Part 9

Hanem annál inkább a másodszülött, a Mihály nevezetű. Élénk eszű, okos gyerek, akiről, mikor lent a megyében elvégezte a nyolcz oskolákat, azt tanácsolták a professzorok az apának, hogy ezt okvetlenül országgyűlési képviselőnek szánja, mert olyan szépen tud beszélni, akár egy püspök.

De Gomb István egészen máskép gondolkozott. A beszéd nem ér semmit. A falubeli kántor ugy tud énekelni, hogy mind sír a hallgatóság és azért mégis csak kántor. Egészen más ember lesz a fiúból, ha fölmegy a fővárosba s kitanulja végtől végig mindazokat az iskolákat, amelyeknek a nevében az ipar és kereskedelem szavak bennfoglaltatnak.

Hát bizony ez úgy is történt. A gyereket ellátta pénzzel és utasítással. Ezzel a kettővel el lehet menni a világ végére. A fiú el is ment és egy esztendő mulva visszajött. Kitünő bizonyítványokat hozott.

– Te Mihály, – mondta Gomb István, ahogy átvizsgálta a fiú okmányait – hiszen te mérnökséget tanultál?

– Azt hát, – felelte Mihály bátran.

Gomb István nézett egy darabig hol az okmányra, hol a fiúra, hol a földre, azonban belátta, hogy itt már nem lehet semmit sem tenni. Először is a rengeteg pénz, ami egy év alatt elment, aztán az egy esztendő, ami elveszett, ha új tanulmányra adja a gyereket. Hát maradjon ez, ha akar, mert elvégre a mérnökből mindíg lehet iparos, míg az iparosból nem lehet mérnök.

Belenyugodott, hogy Mihály azon az uton haladjon, amelyet a maga konok fejével tört magának. Hanem ettől a percztől kezdve egészen elveszett a hozzá való apai szeretete.

Pedig még csak két gyermeke volt, akire számolhatott volna, mert a harmadikat elvitték katonának. Sajnálta az öreg nagyon, kínált is helyébe négy béres-gyereket a pusztáról, szálas, erős legényeket, azonban a nagytekintetű katonai hatóság sem olyan már most, mint régente.

Nagy csapás volt ez is, pedig jött még utána másik. Azok, akiket már nehányszor megrugott az a csökönyös vak ló, amely közönséges nyelven életnek neveztetik, tudják nagyon jól, hogy a baj nem jár egy magában. Ime megesik az öreg Gomb Istvánnal, hogy a negyedrendű fia lebukik a fa tetejéről, ahol éppen eperlevelet szedett és elpusztult bele. Meghalt a szegény s egyedüli vigasztalása az volt az öregnek, hogy mégis csak selyembogár-iparban utazott a fiú, mikor kitörte a nyakát.

Nem maradt meg más, csak az ötödrendű magzat, a Jóska. Komoly, magába zárkózott gyermek volt ez, elütő a többitől s néha órákig eltünődött rajta az öreg, hogy ugyan mint cseppent ez bele a Gomb-familiába.

Alig volt tizennégy éves a Jóska, mikor oda adta tanulni valami nagy iparmühelybe. A fiú egyszer haza szökött télen gyalog s azt mondta, hogy nem marad ott. Gomb István bevetette a Jóskát egy szánkóba s visszavitte. A Jóska megszökött másodszor is, azonban ekkor már ekkor hiába várta az apai porta, amelynek a kapuja fölött ócska griffmadarak veszekednek letört orrú, szárnyas angyalokkal. Eltünt, nyoma veszett s az egykor gyereklármától hangos portában alig maradt meg valami a régi zajból.

Mert Etelt is elvitték, a leányt. Nagytekintélyű iparos vitte el s ebben látta megkoronázva minden eddigi vágyakodását Gomb István.

De így már egészen magára maradt a régi udvarház. Jó szerencse, hogy a katonafiú hazakerült. Duhaj legény vált belőle, de hát nagy haszon faluhelyen ez is, mert volt legalább, aki együtt mulasson az öreggel.

Éppen egy ilyen kettős mulatozás alkalmával esett meg késő éjszakán, hogy kocsi robogott be az udvarra.

– Ki jöhet? – kérdezte az öreg.

