Part 3

– Nem sok jó… Hét hónapig odavótam, osztán az asszonynak magának kellett bedógozni a kis fődrül mindent, behordani ősszel. Egy lúval. Mer tudja az is úgy van, hogy a kettő közül elvitték a jó szelid lovat, hanem azt a bitang rugóst, azt ott hagyták. Osztán a meg most a tavaszon az árokba fordította a szekeret, az asszonynyal, azóta ű is beteg… Ajjaj, minden szét van. Semmi sincs jól. Az anyjokom is beteg mán nyóc esztendő óta, hun felkél, hun lefekszik, asse tud segíteni. A feleségemnek apja nincs, az én apám egy haszontalan ember mán, öreg, azér a kinlódik valahogy nekik. De hát hogy van a.

– Osztán maga nem segített – kérdezte gyötrődve András, mert véres, habos, ijedtséggel tünt föl előtte, hogy hátha ő nála is ilyen bajok vannak… Lehetnek. Gyenge asszony mindkettő, ha tudnak is perelni…

– Én?… Hát mit lehessen ott segíteni? Szanaszét leltem mindent, szanaszét hagytam mindent, csak itt esz a gond, mert hát a lelkem mindig ott van.

András kinosan lélekzett. Még az ő felesége ellen van valakinek szava! – fuldoklott magában, – mikor úgyis olyan túlságos!… Hát mi kéne! Megszakítsa magát! Ha úgy szereti a tisztát, kell azér vekszálni.

– Nekem is elég gondom van, – mondta ki hangosan, mert azt hitte, ha ki nem mondja, már szétveti az egész szivét, mellét, tüdejét az a rettenetes szorulás. – Van elég nekem is. Van nekem min gondolkodni a háborúba.

– Mi gondja van? – kérdezte a Medvecki szeliden.

– Hát a feleségem, meg az anyám… Nem férnek össze…

A hangja elfulladt, a bluza alá nyúlt és kendőt húzott elő. Elkezdte az orrát fuvogatni, a szemét is megtörülte, mindakét szemét.

– A baj… – mondta a Medvecki.

Soká mentek szó nélkül, míg csak az András szeméből, orratövéből fel nem száradt az a szúrós könnyeredés. Akkor kicsit könnyebben folytatta.

– Nem tűrnek egymásnak… Mindenik csak maga akar uralkodni…

– Olyan az asszony mind.

– Míg én otthon vótam csak megvótak, mer ha máskép nem, hát rájuk ordítottam, hogy még a ház is reszketett… osztán miattam legalább elhallgattak… De most az isten döglessze meg ezt a cigányt, hogy ennek is itt kell lenni a bitangnak: nekem nem írtak semmit, de ennek megírták most otthunrul, hogy: «Csécseiné is hazament, mert megsokalta az anyjoka, hogy most is mindennap vasaltba jár!»

Andrásnak megint elő kellett szedni a kendőt és soká fúvogatta az orrát. Míg csak el nem unta, akkor olyat fújt rajta, hogy a vére is majd elindult tőle…

– Verje meg az a szentséges… hát olyan nagy baj az, ha egy fiatal asszony mindennap vasaltba jár… Hát kell egy anyának ezért a menyét…

Elfúlt, meghalt a szava. A szemébe lehúzta a sapkáját s úgy csikorgatta a fogát.

– Az istenit ezeknek a slapnereknek, hogy nem bir itt belém találni valamelyik.

– Ne úgy szóljon barátom, – mondta a másik, a Medvecki. – Lássa csak: jó az, ha egésségesen veszekszik valaki, mer legalább egészséges: van benne vér, meg erő, azér tud veszekední… De ott van az én szegény jó feleségem: az is veszekedett szegény, míg minden jó vót, de má nem veszekedik, mer ágyba fekszik három hónap óta… Meg az anyja mellette, úgy lenni azoknak a négy gyerekeknek… Mikor milyen jól megvótunk, míg ez a háború nem vót…

András sóhajtott. Feltolta a sapkát megint a homlokára.

