő új csoportot. Jobbról, a lövészárok következő szakaszában, amely tőlük bemélyített földgáttal van elválasztva már készen is van a csapat, erre ő túlságoskodva szólt:

– Nyolc ember kimegy horposztra! Nyolc ember horposztra! Ez a nyolc kimegy horposztra.

A nyolcba András is beleesett. Iszonyú dühös lett, hogy fel kellett állnia.

– Még csak most figyeltem ki, – mondta komiszul, – osztán má megint én menjek ki.

– Disznó, – morogta az önkéntes, – ahelyett, hogy örülnél, hogy leteszed a rüsztungot, még morogsz.

András csöndesen káromkodott.

Segesvári mellette nagyot tüsszentett. Egész éjszaka szótalan volt, úgy meghúzódott, mint a menyét, csak fújt, fújt, mint a tehén, mikor legel, csakúgy sípolt a tüdejéből kifelé a forró levegő.

– Mibaj komám? – kérdezte a cigány.

Segesvári nehézkesen föltápászkodott.

– Ajjó egésség tuggya, de nagyon komiszul vagyok.

– Szójjak az önkéntes úrnak? – sziveskedett a cigány.

– A, nem kell nekem semmi.

András odafigyelt.

– Csalj ki belőle egy kis sósborszeszt, nekem is te. Fecske. Hallod.

Segesvári oda se ügyelt rá, leeresztette a nyakából a rüsztungot s nagyot lélekzett, örült, hogy megpihent a nyaka, válla. Mindent leraktak, csak a fegyver maradt kézben, aztán egyenként kibújtak a lövészárok szűk lépcsején a szabadba, csak András békétlenkedett minden pillanatban, pedig örült, hogy lehányhatta magáról a nehéz terhet, ami úgy húzza az ember gerincét, hogy ökörnek érzi magát, járomba.

– Csak egy cseppet aggyék önkéntes úr. Abbul a jó sósborszeszbül, dejjó vóna.

– Cukorra adok.

– Cukorra! – mondta András. – Hallod mán fecske!… Hát aggyék cukorra.

– Van cukrod?

– Nincs.

– Nohát nekem sincs… Kifele, kifele má…

András hümgetett.

– Ej azt a jóféle megváltóját, kiküldeni tuggyák az embert… osztán meglűve hozzák vissza a vígin…

S ő is kibújt. Utána összeszorított foggal, kidülledt szemmel mászott fel Segesvári, végül a cigány. Ez volt az utolsó a nyolcban

Kint a szép csillagos, de holdtalan tavaszi éjszakán hason csúszva mentek előre… Jó nedves fű volt, friss levegő.

Mikor a kellő távolságban voltak, András elhevert a magas fűben, a fejét egy mohos kőre tette, hanyat a földön s kényelmesen eleresztve tagjait, felnézett a magas égre.

Épenúgy feküdt most, mint odahaza szokott, mikor kiviszik a lovat a Nagyszegbe éjszakára legelni, vagy nyáron, ha az asztagot őrzik, hogy valaki tréfából fel ne gyújtsa.

Haza gondolt. Vajon mi van most az idesanyámmal, meg a menyecskével… Tegnapelőtt még postát kaptak. Mindenki kapott egy levelet, vagy kettőt, az asztalos legény kapott ötöt, mindenféle nőszemélyektől… pedig felesége is van, meg gyereke az ebattának…

Csak ő nem kapott, neki nem írnak, neki még egy kutya vakarintást se írnak… Még ennek a cigánynak is írtak, még ennek is vót, aki írjon, csak neki nem…

Iszonyú elkeseredés vett rajta erőt s hasra fordult, bele nézett a bizonytalan messzibe. Most bele tudna vágni még egy sturmba is, így fegyver nélkül, azt a kutya megteremtőjit, ököllel tudná agyon verni a muszkát… Hogy minditig is baj vót odahaza, hogy a két asszony sose birt egyezni, azt a keserves… Mint két éles kés… De sokat ették má eddig is az életét… Hogy két asszony mér nem bir megegyezni, azt a megfeszített… Ami az egyiknek kell, az a másiknak azért se, azt a…

Most jött fel a hold is, ez is olyan keserves, mint egy penecilus éle, semmit se látni a völgységből, csak a tarka homályosságot, felgyülhet ott egy ármádia muszka, a fenét ér ez az egész horposzt, affelől lefeküdhetnének aludni nyugodtan.

