Part 2

S megrázta emberül a közbaka öklét.

– Tanyázzatok le, kaptok jó vacsorát.

András megingatta a fejét.

– Alássan jelentem – mondta s a torka fulladt volt és még hozzátette: «ikmelede gehorzám»: nekünk az a parancs, hogy rögtön vissza, ahogy lehet… – avval sarkon fordult, mint otthon a gyakorlótéren.

Mikor megint a setét erdőben törtettek előre, azt mondja a cigány:

– De kár vót azér a jó vacsoráér.

– Ne beszélgessetek – szólt András. Szaporán vissza oda, ahol vótunk, a kopasz hegy oldalára.

– Má megint oda? – kiáltott fel Csapó akaratlan.

András nem gorombáskodott vele, csak azt mondta:

– Oda…

Később azt vetette:

– Fiúk: van elég éles!

Két napja volt töltényosztás, azóta még alig lőttek; amit ma este kieresztettek; mind cipelte a maga háromszáz éles töltényét.

Csak akkor tudták meg, mit akar velük András, mikor éjfél felé, ott állva a kopasz hegy szürke sziklái közt észrevették, hogy megindult az orosz roham.

Szemmel lehetett látni, hogy áradt felfelé az orosz sereg, három vagy több rajvonalban s a tíz legény, a tíz magyar legény olyan tüzelést indított, hogy az oroszok sturmja megállott, habozott, óvatos lett, sprungolt és a homályos csillagos éjszakában, mikor hold nem volt, de a csillagok özöne mégis világossá tette az embert, mind fedezéket ásott…

Szóval András tizedmagával feltartotta az egész orosz rohamot odáig, míg megjöttek a horvátok.

Ki voltak ízzadva, ki voltak állva az őrült munkában. S a cigány szuszogni alig bírt, mikor mondta:

– E jó vót, András, de most osztán haza!…

– Fenét, – mondta András – még nem szedtél gombát!… Pedig azt igértem a főhadnagy úrnak!

III.

Annyira ki voltak merülve, hogy pihenni kellett. Az ember addig győzi erővel, míg muszály, de csak addig, akkor rögtön összeomlik. Sötétben és fák közt, bokorba akadozva és gyökerekbe botolva baktattak előre s egyszercsak valamennyiükben ellenállhatalanul ott volt annak a tudása, hogy most aztán vagy lefeküdni vagy meghalni…

Alig értek ki a harcmezőből, mindjárt összeomlott a kis sereg. András maga is érezte, hogy eh, mit kinlódjon az ember túl mindenen. Egy kis szemérem volt benne: utolsónak dült le a puha fűbe, de elsőnek aludt el.

Egy pillanat múlva már otthon volt, a kis faluban, a kis házban, vagy ház körül, később sokat gondolt rá, de nem tudott soha tisztán visszaemlékezni, hogy mi is volt, csak egyre az anyja haragos arcát látta, ahogy a tányérokat, csuprokat rettenetes lármával csapkodta a földhöz… Hogy lehet egy anyának ilyet tenni. Egy öreg asszonynak, akinek már lehetne egy kis belátása, hogy a fiatal asszonyoknak még a világi cifraságon is jár az eszük… Nem olyan kiszikkadtak azok, hogy megvessék az örömöket, az ártatlan örömöket, azért fiatalok, hogy egy kicsit éljenek még a fiatalságukkal, úgyis mi öröm van ebben az életben. Az ember csak küzd, csak dolgozik, csak húzza az igát, mint a barom… Semmi pihenés, semmi mulatság, nem lehet megállani, mert mindjárt itt van az adó, meg az a kis adósság, a kamatok, meg ruhát kell venni, meg a marha is drága, a kis pénz, ahogy begyül, szét is mászik, sohasincs húsz forint, amire az ember azt mondhatná, hogy: nahát feleség, ez az enyém, evvel azt teszem, amit akarok, gyere nézzünk szét a világban, hogy lehet húsz forint árát józan kedvvel mulatni… Dehogy is lehet. Bort inni?… A nem öröm, mert csak fáj az ember feje utána… Enni?… Ki eszik meg húsz forint árát?… Vásálni? Hát akkor megint nincs húsz forint, meg osztán mit adnak húsz forintért a mai világba, mikor mindennek kétszeres-háromszoros az ára, csak egy pár csizma, az is hatvan pengő a mai vásárokba… Hát jóisten, akkor mi baja van az anyjának avval, hogy a kis menyecske vasaltba jár. Mindennap friss vasaltba. Hogy egyebet se csinál, csak vasalja a tisztát. Hát ennyi kedve se teljék a világba? Hát még a keze munkájából se legyen annyi szabadsága, hogy tiszta rendes ruhába sétáljon!… Kell ezér a tányérokat meg a fazekakat olyan nagy kegyetlenséggel a falhoz csapkodni, hogy még a ház is csakúgy hangzik belé…

