Part 8

Megremegett és köny, nehéz és fájdalmas köny szökött a szemébe. Az eszébe jutott, úgy véletlenül: hogy hátha nem… hátha sohasem fog szeretni. És ebben a perczben kétszeresen támadt föl benne a vágy egy tiszta férfiarcz után, aki kaczagva csókolja, aki két erős karjával öleli, heves szerelmével szereti szíveszakadtig.

– Azt az öt kötőt, Katalin… kérlek… Még eljönnek ma érte. De ne rontsd a szemedet, édes.

A félhomályos szoba sarkából, a pléhkályha oldala mellől jött elő kérőleg ez a gyenge női hang. Fázósan terjesztgette ránczos barna kezeit a kályha teteje fölé a sápadt, beesett arczú öreg asszony.

– Igen, mama.

És amint gömbölyű, húsos vállaival hirtelen ellökte magát a szék karfájától, szinte úgy kivágódott a köny a szeméből. Azután lehajolt, lábát beledugta a hajtóvas szíjjai közé és idegesen rántotta meg a kereket.

II.

Szabad.

Mihály mester jónapokat kíván, mint közönségesen és megfogta a kezét az öreg asszonynak.

– De hideg a keze, mamus… Talán nem fűtenek.

– De igen, sőt most is… azaz hogy éppen csak az elébb aludt ki – hebegett, beszélt zavarodottan az öreg asszony. Összedörzsölte a kezeit, hogy ne legyenek olyan hidegek. Röstellte bevallani, hogy most nem fűtenek, vasárnap van és Katalinnak ilyenkor nincsen szüksége arra, hogy hajlékonyak legyenek az ujjai. – Talán hogy éppen most aludt… most aludt ki bizonyosan.

– Mert azt hittem – felelte vídáman

Mihály mester. Folytonosan az öreg asszonyra nézett. Oda az ablakhoz, ahol a vasárnapi könyvet olvasta a leány, nem mert tekinteni. Hanem az öreggel egész bátran diskurált. – Mert én nem érzem. Azért kérdem. Én nem érzem, higyje el mamus, nekem mindegy, akár a hideg ér, akár a meleg.

Mihály ezután engedelmet kér, hogy letehesse az ágyra a kalapját. Egy kissé oldalt mer pillantani. Engedelmet kért, hogy letehesse a kabátját, mert mégis, mégis a meleg nem jó, ha tulságos. Már szinte úgy lehetett venni, hogy Katalinhoz beszél.

– Nem, nem jó, ha tulságos – felelt örvendezve az agg, sápadt nő és dörzsölte az átkozottan hideg kezeket. – A meleg nem jó, ha tulságos.

Mihály engedelmet kért, hogy leülhessen. (Az állás se jó, ha tulságos.)

– Tessék, tessék… ne arra a székre – kínálta az asszony – ne arra. Ott az a párnás.

Az a párnás ott volt a sarokban. Azt előbb elő kellett volna hozni. Hanem Mihály, a derék asztalosmester inkább fölvesz a vállára két diófa-sublótot és kiviszi úgy a vásárállásra. Lehetetlen előbbre hozni azt a széket.

– Miért nem ül közelebb, Mihály – szólt a leány.

Elpirult, levegő után kapdosott a mester.

– Ha nem haragszik meg érte Katalin kisasszony – felelte félénken. – Akkor bátorkodom… igenis.

Bátorkodott. Egészen az asztal sarkához bátorkodott, ahonnan háttal volt feléje a leány. Nem kell Mihály mestert lenézni. Mihály mesternek sok esze van. Mihály mester innen hátulról minden háborgatás nélkül nézheti a lányt, kicsi lábait, amint idegesen mozognak. Mihály mester az egyik szemét odaadná, csakhogy láthassa Katalin fényes fekete haját, húsos, idomos nyakát. Mindezt nem merné megtenni az asztalos, ha szemközt ülne.

– Közelebb, közelebb üljön, Mihály.

– Katalin kisasszony… bátorkodom, igenis.

Mihály közelebb bátorkodott. Nagy kezeit szépen letette a térdére és hallgatott. Nem merte megzavarni olvasásában a leányt. Érezte amannak erkölcsi fölényét, nem tudott soha szólni. Sajnálta, hogy inas korában nem olvasott ő is könyveket. Most legalább szólhatna valamit, hogy melyik szép, melyik szebb. De hát örökké dolgozni kellett ott a gyárforma nagy műhelyben, ahol kitanult, ott a gőzzel főlő enyvek, fényezőrongyok, gyaluforgácsok között. Olyan sokat kell dolgozni, míg az ember viszi valamire, amíg egy műhelyt nyithat. Egy műhelyt, ahol négy segéd dolgozik. Nem ér rá az ember olvasni.

