Part 5

Megdördült valahol egy ágyú. Elől a falu felső végén nagy ropogás volt. Golyók süvöltöttek a hajnali fényben és tanácstalanul állott mindenki. Sem menni, sem állani nem lehetett.

Bihonec a hátizsákkal megrakva, mint egy öszvér állt egyenesen, nagy lelki nyugalommal, hiszen ő csak egy tiszti szolga, ő be van biztosítva a halál ellen.

Egy gránát belecsapott abba a házba, hol az éjszakát töltötték. Beszakadt az oldala, a félteteje leomlott s ők csak állottak, nem voltak képesek mozdulni. Az emberek önkéntelenül a szekerek mögé húzódtak fedezékbe, a zászlós is odaállott s kimeredt szemmel várta, várta mi lesz, mikor kapja meg a sebet, az elmaradhatatlan golyót. Azt számította, hogy a szanitészek mennyire vannak…

A kapitány jött lovon, sápadtan, rekedten, vágtatva.

– Eltorlaszolni az utcát a kocsikkal. Keresztbe fordítani a szekereket, egymásra hajtani őket.

A szegény öregnek most se volt szerencséje. Mikor a rendetlenség volna a rend, akkor az nem megy az ő szavára.

A kocsisok már szanaszét voltak s a lovak megriadva, fülelve türték a puskaropogást.

Egyre jobban virradt s nem lehetett látni semmit, az utca tiszta lett, rongy házak egymás után, sehol egyetlen lélek, a katonákon kívül. Most a végítélet láthatatlan veszedelme vijjogva röpködött felettük.

Bihonec a kapitány láttára jobban megijedt, mint a váratlan és kisérteties csatára s merev arccal és ijedten elkezdett sántítani, akkor hirtelen magára eszmélt és abbahagyva a sántítást a gazdájára pislogott. A kapitány megértette, a zászlósra nézett, aztán megint a fickóra.

– Eh, du verfluchtes Schwein, – morogta, – állj hát fedezékbe legalább.

Bihonec beállott egy szekér mellé, parancsszóra, az ő pompás katonás lépésével. Abban a pillanatban egy golyó érte s felbukott.

– Óóó… – hördült fel a fiatal zászlós. Most érezte meg először a halált.

A zsebéhez kapott s nem tudta mit akar.

Kivette a névjegyet és utólag ötlött az eszébe, hogy mért: Ha ő most elesik, s a zsebében megtalálják, a fiatal tanítónőnek vége…

El akarta dobni, hirtelen megnézte.

«_Thekla Orowna_».

Vékony kis betűk voltak, kis finom metszett betűk. A golyók zizegtek s percenként mély ágyúzás reszkettette meg a földet s az eget.

Széttépte a névjegyet apró, parányi darabokra s egyenként eresztette el az északi szélbe, amely erősen kezdett fütyölni. Nézte merre száll a kis papirpihe, s hol hull le a sárba. Közbe azt mondogatta, szeret, nem szeret s a menyasszonyára gondolt.

LÁZBAN.

Hét nap, hét éjjel visszafelé. A ládák mind szekeren, a kórházat sehol egy órára nem lehetett kipakolni. Hegyen-völgyön, ungon-berken át vissza, csak vissza.

Az ezredorvos egész héten lázas volt: sok dolga közt eleinte csak hangulati depressziónak gondolta, aztán lemérte hőmérsékét 38.4.

Meghökkent: még arra sem volt ideje: a szekerek feltorladtak, az urak mind kétségbeesetten dolgoztak, az egész társaság olyan állapotban volt, hogy az orvosnak egy pillanatja nem maradt, amit magára szánhasson. Förtelmes sár, szabad ég alatt töltött éjszakák, már épen negyedik hete volt, hogy a ruhát le nem vethette magáról, fehérnemüt úgy egy-egy erdő végiben, vagy valami félszerben váltott, míg a lovak egy kicsit abrakoltak.

– Ezredes úr, kérlek alássan, én nem birom tovább, állandó lázam van, haza megyek.

Az ezredes megrémült.

– Édes fiam, ne tegyél olyat. Te vagy az utolsó, aki a lelket tartod bennünk.