A katonafiú elázva felelte:

– Ha ember, majd bejön – s igaza is volt neki.

Bejött sápadtan, megtörve, betegen az egyetlen Gombulovics-leány, Etel. Lám, ennek nem jól ment a dolga és még sem írt. Reszketve bukott az apja mellére.

– Elüzött… – sóhajtotta.

– El… – mondta utána bárgyun az öreg. Hihetetlen esetnek látszott ez előtte.

– Megvert… – folytatta sírva Etel.

Gomb István összes iparügyeiből kivetkőzve ordított föl.

– Hát majd visszaverjük.

Befogatott s kicsörömpölt négy lóval a fekete éjszakába.

Másnap déltájban került vissza s a lázbetegen fekvő asszony ágyára odavetett egy veres kutyakorbácsot.

– Nézzed Etel, – mondá csodálatos szelídséggel, – ez a korbács tegnap még fehér volt. Ami veres, az annak az embernek a vére rajta.

A beteg remegve bujt a takaró alá.

… Szomorú idők köszöntének be a házba, szívbeli bánattal, sóhajtásokkal terhes idők, amikről sokat lehetne beszélni, azonban a szomorúságból így szelíd vasárnapi délelőttön elég ennyi is.

Pedig évek teltek el az egyhangú, bús életben, míg nem egy napon komoly arczú fiatal férfi jelent meg Gomb István előtt. Az öreg éppen némi italnemű készséget fogyasztott az ámbituson a katonafiával, aki Bihács bevételét magyarázta éppen huszadszor neki. A dohányos szita volt Bihács vára, a gyufatartók a bosnyákok, a poharak a megszálló csapatok, míg a generálisok három ócska parafadugó képében futkároztak ide-oda.

– Nem ismernek? – kérdé az idegen.

– Dehogy nem, fiam Jóska, – felelt az öreg kevéske vídámsággal, mintha az esztendők kifutottak volna az emlékezetéből, mint ahogy a fölleg árnya végig szalad a réten, – jó hogy jösz. A bátyád épp most beszéli el Bihács bevételét. Vízzel iszod fiam, vagy csak tisztességesen?

Az évek előtt elszökött fiú leült és beszélni kezdett. Elmondta, hogy merre járt, hogy szenvedett s hogy most iparos lent a tengermelléken.

– Iparos? – szólt morogva az öreg. – Aztán mit árulsz? Czethalat?

– Dehogy. Hordót.

– Az már más – felelt Gomb István, némi tűrhetőséget kölcsönözve az ő sajátos agyában ezen iparbeli czikknek az, hogy bort is lehet benne szállítani.

Gomb József elfogódva szólt:

– Hát nem haragszik apám?

Az öreg forgatni kezdte a pipa makjában a szárat, morgott s lökött egyet az előtte levő poháron.

– Nem – mondta szárazon aztán.

– De… – kezdett hebegni ugyanolyan modorban a fiú, mint a hogy a regényekben szoktak a hősök, – itt van a feleségem is a gyermekünkkel…

A nagyapai vér föltámadt az öregben. Olyant rikkantott örömében, mint egy indiánus.

– Hozd ide rögtön őket.

S ahogy a szelíd szőke asszony megjelent a nagyapai portán a gyerekkel, szinte rohanva kapta ki a karjai közül.

– Te kis talián betyár, – mondá beczézgetve neki s kedveskedésül apró pofonokkal tisztelte meg a rövidke férfiút – de kár, hogy olyan bolond apád van.

A kicsi nevetett és két kézzel esett neki a Gomb-familia legidősebb szakállának.

Rég idők óta ekkor hangzott szét először a kuria tágas falai között az a vidám muzsika, a mely a nevető emberek ajakáról árad.

Az öreg Gomb István nagyokat kiáltott:

– Ünnep van, ünnep van, fánkot egyen minden ember. Gyere elő Etel, – mi pedig üljünk le s mondd el már egyszer te fiam, hogy mint vettétek be Bihácsot…

Az erdősi állomásról.

I.

Tessék, tessék csak, itt balra. Ez az ajtó.

