Part 1
SZEGÉNY EMBEREK.
_E könyvből 50 számozott példány jelent meg._
A címlapot és borítékot Gara Arnold rajzolta.
MÓRICZ ZSIGMOND
SZEGÉNY EMBEREK
MÁSODIK KIADÁS.
NYUGAT KIADÁSA
BUDAPEST
1917
TARTALOM
Gombaszedés 3 Erdei kis piros virágok 49 Thekla Orowna 66 Lázban 80 Idegsokk 86 Egy szegény fecske 93 A macska 102 Hőskor 109 Szegény emberek 116
GOMBASZEDÉS
I.
A hegyoldalt nagy lombos tölgyfák fedték. A század nyugodtan heverészett az áldott pihenőn, a szép lombok alatt. Olyan zöld volt a falevél, annyira üde, mint a frissen kibontott zászlók.
Az ágyúdörgés egyre hallatszott. Gépfegyverek dolgoztak szakadatlanúl, szegény horvátoknak melegük lehet odaát a jobbfelőli hegyben. A század minden legénye megnyugodva tudta, hogy az állásukat nem fedezték fel az oroszok, akik most észrevéve, hogy nagyon előretolt s fáradt csapatokkal állanak szemben, a nagy visszavonulást erős utósereggel fedezték, amely heves támadásba akart átmenni az üldözőkkel szemben.
De csak a horvátok állását ismerték s azt borzasztóan belőtték, az egész hegyoldalt.
A tisztek szakadatlanul tanácskoztak, igen aggasztotta őket, hogy hiányzik az összeköttetés a horvát ezreddel.
András egykedvűen hevert egy szép mohos szikla oldalán. Mióta szegény Fecske meghalt, azóta elvesztette a régi könnyű vérét, mindig egyforma komoly szemmel nézett a világba s halkan fütyörészett egy-egy otthoni nótát, mindig csak az otthoniakból, a legénykoriakat, soha sem a háborús nótákat. Ha valamelyik olyat kezdett, amit a gyakorlótéren tanultak, elfordította a fejét s szűkölni szeretett volna, mint a kutya.
A cigányt látta meg, vizet hozott a patakról. Most már csak ez az egy falujabeli volt.
– Gyere csak Imre.
A cigány bandzsitva ment hozzá.
– Aggyál csak egy ital vizet.
– A fénrik urnak visem, – mondta a cigány.
– Á, nem hagyom én benne a fogamat – szólt András és elvette a kulacsot.
Ivott egyet belőle, keveset, s visszaadta a cigánynak.
– Nesze… – Utánaszólt. – Imre.
– No.
– Levelet kaptál?
A cigány vigyorgott.
– Irt a zanyád, te!… – ugratta kicsit András.
– Aha.
– Hát még tud az irni is!
– Nem ű irta, – mondta a cigány, – iratta.
András elszemlélte a cigányt. Nem értette, minek forgatja ez el a fejét. Máskor ha levele jött hazulról, mindjárt szaladt vele, most már napok óta nem szól róla, csak annyit mondott tegnapelőtt, hogy az anyja irt.
– Iratta!… Aha… Megvannak a purgyék?
A cigány mondani akart valamit, de csak elhallgatta, osztán vigyorgott. Hirtelen meglátta a zászlóst a heverő legénység fölött s megijedt, szó nélkül sietett hozzá.
András megcsóválta a fejét. Nagyon mérges volt; mit akar ez a cigány, hogy nem adja a levelet. Méltóságán alúl valónak tartotta, hogy ő kérje a cigány levelét, de nagyon kiváncsi is volt, mert mindig irtak valamit az otthoniakról. Ő persze soha sem adta oda a cigánynak a maga levelét, de azt elvárta, hogy az sziveskedjék neki a magáéval.
– András!
A zászlós intett ide neki a dombról, mire ő feltápászkodott s közelebb ballagott.
– Megbeszéltük, hogy altisztet csinálunk belőled.
– Belőlem! – mondta András és felhúzta szemöldökét.
– Kevés az altiszt, már muszáj a negyedik svarm frajterjét is visszaküldeni, mert sárgasága van, gyenge. Hát téged ajánlottalak helyette.
– Sose ajánljon engem, – mondta András és elfordította a szemét a távoli hegyek felé, ahonnan az ágyúdörgés hallatszott.