Az ezredes már az összes idegeit leszerelte, különben is végkép kétségbe volt esve, sirógörcsei voltak és a fáradságot egyáltalán nem birta tovább.

– Különben is hova mennél, hogy mennél. Itt vagyunk beragadva a sárba, mi se tudunk menni.

Az ezredorvos vállat vont. Hát legyen, aminek lenni kell. Apathikusan nézett a jövőbe és tovább rontotta a tüdejét. Mert azonkívül, hogy megvan mindenféle baj, még harcolni is az emberekkel… káromkodni reggeltől estig, pofozni, kocsit emelni, viccelni, nem enni, sírót vígasztalni… És állandóan 38.3, 38.4 lázzal…

Másnap estére egy nagyobb faluba értek. Itt már azt hitte mindenki, megpihenhet. Egy kis folyó is volt mögöttük s a hidat is fölrobbantották maguk után. A hadosztálytól is megkapták telefonon az engedélyt, hogy ott éjszakázhassanak. Mindenki ágyat keresett magának s úgy végignyúlt rajta, mint egy isten.

Az ezred elhelyezkedett; nyolcszázan voltak a régiekből s ezer főnyi kiegészítést kaptak a mult napokban.

Az orvos vizet melegíttetett s minden kimerültsége mellett is megborotválkozott és jól megmosdott. Aztán felöltözött gondosan s teljes fölszereléssel lefeküdt.

Tizenegy órakor éjjel nagy nyugodtan alusznak: az ezredes az egyik ágyon, a másikon a parancsőrtiszt, harmadikon az orvos.

Belép egy főhadnagy és minden izgalom és fölindulás nélkül szól:

– Ezredes úr!

Hogy az ezredes nem ébredt, rávilágított kis villamos lámpájával.

– Ezredes úr!

– Mi az?

– Tessék elhatározni, hogy megadjuk-e magunkat, vagy fölkoncoltassuk.

Az ezredes fölriadt.

– Miért?

– Itt vannak, bent az oroszok.

Az utcáról csakugyan valami borzasztó, olyan fuldokló, letompított lárma hallatszott be, mintha egy sereg haláltusája volna.

– Hol?

– Itt az utcán.

Az orvos felugrik és kisiet.

Az ajtóban önkéntelen megáll, mert a szomszéd udvaron magyar szót hall.

– Testvér, gyere, segíts, mert már megfujt. Má megfujt a kutya…

Az orvos visszafordult. Itt nagyon kurucul megy, ha már egymást fojtogatják.

Az ezredes a szoba közepén áll, széttárt lógó karral, kidülledt véres szemmel.

A főhadnagy lámpája hol meggyúl, hol elalszik.

– Ezredes úr, ne menjen ki, – szól az orvos, – már itt a szomszéd udvarban egymást fojtogatják.

A tiszt is szól.

– Ezredes úr, tessék gyorsan diszponálni.

Az ezredes egyikről a másikra néz, aztán hirtelen felkapja a szoba ajtajához támasztott ezredzászlót és egy szót sem szól, kirohan.

A főhadnagy utána.

Az orvos kicsatolja a nagy szolgálati revolverét, előkészíti s kilép szintén.

Az éjszaka szuroksötét, óriási sár, amelyben minden lépésnél bokáig merül a csizma. A szomszédban már csend van, a falu távolabbi részein fojtott dulakodás, kézitusa zaja.

Az orvos kilép a sötétbe s most először érzi életében, milyen nagy dolog az ösztön. Sejtelme, egyetlen gondolata nincs róla merre, hova lépjen, hogy ne az ellenség torkába. Mintha a gyeplőt bedobná a lovak közé, rábizza magát a bakkancsaira s már a következő percben a kerítés tövén guggol, a sárban, a sövény alatt s lopózik előre az árokban, a jó mély és sáros árokban, amelyben olyan hűségesen eltünik s most haragszik a szürke köpenyre, az opozam-prémre, amely kivilágít a sár kényelmes sötétjéből. Nyitott szájjal lélekzik, mélyen lélekzik s meg-megáll, a mellében szúrás van, a térdében reumát érez, a gerinc meg van meredve, de csak egy pillanat s tovább, gyorsan csak tovább. Mintha mindig itt járt volna, biztosan s bátran siklik be jobbra egy sikátorba, az orosz házak közt, amelyek kerítés nélkül, egymástól mind külön állanak s most oly rettenetesen némák, szinte zörög a félelemtől a lelkük.