Közönséges nyári délelőtt volt, esett az eső, végig folyt az ablakok üvegén s lassan csörgedezett le a perron kavicsai között a töltésről. Meglehetős szél is volt, a mi már a nyári esővel vele jár, a fiatal akáczok hajlongtak bele s egy-egy surbankó galy az anyafáról leválva, a sárba hullott azon zöld levelesen. Az égen nagy kusza felhők kergették egymást, s a város szélén erősen kalimpáltak a szélmalomvitorlák. A vasuti állomáson csizmákban jártak az emberek, a kavics ropogott, csörrent, amint előre-hátra mentek a raktárak előtt, ahol egy altiszt kiabált, hogy mindjárt itt lesz a 813, sietni, sietni emberek. Ládákat hordtak ki a szakadó esőben, csupa vizesek lettek, egyik valami szegben megsértette a kezét s véres nyoma ott maradt a fehér deszkákon, ahogy hozzájuk ért. A villamos csengetyü lármázott, a másik szobából behallatszott a távírógép kopogása, egy kis köpczös hivatalnok idegesen rángatta el alóla a papirszalagot; két-három üres lawrit toltak el a ház előtt, a vas bántó sikongása hallatszott, amint a kerekek nyiszálódtak a vizes vágányokon.

Más adott helyzetben nagyon üresnek, hivatalosan ócskának tetszett volna az a szoba: a pénztárterem az elfüggönyözött zöld ablakkal, amely előtt néhány utas állott, a dátumnyomó géppel, amely folyton csörgött a pénztáros kezei alatt, ahogy a jegyeket belelökte, a piszkos, gyürött bankókkal ott a félig nyitott fiókban. A szoba egyik oldalát egészen elfoglalta egy rekeszekre osztott nagy állvány, a sok vasuti jegygyel, mindeniknek tetejébe írva nyomtatott betűkkel, melyik micsoda állomásra való.

Azonban odakint szél volt és esett az eső, a leány, ázott köpenyét összefogva, valami jóleső meleget érzett, ahogy belépett. Javában ment a dolog, az ablakhoz mindíg többen jöttek, egy baka erélyesen követelte, hogy pecsételjék le a mars-rutáját, mert úgy parancsolta a kapitány úr. A pénztárnok félkézzel kapdosta ki a jegyeket a rekeszekből, a másik kezével a pénzt húzta be, megcsörrentve olykor a húszkrajczárost a márványtáblán, ha hamisnak látszott. A leány csak nézte, félig megütődve ennyi dolog láttára s úgy tetszett neki, hogy sohasem lesz ő arra képes, hogy ezt elvégezze. Egy pillanatig csendben állott s a pénz csörgésén kívül egyéb nem hallatszott a szobában.

Az öreg állomásfőnök, aki aranygallérjával igen méltóságteljes úr volt, türelmetlenül dobolt az asztalon.

– Nem várhatok tovább, kisasszony. A 813 jön. Ha megengedi – –

A leány nem tudta mit feleljen. Nem tudta, a nő beszéljen-e, vagy az alárendelt hivatalnok.

– Majd Fehér úr megmutat mindent. Úgy is ő az ön főnöke. Fehér úr. Igen. Fehér István úr. Itt pedig az új pénztárnoknőnk, Vevrjics Margit kisasszony. Bocsánat, ezer bocsánat.

Az öreg úr még az ezeren felül is kért volna bocsánatot, ha nincs olyan közel az ajtó. Azonban már odakint nagyon forgolódtak, a kis erdő felől, a merről a 813-nak jönnie kellett, tompán verődött el az állomásig a párás levegőben a közelgő tehervonat füttyszava. Az öreg kiugrott az ajtón.

Arra a hideg és száraz bemutatásra, amit az állomásfőnök véghez vitt, a pénztárnok, aki most volt a legerősebb ostromnak kitéve, egy pillanatra hátrafordult az ablakból s mosolyogva intett a fejével. Fiatal szőke ember volt, a füle mellett dárdányi nagy toll, a szájában a kék irón. Világos színű haját a zöld függönyön át betüremlő fény olyformára festette, mintha penészes volna. A szemei mosolygók voltak és szelidek, azonban a leány, leányok szokása szerint az első perczben kimondta rá a véleményét, hogy nem valami nevezetes szép úr a főnök úr.