A zászlós megütődve nézte.
– Miért? Nem kell a sarzsi?
– Nem kell nekem… Eleget dógozok én így is.
A zászlós megharagudott.
– Szégyen, – kiáltotta, – ilyen legény, ilyen értelmes ember… Kivonja magát a munka alól…
Ott is hagyta rögtön s mérges pattogással elment a bükkfák felé. Ott volt a bataillon-kommandó.
András újra visszafeküdt a mohos kőre s lassan fütyörészte:
Édes anyám adjon isten jó estét, Haza hoztam a szép barna menyecskét, De nem azért vettem el, hogy szeressem, Kedves szülém könnyebbségét kerestem.
Felnézett a fák közt az égre. Az ég kék volt, tiszta, kevés látszott belőle a nagy lombok közt.
Haza gondolt, kicsit izgatottan, a vére mégis zuborgott, a tiszta, szép kis feleségére gondolt, akit otthon hagyott. Neki meg itt kell heverni a mohos kövön, mikor otthon olyan kegyetlen munkaidő van. No nem baj, csak egyszer haza kerüljön még, csak a jó Isten hazavezérelje valaha a kedves családjához… Erősebben fütyölt, hogy elnyomja a kibuggyanó könnyeit:
De nem azért vettem el, hogy szeressem!… Édes szülém, kedves szülém könnyebbségét kerestem.
Ravaszul odalesett, amerre lement a zászlós s megbólintott a fejével. Nem hát, nem fogja magát kitenni nagy dolognak. Nem kell neki a sarzsi, a csak felelősség. Fizetés egy, osztán még felelősség is. Svarmführer lenni. Kéne egy jó svarmfirer, aki lelöveti magát akárhol… Osztán várhatják otthon…
Lassan fütyörészett, egyedül, gondolataiba mélyedve. Látta a feleségét, meg az anyját. Vajjon hogy egyeznek…
Verejték ütött ki a homlokán, a sapkáját egészen lehúzta a szemébe. Nem is szeretett erre gondolni.
Hirtelen fölfigyelt, mint a ló, aki a távoli neszre fülel, míg a zabot ropogtatja. A horvátok nem tüzelnek. A jobbfelőli hegyen egészen megszünt a puskaszó.
Számolt magában. Most mit akarnak ezek? Már a muszkának jól ismerte a szokását, az sötét este előtt nem támad. Addig jól belövi a hegyet, akkor majd sturmol. A horvátok beszüntették a tüzet. Az igaz, erős lehet ott az állás… Dél óta lövik, fedezék sincs jó, csak sziklás bokros hely…
Aztán eszébe jutott, hogy hiszen nem ő a batájom komendáns, hadd törje az a fejét.
Meglátta a cigányt.
– Gyere csak ide – kiáltott rá, – Imre.
A cigány el akart lógni, újra kiáltott neki. Egész türelmesen.
– Imre! Gyere csak ide.
– No, – támlott elő a cigány.
– Hogy van az a nóta, te: «Esküvőre kéne menni Szegedre…»
A cigány elvigyorodott, a fekete képe a szürke sapka alatt olyan volt, mint a csizma, ha meszes sárba jár. A fehér fogai kivirítottak s hamar összecsucsorított szájjal fütyölte tovább: «Jaj de békjót vertek a két kezemre, kezemre… Esküvőről akasztófára visznek, ravisznek… Két csikóér, négy tinóér felkötnek, felkötnek!»
– Aha, úgy, úgy, – mondta András, – «Esküvőbül akasztófára visznek, ravisznek…»
Aztán hanyatt vetette magát a mohos sziklán.
– De kár, hogy nincs itt a hedegíd – mondta.
– Nó még jó vóna most hegedilni, – mondta a cigány s nevetett. – Ott hegedilnek, nem hallod.
András odafigyelt, a horvátok felől semmi fegyverszó nincs. Csak a muszkák lőnek kitartóan, talán a maguk lármájától nem is hallják, hogy itt elhallgattak…
– Add ide azt a levelet!… – mondta hirtelen András, keményen, kiáltva és villogó szemmel.