Egyszer csak suttogást hall. Hopp, lehúzódni egy lépcső mögé, amely, orosz szokás szerint, az ajtóból mindjárt az utcára nyilik.

Beszéd. A revolverét görcsösen szorongatja; megadni magát? villan át agyán. Nem, harc nélkül nem, sebesülés nélkül. Sebesülés! A kötözőhelyek rémségei villannak elé, a koponya, mell, hassérülések, a jodtinkturák szaga vagy vérző sebek, Perubalzsammal kitöltve, kéregpapirból csinált sinkötések, organtin-pólyák… Felhúzta revolverét, nagy, kitünő Mauser… a szemére vér borult… vajjon mindez nem a láz?…

Magyar szó.

– Itt volt!… Délután még itt volt…

A keze elernyed s olyan megkönnyebbülés fogja el, hogy a szemébe köny szivárog.

– Tóni…!

– Halt!

S egyszerre egy csomó emberi arc mered rá ugyanazzal a riadt, vad, rémült felhorkanással.

Aztán megismerik egymást.

– Hol az ezredzászló?… Délután még itt volt…

Az orvos kábultnak érzi a fejét.

– Ja?… Az ezredes megmentette.

Mért mondta ezt, hogy «megmentette»? S mikor a lélekzetek nagy fölsusogásából megérzi a nagyszerű megnyugvást, hogy az ezredzászló meg van mentve, s hogy az ezredes maga is; hogy: van hát valahol valami biztos pont, van már valami bázis, amire számítani lehet… Mért nem vonja vissza, maga sem érti, hogy történt, hazugságát?… Csak áll, a két kezét lógatva, vastag teste bután áll s a kopasz koponyája szédül a sapkában, véreres nyilván a szeme és a láza túl van a 39 fokon… S hátha az ezredes lemészárolva fekszik az utcán s a zászló a kozákok markában van…

De valami nagy megkönnyebbülés, bizalom, fölujhodás! Az ezredes megmentette a zászlót. Nem, ezt nem lehet többé visszavonni.

S magyar beszéd körülötte, szók, miket nem ért, nem hall, emberek gyülnek, magyar fiúk, honvédek, már egész csapat, nyolcvan, száz, halk kommandó, sorakozás úgy hevenyében; távolról egy-egy ordítás, de közben irtóztató, mély csönd, komor, viaskodó, fekete csönd…

Hirtelen kigyul egy ház!

Ijedtség tör ki! Káromkodás! «No már világítanak, már meglátnak!» S végig fut a remegés mindannyiukon, mint a szűzön, ha álmában takaróját emelik. Azután fölkiált valaki.

A Pici, az ezredes kisebbik segédtisztje.

– Éljen!

– Mi, mi az?

– Ez a jel! – és hangosan kacag, ahogy vacsoránál szokott borsos adomán.

– Mi jel?

– Titokban megbeszélés volt, hogyha valami baj van, ki fognak gyújtani egy házat, vagy valamit magaslaton, hogy odagyülni…

Egyszerre vad bizakodás, öröm, mintha már vége volna minden bajnak s neki direkt az égő háznak.

Az orvos oly ügyetlen lett, minden pillanatban megbotlik, kétszer is térdre esik, a sár hideg, tele vele a keze, marka, ruhája, didereg, elmarad s a fogát csikorgatja, olyan dühös magára. A revolvere egyszerre csak nincs meg. Fogalma sincs róla, hova lett, beleharap az ajkába s tovább rohan.

A dombon már négy-ötszáz embert vesz számba egy pillantással. A tűz lobogó vörös meleg fényében sütkéreznek, mint a disznópörkölés körül a falusi gyerekek.

Egy főhadnagy rákiált:

– Szervusz, öregem! – s vígan fütyörész, míg fehér ronggyal igyekszik bepólyálni a karját.

– Nini, – mondja aztán, – hisz ez a te mesterséged.