– Azonnal, kisasszony – mondta.

Azután adta újra ki a jegyeket, egy kicsit veszekedett. Vevrjics Margit nézte a munkáját, a szobát, amelyben dolgozni fog, a sok könyvet, félig telenyomtatott lapokat a nagy, barnára festett asztalon, a rettenetes nagy állványt a sok rekeszszel és ismét elfogta az önbizalmatlanság. Nem fogja ő ezt megtanulni soha jól. Hogy ilyen gyorsan menjen. Fehér úr ime úgy hajigálja kifelé a jegyet s szedi befelé a pénzt, mintha valami gőzgép volna s pár erélyes szóval csinál rendet odakint az utasok között, akik egyszerre hatan is nyujtják be a kezüket az ablakon. A jegyek fölött az állványon egymásután következtek az állomások nevei, a berobogó vonat zakatolása, a csöngetés, a távirdagép kopogása, a mindenféle zaj által elkábulva, zavarodó szemmel, szinte akaratlanul olvasta: Szabadka, Zombor, Bogojeva, Pécs, Eszék…

Később gyakran visszaemlékezett erre a jelenetre, amidőn először lépett be ebbe a szobába a hivatalosan durvára festett és kétségbeejtőn szögletes bútorok közé s ilyenkor mindíg az eszébe jutottak az első benyomásokkal együtt az állomások nevei: Zombor, Bogojeva, Dálya, Pécs.

Azonközben aztán vége szakadt a dolognak. Az utolsó utas is elment, Fehér István polgártárs becsapta az ablakot, letette a sapkát, amely a tekintélynek fokozása végett pihent féloldalra csapva a fején, kezet csókolt vidéki szokás szerint és beszélgetni kezdett.

Meglehetős érdekesen tudott fecsegni, a szava behizelgő volt s halkan, csendesen beszélt. Vevrjics Margit úgy érezte, hogy nem alkalmatos ez a bemutató, a haja a szélben kibontakozva, ahogy a városból kocsin idáig jött, az esőköpeny nem új, vizes és sáros az alja. Hirtelen elpirult, aztán nevetett.

– Nincs itt egy tükör – kérdezte. S magyarázólag tette hozzá: – Azt nevetem, hogy milyen kóczos vagyok.

Fehér mintha azt akarta volna mondani: ah, a kisasszony igen szép így is – mert igazán szép, pajzánul kedves, üde volt ez a fiatal teremtés, ez a leány, aki ezentúl Erdős állomáson vasuti jegyeket fog árulni a zónadíjszabás szerint, hanem nem mondott semmit azért Fehér. Azaz hogy azt mondta, hogy tükör sajnálatára nincsen itten, azonban ha a kisasszony parancsolja, lehet egyet fölakasztani a falra, ha ugyan elfér a mindenféle szögekre rakott tenger papiros között.

– Most pedig ha úgy tetszik, talán megmutatnám a lakását, Margit kisasszony. Itt van fönt az emeleten, az állomásfőnökékkel egy folyosón. Csak egy szoba ugyan, de hát oly szűken vagyunk mi itten. Napról-napra nő a forgalom, két év előtt még hárman voltunk csak itt, ma ön már a hatodik hivatalnok. Szép szoba különben, kedves kilátás a tóra, az erdőre. Nem fél a fegyverdörgéstől?

– Igen. Nem. Nem tudom, felelt a leány. Nem tudta, hogy miért kérdi.

– No mert mi vadászni szoktunk a tavon s amit lövünk, az közös ebédre kerül.

Meglehetős korhadt falépcsőn mentek föl, amely nyikorgott a lépések alatt. Egyáltalán az egész állomás ódonnak és vénnek látszott s egyes részei valósággal olyanok voltak, mint egy bagolyvár, meglátszott mindenütt, hogy szűkiben vannak a helynek, a sarokban itt egy mázsáló, ott távirdahuzalok, ócska és új villanybattériák egymásra dobva.

A folyosó azonban tág volt és világos. A lépcső, amelyen feljöttek, teljesen két részre osztotta, az egyik felében volt a nős állomásfőnök lakása, az ő szobája, a tulsó felekezetet három nőtlen hivatalnok foglalta el.