Úgy gondolta, hogy szép szerivel fogja kicsalni a cigányból, mert már egészen biztos volt benne, hogy valami rossz hírt lappongat előle a cigány a levélbe és most egyszerre, mint a forrás, buggyant föl a lelkéből az aggodalom, a harag, a bajtól való félelem.
– Levelet? – mondta a cigány.
– Amit a zzanyád írt, – morogta András szokott csufondáros szavával.
– No testvir, – hebegte a cigány, – minek vón azt neked olvasni…
– De add ide, mert váglak képen, hogy a fejed úgy repül egyik hegyrül a másikra, mint egy slapner! – morgott András a foga közt s a szeme szikrázott.
A cigány nem tudott mit tenni, nem is mert, belenyult a bluza alá s az ingéből előhúzott egy egészen mocskosra izzadt rózsaszinű lapot. A tenyerével kezdte simogatni, hogy formája legyen, de András rámordult.
– Sose izélj… no!
Elvette a levelet s elolvasta. Lassan, betüről betűre.
A cigány néha az eget nézte, néha az ő arcát. Aztán felnyúlt s a fa lehajló ágába kapaszkodott s féllábon volt, meg a másik lábára állott. A sapkáját is föltolta a bubjára s füstös képét mindenfélekép elrángatta. Ahogy a cigányvér dolgozott benne, egy pillanatig nem birt megmaradni higgadt és komoly.
András elolvasta a levelet, nem szólt semmit. Még egyszer ránézett, megfordította, elolvasta a címezést is. Visszaadta.
– Most sokáig nem kapunk postát, – mondta aztán.
A cigány rábámult, azt hitte, most valami borzasztó lesz, ha András azt a levelet elolvassa; kiszáradt gégével nyögte.
– Aha.
S visszavette a levelet. Összehajtogatta, aztán újra bedugta a kebelébe.
– Nahát ezek ellógtak, – mondta András.
– Micsoda?
– A horvátok ellógtak.
A cigány átnézett a hegyre, félrelépett s úgy erőltette a fák közt a szemét, hogy lásson valamit.
– El, – mondta aztán.
A szeme olyan volt, mint egy messzelátó. Tisztán látott az alkonyodó világon is minden sziklát odaát…
Egy gránát lecsapott s nagy robbanást vágott a hegyoldalon. Nem is csoda, ha ezt nem birta egész napon át a horvát.
András megint hanyatt fordult s az égre nézett.
– Hát az a nóta, Imre, hogy: «Panni néni sosem ett olyan jót…»
– Onnye, – mondt a cigány felvigyorogva, – de bolond nótákon jár az eszed.
– Mint amilyen a Marosi juha vót – dünnyögte tovább András. – Az apja a mezőben megnyúzta,… A lánya a bőrit haza hozta… No, hát osztán?…
– Nem tudok én ilyen bolondságokat.
Panni… cigány… more úgy vigadott, Míg a juhhús ki nem fogyatkozott… De mihelyt a juhhús fogyatkozott, Panni néni megint szomorkodott…
A cigány elhúzta a nyakát, egyet rántott a vállán s elment, cigányt csufondároz ez a nóta. András tovább dudolta, mint akinek nincs más gondja.
Az önkéntes káplár jött zömöken, feketén errefele.
– András!
– Tessen káplár uram – fordult oda András és szokatlan szívességgel fel is ült.
– Hát maga mért nem akar frájter lenni?
– Frájter?
– A hadnagy úr nagyon dühös. Ilyenek a magyar legények, csak ki akarják húzni magukat a munka alól. Bezzeg odaát a horvátok, szegények, azok melegbe vannak.
András komolyan megbillentette a hüvelykujjával a bajusza két sarkát.
– A horvátok?… Azok mán ellógtak… De hát nem is csuda. Mert nagyon megdógozták őket…
Az önkéntes figyelni kezdett. Komoly ijedt gond volt az arcán. Vastag ajkait összeszorította s konok kis homlokán verejték kezdett gyöngyözni.
Megfigyelte ő is, hogy odaát már nem szól egyetlen fegyver sem.
Gyorsan megfordult s visszasietett a bükkfák felé.
András utána kiáltott,
– Káplár úr.
– No.
András fölállott s odament elé.
– Hát sarzsi nem akarok lenni, mer megteszem én így is a magamét… Hanem egy jó patrujba elmennék azér… Hogy a sarzsikat kiméljék… Mer azoknak felelőssége van.