Az orvos elmosolyodik, sáros kezeire néz, körülpillant lysoformos víz után s kábult, szétpattanó aggyal a Jendrassik-klinikára gondol. Jó volna már ott feküdni ágyban, a kis erkélyszobában, napsütésben, tréfálva, ahogy az öccsét látta, mikor odahaza volt az ősszel…

IDEGSOKK

A térkép ki volt terítve előttük, ott feküdtek a fűben s a tábornok rendeletet adott a telefonba.

A segédtiszt idegesen, könnyes szemmel kapkodta a fejét. Úgy érezte, beleesnek az ellenség tüzelési ívébe, a gránátok az egész mezőt szántották s mikor közvetlen mellettük robbant egy, úgy, hogy a felvágott homok belepörgött a térképbe, felkiáltott:

– Tábornok úr, alázatosan jelentem, nem vállalhatok többet felelősséget a tábornok úr testi épségéért.

A tábornok felnézett rá a térképből, világos kék tiszta szemei kissé mosolyosan megrebbentek. A fiatal tiszt zavart lett, kicsit el is pirult.

Aztán tovább dolgoztak. Mikor a gránátok megint távolodni kezdtek, a hadnagy felkiáltott:

– Tábornok úr, én egy szakasz élén szivesebben kirohannék kézitusára, mint itt…

– A végin idegsokkot kapsz, – szól a tábornok s tovább dolgozott. Parancsőrtisztek jöttek-mentek, a dandártól várt mindenki mindent. A tartalékokkal baj volt. Elvesztették az összeköttetést. – Ördög vigye, – csóválta a fejét folyton a tábornok.

Akkor megint a segédtisztjére nézett, kissé szórakozottan.

– Gondolj valamire az életedben, valami helyzetre, amit nem szeretnél újra élni, aminél még itt is jobb… – mondta keserű kis mosolylyal, aztán tovább számított a térkép vonalai közt keresve az eltünt tartalékokat s új meg új rendeleteket adott ki járőrök kiküldésére.

A fiatal tiszt meghökkenve nézegette a tábornokot, aki fiatal öreg volt, friss és kövér és energikus, mint egy gummilabda.

Aztán újra parancsőrtisztek jöttek, egész társaság gyült, majd egy alezredes jött, majd megint mások, szók izgatottak, parancsok, találgatások röpködtek, dolgoztak, a telefon folyton sercegett.

– Nos, nincs olyan? – kérdezte a tábornok s elővette a cigarettatárcáját s egy szivarkára gyujtott.

A segédtiszt meghökkenve nézett rá. Aztán elértette.

– Ennél kellemetlenebb percem, tábornok úr! Olyan nincsen tábornok úr…

– Hm. Nem volt öt szekundád az ötödikben? Görög, német, latin?

– Nem tábornok úr.

– Nem… Hát penecilust nem loptál első gimnázista korodban?

– Nem tábornok úr.

– Lám… És hetedikes korodban nem kapott rajta egy apa sem a lányán?…

– Nem tábornok úr, – szólt a hadnagy…

– Persze… Hát szerencsés fickó voltál,… hogy sose kaptak rajta. Hát akkor most mit drukkolsz?

Kis ideig hallgattak. A tábornok aztán látcsővel nézte a terepet.

– Különben az igaz, – vette le a látcsövet a szeméről, – annál rosszabb, elhasználatlanok az igaz, de begyakorlatlanok az idegeid… Féltelek az idegsokktól… – s szeretettel nézte meg a fiatal fiút.

A magasban a gránát zengő röpülését hallották, mint egy gyilkos vészes madarat… A hadnagy a fejét lehúzta önkéntelen…

– Hosszú lesz, – mondta a tábornok.

Csakugyan messze mögöttük csapott le.

Visszanéztek mind a ketten. Akkor a tábornok így szólt:

– Én házas ember vagyok…

Mosolygott is hozzá… Újra meggyujtotta a szivarkáját s mély füstöt szívott a tüdejére.