András vergődött, izzadt, lehegett borzasztó nagy belső keserűségben. Maga körül felvágta a mohát, szétrugta az avart, úgy viaskodott álmában.

De hát két asszony közé kerülni, mikor a két asszony úgy egymásra éhezett, olyan csikorgó szemmel tüzel! No lám, már a fiatalt is hiába csitítja, kezdi már ez is a csapkodást! Nesze neked kakasos porcellántányér… Ó s mekkorákat szól, mint egy távoli ágyú… S hozzá az a harsogás, csetepaté, lárma, sivítás, üvöltés, káromkodás, a tüzes pokolban nincs ehhez fogható rémség, borzasztóság.

O már el is vesztette egészen a fejét itt a harcolók közt, csak áll, és áll és nézi, hogy a két asszony hogy acsarkodik egymásra.

– Nincs gazdasszony! – süvölt az öreg anya, – kell a máknak hamuba kerülni, marékkal szedem én hamuból a mákot, asszony az olyan, aki a mákot így pazarolja! A két keze törjön le, de a lába szakadjon meg, de a szeme ugorgyon ki, az én mákomat nem fogja senki fia bornya homokba kavarni!… Nincs gazdasszony ebbe a házba, mert ha vóna csak annyi, mint egy köjök, nem vón a mák homokba!

András dermedten hallja az anyja csattogó, ki-kirohanó szapora lármáját s rá a felesége édes, éles, még veszekedésben is olyan mézesen kedves s most ez is olyan szívet daraboló visszanótáját:

– Én nem vagyok gazdasszony! Éngen nem tanított meg az én anyám?… Mindig vagyok olyan, mint akárki! Ihos jány vagyok, nem akármiféle!… Ahelyett, hogy megköszönné, hogy rendbe szedtem a fiát, hogy olyan házat tartok, ami mindig tisztességes ház, ahelyett hogy büszke lenne rá, hogy ilyen menye van, aki kivakarta mindnyájukat a piszokból… Hát ki mos én rám, ki vasal én rám, hát ki dógozik az én gyerekemre? Vett neki valaha valamit? Vett egy csergőt neki, vett játékot neki? vett egy kis viaszkos vászonykötőt legalább neki? Hát énnekem még tisztába se lehessen tartani magamat, meg a gyerekeket! Hát ezt érdemlem én!…

Na de hát azt nem lehetett hallani. András fogta vóna befelé az asszonyok száját, hol a feleségét, hol az anyját csitította, de nem hallott ott egyik sem egy árva szót az ő szavából, csak fujta mindenik tele tüdővel, teljes erővel a maga mondókáját.

És azok a borzasztó csapkodások, azok a tányérok, azok a kondérok, amilyen lármát tudtak vele csapni!

A hideg verejték szakadt, mint a tajték a ló hátán, a hámban kihajszolt isten adta pára szügyén, tomporán. S neki mintha cigánybékó lett vón a két kezén, lábán, semmi lakat rajta, mégse tud mozdulni, le volt cüvekelve, hogy el ne szaladhasson. Csakúgy fincolt a két patáján és innyogott, mint ostor alatt a gángoló paripa. Neki hallgatnia kellett ezt a rémséges danát, készen, hogy eccer csak mégis kirugjon, vagy odaharapjon, hadd érezze a kancabőr is. De csak magára ömölt vissza a méreg tajtékja s lebirta magát, kinkeservesen, mint a komor ló…

Hogy az embernek az élete ott van a gyenge asszonyi fajzat markában. Ők szövik, fonják, ahogy tudják, ők adnak örömet, olyan kimondhatatlan boldogságot, amit az egy szál ember, a rideg legény, soha meg nem tud szerezni magának… A boldog életet… De ők csinálják meg a gyehennát is.