Az önkéntes erősen belenézett az András szemébe, az olyan volt, mint a tiszta patakvíz, ha követ vetnek bele; kicsit fodros, de a kék ég mégis tisztán tükröz benne.
– Jó. Tudomásul veszem.
András újra elkezdte csöndesen fütyölni, hogy: «De nem azért vettem el, hogy szeressem, Édes anyám könnyebbségét kerestem…» Hirtelen összerántotta a szemöldökét s haragosan elkezdte dalolni a legújabb hadi nótát: Már minálunk babám, Már minálunk babám, Az jött a szokásba.
Hirtelen meglátta a cigányt.
– Imre!
– No.
– Hát Imre, gyüssz-e gombát szedni?
– Hova?
– Arra a másik hegyre-e, a horvátokhoz.
– Nem vesztél meg!
András kicsit nevetett s hamisan legeltette a szemét a cigány elijedt füstös képén.
– Gyüssz hát, mer úgy senki se ismeri a gombát, mint a cigány.
Aztán fölállott, kiegyengette a derekát s a vállára csapott a cigány bajtársnak.
– Patrujba megyünk, hé.
A cigány elfintorította a képét s megvakarta a fejebubját.
– Mondtam, hogy nem kell neked azt a levelet olvasni…
II.
Kilenc legényt kapott, köztük a cigány is volt, nagy sanyarúságára a morénak, aki az egész háborút igen nem kedvelte, de a patrujba menéstől különösen fázott.
Rendbeszedték magukat, ott állottak a nagy öblös fák alatt s körülvette őket a szakasz többije, akik nevettek, szerencsét kívántak, de egy kicsit örültek, hogy nem ők mennek a veszedelmes kirándulásra. Ha kellett volna, mind elment volna. Fél az ember attól, ami jön, ami ígérkezik, pedig sose tudja, hogy mi vár rá.
András komoly volt és kemény. Más legény volt már, nem az, aki egy-két hét előtt, mikor még játékból a szemét is kicsalta volna az önkéntes káplárjának, akivel furcsán, melegen összeszokott, ahogy összetörődnek a veszélyben, bajban az összevaló emberek.
– Isten áldjon, András – mondta a kis káplár s fekete vastag szemöldöke alatt furcsán mosolygott a szürke szeme. Mikor a két kemény kéz megragadta egymást, egyik sem szégyenkezett, hogy puhább, kényesebb.
– No, csak semmi érzékenység – szólt a zászlós és a fiúk egy-kettőre kinn voltak a dróton.
Mikor kibújtak a nagy fák alól s leláttak a völgybe balra, amerről az orosz golyók jöttek, a szabad magas ég alatt András szándékosan felnézett az égboltra s szalutált.
A jó Istennek szalutált. Megérezte, úgy érezte, hogy a legfelsőbb hadúrnak szeme elé lépett.
A puha fűben aztán lefeküdtek, mert a bokrok is elcsenevészedtek előttük s a tiszta alkonyodó délutánon megláthatták volna őket.
András untalan körülnézett, itt van-e valamennyi fiú, nem szökött-e meg valamelyik, nem veszett-e el a cigány. Ő, aki eddig úgy el tudta magát húzni a dolog elől, hogy még tüzet is csak akkor rakott, ha kedve volt hozzá, olyan apja lett a kis csapatának, hogy még a lélekzetüket is hallotta.
Jobbra, folyton dekkolva kúsztak le a völgy fenekére. A kis patak csendes csergéssel folyt le az orosz állások felé. Az oroszokat innen szorították le a mieink, de azok a völgyet elzáró harmadik hegyen megállottak, elérték az ágyúparkjukat s már huszonnégy órája tartják a helyet, sőt erősen fenyegetik a mieinket, akik üldözésben nagyon is előre értek s az ágyuinkra várniok kell.
Már az utolsó baka is tudta, hogy éjszaka meg fogják rohanni a kopasz hegyet, amelyet egész délután nagy erővel lőnek s ahol a mi horvátjaink fegyvereit már el is hallgattatták.
– Gyerünk csak fel ide – mondta András.
Egyszerűen mondta, kurta, paraszt szóval, amelyben ott lappang a tréfaíz, tréfa a komolysággal, a halállal és fölfelé intett, fölfelé indult a puszta hegyoldalon, amely nyiltan feküdt neki az ellenség tüzének.