– Ha az ember meggondolja, milyen semmiség ez az egész skandalum, egy jó kis cselédmizériához képest, a háztartásban…

A bokrok közt állottak. Voltaképen semmit sem láttak, csak egy-egy vágtató huszárcsoportot, nehány futó gyalogost, kard nélkül erre csörtető tisztet, az előttük levő dombok fedték a csata igazi terét, csak a puskaropogás és a kézitusa távoli zaja, egy pár kilométerről idehangzó egészen rendetlen fegyverropogtatás jelezte a nagy összeütközést, amely az erdő alatt folyt.

– Fiam, egy katonatisztnek, – szólt a tábornok s a vállára csapott a fiúnak és a szemébe nézett, – ha egy katonának nincs egyebe, csak a kardja, akkor a legjobb iskola neki minden háborúhoz egy szerelmes feleség, akinek önálló pénzkezelése van…

Elhallgatott s szórakozott tünődéssel, maga elé nézett.

– Mit hoztál te a házhoz? Mit adtál a feleségednek? Mit csináltál te neki?!… Féltucat gyereket!… Hátfájást, combtőfájást, lapockafájást, idegkimerültséget…

Újra belenézett a távcsövébe, hosszan. A fiatal ember ijedten szemlélte erős, korpulens alakját. Az idegsokk kerülgeti, gondolta magában, hogy ilyeneket beszél.

– Ő igen, – mondta a tábornok s merően nézett rá újra, úgy, hogy meg kellett zavarodni ettől a merev pillantástól, – ő kihizlalt téged szépen, pozicióba tett, magas rangba vitt fel… S mikor éjfél után még a fűtetlen szalonban fuldokoltok a legkeservesebb dűhben, s minden percben azt hiszed megőrülsz, vagy széttiprod a mályvaszin selyem kis szalongarniturát, amire azt mondta az asszony annak idején, kis naiv menyasszonyszájjal, hogy öngyilkos lesz, ha meg nem veszik neki… s mikor bevonszolod a hálószobába, ölben és csöndben, hogy a cselédek mégis… akkor jönnek az igazi gránátok: «ne tépje a bluzomat, nem tud helyette másat venni… nyavalyás…»

Újra a szeméhez emelte a távcsövet s körbe nézelődött.

Megint közeledett a gránát. A fiatal hadnagy kínosan állott mellette. Azt hitte az öreg megőrült s nem merte azt mondani, hogy menjenek innen, hiszen szemmelláthatóan őket keresik a gránátok…

A gránát rövid volt. Előttük csapott le.

A tábornok hosszan nézte a fiatal hadnagyot, aki iránt maga sem tudta miért, mindig valami csodálatos rokonszenvet érzett. Szerette a sápadt, olajbarna arcát, a friss száját, amely biggyedt volt, s finom ívű, de kissé bizarr, a sima homlokát, amely mögött arisztokratikus neveltség egyensúlya volt s mégis az egész fiúban valami ártatlan, kedves természetesség, valami romlatlan egészség, a jólét virágzó psychéje… Szerette volna egyszer megölelni azt a fiút, jobban szerette mint minden gyerekét, a szeme úgy el-elkalandozott az arcán, ahogy az ember számtalanszor tud megállani egy kedvenc műtárgy előtt, amelyhez emlékek egész légiója fűződik… Most úgy szerette a gyávaságát, a vérének le s fel hullámzó ijedtségét, az el-elsáppadó s újra kigyuló színét, kalitkába zárt madárra emlékeztető riadt rebegésű szemeit… Úgy szerette volna ölbe kapni, a karjára veni, mint egy anya, kit látott valaha, kis gyermekét, s mint az, szaladni vele a réten keresztül s közben kacagva csókolni… És a dombok mögött egyre jobban hallatszott a fegyveres tusa rendetlen erős zaja. Már golyók zizegtek, suhogtak körülöttük s le-le csaptak itt-ott egy-egy zsombékba…

