Part 9

Összeszorította a fogát, elfordult, hogy meg ne lássa a síró szemét, felszijta az orrát s mézeskalácsost keresett… Soká nézegette az apró mézes mogyorót… be hitvány… kukoricaliszttel van csinálva… be sovány… méz nélkül és jóisten, be drága…

Felduzzasztotta a száját betegen: hát evvel megy haza… Mézessel a vásárból… egy hatos ára mézes…

Az ember már türelmetlenül várt rá, oda se pillantott, megérezte, mikor közel ért, elindult gyorsan hazafelé az úton.

Az asszony nem mert pisszenni sem. Ment ment, megtörten, csüggedten, életkedve vesztett, csak ment szaporán a nagylépésű ura után.

Mikor a töltésre értek, a katona mindig a másik partot nézte.

Egyszer megállt.

Megfogta az asszony karját s hozzá hajolt.

– Köztünk van a víz… – mondta.

Az asszony nem értette.

– Nem értyük meg egymást soha, mert köztünk van a víz…

– Ejh, – rántotta meg a vállát az asszony.

Most már únta az ura bolondságát. Már nem is számított neki. Ez is csak magának rabol, még a gyerekeire se gondol…

– Igy nem is lehet megérteni egymást, ha köztünk van a víz… – mondta az ember. – Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk… meglátjuk közelrül a képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat… a szemüket… csak ép hogy a szavukat nem értjük: akkor már nem vágjuk le őket… enni adunk nekik… amit mink eszünk… csak addig ellenség az ellenség, amíg köztünk van a víz…

Hirtelen a zsebébe nyult s kivett belőle egy kis csomót. A markában tartotta egy percig s nézte… egy gombolyagba kötött kis kendő volt, ahogy nézte az asszony.

Akkor kinyujtotta a karját s messze bevetette a vízbe…

Az asszony éles szemmel meredt rá.

Kitalálta, hogy ez a rablott pénz.

– Ajjaj, – sóhajtott s azt gondolta: – ezér érdemes volt?… hát érdemes volt ezért?…

Aztán megindultak. Lassabban mint az elébb, mint aki elvesztette a célt. De egyformábban, ahogy az életet robotolja a szegény.

Nem szóltak többet egymáshoz egy szót sem. Mintha elidegenedtek volna, mintha meggyülölték volna egymást.

Mikor a faluba beértek, mindjárt a szélső háznál, beszélgetőket láttak. Egyszerre belenyilallott mindakettőjükbe, hogy arról beszélnek.

Vásárról hazamenőknek beszélte Suta Kis Istvánné: s mikor a házaspár megállott a közelükben, egy kicsit elhallgatott s rájuk bámult.

– Hallják a gyereksírást, – folytatta aztán, – csak hallják, pedig ott volt a Szabó Andrásék lánya velük, amán jóforma lány, tizennégy esztendős, mi van azokkal a gyerekekkel, hogy egyre sír… átküldték a kis Erzsust, nézze meg. A gyerek nem tudott bemenni, mert a kapu be volt zárva, bemászott a kerítésen. Bemegy szegény gyerek, hát bokáig való vérbe ott fekszik a szegény ártatlan meggyilkolva… A Vargáék nagyobbik lyánya az ajtóba, a másik, az Eszter meg a kis házba.

– Borzasztó, borzasztó, – tördelték az asszonyok a kezüket…

– Borzasztó, – mondta a katona felesége, mert úgy érezte, mindenki őket nézi, – borzasztó – s húzta az urát, hogy menjenek onnan.

A katona nem szólott egy szót sem, csak nézte a vájákoló asszonynépet, undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni… ezek igazán nem tudják, mi a háború…

Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva ment előre.

Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt:

– Hová szaladsz má no…

Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett előre.

– Én is úgy hagytam a három kicsit, – mondta aztán vissza elfult szóval.

Az ember hirtelen megállott, megtorpadt.

A három kicsit… az ő három gyermekét…

Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most úgy találná meg azokat… Kettévágott gégével.

De hát az nem lehet… ki bántaná!… Ne szaladj, akarta kiáltani: hisz én itt vagyok…

Az egész falu végig felfordulással volt. Mindenfelé asszonyok, gyerekek szaladtak a templom felé.

A katona kezdett megzavarodni. Ez az általános és közfelzúdulás, a borzalomnak ez a teljes becsülése egyszerre az ő idegeire is rászállott, s ahol elvetett szót meghallott, az mind korbácsütéssel hasított végig a lelkén.

Úgy megnyugodott, mikor a kapun beért.

A gyerekei ott állottak a ház előtt s az anyjuk leguggolt hozzájuk és csókolta őket.

Komolyan, fakó arccal nézte a kedves gyerekeit, aztán megfordult, még mielőtt megcsókolta volna valamelyiket, ahogy az ajka kívánta. Érezte, hogy keresik.