– András, csak nem ment el az eszed. Hát kerüljük meg a hegyet, osztán hátulrul majd lejövünk… – kiáltott ingerülten egy Csapó nevű fiú, aki mechanikus volt Pesten.
– Te vagy a fírer, vagy én vagyok a fírer – mondta András és a szemébe nézett.
– Ép olyan baka vagy, mint én.
– Igen? nesze! – s úgy vágta arcul a legényt, hogy annak leesett a sapka a fejéről. Ha még egy szót szólasz, keresztül szúratlak!
Csönd volt. A másik habozott, az ökle a szuronyos puskát markolta; a vér benne felgyűlt, aztán megint lebírta. Lehajlott s felvette a sapkáját.
András megcsöndesedett, megérezte a behódolást.
– Majd mondd meg a főhadnagynak, hogy te hogy csináltad volna – mondta s elfordult.
Felnézett a hegyre és vezényelt.
– Forverc.
A német szó sokkal jobban hatott, mint míg magyarul, a maga szavait adogatta. Egyszerre a vezényszó bűvös ereje korbácsolta meg őket s neki indultak a hegynek, mintha maga az ezredes állana megettük a habos lován.
Fújtak és lihegtek s kapaszkodtak a kövek közt.
Beértek a lövések mezejébe. Nem messze gránát csapott le s ők lekapták a fejüket, persze későn, mikor már a robbanásnak minden szele a képükben volt. Elég messze voltak, nem volt semmi baj.
Tiszta réten futottak át. Nem is sprungoltak, nem állottak meg, nem volt volna értelme, átszaladtak egyfolytában.
A kis nyáj, mint egy csoport juh a farkasok csattogó foga közt, a farkasüvöltés rettenetes lármájában futott előre. Szegény tíz kicsi ember, kis magyarok, akik messziről, szanaszétről jöttek, egyik földásó volt, a másik mesterségtudó, vagy kereskedő, vagy gyengén nevelt fiatal fia az anyjának, most összecsapzottak, a lelkükkel, mint a kinyujtott indákkal fonódtak egymásba és szaladtak előre, maguk sem tudták hova, miért, mi lesz, csak futottak elfult lélekzettel és szemüknek sugarában untalan ott volt a félő keresés, mindig csak egymást nézték, csak egymás után bégettek gyenge szívükkel. Felettük borzasztó madarak repkedtek, tűzmadarak, amikről senki sem tudja hova szállanak le, csak azt, hogy ahol leszáll egy, ott ilyen kilenc kis gyapjasnak menthetetlen halál.
Kifúlt egynéhányuk s levetették magukat. András pihenőt rendelt.
– A jó Isten kezébe vagyunk – szólott egy Medvecki.
Váratlan szó volt a borzalmas kietlenségben. Az emberi szívek megcsendültek rá, mint az acéllal ütött üveg.
– Jó Isten! – törülte el izzadt homlokát egyik. – Tudod te, hogy hol a jó Isten… Tudja ő, hogy mink hol vagyunk?
– Tudja – szólt lassan Medvecki.
A többi hallgatott.
– Hátha ott meglátnak s jól becéloznak, osztán jön egy gránát, oszt ideesik, akkor is tudja!?
Erős csend volt. A legények lihegtek, nem gondolkoztak, mind ráhagyta. Szomorúan.
Medvecki, a sovány és csendes kis legény sokára megszólalt:
– Hátha nem látnak… vagy ha meglátnak, a számító tiszt rosszul becsüli a távolságot… vagy ha jól becsli, rosszul állítja be az irányzékot, vagy ha mindent jól csinál, az ágyú már rossz, sokat lőttek belőle, már nem dolgozik jól… vagy ha az ágyú jó: puha alatta a föld, visszarug… a jó Istennek tíz millió segítsége van, ha segíteni akar…
Egyszerre valamennyien felocsúdtak, mintha tiszta napfény süt ki a sötét alkonyaton, nem is villámlobbanás, hanem meleg teljes napfény, úgy beleláttak hirtelen a nagy titokba: igen, csakugyan, ebben a lehetetlen, ebben a borzasztó bizonytalanságban nincs semmi, csak egy bizonyos, az, hogy az Isten itt van… Egyszerre oly erősen tudták ezt, hogy már úgy tűnt fel nekik, mintha az Isten egy végtelen és teljes sziklaszilárd bizonyosság volna s a föld csak egy lobogó lepedő a kezében s az emberek csak olyan csillogó valami, mint a szivárvány… De hogy van az, hogy soha azelőtt nem látták az Istent?…
András is elfeledkezett a nagy számításáról és sok gondjáról s maga is szinte boldogan megborzongott, megörvendett, hogy itt a jó Isten. Mégis itt van. A szempillájával újra szalutált neki. A szempillájának megmerevedésében ott volt a templomi áhítat.