Ott mendegéltek előttük az oroszok, a barna, földszínű köpönyegekben, amilyet otthon a cigányok szeretnek viselni, mert azon nem látszik meg semmi. Mendegéltek, lesütötték a fejüket, mindenik magába merült és gondolkodott…

Azt mondja Medvecki:

– Elhiszi barátom, hogy ezek is otthonra gondolnak? Ezeknek is van valahun egy kis családjuk, ezek is sajnálják azt… De ezek sajnálhatják csak igazán, mer lássa ezek má nem hazafelé mennek…

András tüzes szemmel nézett, izzó, nedves szemmel a szomorú barna, zöldes posztóba göngyölt alakokra. Nagy, nagy szomorúság volt mindenkinek az arcán s lassan arra gondolt, hogy ha ő menne most a cimboráival így szuronyos puskák közt, barna orosz fegyveresek közt, arra valahova a másféle világba, fogolynak…

– Azér lássa barátom, – mondta a Medvecki, – nem kell az embernek magával annyit törődni… Nézze csak, a jóisten dóga az… Hátha maga most meghalt vóna, akkor maga egy nagy bánattal halt vóna meg… Azt vitte vóna magával örökre… Így meg lássa, él. Meg én is élek. Osztán pedig a jóisten csak hazavisz eccer… Akkor pedig mán mindegy, hogy hogy vót, mer akkor megint jó lesz minden… Nem érdemes lássa, bánatba meghalni, mert akkor mán nincs kilátás, hogy valaha jobban legyen… Osztán akkor az ember halála után is, mindig bánatba lesz a csalággya körül… Mer itt van a… Nincs egy perc, hogy itt ne legyen mikörültünk a kis családok, hát ne gondojja, mer mink is úgy ott vagyunk űvelek…

András nem nagyon értette, csak sejtette, de úgy megnyugodott, mintha jól kisirta vóna magát.

– Úgy van ez a halálba is… Lássa… Van-i mán halottja?… Mer aki meghótt, meghótt, igaz, földi poraiban, de nem hótt meg lelke erejében. Mindenki itt van örökre. Minden percbe látom az én öreg anyámat, aki mind csak guggolt és a kályhasutról nézelődött. Hasgörcsei vótak, mert giliszta vót benne; mikor nagyon szenvedett, orvost hijtunk hozzá. Gyün az orvos, rákiáltott: «No mi baj néni!» Felveti az öreganyám rá, szegény a pillantását: azt feleleli, «a vénség! azon segítsen az úr!»… Befelé fordult a falnak, többet szót se szólt az orvosho… Lássa ez az öreganyám mindig itt van az én szemem előtt. Küldhetnek engem tűzbe-vízbe, lehetek én éhes, szomjas, az nekem mind nem fáj. Ha kérdené valaki, mi bajod szegény ember, azt mondanám: «A háború! Azon segítsen, aki tud!…» De lássa, az öreganyámnak mán semmi baja. Elmúlt a vénsége, mán semmi baja. Megkönnyebbült… A háborúnak is vége lesz. Vége bizony egyszer; lássa, aki élve marad, egy pár esztendő múlva mán csak úgy fog mesélni róla, hogy: «az is vót»… Akárígy, akárúgy, az nagyon mindegy… a fő az, hogy a jóisten el ne feledkezzen rúlunk, mert ha ő elfelejtkezik, akkor lássa, lehet béke: a béke is háborús. Lehet háború: a háború is békességes.

András mély megrendüléssel hallgatta. Megint a jóistent érezte meg. Már föl sem mert nézni feléje. És szégyenkezve pironkodott, milyen csúfságos volt, hogy hetykén szalutált neki, mikor először kigyütt… Igen, bizony, hitetlen rossz ember volt ő mindíg, nem tisztelt se istent, se embert… S egyszerre úgy látta, hogy ha ő alázatos, jó ember lett volna, az se jön rá: az a csapás; az asszonyokkal való veszedelem… Nem, nem. Még ma levelet ír nekik és megkéri őket a Krisztus szenvedésére, meg a maga keserves gyötrelmére, hogy jók legyenek, hogy szeressék egymást… S egyszerre a szép délelőtti napsütéses idegen erdőkben megint olyan boldognak, életerősnek kezdte érezni magát s még azt is kezdte látni, hogy mán míg vége nem lesz a háborúnak jobb is így! okos az az asszony, hogy kitért. Minek öljék egymást, ha egyik se tud a másik kedvére élni… Jobb akkor egészen külön… Még azután is, a háború után is… Külön, de szeretetbe…

– András!