Két csendőr állott meg a kapuban.

Az egyik leemelte a fegyverét s lövésre készen tartotta.

Neki a szeme se hunyorított.

A csendőrök rászegezett szemmel jöttek az udvarra.

– Járt maga a Varga házba mámma? – kérdezte a fekete, az őrmester.

– A Varga házba? – szólott a katona nyugodtan.

– Még pedig ma.

– Éppen ma?

– Éppen ma.

– Mer tegnap jártam.

A csendőr a szemébe meresztette a szemét.

– Azt tudom, hogy tegnap járt. Napszámért.

– Napszámért. Igen.

– De mámma vót ott?

– Mámma?… Minek lettem vóna ma.

– Mi van a zsebedbe? – kiáltott rá a másik csendőr.

A katona hidegen oda nézett a tegezésre, de akaratlan lepillantott a zsebére. Egy fehér kendőnek csücske lógott ki s véres volt.

Nyugodtan kihúzta s gondolkodott, micsoda vér ez.

– Hogy magyarázza ezt? – szólott az őrmester.

– Hogy? – szólott a katona.

– Ki vele! – s a két csendőr úgy emelintette a szuronyos fegyvert, hogy bármely pillantban használhassák.

A katona csendesen elmosolyodott s mintha nem törődött volna velük.

– Megvágta magát a kis fiam. Az ő kezét törültem le vele. Be is kötöttem.

A csendőrök meglepetve figyeltek.

A gyerek után néztek, aki nagy, okos szemmel bámészkodott rájuk az anyja mellől. Az asszony reszketve fojtotta könnyeit s nem is nézett reájuk, a legkisebb gyerekét szorította a szívére, másikat kezén tartotta.

– Mér van bekötve a kezed, kis fiam? – kérdezte szépen az őrmester a gyereket.

Az még nagyobbra nyitotta a szemét.

– Én nem tudom, – mondta s az apjára nézett. – Édes apám bekötötte, mikor hazajött, pedig az övé vót véres.

Mindenkinek az arcán meglepetés volt, a katona azonban hosszan elnézte a kis fia okos, csillogó arcát. Szeretettel nézte, elmosolyodva nézte…

– No fiam, – mondta, – most csendőrkézre adtál…

Akkor odafordult bizalmas egyszerűen a két csendőrhöz, a fekete őrmesterhez.

– Hát én vótam… csendőr urak…

A kapu, a kerítés rakva volt rémült arcú, bámészkodó falusiakkal. Mindenki kidülledt, kimeredt szemmel nézte a borzalmas gyilkost. Csak ő maga nem volt megrémülve.

Hidegen, nyugodtan hagyta bilincsbe tenni a kezét.

– Hát tuggya, csendőr úr, – mondta mégis, gyerekes mentegetőzéssel, mintha egy kicsit szépítgetni akarná magát, – azelőtt én se tudtam vóna ránézni a gyilkosságra… Ha édes anyám csirkét ölt… vagy a feleségem: megmondhassák! én bizony oda se dugtam az orrom… de hát a háborúba sok mindent megszokik az ember, amirül nehéz osztán idehaza leszokni…

Mikor indulni kellett a csendőrökkel, akkor tért észre még egyszer. Végre. Mikor a családjátul vinni akarták.

Akkor végig nyilallott benne, hogy mindennek vége, nagyot nyögött, nyöszörgött s kétségbeesett tekintettel nézett a kis fiára, aki eltorzult arccal, elgörbült kedves ajkakkal sírni kezdett.

– Fiam, – mondta – kis fiam! hoztam neked egy kis mézest… ides anyádtul kérd el…

A gyerek felnézett az anyjára s ő az alatt gyorsan kiment a kapun.

MÓRICZ ZSIGMOND MŰVEI:

A Fáklya. Regény.

Az Isten háta mögött. Regény. II. kiadás.

Árvalányok. Regény.

A tűznek nem szabad kialudni. Elbeszélések. II. kiadás.

Boldog világ. Állatmesék.

Csitt-Csatt. Elbeszélések.

Falu. Szindarabok. II. kiadás.

Galamb papné. Regény.

Harmatos Rózsa. Regény. III. kiadás.

Hét krajcár. Elbeszélések. III. kiadás.

Kerek Ferkó. Regény.

Karak szultán. Elbeszélések.

Magyarok. Elbeszélések. II. kiadás.

Mese a zöld füvön. Elbeszélések.

Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Elbeszélések. II. kiadás.

Pacsirtaszó. Szindarab. III. kiadás.

Sárarany. Regény. II. kiadás.

Sári biró. Vigjáték. III. kiadás.

Szegény emberek. Elbeszélések.

Szerelem. Vigjátékok. I–II–III. kötet.

Tavaszi szél. Elbeszélések. II. kiadás.

Tragédia. Elbeszélések. II. kiadás.

Vidéki hirek. Elbeszélések.