– Ez volna az – mondta Fehér. Kinyitotta az ajtót. A szobában egyszerű uras bútorok, különben az egész telerakva ládákkal. – Podgyászát még tegnap fölhozattam ide – folytatta s olyformán nézett a leányra, mintha köszönetet várna tőle – nem ázott meg semmi.

– Köszönöm.

– Igen, tehát e mai s a holnapi nap alatt berendezkedik nagyságod. Azután pedig elkezdődik a dolog, mert lélekre, magamnak már sok nagyon, ami ott lent van a pénztárnál. Majd küldök föl egy embert, a ládákat fölbontani.

– Köszönöm, majd fölbontom magam.

– Kegyed? – kérdezte elbámulva Fehér István. – Hát miért? Aztán nem is birná. Ezeket a leszögelt ládakat!

Vevrjics Margit ránevetett a pénztárosra.

– Nem esik le a gyűrű az ujjamról.

– De mégis.

– Nem, nem akarom. Magam szeretem kirakni a magam holmiját. Tudja, kevés van, aztán én tudok rá vigyázni nagyon.

– Hát hiszen nekem mindegy. De már fölbontani csak nem engedem.

Kiszaladt, hozott egy baltát, harapófogót s nagy ügyességgel bontogatta a ládákat. Ahogy fölszedte mindegyiknek a tetejét, elment.

A leány aztán rakosgatni kezdett, ezt ide, azt oda. Ahogy a ruhákat beakasztotta a szekrénybe, nehány színes dolgot föltett a falra, amikkel a szoba egészen megvidámult, dudolgatva folytatta tovább a rendezést. Később egész jókedvre támadt s nótázott, amint anyja arczképét keretbe téve, az asztalra állította, lehallatszott a földszintre a hangja s becsengett a vén épület zegzugaiba: … Nékem pedig dologra kell az asszony… s odalent, amint hallgatózva állt meg a zöld és sárga biléták rovancsolása közben Fehér István úr, nagyhirtelen utána fütyülte:… A kend lánya fölpirul még a napon… Egészen másnak tetszett neki ez a mai nap, mint teszem azt, a tegnapi vagy akármelyik az elmultak közül. Egy ilyen elhagyatott állomáson megjelenik egy leány, aki hivatalnok, akivel beszélni fog s aki annyira kedves, mint ez s olyan szép haja van neki, akár a szentek glóriája. Csudálatos leány. Úgy látszik, jókedvű s fölületes, mint a vídám emberek szoktak lenni. Fehér István elkomolyodott, azután nevetett s belemerült a számadásokba.

Amaz meg odafönt, ahogy elkészült a rendezkedéssel, szétnézett a szobában. Csinos kis fészek, meg lehet elégedni vele. Odakint a szél rázta a fákat s az ablakokra verte az esőt.

Az új otthon…

– Az új otthon – suttogta a leány. Rálehelt az ablakra és szórakozottan betüket kezdett irkálni a párán.

Olyan csendes kis vasutállomás volt ez az Erdős, ahol néha-néha a féldélutánokat el lehetett sétálni. Igazság szerint nem is volt ott sok dolog, csak néha a teherforgalomban. Nem messze az állomástól terült el lapos házaival a nagy alföldi város, ahonnan nem emberek keltek útra, hanem komoly és terjedelmes zsákok, tele búzával, kukoriczával. Egy fiatal hivatalnok, Nagy Erneszt úr, aki állítólag már borotválkozik, mérte naphosszant a zsákokat waggonszámra és veszekedett Thorral, ezzel a szikár, hosszú emberrel, akinek több volt a pénze, mint az esze. Thor úr egy közepes individuum az úr és a paraszt között, egy úr, akinek sok birtoka van és tud okosan beszélni s egy paraszt, aki sallangos dohányzacskóból tölti meg a pipáját. Nem olyan nagy ritkaság ez a magyar alföldön, ahol a pusztai tanyák között találkozik földmüves, aki latinul beszél.

Thor úr szállította a búzát s veszekedett, hogy nem jól mérik, hogy keveset raknak egy waggonba.

– A vasút megakarja a gazdákat ölni – mondta mérgesen. De föl fogok menni a miniszterhez. Ezreket veszítek maguk miatt.