Arra lent puskalövés pukkant.

Felkapta a fejét, de csönd volt tovább. Balfelől a cigány hangját hallotta, fecskének mondott valamit… Berezelt a more, mondta András magában, inkább a leveledet adnád ide… Tagadja a levelet, má biztosan baj van vele. Mintha kivilágosodott volna, eszébe jutott: már valamit írtak benne, ezek a büdös cigányok, mindig ezek hordják a pletykát… Jaj de jó má egyszer így feküdni fáradott testtel…

– Orosz patrul… – hallotta jobbfelől. Messziről jött a hang, de oly tisztán, mintha a húsába metszettek volna bele.

Egyszerre csak mindenki látta, mindenki mondta, sorra avizálták, ő ijedten, kidülledten figyelt, semmit se látott, de mikor rákerült, ő is rekedten lihegte tovább a szomszédja felé, Segesvárinak kiáltva:

– Ott az orosz, e!

A lövészárok felől már megjött a jel, hogy a Horchpostok vonuljanak be. Most az egyszer a parancsnak igazán teljes erővel s buzgósággal tettek eleget.

Mire beugrott a tűzbe, a sötétbe és melegbe, dideregve, mint a kutya, a kezét dörzsölve s bizony megszeppenve a tolongásban; kint, egészen közel, őrült fegyvercsattogás volt. Tízet, húszat, százat lőttek. A figyelők a nyílásoknál nem voltak többé álmosak, kimeresztették mindkét szemüket s egyikük eldörrentette a puskáját.

– Ne lőjj, ne lőjj, – kiabált az önkéntes káplár, – az istenért ne lőjjenek, még meg se olvastam bent van-e már minden emberünk.

El kezdte olvasni: egy, kett, hárm, négy… Kétszer is végig számolta. Ötvenhatan voltak, de hol ötvennégy, hol ötvenhét jött ki. A zsebvillamlámpája nem működött, kölcsön kellett kérni egyet a másik szakasztól, úgy kezdett névsort olvasni. Közben kifelé figyelt, odakint csönd volt.

– Hier, hier, – kiabáltak sorra, a sötétben.

– Segesvári, Segesvári… Segesvári…

Senki se szól.

– Hol van Segesvári, hova lett?… Ki volt mellette?… A cigány, hol a cigány?… Cigány… Ki szólt a cigány helyett?…

András lehúzta a nyakát, izgalmában egészen önkéntelenül ő kiáltott a cigány helyett, már a kaszárnyában megszokta, mert igen jól tudta utánozni a furcsa kiáltást.

– Hol van Segesvári?

– Kinn maradt.

Odakünn már mély csend volt, mint egy nyári fergeteg, amilyen gyorsan jött, el is múlt a puskatűz. Az önkéntes káplár halántékáról patakokban folyt a verejték.

– Megnézem, – szólott s egyszerűen ledobta a nyakáról a hátizsákot s fegyver s minden nélkül gyorsan eltünt a lövészárok lépcsőjén.

Eszébe se jutott, hogy hiszen baj érheti, egyre előbb kúszott.

Hirtelen egy fa alatt meglátta Segesvárit, rögtön megismerte. Alig nyolc-tíz lépésre a front előtt ott feküdt összecsukolva, sapka nem volt a fején, az messze gurult, a fegyvere melle alatt keresztben.

– Segesvári, Segesvári… – sustorgott egész rémülettel rá, azt hitte alszik.

De az nem mozdult.

Föléje térdelt s megfogta a karját.

A test átfordult.