András felhördült, felsikótott: a két asszony egymásnak ment…

És fölébredt.

Ahogy a szemét kinyitotta, még percekig pislogva bámult s azt hitte tovább álmodik, mert a fazék csörömpölést egyre hallotta.

Sokára jött rá, hogy hiszen álom volt az egész. Hiszen nincs otthon! Nincs az asszonyok kocódásában… Hiszen itt van a rengeteg nagy erdő fenekén… Messze, száz mérföldnyire, ezer mérföldre az édes otthontól… Itt van egésségben, bátorságban…

Aj de jó volt, hogy csak álom volt az egész patália. Felült, megdörgölta a homlokát, ásított, mosolygott… Szinte jólesett, hogy itt van a háhorúban, a csatatéren… Szinte megörült, mikor rájött, hogy a nagy csattogatás nem a borzasztó tányérvagdosástól van, csak ágyúk, fegyverek ropagásátúl a hegyen.

– Kejjetek fel hé, – kiáltott, ahogy körülnézett a csillagjárás iránt s újra elkiáltotta magát: – Mindjárt ághegyen a nap!

Egy, kettő megmozdult, a többi feküdt, mint az agyonütött.

– Óóóóf… – ordította el magát András, mert egyszerre rájött, ki ő, mi ő, hogy ő most felelősségbe van s buta fejjel úgy elaludt, hogy még őrt sem állított.

A félelmetes kommandóra egyszerre felkapta a fejét mind, mintha otthon volnának a kaszárnyában. Aztán, ahogy rájöttek, hogy nincsenek a kemény strózsákon a szigorú őrmesteri kéz alatt, megint csak visszaeresztették a fejüket az édes, puha fűbe s lassan eszmélgettek, hogy a derekuk, válluk, minden csontjuk fáj.

– Óff, az anyátok, – ugrott talpra András és vesszőt hasított a legelső fáról.

Csak úgy suhogott a jó fiatal hajtás, ahogy amúgy magyarosan mustrálni kezdte vele a cimborákat.

– Mit verekedsz, – morogta egyik, – ippen olyan baka vagy, mint én…

De aztán nagyobb igyekezettel ámolyogtak ki a rövid, de jó álomból.

Virradt a lombok közt, jó hűs volt, a csontjukat is átjárta az erős levegő, dideregtek a vékony bluzokban, aztán szétbontogatták a köpenyeket és magukra csavarták. Az este olyan fáradtak voltak, hogy még azt sem bontotta ki maga alá, kettő sem.

– Hol van Csapó, – kiáltott fel András.

Csapó hiányzott.

– Elesett, – mondta morogva valamelyik.

Többet nem beszéltek róla.

Volt két sebesült is, úgy hogy csak hatan maradtak, akik sérületlen álltak.

– No, direkció hazafelé, – mondta a cigány.

András azonban azt mondta:

– Meg kell elébb keresni azokat a horvátokat, akik megszöktek a hegyről.

Gondolta magában, azok biztosan elbodásztak valahogy rossz úton s most el fognak tévedni maradni.

De örült, hogy Csapó elveszett. Nem szerette azt az embert, az nagyon is versenytárs volt, nagyon élesen tudta nézni, hogy ő mit csinál…

A falkája, mit tegyen, vele ment s rajvonalban bukdácsoltak előre a hegyoldalon, a bokrok közt, a fák szembecsapó ágai alatt. Hogy kiértek a tisztás hegyoldalra, a reggeli nap első sugara akkor lőtt ki a párás, ködös hegycsúcsra.

Lent a völgyben egy kis falu, mint a nyáj a a hűvös reggelen, összebújva hevert még.

– András! – kurjantott messziről a cigány.