– Mit csinálna itt egy asszony? – mondta férfigőggel, gúnyos mosolylyal… – Az ember hazamegy a kaszárnyából, ahol pár ezer embernek a dolgait kell rendben és nyilván tartani… Otthon van valami három cseléd… s az ember magából kikelve találja az asszonyát… Emlékezz csak vissza az anyádra, akinek a szoknyája ráncai közé bujtál, mikor a furiák kígyói kezdettek az arcán kilobogni… Az anyád is az volt, aki minden asszony: minden asszonyban ott van az egész pokol… De majd ha asszonyod lesz magadnak: aki előtt férfinak kell lenned, mikor csak egy jó kis fiú tudsz lenni… és át kell ölelned a feleségedet, hogy meg ne alázhassa magát cselédhajaknak kitépászásával s a szent, a drága, az angyal, karjaid közt vonaglik s lábbal rugdos a pimasz felé, a hatvan koronás kis cipőivel és vér fut az agyára, hogy nem semmisítheti meg egy szavával, nem ölheti meg a bitangot, aki soha nem törüli le a szekrény tetejét s vállat von, ha összeszidják…

A tábornok kutatva nézett a fiatal ember arcába, mintha ítéletet, kritikát keresne benne, már valami a lelke mélyén feszülni kezdett, már valami égett benne, hogy túlment azon a határon, ameddig szabad lett volna… De benne volt, de végre itt a harctéren, itt a gránátok kereső ugatása közt, itt végre kijött belőle, valaki előtt, aki annyira közel volt neki, mint saját maga, valaki előtt, aki mintha a zúgó szél volna, s a szív szerető hallgató kagylója…

– Akkor aztán annyit se mondj dühödben, hogy: majd megmutatnád te, csak te állanál ennek a kis menázsnak az élén… Mert akkor minden kijön… A piszoknak, az utálatnak, a gyülöletnek minden sara, ami egy asszonyi lélekben felgyült valaha valamikép, nem is csak te magad ellen, hanem az ős Asszonyban az ős Férfi ellen, a sors, az életek berendezése, a nemek igaztalan beosztása, a lelkek össze nem törődhető nyers nagy gyűlölete, az a vad és soha le nem birható kaján gonoszság, ami egy asszonyban a hím ellen felgyülemlik, az a tajték, az a sár, az a förtelem, az angyalnak az a démonná, sátánná való visszaformálása, az a kicsinyesség, az a minden nivón alólmaradó köpködés, az az utolsó szajhanyelv, ami minden asszonyban ott van, az a…

Hirtelen egy undorodó nagy hangot adott.

– Eh…

Rámeredt a fiatal emberre. Ez ismeri a feleségét. Ez előtt leleplezte az életét. A boldog házasságot… Rémült és vad meghökkenéssel nézett rá. Vissza akarta venni a szavakat. Aztán lassan elfordította a szemét.

Egy pillantást vetett a mezőre.

– Mutasd a térképet.

A segédtiszt gyorsan kiterítette a fűbe.

Leült, levetette magát a széttiport gazba.

Ilyen alávalóságot!… Hát ki lett ő. A tiszta, az előkelő, a hideg, a begombolkozott katona. Miért ontja most idegen előtt, egy fiatal kis férfi előtt, egy nembeli ellenség előtt… Mit hijja ő ki a kritikát… Pusztuljon el! Ennek az embernek el kell pusztulnia! Ennek nem szabad életben maradnia Menjen a tűzbe!… Az egyetlen, aki előtt a lelke szennyét úgy kiöntötte…

Ráhajlott a térképre s érezte, hogy a másik férfi, szintén fölibe hajol, ott térdelve a fűben, szintén mellette hajol s valami gyílkoló düh, valami roham vett erőt rajta, amely szinte megrázta, megrengette a vastag nagy testét…

E pillanatban felettük nagy csattanás. Süvöltő szelet érez az arcában s abban a pillanatban nagy vörös folttá válik a szeme előtt a térkép.

A pillanatok végtelenségében emeli fel kábult szemeit a másikra, a férfiúra, a fiatal testvérre, az idegenné vált szörnyűségre.

Csak néz, néz rá, ahogy ott ül elváltozva és csodálatosan s lassan odadül feléje, fej nélkül előre…

Irtózattal veti magát hátra s rettenetes ordítás tör ki a torkán, üvöltés, mint a megőrült állaté s hátra, hátra, mert borzalom… mert iszonyú…

A segédtisztnek egy srapnelhüvely elvitte az egész fejét s a tábornokon kitört az idegsokk.

EGY SZEGÉNY FECSKE

A figyelők a nyilásoknál állottak s erősen néztek kifelé a csillagos, sötét éjszakába.