– Segesvári…

Irtózattal nézett az arcába a kevés éjjeli világosságban. Ez volt az első halott, akit életében látott. Reszketett tőle és kimeredten, dermedetten nézte. A balhomlokán ment be a golyó és a jobb homloka nagy darabon ki volt szakítva, óriási lukból folyt a vér… Elengedte a karját, amelyet öntudatlan görccsel markolt s újabb iszonyattal látta, hogy a keze is tele van vérrel…

A karja is át volt lőve… Végigjártatta rajta a szemét s valami borzalmas kiváncsisággal számolni kezdte a sebeket. Kilencet fedezett fel.

Remegett s a két kezére támaszkodott, körül a füvek, bokrok, a fák, s a csillagos nagy égbolt, mind ezt az egy halottat lesték titkos nagy suhogással, irtózó rettegéssel, az elmulás imádatával és félelmével s egész testében borzongva a Mindenség…

– Két ember jőjjön ki!!…

Bent a lövészárokban senki sem mozdult.

Szédület és düh fogta el. Hát emberek ezek. Kutyák. Még most se. Még ide se.

– Asztalos! – kiáltotta, – Schwartz!

A zsidót kár volt hívni, mondta magában, az hisztérikus görcsöt kap megint. Nem is az jött. Asztalos után András kúszott elő.

Minden borzalom között feltünt az önkéntesnek, hogy András itt van s csak nézte, nézte erős, komoly, csontos parasztarcát, ahogy nyugodtan, bajtársiasan, a meg nem rendült léleknek jóságával hajolt szegény cimborája felé, akivel egész úton dévajkodott, akit ő nevezett el Fecskének… Az első fecske a halál tavaszán.

– Úgyis beteg volt, – mondta András, – úgy fújt, mint a tűz, ojan vót a lehellete.

Aztán még hozzátette halk egyszerű hangon:

– Csakhogy minket átugrott.

A Halál, tudniillik. S csakugyan mindnyájan valami örömet s megnyugvást sejtettek: meghalni jó a betegnek. De életben maradni, életben élni még jobb annak, aki él.

A MACSKA

Az alkonyat az orosz síkon ép olyan volt, mint odahaza. Nem látszott az égen, hogy valakinek ott külön gondja volna az emberek két nagy seregére, amely földbe ásva az utolsó emberig jobban el volt rejtve egymás elől, mintha fekete és vörös hangyák két serege viselne a fűszálak közt hadat.

Hat apró kis legény ugrált előre, egy tizedessel meg egy hadapródjelölt őrmesterrel, hogy a leégett falu üszkös balvégétől valami 1500 lépésnyire megszállja az útvonalat s ott gyorsan fedezékbe kaparja magát, ahonnan reggelig figyelhesse az éjszakát.

Madarak suhantak át a levegőben, fűszálat vittek a csőrükben, vagy bogarat. Távolról ágyúdörgés hallatszott s elszórt puskalövések, kettős csattanással, néha, mint egy dongó zirrent el a fül mellett egy-egy golyó.

Csatatéri csönd volt.

– No hálistennek, – szólt a hadapródjelölt őrmester és elterült a maga ásta fedezékben.

Mozdulni sem bírt már, egyetlen tagját nem bírta tovább mozgatni. Oda volt. Fájt a gerince, a nyult agyveleje, az összes csontjai és kötései, de különösen a gerincvelő, amit egészen agyoncsigázott a súlyos szerelvénycipelés, az utolsó héten valami százhúsz kilométert meneteltek.

Hirtelen valami csodálatos édes kis hang ütötte meg a fülét. Megint felnyitotta a szemét, mert azt hitte, megőrült. A nyitott sírforma fedezék sötét homokjában találta magát s nem volt semmi nesz. Tudta, hogy a hét embere szintén be van ásva és most ugyanígy fekszik a meleg homokban. Kötelesség hajtotta, hogy fel kellene állani, hogy az őrök igyelnek-e vagy nem, de nem volt ereje, ha mindjárt egy egész orosz támadás jönne sem.