Örökké duruzsolt azelőtt, ha a pénztárhoz jött fizetni valamit. De amint Fehér István helyett a leányt látta az ablak mögött, hirtelen megváltozott. Elpirult és kivette szájából a pipát.

Azután a nagy bagaria-tárczából tekintélyes összeget olvasott le.

– Tessék utána olvasni – mondta nagy szeretetreméltósággal. – Tessék. Az ember csalódhatik.

Ámbár valószínű, hogy azt a pénzt már megolvasta otthon is vagy hatszor. Lehetetlen abból hiányozni, amit Thor fizet. A városban azt mondták gyakran, hogy Thor olyan biztos, mint az angol bank. Voltak ugyan sokan, akiknek halvány ideájuk sem volt arról, hogy mennyire biztos az angol bank; ezek azonban ismerték Thort s belőle következtettek a bankra.

Csodálatos ember volt ez a Thor, hogy ennyire meg tudott változni. Az egész állomás félt tőle és nem respektálta az öreg főnököt sem, aki rendesen Csehországban szerzett tapasztalataival állott elő.

– Eh mit, Csehország – szokta volt mondani Thor – Magyarországban vagyunk.

Pedig az apja még nem tudott magyarul. De fia már magyarnak született. Itt végezte az iskoláit, mérnök volt, de soha egy tollvonásnyit nem csinált abban a mesterségben. Ahogy belevette magát az apjáról rámaradt földbe, mintha elfeledte volna egyszerre mind, amit tanult. Imádta azt a földet, amelynek a révén gazdag emberré vált, egyebet úgy sem imádott semmit. Talán a pénzt. Nem volt pedig kereskedő. Soha sem vett. Mindíg csak a maga áruját küldötte, búzától le a hízott libáig. Csupa pöhöly volt néha, a haja, szakálla tele volt, akár a tollas zsidók. A kocsisa, aki a két közönséges igás lovat a kötél istrángokkal befogta a szandlauferbe, amelyet erdősi bognár ütött össze nagyjából, ez a vén kocsis, aki harmincz esztendőket szolgált az apjánál és az ifjú Thor Mihály urat pipálni tanította öt éves korában az istálló szénahányóiban, olykor rászólt:

– Ugyan, hogy nem röstelli az úr magát kóczosan?

Thor Mihály nevetve kínálta meg egy pipa dohánynyal az öreg Jánost.

– Ugy-e, hogy minden kovács kormos, János?

– Az.

– No hát akkor fogja kend be a száját.

És daczára annak, hogy minden kovács kormos és hogy aki libákat, hízott libákat kötöztet be szépen kosarakba, hogy kiállják jó egészségben Regensburgig az utat, annak szükségképen tollasnak kell lennie, mégis jött idő, mikor Thor Mihály hétköznap kezdte használni azt a ruhát, amelyben az ideig csak sátoros ünnepeken feszített.

– De gálánt lett az úr egyszerre…

– Szamár kend ahoz, János.

János kénytelen volt belátni vén napjaira, hogy igazán szamár, mert sehogy se tudott a dolog nyitjára jutni. A gazda otthon hagyta a dohányos zacskót, letette a kalapja mellől a darutollat, amely pedig igen jó arkánum nyáron a szúnyog ellen, különösen ha pipaszárat tisztítottak vele előbb. Nyakkendőt kötött és óralánczot akasztott a mellényére.

– Ugy-e? – mondta egyszer neki a János.

– No?

– Az úr tegnap föladott egy tele vasuti kocsi búzát.

– Hát aztán?

– Meg ma is fölád egyet.

– Talán nem tetszik?

– Nem.

– Ugyan.

– Hát miért nem adta föl mind a kettőt tegnap? Azt hiszi, hogy birja ez a két mustra ló ezt a strapát?

Thor Mihály komolyan szólt oda neki:

– Nehogy inkább a lovakkal törődne kend, János?