A cug másik része hátul ült, guggolt s igyekezett hátát úgy vetni neki a lövészárok oldalának, hogy a hátizsák ne húzza le nagyon a nyakát; egy percre sem volt már szabad letenni a felszerelést, a fronton voltak.

Erős emberszaggal, bakancsszaggal, izzadtság bűzével volt tele a fedezék, amelyet szűknek találtak, haszontalannak, mert nem ők csinálták. Keservesen, bebörtönözve bámultak maguk elé a sötétbe és minden percben elaludtak, akár figyelők voltak, akár nem s aludni halálbüntetés terhe alatt tilos volt.

Még nem voltak hozzászokva ezekhez a dolgokhoz, a rettenetes marsolás után még csak alig pihenték ki magukat.

– András, – mondta az önkéntes káplár, csendesen, a hangja fáradt csöndben sustorgott, – András, András! Maga alszik.

A baka megmozdult.

– Maga alszik.

– Nem alszok én, csak nagyon figyelek.

S kicsit ellódította magát a figyelőnyilás előtt a faltól, hogy lábon maradjon.

Az önkéntes jól megfigyelte, hogy aludt, ő maga is tudta, András álmodott. A szemébe friss levegő jött s kint látta a kissé völggyé váló tájat s a büntetéstől való megijedésében egyszerre annyira éber lett, mintha csak kitisztult volna, mintha szitán átrostálták volna a világot.

Az önkéntes káplár morogva, dünnyögve tovább ment; a kis öreg s orrhangján biztatta őket, szoktatta a vén embereket, hogy el ne szunnyadjanak. Ő maga ugyanúgy cipelte a batyuját, szerencse, hogy a minapi teázáskor minden élelmiszer kifogyott belőle, mert ha most is annyit kellene cipelni…

Nemsokára letelt az óra s kiadta a jelszót, hogy felváltani.

A figyelők, akik már majd megőrültek az egyórai gépies tétlen ácsorgásban, most először pillantottak ki kiváncsian a nyilásokon, hogy hátha mégis lehetett volna valamit látni, aztán siettek hátra visszapottyanni a stellung földjére, leguggolni gémberedett, állásban megmeredett lábaikon. Le is ültek, rögtön aludtak, az önkéntesnek úgy kellett felrugdosni, lábra verni, mint a fűbe fekvő bárányt, aki az útszélről nem akar tovább menni.

Jó volt annak, aki a földbe vágott padkákra ülhetett, fegyverrel vállukon, hátukon a nehéz hátizsákkal, vagy bornyuval, fújtak, szuszogtak s még a verejtéket is lusták voltak letörülni a hideg homlokról, kitátották a szájukat s a rossz levegőt lihegték.

András kinyujtotta a lábát, keresztbe tette s elhevert. Az önkéntes, aki folyton sürgött-forgott s őrülten ideges volt az első lőárokbeli éjszakájukon, megbotlott benne.

– Gáncsot vetettél? – kiáltotta, miután akkorát nyekkent, hogy a nyelvét majd elharapta, s a másik percben puskatussal mellbe vágta Andrást.

Az ütés nem fájt, már ekkorra visszafogta dühét és a baka röhögött.

– Dehogy is káplár úr, – mondta sunyin, – csak nagyonis beteg vagyok. Káplár úr. Má meg kell dögölni káplár úr, jaj de odáig vagyok káplár úr.

– Gondoltam, hogy te vagy, – szitkozódott a foga közt az önkéntes, lábra egyengetve magát s most már nem magázta Andrást, – ez a magyar ember; szégyeld magad… Semmit nem akar csinálni, semmit… mennyen gyepkockát vágni: nem megy… Mennyen tüzet rakni: nem rak… Mennyen legalább fát szedni: ellóg… Hanem majd elnáspángollak, disznó, majd akkor mentek…

Andrásnak a melle megrázkódott a visszafojtott kacagástól, aztán mindjárt siralmas gyerekhangon mondta:

– Nem tudna önkéntes úr ojan goromba lenni…

S lehúzta a fejét a melléig, hogy hangosan fel ne röhögjön. Sokért nem adta volna, hogy így fel tudta paprikázni.