Egyszerre csak megint hallja azt a furcsa hangot. Vékony és kedves, síró és csiklandozó… Macskanyávogás, fiatal kis cica nyivákolása…

Tágra nyitotta a fülét. Macska! Hol van itt macska…

Macska!… Régen elmult örömök és boldogságok villantak eszébe. A kis lányait látta, ahogy a fehér cicákkal hempergőztek. A kis gyerekének a hangját hallotta, mint otthon a nagy diófa alatt, ahogy a macskát cipelte Cince, maga is annyi, mint egy rózsaszínű kis cica…

– Cic, cicic!… hallotta jobbról is, balról is.

Felkönyökölt.

Az emberei mind ott dugták ki a fejüket a fedezékük szélén és kiváncsian, vigyorgó képpel néztek.

– Cic, – mondta mind, – cic!

A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban, fehér volt a bögyén s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta fehérek, olyan frissen mosott fehérek, amilyen kormosak és homokpiszkosak voltak ők, a kényes emberek.

– Cici, cicicic!…

S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után és ravaszul, lappangva, becsapva igyekezett az ártatlant megcsipni.

– Vigyázz, elszalad, – kiáltotta ijedten valamelyik, de már akkor a macska kézben volt.

Boldogan ihogva fordult meg vele a honvéd, nagybajuszú öreg magyar és úgy csúszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag nagy földi féreg, amely sohasem tudott lábon állani és emelt fővel nézni az égre…

– Tudsz magyarul cicu? – mondták az emberek és nevettek.

– Az apád csillagát! hogy tud karmolni, – mondta a vén honvéd s büszkén mutatta az orrát, amit megkarmolt a kis macska. – Még leszedné róla a bőrt!

– Add ide nekem. Nem tudsz te avval bánni.

– Nem kell úgy megszorítani!

– Nem való ilyennek a kezébe a macska!

– Adcsak ide! – hallatszott mindenfelől egy-egy szó. A nyolc ember mind a macska után vágyott.

Köröskörül nem látszott senki és semmi, csak ők nyolcan voltak itt s egy kis macska… a halál mezején…

– Cicuskám! – szólt oda egy ember, – kis cicuskám! hogy kerülsz te ide, cicus? Gyere haza velem Magyarországra. Böskéhez… a bácsi Böskéjéhez.

– Ne csábítsd el! – mondta a honvéd, aki a markában úgy tartotta a cicát, mint egy madarat, – Juliskához fog ő jönni! Kovács Juliskához Nagyszemmre, a Patics-utcába…

Az arcához szorította a macskát, annak a bársonyos szőrét, s a többi irigyen és csorgó kivánsággal nézte.

– Teljes fedezék! – kiáltotta el magát hirtelen a hadapródjelölt őrmester, mert valami gyanust vett észre.

Abban a pillanatban mindenki beugrott, vagy behúzódott a fedezékébe.

Óvatosan lestek aztán ki. Amott szembe az ellenség felől lovasok közeledtek vágtatva.

– Itt a muszka! – kurjantott valaki.

– Nem muszka ez, te szamár, hanem huszárok!

– Hászíppa! Látszik, hogy itt a muszka, mert a huszárok már szaladnak visszafele!

Ahogy a háborúra visszaeszméltek, egyszerre mindnyájan megérezték a testüket, a fáradtságukat.

– Az isten verje meg a patkójukat, minek jönnek épen erre! – mormogta a macskás ember s a cicát beszorította a kebelébe.

A huszárok elgaloppoztak s ott, ahol az imént állottak, egy-két perc mulva veszekedett gránát csapott le.

Lehúzódtak mindnyájan a gödörbe s hosszú perceken át visszafojtott lélekzettel vártak. Disznó muszkája! Ezeknek mind ilyen remek megfigyelőik vannak. Jó lesz el nem árulni magunkat, mert rögtön itt lesz a salve. Bölcsen meglapultak s csak jósokára elevenítette meg őket újra a macskanyávogás.

Mire kinéztek a földszínére, már a huszárok ott látszottak a falu alatt. A lovuk szőrén megcsillant s a fegyverükön a napsugár, a nap utolsó sugara.

A macskás honvéd, hogy a többit izgassa, kitartotta a fedezékből a cicát félkézzel s a másikkal símogatta odafent. Ő maga hanyatt feküdt a kis mélységű sírban.