Az első hitetlen lassan feleszmélt, mert idáig ő is a sajátságos hatás alá került, akkor feltámadt benne az ember konok rosszasága, hogy ne akarja elhinni, amit egy nála vékonyabb és gyengébb és ismeretlen ember mond.
– No, csak higyje maga az ilyeneket, oly foltreffert kaphat, hogy csakúgy repül…
Az emberek mind rámeresztették a szemüket a gonosz lélekre, akit most úgy néztek, mintha az ő megrontásukat akarná.
– Fogd be a szád… nyomorult egy ilyen ember… – morogta valaki s megállott a nyelve, kikerülte most a megszokott istenkáromló szókat, mintha tövis szúrta volna meg.
– Tudja maga, mi a foltreffer – szólt egy nagy sapka alól egy sápadt szőke ember a mohos kő tövén. – Mikor én először vótam Galiciába, tudja, a más idők vótak. Együtt a sógorral, aki a testvéremet elvette. Én tisztiszolga voltam a nagyságos ezredorvos úr mellett. Mikor szaladtunk az országúton; erős út volt Lembergig… Azt mondja nekem a sógor: Sándor, siess, mert utólér a muszka. «Hogy siessek, mondok, mikor ilyen terével vagyok». Hát tudja, akkor jött egy gránát. Ráesett a sógoromra, nem maradt abbul az emberbül ennyi se, mint ez a csomó gaz… Engem meg felvetett a szele. Elvitt annyira, mint ide az a bökkő… elájultam, úgy szedtek föl, mégse lett semmi bajom…
Hallgattak. Azt mondja a Medvecki nevű:
– Jó ember vót a maga sógora?
A szőke beregi ember hallgatott. Megértette!
– Hát sógorom vót szegény, az Isten nyugtassa, öt gyereke maradt, serdületlen, nekem is négy van, mind nekem kell eltartani, meg az öreganyámat is… De én azér nem tudom azt mondani, hogy istenfélő lett vóna… Rossz ember vót, rossz vége is lett… Foltreffel…
Úgy megértették, úgy elfogadták, úgy belenyugodtak. A hitetlen is hallgatott, örült, hogy egyszer szabad hinnie, szabad megnyugodnia…
András kiszabadította magát a beszédek varázsa alól.
– Gyerünk, emberek, – mondta – mint odahaza, ha déli pihenőn nagyon elbeszélgetnek s ki kell adni a szót, hogy lehet tovább munkálkodni, aratni vagy kapálni a jó levegős kukoricában…
Nemsokára valami ijesztő hang riasztott rájuk.
– Szanitész – ordította egy emberi szó…
Sokan feküdtek szanaszét már itt. Kevés élő, már többnyire csak hallgatott a nagyobb része.
Egy magyart is leltek a horvátok közt, az megmondta, hogy borzalmatos veszteségeik voltak; a horvátok nagyobb része elveszett, azért a hadnagyuk visszahúzódott a megmaradt csapattal, mikor már mind pocsékká lőtték őket.
András gondolkodva nézett a beszélőre. Az már tudja, mi van a horvátok hegyével… De abban a pillanatban elhatározta, hogy nem megy vissza evvel a hírrel. Mit ér ez. Mire küldték akkor ki őket.
– Hun van a maguk ezredje? – kérdezte a fekvőt, aki elejtette a fejét, sápadt arcából szivárgott a vér s motyogta:
– Nem megyek én többet a gyerekeimhez, – talán már nem is hallotta az emberi szót.