Andrásnak összerándult a szeme. Nagyon sértette a cigány közönséges kiáltása… Nem, az mégsem való: az ilyen embernek sarzsinak kell lenni!… Hogy minden cigánybaka le ne tegezhesse… Hisz utóvégre az ezredes úr is kezet fogott vele!… S egyszerre megérezte a markában az ezredes kemény, pompás szorítását s mindjárt megdagadt tőle a szíve…

– András… – rikoltott újra a cigány.

– No!

– Meg vannak a horvátok!

– Hun vónának, no…

– Ahun a, ott tanyáznak-e!…

András arra nézett, amerre a cigány mutatott s csakugyan katonákat vett észre a hegy kanyarodón, ahogy a fűben táboroztak.

– Látod má?

András megvetően mordult.

– Neked csak a gombára legyen gondod, – mondta. – Neked más gondod ne legyen.

Szinte boszantotta, hogy már ennek is utána lesz. Máma nem fért a bőrébe. Mindenáron bajt szeretett volna… Tudja isten, úgy nem vágyott vissza az ezredhez, a megszokott csapatokhoz, mintha mindjárt haza kellene menni… Haza, a faluba, a házába… ahogy álmodta…

IV.

A horvátokkal hamar végeztek. Azok szegények nagyon pocsékká voltak lőve, de becsületük volt, mert annyi sebesültet hoztak át a tulsó hegyről, hogy András csudálkozva szemlélte. Emberséges dolog ez.

A hadnagyuk ezeknek is magyar volt. Igen köszönte Andrásnak a szívességet, hogy hírt vitt mindenről. Ez a hegyöble olyan sajátságos szélcsendes hely volt, nem is hallották át a tulsó partról az éjjeli csata dörgését, mert akkor még sokkal nyugtalanabbak lettek volna.

– Mért nem mentek le a faluba, hadnagy úr? – kérdezte András és a nyöszörgő sebesülteket nézte.

– Oroszok vannak bent, – mondta a hadnagy.

– Oroszok! – s Andrásnak megvillámlott a szeme.

– Őrjáratot küldtem le az éjjel s rájuk lőttek.

– Hm, – csóválta András a fejét, – még hogy oroszok. Muszkák… Sokan lehetnek?

– Sokan nem lehetnek – gondolkodott a hadnagy. – Bizonyosan egy elszakadt töredék, de én a magam szétroncsolt századával még akkor sem támadhattam meg őket, akármilyen kevesen vannak.

A hadnagy a saját dolgára fordította figyelmét. Sok baja volt szegénynek a betegeivel. Aztán még egyszer megkínálta a rumos palackjával a fiúkat. András és kis csapata itt reggelizett együtt a horvátokkal, akik egyre azt mondták:

– Ja szom hrvat, szevasz magyar…

– Szerbusz tesvír, – paroláztak velük a magyar fiúk. Hát akkor mégse olyan vad fajzat ez, ahogy otthon mesélik, ha így tud segíteni egymáson. Szegények. Jól kiállották azér a tüzet odaát, egy épre két sebesült is jut…

– No komám, – mondta András egy hosszú horvát legénynek, aki úgy figyelt rá, mintha minden szavát értené, – hát fogjunk kezet azok helyett is, akik otthon vannak.

A derék horvát gyerek elmosolyodott és megcsóválta a fejét. Nem értette.

De azt megértette, mikor András odanyujtotta a tenyerét s emberül megrázta. Erre azután olyan szerető és meleg arcot vágott, hogy a könnye is a szemébe szökött.

– Hát mink is elmegyünk csendesen, – szólott aztán András, mint mikor szomszédolásnak vet véget az ember.

A hadnagy emlékül neki adta a kis piros noteszát.

– A nevem is benne van, – mondta, – legalább ha az életben találkozunk, meg fog ismerni, barátom… Csak már vége volna a háborúnak, – tette hozzá.

András mosolyogva tette el a blúza mellébe a kis jegyzőkönyvet s azt mondta:

– Mink még el se kezdtük… Csak egy hónapja, hogy kijöttünk a menetszázadba… vagy egy hete, hogy először hallottam puskalövést… De ellenséget, azt még nem láttam.

Ezzel azután elment az őrcsapatával.