– Megijedt!

– Cicukám, megijedtél?

– Nem szereted a gránátot, cicuka?

– Hát a gombócot?

– Hát a friss tejecskét? – mondták összevissza.

S úgy nevettek valamennyien és nézték a baka nagy fekete kezeiben tekergőző kis jószágot. A macska nyivákolt. Kinyitotta kis piros száját és kinyújtotta hegyes kis piros nyelvét s feltartott kis fehér orrával az égre nyivákolt.

– Milyen tiszta – szólt az őr.

– Mosdik.

– Többet mosdik, mint te.

A cica kiugrott a honvéd gyöngéd markából, a fedezék szélére pattant és tovább szaladt.

Egyszerre hárman is ugrottak utána s egy pillanat mulva már megint fogva volt.

Most új embernek kezdődött új öröme. Simogatta, szeretgette, olyan gyöngéden bánt vele, mint egy álommal, egy emlékkel, mint a gyereke hajával… s a többi nézte…

– Teljes fedezék! – hallatszott újra a hadapródőrmester kiáltása.

Abban a pillanatban mindenki lebújt.

Az őr s a hadapród figyelték, mi az, ami jön…

– Csehek jönnek – kiáltott az őr.

Erre mindnyájan kinéztek. Zárt rendekben közeledett oldalról, jobbról egy egész zászlóalj. Erről ismerték meg, hogy mifélék. Ezek itt is kettős rendekben járnak, tán hogy együtt tartsák egymást.

– Ördög vigye, minek jönnek ezek erre – káromkodtak magukban s nézték, hogy jön a menet tömör oszlopban. Az oroszok mindjárt itt lesznek a tűzzel.

Három lovas tisztjük észrevette őket s előre rugtatott.

A hadapródjelöltőrmester feltápászkodott. Ha ezek nem félnek egész alakot mutatni, akkor nem volna magyar virtus, hogy ők meg itt lappangjanak. S amit tudott, elmondta.

A nagybajszú, sárga cseh kapitány dünnyögve nézett abba az irányba, amerre az ellenséget jelezte nekik s minden köszöntés nélkül visszatért a csapataihoz.

A hadapródjelöltőrmester részvéttel nézett utánuk s odakiáltott még nekik, hogy ne menjenek zárt oszlopban, hanem bomoljanak rajvonalba…

– Was? – szólt vissza a kapitány, végignézte s elment.

– Teljes fedezés! – kiáltotta a hadapród s maga is bevetette magát az árkába.

Már hallatszott messziről az égben repülő rémmadár sivítása. Az emberek úgy meghúzódtak a földben, mint az egerek. Aztán valami negyven méter magasságban az alkonyati ég mély violasötétségében valami sárgásvörös fény villant szét s rá éles csattanás.

A magasban eloszlott robbanás után három kerek fehér füstfelhő maradt az égen.

A hadapród megnyugodva nézte.

– Mintha egy gigász fujt volna játékos kedvében cigarettejéből füstkarikákat – mondta magában költői érzéssel.

Aztán újabb dörrenés… aztán csakúgy zuhogtak körülöttük a vas parittyakövek…

Amint csönd lett, a hadapród kiemelte óvatosan a fejét a fedezékből.

Nagy távolságban robbanást látott, aztán még messzebb látta magasra fölcsapódni a földet. Az oroszok az egész mezőt tűz alatt tartják…

– No, ez már semmi! – mondta magában s most ő szólott végig a csapatja fölött:

– Cic!… Cicic!…

Egyszerre ujra felbukkant a hét bakasapka, s összenéztek.

– Hol a macska?

– Hol van?… Hol a macska?…

Kérdezték össze-vissza, egyre idegesebben.

– Atyaisten – kiáltotta, akinél utoljára volt… – Elszökött.

Mind ijedten néztek körül, mindnyájan megerőltették a szemüket, hogy az egyre vastagabb sötétségből kihalászszák a kis macska kedves figuráját.

– Cic, – kiáltották – cicic! – cupogatták, szipogatták, csókkal csupogatták! – cic, cica, cica!