János megütődve bámult bele a kész semmibe, amely ott az alföldi lapos város fölött libegett, és elgondolkozott. János már sokat élt, ez a vén kocsis, ha nem is tudott formás szavakban kifejezést adni a gondolatainak, de azért érzett olykor, filozófus volt a maga módjával, aki belátta, hogy itt történt valami. Harmincz komoly esztendő szaladt el a feje fölött az úr szolgálatában, harmincz nehéz, veszett esztendő, amely idő alatt elmultanak a Rózsa Sándorok, Bogár Imrék s egyéb kocsinjáró betyárok s mindezen idők alatt nem mondtak neki még olyant, hogy a lovakra legyen neki gondja csak, semmi egyébre másra. János, levonva a konzekvencziákat, elhallgatott és megcsóválván a fejét, bogokat kötött az ostoron az állomás előtt, amint az úrra várt.

… Az úr az ünneplő ruhában, felöltve amaz ismert ünnepélyes magatartást, izgatottan számolt a pénztárnál.

– Kisasszony… Margit kisasszony…

A leány kihajolt, a mennyire birt, az ablakon, hogy Thor fekete szemébe nézhessen.

– Parancsoljon.

– Parancsoljak? – morgott a másik. – Miért mond maga ilyet? Nem akarok én egyebet, csak valamit mondani szeretnék magának.

Bolond fekete szemei vannak ennek a szikár, csontos fiatal embernek. Vevrjits Margit zavarodottan húzta be a fejét.

– Pardon… Izennek a szomszédból.

Úgy tett a leány, mintha át akarna menni a távíróhoz, de nem birt. Akart valamit mondani ez az ember. Milyen szemei vannak. Zombor, Bogojeva, Dálya, Pécs. Eh, visszamegy.

– Mit?

– Hát… különben nem mondom.

– No mondja – mondta Margit.

Thor Mihály igen komoly akart lenni; de csak olyan volt, mint a vízbe esett macska, mikor a partra mászik. Némely ember tetszik így is.

– Nem.

Elfutotta a pir az arczát. Úgy tetszett neki, hogy be kellene csapni most az ablakot és Thor úr, ha valami mondani valója van, mondja el a komoly Jánosnak, aki odakint alszik a bakon. De nem tette. Könyörögve, reszketve beszélt ki.

– Ugyan – –

Thor Mihály akarta is, meg nem is.

– Csak azt akartam mondani – szólt halkan, elpirulva – hogy kár volt önnek idejönni, Margit.

– Miért?

Az ember sóhajtva húzta végig a kezét napsütött, barna homlokán.

– Csak.

III.

Fehér István úr ugyan már az első nap tapasztalt magán valami csöndes megháborodást, mikor Vevrjits Margit odajött az állomásra, de hát azt hitte, hogy ez csak olyan fölindulás forma.

Mert Fehér úr filozófus volt és mindenben az okot kereste. Mikor még nem volt a vasutnál, hanem egy tüzérezred egyenruháját hordta, annyira kereste egy szegény vormeisteren az okot, hogy miért robbant szét a gyakorlótéren idő előtt egy sraphnel, hogy a szegény katona belehalt ebbe a nagy logikus keresésbe egy csomó vert sebbel a testén. Oberlieutenant Fehér pedig sebes galoppban vágtatott a penzió felé, hozva magával egy rettenetes nagy orrt is, olyan fajtát, amelyet Prachtausgabe czímmel tisztel meg a lapos humorú katona-jargon.

Fehér úr kereste itt is a logikus okot, de nem jött rá. Be kellett látnia, hogy szerelmes. Nem tudott el lenni a leány nélkül. Ha Margit az állomásfőnökékkel kint ült a padon a konvenczionális állomási vadszőlők között, Fehér úr hamarosan ott termett. Meglehetős hite volt hozzá, hogy elcsavarja a fejét s ezen okból olykor rettenetesen harczias vadászgunyába öltözve csatangolt a tó partján, amely közvetlen a vasutvonal mellett huzódott végig a laposban.

Azonban nem ment ez olyan könnyen. A leány nagy kedvvel diskurált vele ugyan, de csak ép ugy, mint a többi emberrel, akivel a sorsa egy helyre hozta. Voltak köztük már meglett, öreges emberek, akik egy máltai lovag büszkeségével viselték az agglegényi fogadalmat s asszonyfélékkel nem törődve, akkora szakállt növesztettek, mint egy harámbasa.