– De most mán csak hazafelé eccer, – szólt egyik legény, aki már szinte tréfára vette az András nagy okos buzgóságát

– Most jön a java, – mondta András komolyan s megállott a kis falu felett… – Megfogjuk sturmolni a falut…

– Hogy!

– Muszkák vannak benne!

– Mink hatan?…

– Muszkák vannak benne! – mondta keményen András és mindjárt dologhoz látott.

Biztosra vette, hogy ha az éjjel a sötétben a muszkák ellenállottak is, most napos reggelre már megjött a józan eszük, látják, hogy el vannak vágva… Hej de szívesen vitt volna haza egy-két tucat foglyot.

De erős volt a vállalkozás.

A földre hasalva, fűben, vetemény közt csúszva lopózkodtak közel a falu szélső házához. Fától-fáig egyenként, míg az első kerítéshez értek.

Szegény rongyos rutén asszony lépett ki ijedten s majd megdermedt, mikor magyar katonákkal állott szembe! Be volt kötve ócska kendőfélével és sápadt volt, csüggedt, mint aki virraszt.

– Van nálad orosz katona? – kiáltott rá fojtott hangon András.

Az asszony megfordult csüggedten s bement a házba. András utána, előre szegezett s lövésre készített szuronyos puskával.

Az alacsony putri sötét volt, bűzös volt. Vén, százesztendős ember feküdt a kuckóban s mint egy félig döglött kutya, meresztgette a szemét. Az asszony odanyult alá a vacokba s kihúzott egy fél kenyeret. Elébe tartotta Andrásnak. Nem sírt, nem jajgatott, mint aki már nagyon jól hozzá van szokva a nyomorúsághoz.

– Russzki, – mondta András, – van itt russzki!

Az öreg ember ott az ágyon megértette s el kezdett nyávogni, krákogni, mint egy agg eb, sírt és esküdözött mennyre-földre.

András körülnézett. Lassan megszokta a szeme, látta, itt nincs mit keresni. Szólt a cigánynak, aki óvatosan mindig az oldala mellett lopakodott, hogy kifelé innen…

Ahogy megfordult, a cigány ököllel megfenyegette az asszonyt, nagyon borzasztó akart lenni s csúnyát káromkodott és megmentette a fél kenyeret, amit András már ott hagyott…

A következő házban már kint várta őket egy asszony. Ez is rongyos piszokcsomó, mint a másik, ez is ugyanolyan kimerülten szomorú. Egy cseréptál főtt hajas krumlit tartott az ölében, alázatosan kinálta.

Reszketett a szegény s hogy megmutassa nem mérgezett étel, belenyult s kettétört egyet és beleharapott.

– Ide csak vele öreganyám, – szólt a pirosképű vidám Komáromi cimbora s az üres kenyérzsákjába öntötte a krumplit.

– Itt muszka van, ha így kínálgatóznak, – morogta András és szikrázó szemmel nyomult be a pitar alacsony, meszelt ajtaján.

Nem volt benn egy sem.

Az ötödik, vagy hatodik házban, ahogy belépett, úgy megrémült, hogy a vér is megállott benne.

Az asztal mellett ott ült négy darab orosz gyalogos.

Itt valamivel világosabb volt, vagy a szeme szokta meg, jól látta az arcukat, azok is úgy meredtek rá, fakón, ólomsápadtan s megdermedt szemekkel.

Fel volt téve a lapos sapka a fejükön s a hosszú szuronyú fegyver az ágy mellé támasztva. Nem gulába, csak úgy össze-vissza a letiport ágyhoz.

Mint ijedt kutyák az országúti csárdánál, ha szembe találkoznak, mindenik a gazdája szekerének kereke közé menekül, mintha az megvédené s kidugja a fejét és a távoli az idegen szagot szimatolja a másikon. Úgy markolták a mieink a fegyver vasát s azok az asztal lapját és csak néztek egymásra egy hosszú, keserves pillanatig.

Aztán valahogy megoldódott.

Az egyik orosz felállott, emberséges képű egyszerű kis ember, fulladt szóval, beszáradt torokkal valami szót vakkantott, akkor ingadozva előre lépett s kinyujtotta a tenyerét.