De nem volt többet… Néma volt a puszta, nem volt macskanyávogás…

Akkor szó nélkül visszahevertek a földbe s fölvetették szemeiket a nagy sötét orosz égre… Mélyet lélegzettek, fájdalmasan sóhajtottak, mintha egy sugár tűnt volna el, az életnek egy meleg, színes kis sugara… amely megcsillant… amely hozott valamit… amely megint nincs… Most már újra nincs semmi, semmi, semmi, csak a háború…

HŐSKOR

A mező zöldben fénylett az őszi napsugarakban.

Olyan nap volt, melyről azelőtt azt szokták mondani, hogy mélabú száll az ember lelkére s az elmulás fájó borongása lepi meg a szívet.

Szelíd kékesszürke párák a szemközti dombsoron, csak jó látcsővel lehet fölfedezni a magasabb peremeken a parányi földhányást, amely mögött az ellenség lappang.

Ijedten elmeredt szemmel nézte ezt a képet a fiatal hadnagy.

A földön feküdt s két könyökre támaszkodva tartotta szeme előtt a távcsövet s minden bokrot, minden gödröt végigkutatott a szemközti dombokon.

Nem látott ellenséget. Ott kellett pedig lenniök. Be voltak jelezve s minden pillanatban készen álltak a rohamra, csak jelt vártak.

Leeresztette a távcsövet; egyszerre a távolba futott előtte a táj s meglátta a párás őszi képet, a lombok sárguló tarkaságát.

Bágyadtság, kábultság lepte meg az agyát.

Milyen szomorú dolog ez az élet.

Hirtelen, egész váratlanul fölmerült benne az élet értékeinek fölbírálása. Meglepi néha az embert ez az érzés. Actió közben csak a percnyi munka végrevitelére feszül minden akarat, de hányszor nem ér utól a csöndes meditálás: mire ez mind? Mire ez az élet?

– Egészséges vagyok – mondta magában. Erős, egészséges ember. Remélhetem, hogy kibirom a strapát s megérem a háború végét… Csak a mai napon túl legyünk… Nem vagyok sem éhes, sem szomjas, a körülményekhez képest jól érzem magam… A fejem tiszta s nem is félek… Ilyen körülmények között már jobb dolgom nem is lehet. A rajvonalat mindenfelé lövik, már egész lyukakat lőttek benne és nálam semmi baj… Talán nem is lesz… Mért lenne… Véletlenség, hogy eddig nem volt baj, de az is véletlenség, ha ezután lesz… Baleset mindenütt érhet, de ki rontja azzal magát, hogy folyton a balesetektől retteg…

Kicsit elmosolyodott. Szeretett volna valakivel beszélni s «pszt» szólott rá a mellette fekvő tizedesre, aki hangosan azt kiáltotta valakinek:

– Ki volt tegnap küldönc a százados úrnál?

Szinte megdöbbenve nézett a fiúra. Ennek tegnapi dolgokon jár az esze. Egyszerre úgy tűnt föl neki a tegnap, mintha az elmult évszázadokról volna szó. Ki gondol a tegnapra? Hol van már a tegnap?… Az már tisztára história… Mintha József császár koráról beszélnének: kalapos király…

S abban a pillanatban megérezte, hogy ez az élet milyen irtóztató hosszú: hisz ők most századokat élnek át… Nem a tegnap, de a reggel, a dél is hol van már… Délben még ott voltak a pataknál s reggel még a hat kilométerrel hátrább eső dombokon állottak… Mikor fog ő még egyszer a patakhoz kerülni, ahol vizet ivott és virágot tűzött a sapkájához. Soha. Ép úgy nem, mint ahogy diák nem lesz többet.

– Csak a mai napnak vége legyen.

Az ágyúdörgés szakadatlanul puffogatta az eget, a földet, de ez a zaj csak úgy hatott reá, mint a gyár kalapácsainak zúgó csattogása. Külön kellett ráeszmélnie, hogy észre vegye.