Fölnézett a hegyoldalra. A cigány kiáltozott:

– Van mán gomba!

– Jól van, Imre! Jól van cimbora!

– De meg a mieinket is látom András:

– Az is jól van. Jól van testvér…

– Odale vannak a völgybe, ahun a muszkák tanyáztak az este…

– Jól van… jól…

Mikor utólérték az ezredet, azok rendezkedtek a továbbnyomulásra.

András nem szólt semmit, hol járt, mit csinált. Csak ép az orosz foglyokat nem lehetett suba alatt hagyni, az nagy dicsőséget hozott. Majd megették érte.

– András, – csapott a vállára a kis önkéntes káplár, – ezt megcsinálta!… Százhúsz foglyot hozni!

– Rám ragadt, mint a bojtorján… – szólott András.

De a kis káplár csak rázta az embert. S mintha a fia volna, úgy gyönyörködött benne, csillogó szürke szemeivel.

– Hős maga, András.

– Dehogy káplár úr, csak gombát szedtünk, oszt megvan.

– Dejszen ezért kitüntetésnek kell jönni! Legalább is ezüstnek!

András hitetlenül nézett az önkéntesre. Aki bizonykodott:

– Az bizony; avval pedig pénz jár. Élete fogytáig, András!

– Pénz?… – mondta András s meglóbálta a fejét. – Pénz jár vele, önkéntes úr?… Nem érdemlem én azt – s utána legyintett. – Nem azért jártam én oda káplár úr… Amit én kerestem, azt talán, mégis megtaláltam…

– Mit András?

András fölnézett rá. A tiszta szeme tiszta volt, mint a patakviz; minden kövicset, minden vizi szálat tisztán látni benne.

Csendesen azt mondta:

– A lelki nyugodalmat, önkéntes úr.

S a szívére tette a kezét, mintha csak a bluz zsebébe akasztotta volna az ujját. Aztán egyet gondolt.

– Osztán mennyi pénz is vón az? Káplár úr!…

ERDEI KIS PIROS VIRÁGOK

Szép ez a tavasz, sohase volt ilyen szép. A legények alig aludtak valamit, a tiszturak mulattak, s ők is ébren töltötték az éjszakát. Bámészkodtak, tréfálkoztak, egymást ugratták. Gáspár egész éjjel Segesvárit bizgatta, akit Fecskének csufoltak, szegény feje szörnyen kifáradt az esti földhordásban és olyan álmos volt, hogy akármit csinált, mindjárt leragadt a szeme. Gáspár minden két-három percben oldalba bökte:

– Fecske!

– No.

– Kék egy menyecske?

– Ezért kőtöttél fel? hagyál má békin!

Öt perc mulva megint újra kezdte Gáspár.

– Fecske!

– No.

– Hát nem kék egy menyecske?

Ez így ment reggel három óráig, mikorra a tisztek mind elfáradtak maguk is a lágerfájer mellett a nótázásban, dikciózásban, kacagásban, a hadügyi vitatkozásban s legfőkép, mikor elfogyott az utolsó csepp innivaló is és elégettek minden száraz fát, amit csak össze tudtak szedni. Ez majdcsak olyan drága volt, mint az innivaló, a legények a fejük alá rakták s ráfeküdtek, hogy reggel legyen mi mellett szalonnát pirítani, meg kávét főzni.

De a reggel olyan gyönyörű volt, hogy mindenkinek elmult minden éjjeli fáradtsága.

Frissek voltak s vidámak, mint a csikók. Mióta az este megtudták, hogy a lövészárkot csak gyakorlatnak kellett megcsinálni és muszkának híre-hamva sincsen, isten tudja milyen távolságban, azóta egészen átváltoztak. Még otthon a kaszárnyában sem voltak olyan frissek és kacagók, mint itt most a felséges tavaszi éjszakában s ezen a csodálatos nyári reggelen. Mert a reggel ragyogó volt és meleg, mintha arató nyár volna már.