András fellélekzett. Azért feneegye, megkönnyebbült…

– Fegyvert ide, – mondta annál keményebben.

A másik orosz felállott, mint a parancsra kell. Az ágyhoz lépett, összeszedte a négy fegyvert s odatámasztotta a Komáromi karjába, aki az András háta mögött állott. A cigány egész az ajtóban volt, se holt, se eleven, annál borzasztóbb képeket vágott s csak most kezdett annyira, mennyire magához józanodni.

Komáromi tartotta a négy fegyvert s a magáét ötödiknek, úgy el volt látva, hogy szükség esetén egyet se tudott volna használni.

Ekkor András leeresztette a maga fegyverét is, balkézre fogta s egyenként kezet szorított a muszkákkal.

Ezzel a kézszorítással, mintha minden el lett volna intézve. Valami kedélyes enyheség fogta el őket a rendkívüli feszültség után. Csak néztek egymásra, csak nézdelték egymást és mindkettőjüknek hirtelen valami öröm, hála és szeretet öntötte el a lelkét. Meg tudták volna egymást ölelni… Ugy híjját érezték a testvéri csóknak… Hiszen egymásnak köszönik az életüket. Mindenik a másik kezében volt. S elfogta őket a távoli emberségnek sugallása. Hogy találkoztak… Itt valahol, messze mindentől, ami valaha csak számított nekik, itt mégis találkoztak. Mintha régesrégen, még az özönvízben elszakadt testvérek ismertek volna egymásra… Te is ember vagy, emberi formájú, szívű, te is egy istennek teremtménye velem… Úgy megszorították egymás kezét, úgy meglelték ujjaik egymás ujjait: kéz kézre ismert… a kezek nem is harcolnának… csak a szem harcol, mert az lát valamit… sem a száj, sem a fül, sem az orr nem harcolna világháborút… És ime, mégis hogy szemmel ismernek együvé… A szemen keresztül gyúl fel az egész belső lényük, mintha a szem szikrát fogott volna beléje…

De csak egy-két pillanatig tartott.

Akkor megint bekürt emberek lettek. Mint az ökör, aki járomba tanult már, hajtja nyakát maga igába… András rendelkezett, amazok engedtek s mintha mindig ez lett volna mesterségük, sorba sorakoztak a fogoly-transzportra…

– Nincs több? – kérdezte Ándrás.

Lám, azok is elfeledkeztek erről; szívesen mutogattak az oldalajtóra.

Két muszka mászott elő a parányi kamrából.

Azok is odaadták a fegyvert.

– Ajebuzeusát, – mondta Komáromi – hát én fogom cipelni nekik a puskát?

András odakint már sorra állította őket. Az idegenek szaporán pislogva, sápadt arcukon égő rózsákkal nézelődtek maguk elé s példát adtak a többinek. Már látták, hogy végkép el vannak vágva, az összes környező hegyek magyar katonasággal tele, ez a nehány vitéz, aki rajtuk ütött, a menthetetlen halálnak jelképe volt: és mégiscsakvalami életbe vezette őket.

A hat legény, akik után még a két sebesültjük is lemászott, egyszerre csak százhuszonhét orosz foglyot sorakoztatott.

Mind nyujtotta a kezét, mind sorra kezet fogott mindnyájukkal s ami az első percben megható volt, kezdett undorító lenni. A pöttön kis magyarok visszaemlékeztek az éjjeli harcra, a sok kemény strapára, amit ezek miatt kellett szenvedniök, a sok éhségre, fáradságra, hogy el kellett hagyni az otthont, a hazát, a becsületes, jó embersorsot… s egyikből, a piros képű, vérrel teli Komáromi gyerekből eccer csak kitört:

– András, – mondta – hagy vágjak pofon egyet közülük… De míg kezet nem fogtam vele, mer ha mán kezet fogtam, nem vághatom pofon…

András nem szólott s a következő percben egy egészséges, jóízű pofon csattant el egy széles, szelíd emberi ábrázaton.

V.

Két-két fegyvert keresztbe tettek s mint a targancson azon vitték a többit. Cipelték maguknak a muszkák, ők csak ballagtak mellettük feltűzött szuronynyal.

András gondolkodva ballagdogált, lógatta a fejét s ütögetett.