S mindezt annyi idő alatt futotta át gondolatban, míg leeresztette a látcsövet meg lehunyta szemét s zúgó agyát kissé pihentette.

És még ez az idő is milyen hosszú volt.

A szeme amint felnyílt, már föl is pattant s dermedten meredt rá egy bakára, aki isten tudja mért, fölugrott, hogy félig fölemelkedve hátra menjen.

Az alacsony zöld fűben ott feküdt a srapnell… Később kiboncolta emlékeiből, mikor látta meg, hogy leesett ez a srapnell s ott maradt dögölve a fűben… most előre látta, mi fog történni.

Rövidebb idő alatt, mint amennyi kell hozzá, hogy fölismerjen névszerint egy katonáját, akit egészen jól ismer: látta, hogy az rálép a srapnellre.

A szeme megkövült, lehunyni sem tudta.

A lövedék szétrobbant, az ember a levegőbe röpült: eltünt…

Néhány pillanat mulva, mint véreső jött vissza a földre…

Csak mikor kezére hullt egy meleg csöpp, egy piros folt, akkor tért annyira magához, hogy a szemét le bírta hunyni.

Még sok por, föld, fűcafat pergett rá, az egész hátán érezte, hogy rá hullott a magasból sok s nem súlyos idegen anyag.

Mikor a szemét újra felnyította, boldog volt, hogy él, hogy még megvan.

Él, nincs semmi baja.

Mintha a szomszéd üzletbeliek csődbe kerülnek: egy pillanatra megijed az ember, ráeszmél a bajok lehetőségére. Aztán könnyelmű biztossággal szól: de hát miért vagyok megrémülve, mi közöm hozzá, hiszen én én vagyok: ime, semmi bajom.

– János.

A szolgáját szólította.

– Tessék.

A hang úgy szólalt meg, mint az életöröm harsonája: szó, emberi szózat.

– Hol a konyakos kulacs.

Az egyéni lét, a fizikai én belső természetes követelése, az első felszökellés az Élet vállára.

– Ostoba fickó – mondta aztán, a szerencsétlenre gondolva, aki őt is felrobbanthatta volna, ha közelebb van…

Már ő volt, ő. Már kész volt, úr volt s felülről nézett a kívül eső dolgokra.

– Átkozott, ostoba fickó – ismételte s már csak a veszedelmet érezte, amit egy más ember könnyelműsége idézett fel reá… szerencse, hogy nem volt érdekelve a bukásában: elég messze volt a szamár peches fickótól…

És már megint milyen messze volt az elmult perctől.

A katonái kezdtek mozogni. Ijedt és halálosan sápadt arcok tűntek fel a leülepedő por moszatjai közt. Egy ember halk nyöszörgése hallatszott. Valaki megsebesült?

– Ki az?

Újabb ijedtséggel figyelt.

A szolgája szólott.

– Sárkány.

Persze, ő is ráismert. Ráismert rögtön, a legelső neszre: nem akarta megismerni. Úgy féltette éppen ezt az embert… Tanító, öt gyerek, ej haj.

– Hol a konyakos kulacs? – szólt újra.

A nyöszörgés, amely a sebesült foga közül szűrődött ki, egyszerre szétvetette a műveltség, az intelligencia fékező gátjait s irtóztató, őszinte, gyerekordítássá lett.

– Óóóóóó.

Végtelen és hosszú üvöltés. Meg-megszakad s még hosszabbá lesz. Egyenletes, száraz ordítás, amely olyan már, oly erőszakos, oly mechanikus, annyira végtelen, hogy az ember nem hiszi, hogy nem valami üvöltő szerkezet idézi elő.

A hadnagy homlokán hideg verejték ült ki. Ő maga is szárazon és nyitott szájjal liheg.

Köhögni kezd és földet, sarat köp ki.

Elámul, nem tudja, hol szedte. Nem érti, hogy került a foga közé föld és fű, ami köhögésre készteti.

– Add mán a konyakot!

– Nincs…

– Mi?!

– Hadnagy úr. Nincs meg a kulacs.

– Hát.

– Elvitte a bomba.

– No, a fene egye meg.