Szép volt a tábor, ahogy ott hevert széthintve a vadonatúj szürkében a mezőn. Az alacsony hegy oldaláról messze el lehetett látni. Kis falú volt alattuk és keskeny szántóföldek. A hegyek zöldeltek s mintha a boldog reggelre csupa új ruhát kapott volna minden fa, ragyogott minden levél a nap szines sugarán.

Nyújtóztak, ásítoztak, ugráltak szilajon és vidáman; a friss lövészárok olyan volt, mint valami furcsa kastély, zöld ágakkal volt díszítve, hatalmas zöld galyakkal, tudja isten honnan, győzelmi hirek jöttek, úgy sétáltak szét az emberek száján, mint a futó szél, ott állva, senkivel nem érintkezve, a kis sereg, amely a kaszárnyából jött csapatpótlásra fel a harctérre, egyszerre tele volt a legszebb hirekkel. Elfutott az is, hogy jönnek az újságírók, amire kimondhatatlan vidámság lett. Rögtön elkezdtek pucolni, kefélni, mosdani, fésülködni. Hadd lássák a haditudósítók, milyenek vagyunk. A zászlóalj harckészsége ebben a pillanatban a maximumon volt.

Hét órakor az önkéntesek is feltápászkodtak, alig szunnyadtak pár órát. Tudták, hogy ma igen jó napjuk lesz, tegnap húsz kilométert marsoltak, hogy beérjék a XX-eseket, ez megvan, hát ma meg fognak pihenni.

– Jó reggelt, káplár úr, – mondta Gáspár. – Mán felkőtt?

– No hát magának nem fáj már a feje? Nem kén egy kis aszpirin?

– Az, az, – mondta Gáspár, – jó tanálmány a. Megfőzzem a kávét, önkéntes úr?

Egy órát olyan lustán és boldogan hevertek el, hogy lógott a fülök is, mint a delelő malacé.

Nyolc órakor előkerült a zászlós is, fiatal szélesvállú tizenkilenc esztendős kölök, olyan mint egy fia-óriás, csak úgy dagadt, akár egy feslő bimbó. Az arca foltos volt az egészségtől, hamvas, frissen volt borotválva s ahogy learatta az arcáról a finom szőke pihét, olyan maradt, mint egy barack. Nagyot nyújtózott.

– A Miska hogy ugrál, – mondta magas hangján, mindjárt mindenen kacagva.

– Még most is? – kérdezte az önkéntes káplár. Az ő arca is olyan fiatal, de kicsit fontoskodó s kurta bajonettjét hátrafeszítette mint a Dürer-metszetek lovagjai.

– Egész éccaka nem hagyott aludni, hogy őt mért nem nevezik ki kadetnak! Otthon azt igérték neki, hogyha mint kadétaspirant jön ki a Feldre, még a vonaton megkapja a kinevezést. A vonatba azt mondták, hogy majd a Felden, itt azt mondják, hogy majd az első akciónál… majd a sturmnál…

Hangosan kacagott s a nagy erős öklét fölemelte a füléhez, hosszú kardjával kaszált s apró fogai csillogtak. Huncut egy lurkó volt, akiben nem fért meg az életöröm. Tele volt kiváncsisággal és minden munkát játszva birt.

– Kérlek, nagy különbség, – mondta az önkéntes káplár, – most van neki hatnaponként kilenc koronája, akkor meg volna havi száz korona s öt korona Feldzulág, összesen kétszázötven korona!

Jött maga Miska is, a kadétaspiránt, kövér volt és harmincesztendős, tréfás ember, aki roppat boldog volt, hogy idekint van a mezőn s nem az adóhivatal poros asztala mellett a főnöke szekirozásának odavetve. Soha ilyen erős és egészséges nem volt diákkora óta: pataki diáknak érezte magát, akinek annyi volt a háború, mint mikor az iskolakertben kifutót játszottak s lopva cigarettáztak a nagy fák rejtekében. Most élt először igazán emberi életet, nem volt se apja, aki pipaszárral fenyegesse, mint gyermekkorában, se felesége, aki minden krajcárért megszámoltassa, mint mióta házas ember. Most szabadon és vidáman élt s igen jól érezte magát a könnyű eksztra ruhában, a jól agyusztált kincstári bakkancsokban, amelyek szinte maguk súlyánál fogva viszik az embert előre.