András számítgatott, merre kerülhet a hegy hátába, valahol arra kell lenni az ezrednek. Onnan új csapatot kell ideküldeni… De hátha a visszahúzódottak már ott vannak az ezrednél. Nem lesz-e hiábavaló utánuk menni? Már talán jön is új erősítés az elhagyott hegy felé… De hátha nem… Hátha nem érhettek a visszavonulók az ezredhez… Hátha itt marad, a hegy védetlen az oroszoknak s akkor kétfelé támadnak, akkor az ő ezredük ágyútalan prédára marad…
Nem volt semmi tanácsa. Egy szót sem szólott a többieknek, akik bizonytalanul, tétovázva vártak, ahogy vár a gyerek a vásárban, fogván az apjának kezét s nem lát semmit a nagy sokadalomban. De azért meg van nyugodva, mert az apja újját szorítja a tenyerében. Így volt most András a fej. Nem is gondolt arra, hogy tanácskozzon a többivel. Mire az? Hogy mindenki rontson valamit? Amíg erősen nézett maga elé, komor arccal, Csapó, akivel ott lent a hegy alatt szava volt, megszólalt:
– Patruj… orosz patruj…
András lenézett az alkonyodott völgybe s lassan meglelte az oroszok közül kiküldött kisded csapatot.
Azok is valami tízen lehettek. Óvakodva jöttek előre, fel a kopasz hegyoldalnak.
– Leszedjük őket.
Bosszantotta, hogy épen Csapó vette észre, neki is lehetett volna annyi esze, hogy meglássa… Milyen jó, hogy még tovább nem mentek.
Míg az oroszok közelre jöhettek, lövésre, biztosra, ő maga feljárta egyenként a halottakat, sebesülteket. Mind sorra vizsgálta, míg csak élőre nem lelt, aki el tudja igazítani, merre menjen az ezred után.
Mintha nagy adósságtól szabadul az ember, úgy könnyebbült meg, mintha pörben megleli az igaz utat, a jó szót, ami az igazság, a szabadulás útja, úgy felvidámodott aztán, hogy erről is tudomást szerzett… Akkorára bejött nekik az orosz őrcsapat is.
Hetet lelőttek, három visszafutott. Olyan sortüzeket adtak, mintha egy zászlóalj volna itt.
Most már mehetünk tovább – mondta András és neki indultak, hogy mielőbb megkerüljék a hegyet. Ha a parti lakos a Dunán jégzajláskor átmegy, az kerülgeti úgy a halált, mint ők a szanaszét ledobbanó robbanások között. De jó a jégdarabokon csónakázónak, látja legalább, hol les rá a halál, hol léphet az élet biztos kis pontjára tovább, ők azonban egészen tudatlanul mentek előre, nem a halálba lépnek-e s maradtak visszább, nem a halál áll-e arra a foltra.
Hogy átértek az erdőbe, át a hegy túlfelére, ahol már megint csak az ártatlan erdő vidám susogásában hallották a távoli mennydörgést, olyan csudálatos volt. A jó Isten újjon, csakugyan kézen vitte a kis csapat lelkét. Ugyan mire tartogatja? Vajjon nem úgy fog bánni velük, mint a fiú, aki szakadékon halálos magasságból lehozza a madárfiókákat a kebelében, hogy aztán veszítse el.
Meg is lelték az ezredet, magát az ezredest.
Magyar ember volt. Mit sem tudott a kopasz hegy dolgáról, rögtön intézkedett, újabb zászlóaljat indított oda.
Andrással ki sem törődött, mehetett volna már, amerre akart. Andrást bosszantotta. Megállott és csak várt. Várt, mert az ember megteszi a dolgát: de még a vizsla is, ha fölhajtja a vadat, kimereszti a szemét, kilógatja a nyelvét s lihegve várja a nyakán a gazdája elismerő veregetését. András is meredt lábbal állott, kidagadt szemmel. Ha német, ha horvát ez az ezredes, szót sem szól. Egyet int és a kapufélfának sem köszön, megy dolgára… De magyar embertül?… Annak tudni kell, hogy mi történt itt! Attul nem veszi föl. Annak legalább a szemébe néz még egyszer!…
Végre visszakerült az ezredes.
– Ezredes úrnak alássan jelentem, elmehetek?
Az ezredes belenézett a legény szemébe, szótalan kinyújtotta a kezét.