– Cigány.

– Nohát.

– Lesz-e gomba?

– Fáradt vagyok én. Nem megyek utána.

– Mégy.

– Nem eleget szaladtam mán edáig, még itt mászkájjak itt különösen.

– Mégy cigány…

– Ne legyél mán olyan pogány.

– Mégy.

A csapat völgy mélyén kanyargó úton ment előre, a cigánynak föl kellett kapaszkodni a hegyoldalra, gombát keresni. A rüsztungját muszkával vitette, csak a kenyérzsákot tartotta magán az András jóvoltából. Így osztán egy kicsit megbékült.

– Iszen csak tuttam vón, mi lesz belőle, dehogy mutattam vón meg neked azt a levelet – morgott a cigány és eltünt az erdőben.

András megint visszasüppedt magába, hazagondolt.

Most már csak nevetett volna a hajnali rettenetes álmán, ha nevetni kedve lett volna, de olyan furcsának látszott az előtte, hogy ime, akik oly messze vannak tőle, tudja isten hány meg hány mértföldre: azok mégis csak úgy itt vannak, mintha épen csak a mezőre ment volna ki, szántani, vagy kapálni a meleg barna földet. Hát nincs határ, ami elválaszsza tőlünk azokat, akik beleköltöztek a lelkünkbe?… Hiszen nincsen pillanata, hogy a felesége valahogy, még ha nem is gondol rá, ott ne legyen az eszébe. Meg az anyja, aki őt nevelte, szoktatta, meg az apja, aki épen olyan ember mint ő: hirtelen munkájú, hosszú pihenőt kereső, csöndesen elgondolkodó, komoly ember.

A vékony Medveczki megszólalt mellette.

– Tíz hónapja van a háború, kétszer sebesültem meg, de csak eccer tudtam hazajutni.

– Eccer?

– Eccer. Akkor is csak három napra. Mán harmadnap jelentkezni kellett. Gyalog mentem ki az állomástul huszonöt kilométerre, egész éccaka majcsak avval tőtt; hajnali háromkor értem haza, eccer megháltam, másik hajnalba mán megint vissza kellett gyünni, de akkor elkisért a vasútho a legnagyobb fiam.

– Hány esztendős?

– Mán lehetős… nyóc.

– Osztán gyalog jött magával?

– Gyalog.

– Osztán hogy ment vissza?

– Vissza szekeren ment, mer bementem a malomba, gőzmalom van ott, osztán leltem egy szekeret, az keresztül ment a mi falunkon, a visszavitte.

– Mégis nagy merész vót egy gyereket elhozni.

– Nem ís hoztam vóna én, de ű akart ám gyünni. Nem alutt egy szikromot se akkor iccaka, csak azt leste, én mikor indulok.

– Derék gyerek.

– Aj, micsoda gyerek!… Nagyon egy ügyes gyerek… Mindig mintha csak itt gyalogolna mellettem e. Mindig csak lenézek, még majd csakhogynem szólok is neki, hogy: elmaradsz Pista. Pedig nem marad el, mer mindig itt gyün mellettem… Csakhogy hát hogy nem látom, hát úgy tetszik, hogy elmarad.

Mosolygott. Vékony szöszke bajsza alól. A nehéz hátizsák úgy lehúzta sovány vállát, vörös nyakán ki volt dagadva az ütőér, mint az ökör, ha előre nyujtja a járomban a nyakát s a nyelvével nyalogatja a száját.

– Hát magának is úgy van? – szólott András, kicsit szinte restelkedve, – hogy úgyvan, mintha itt vóna mellette mindenkije, csak épen, hogy nem látná.

– Úgy.

– Csak mintha kiment vón az ember, a mezőre, vagy vásárra, vagy fuharba, de majd csak hazakerül…

– Úgy.

– De még jobban itt van hajja; mintha még jobban itt vónának, mint mikor otthon van az ember… Mer otthon úgyis van, hogy el is kivánkozik mán hazulrul néha, kivált mikor veszekedés van…

– Úgy… Úgy a… De hát még jobban úgy, tudja, mer én vótam odahaza, osztán láttam mi van odahaza.

– Mi?