A zászlós elfordult, hogy kedvére kikacagja magát.

– Ez mindig röhög, – mondta tréfás komorsággal Miska, – pedig, becsületemre, ha kilenc korona lénungja volna… Nem bánnám én, barátom, csak a feleségem itt volna, ha most látna, biztosan küldene szegény kis drágám egy százkoronást…

– Hol a hadnagy? – kérdezte az önkéntes káplár, aki mosolygott: mosolygott az efféléken, de kis öregek módján, mindig a szolgálaton és a harcászati dolgokon volt az esze.

– Alszik, – mondta Miska, – könnyű neki, én is aludnék, ha háromszáz korona lénungom volna. Phü, de jól aludnék…

A legények nézték a fess urifiukat, ahogy egymást piszkálták s közben mindenik csinált valamit; bakancsot, derékszíjjat, vagy a ruhát, fegyvert pucolta.

Félkilenckor hirtelen feltünt a hadnagy a hegy kanyarodó gerincén. Előlről jött, a kommandótól Meglepetve nézték, mert csakugyan azt hiték, a celtjében alszik még. Az esti lumpolás után nagyon közel érezték magukat a hadnagyukhoz, hát tréfásan szalutáltak neki s karban kiáltották:

– Hoch, hoch, dreimal hoch… Ej-ha, ej-ha, ej-ha!

A hadnagy fakó volt az éjszakázástól, a szemei alatt mély karikák. Fád volt. Már messziről látszott, hogy nem lesz jó vele tréfálni, pedig már azt akarták vezényelni, hogy:

– Szakasz, balra csudál-kozz! – mint odahazza, ha a járdán csinos kis lány ment mellettük. Már nem mert velük végig menni a főutcán, mert végig csudálkozták a háta mögött a várost. Mikor odaért, ridegen kijelentette, hogy marsberájt! Tizenöt perc alatt indulás!

Általános elképpedés, nagy levertség. Aztán futkározás, az altisztek előszedése, parancs, kiabálás, ordítozás, tíz percnyi őrület s még öt percnyi külön őrjöngés. Kürtjelek mindenfelé, sorakozó s egyszer csak már oszlik, bomlik, halad a sereg a rendetlen doppelrájokban lefelé a hegyoldalon a lent kanyargó remek fehér országútra.

No nem baj. Mikor a jó fehér poros földet érzik a bakancs alatt, megnyugosznak, itt-ott dalolni is kezdenek. Az ötödik század kezdi, ezt elrestelli a hatodik, mert a kettő mindig versenyez s annál nagyobb hanggal kezdenek új nótát, azután előbb hátrább, egyremásra rágyújtanak s a szép tavaszi délelőttön halad a kanyargó völgyben a szép szürke had.

Milyen szép körül a természet. A fű buja, a kaszálókon méteres a fű, mekkora rendeket lehetne itt vágni. Sehol ember a mezőn, itt-ott egy-egy pirosszoknyás vastag lábikráju tót menyecske; egy-egy legény csintalanságot kiált oda nekik.

A nap odafenn vidáman, mosolyogva néz, aranyfény, szines, még mindig párán átszűrt napfény önti el a világot, a bakkancsok pompásan vágják a taktust s csak úgy repülnek egyformán, rendesen előre.

– Káplár úr, – szól Gáspár vidáman, – mennyit fogunk marsolni mámma?

A káplárnak lehúzza a barna hatizsák a nyakát, rosszul kötötte fel, a nyakán kidagadnak az erek s előre szegezi a fejét. Nagyon mérges, már megint itt kell vágni a port, csak egy napi pihenő sem volt. Tegnap húsz kilométert mentek. Igaz, hogy most az üvegekkel könnyebb a hátizsák s ezen elmosolyodik, még ott ködlik a fejében az éjszakai kedves jó vidámság, na hát ilyen jó éjszakát soha életében nem töltött.

– Káplár úr, – sürgeti Gáspár.

– Mit akar?

– Mámma mennyit fogunk marsolni?

– Majd meglátja.

Tovább rakta a bakkancsot, tapp, tapp, egyiket a másik után, tapp, a jó szeges bakkancsot. A sapka a homlokára lecsúszott s előre düllesztett nyakkal úgy ment, mint egy menőgép.

Jobbról most hegy van, balról van a rét. Bokrok az országút mentén, zöld bokrok s a fák lombja közt madarak fütyűrésznek. Mennyi madár. Felnéznek a lombok közé, apró madarakat látni, ahogy az ágakon ugrálnak, de meg kell állani egy féllépésnyit, hogy felnézzen az ember s mind megáll a sok ezer ember s az összes sorok visszamaradnak egy tapodtányit. Egyet ugranak utána, hogy utolérjék magukat.

– Csak legalább lett vón eszem, hogy jóllakjak, – szólott Gáspár.

Mellette Segesvári ment, jó kitartó, nyugodt léptekkel s bólintott a Gáspár szavára.

– Én ettem.

– Én is ettem, de ha tuttam vóna, hogy marsolás lesz, legalább többet ettem vóna.

– Maj megállunk eccer, osztán eszünk, – mondta a nyomdász.

– Csak eztet nem szeretem, mikor marsolni kell, – szólott a cigány. Erre mindnyájan elkezdtek kacagni, mint mindig, ahányszor a cigány megszólalt.

Hátulról a zsidó előre igyekezett.

– Önkéntes úr, önkéntes úr.

– Tessék?

– Hova megyünk, a frontra megyünk?

– Nem.

– Rezerve maradunk?

– Igen.

– De hogy lehet az?

Az önkéntes maga sem tudta, hát azt mondta keményen:

– Menjen a helyére.

Ő maga is gondolkodóba esett a dolgon s előre meresztette a szemét, kereste a fänrichet. Meglátta a hórihorgas alakját végre, persze könnyű neki menni, ha nem kell nehéz hátizsákot cipelni! Utána eredt. Mindenki tudta, hogy most meg fogja kérdezni s az egész szakasz izgatott volt, nem érezték a fáradtságot, az utat, a terhet, csak várták mi lesz a magyarázat.

– Kérlek szépen, fénrik úr…

– Szervusz.

– Te, kérlek, a frontra megyünk tuladonképen?

– Fenét. Mi Korpsrezerve vagyunk.

– No de ha így előre visznek.

A fänrich se tudta, akkor mi lesz.

– Megállj, majd megkérdem a hadnagyot.

– De gyere vissza megmondani.

– Igen.

A nagy siheder fiú előre igyekezett. Az önkéntes káplár bevárta a maga cugját. Minden szem ráfordult, mindenki várta a magyarázatot. Ő csak hallgatot s beállott a sorba.

– Káplár úr, – kérdezte Gáspár nyugodtan, elszántan, ahogy a magyar paraszt megy neki ésszel, okos fővel a kikerülhetetlen sorsnak, – megyünk a frontra?

– Fenét, – mondta az önkéntes, – annyit se tudsz, hogy mi Korpsrezerve vagyunk!

Gáspár nem tudta, de azért mégis megnyugodott.

S a sereg ment-ment tovább. Már féltizenegy volt, a víz patakokban szakadt róluk, a fejük a meleg sapka alatt majd széthasadt. A vállukat úgy húzta a zsák kötele, hogy az agyvelejük fájt tőle s mentek előre szótalan a gyönyörűséges szép völgyben.

Egy magas hegy tövében állottak meg.

– Káplár úr, – kiáltottak, – fel kell erre menni?

A káplár felemelte félszemét a hegyre.

– Fel, – mondta s véres volt a szeme.

– Az istent bele, hogy ilyen hegyeket csinálnak ebbe az idegen országba.

– Magyarország ez még! – nevetett az önkéntes.

– Fenét. Régen elhagytuk azt mán…

Jobban előre hajoltak, jobban fujtak a tüdők, megfeszültek s neki a hegynek. Az út itt árnyas lombok alatt kanyargott felfelé. A sapkákat levették s hűvös szél legyezte az arcukat. Ahogy tenyérrel végigszántottak az izzadt arcokon, fekete csíkokat hagytak az arc szélén.

Az önkéntes káplárnak ma egész reggel baja volt, minduntalan szaladnia kellett az éjszakai rossz éráris gugyik miatt. Most, hogy hűvös szelet kapott a bluza alá, egyszerre gyalázatosan kezdte érezni magát, muszáj volt kiállani s el egy bokor megé.

Nemsokára aztán szaladt, szaladt a hátulsó cugok mellett, minden pillanatban kérdezve: Ez a fünfte század?… Nem, ez a cénte… mondták rá közömbösen az idegen arcú legények, akiket ő sohasem látott, de mind ismerős volt, valamennyinek az arcán ugyanaz az állati kidülledt vonás, ahogy előre hajolnak s viszik a hátukon a zsákot, vállukon a fegyvert. A szemöldökük felhúzva a homlokba, a mély homlokráncok, mint az ökör szeme fölött, szinte szőrrel benőve. Senki sem szól, csak a szájak rágcsálnak, bagót vagy falevelet, vagy csak éhnyálat… Fel, fel a hegynek… Tapp, tapp, előre a magyar, ahogy annyi század óta megszokta, hogy komolyan és rendületlenül, nyomról-nyomra haladjon előre az ásóval, kaszával vagy a talicskával. Akkor az az élet, most ez a sors. Amit el kell végezni, azt kell, s egy nincs köztük, aki jajgasson, aki amerikázzon. Az emberi élet legnagyobb csodája ez a sorsmunka, háromezerháromszáz ember együtt-tapogása… Mikor beérte a maga századját, már majdnem kidült, lihegett és fújt, mint egy gőzkatlan s kendővel törülgette magát. Ahogy azonban elcsillapodott s megkezdte volna a rendes menetelést, egyszerre átkozottul újra rájött a hascsikarás.

Sírni szeretett volna, összecsikorította a fogát s az arcát rángatta. De Gáspár odanézett rá s ő összeszedte magát, nem akarta a tekintélyét kockára tenni, türt. Megint félre a bokrok alá, a friss zöld leveleket hajtó bokrok közé, ahol tele van illattal a levegő s drága puha harasztban olyan édesen lehetne hallgatni a rigó kiáltását… Könnyes szemeivel belenézett a harasztba, amely lehullott levelekkel volt tele és fiatal zöld hajtások ütöttek át az avult torzsákon. Most egy pillanatra megkönnyebbült, mert ahogy derékszögben előre hajlott, nem a nyakán lógott az átkozott hátizsák, hanem a hátán feküdt… Aztán megint rohanni a szakasza után…

– Ez az ötödik század?…

– Nem, ez másik ezred…

Aztán a tüzérség…

Csak egy félóra múlva érte utól a szakaszát.

Az akkor ott döglött már a hegy tetetén. Ettek. Tizenegykor kapták az első pihenőt. Ő is levetette magát melléjük, a fejét elejtette, nagy szédülések fogták el, kóválygott vele az egész világ s a szeme előtt, mint valami csodálatos panoráma kavargott a felséges távoli kilátás, amelybe belemeredt, de mit sem látott, mit sem fogott fel belőle.

– Most meg fog ütni a guta, – mondta magában, s erre elmosolyodott. – Jó volna, milyen jó volna… – és már aludt.

– Milyen fura virágok vannak errefelé – mondta valaki; Gáspár mondta s nagy bötykös ujjaival leszakított egy kis piros virágot.

– Mérges, – szólott ő rá s a nyelve meg volt dagadva az inye közt.

– Auf, aufnémen! – kiáltották elől.

A komoly kis káplár felugrott s rekedt torokkal, amelyből olyan idegenül tört ki a hang, rikotott utána:

– Aufnehmen!

Ezt rögtön meghallja a baka, akármilyen fáradt is, álmos is; a katonák gyorsan feltápászkodtak, csak azután jutott eszükbe morogni, mikor már rogyadozó inakkal mentek is lefelé a hegyoldalon.

A káplár Gáspárra nézett, aki a foga közt tartotta a piros virágot.

– Mérges, – mondta neki újra.

– Legalább mérges leszek tülle, – mondta Gáspár nevetve.

Most már nem beszélnek egy hangot sem, csak mennek. Ha beszélni volna kedvük, morognának, mert kevés volt a pihenő. De inkább nem szólnak, csak mennek a déli napon tovább.