És így Mihály hallgatott, a mamus bóbiskolt és álmában képzelődött, hogy a kályhában ég a tűz. Néha fölriadva, odasütögette a kezeit az oldalához. Katalin az ablaknál olvasott, a rossz füzeteket szedte elő egymásután. Tudta, hogy ez az ember azért jön ide, hogy nézze. Haragudott. Ő nem birka, hogy bámulják. De ha mérges lett is, nem Mihály mesterre. Ez az asztalos, aki otthon nagy rendet tudott csinálni a négy korhely legény között, itt olyan bárgyu, olyan gyermekes, hogy lehetetlen rá haragudni.

Telt az istenadta vasárnap csöndes délutánja. Mihály nem tudta, hogy hová tegye nagy, vörös kezeit, a fiskális már rég elköltözött hazulról. A hóesés elállt, a téli nap hideg sugára futott végig az utczán, az omlatag falak között.

Azután egyszerre nyikorgás és kardcsörgés hallatszott. A katonakórház hátulsó ajtajából fiatal tiszt lépett elő, a széltől rózsáspirosra fújt arczczal. A napsugár megragyogott a széles, csillogó kardon, a mente aranyos zsinórjain.

A tiszt csizmás lábával belépett a hóba, fütyörészett és széttekintett az utczán. Katalin odahajolt az ablakhoz és nézte azt a rózsás arczot. A katona az ablakra tekintett, elmosolyodott és előbbre lépett a hóban. A hegyes orrú huszárcsizma már majd térdig állt benne.

A lány összerezzent. Az arczába vér szökött és gyorsan lehajolt, hogy olvasson tovább. De Bagó Márton betüi összefolytak és egyáltalán nem tudta megérteni, hogy mit fog most csinálni Marinelli Marino a tengerparton. Valami heves érzés lepte meg és hirtelen fölpillantott.

A tiszt még ott állt a hóban. Erős szél fújt és mozgatta a mente nagy akasztózsinórját. A tiszt mosolygott. A lányt megharagította ez a mosolygás. Ez a katona neveti. Hogy nem mer ránézni. Hogy fél tőle. Azért is. Ismét az ablakra hajolt és merészen nézett a tisztre. Nézték egymást, egymás fénylő, fekete szemét.

És folyt a játék. Azután csoszogtak a fal mellett, az ügyvéd köhögött hazafelé, korábban mint máskor. Valami tarokkpárti kellemetlenségei indíthatták hamarább útnak a kaszinóból. Az öreg elköhögött az ablak mellett. Már homályos volt, a téli alkonyok gyorsan lecsapódó szürkés félhomálya. De azért a lány nézett kifelé, Mihály fészkelődött bent a széken. Még lehetett látni a tisztet, fényes szemeit, az aranyzsinórok csillogását.

Zörrent az ablak és leszólt a vén Náncsi.

– Ki az ott lent?

– Én… én, Nancsi. A tarokk… majd odafönt, csak nyissa ki!

– A jelszót.

Mielőtt az öreg szólhatott volna, harsány hangon kiáltotta el magát a tiszt:

– Hat meg egy az tizenhét!

Szinte lehetetlennek látszott, hogy itt valaha még más valaki is kiálthasson, mint az öreg úr. És ime. Az öreg rekedten hördült föl és ijedten támaszkodott a falhoz, a Náncsiból fékvesztetten tört ki a félelem vad sikoja:

– Segítség, rablók!

Leütött egy virágvázát, az kibukott az utczára és ott esett szét a várúr lábán; a várúr igen nagyot ordított.

A tiszt a kiáltás pillanatában visszaugrott a kórház kapujához és csak a fejét dugta ki. A leány látta, nézte azt a fejet. És amidőn elhangzott az öreg kiáltása és Nancsiból kitört a segítségesdő sikoj, csengő kaczagás verődött elő a zöldes ablaktábla mögül. A katona előbbre lépett és látni lehetett a félhomályban is, hogy mint emeli fehérkeztyűs kezét a sapka fényes pereméhez. Aztán becsapódott a kerítésajtó.

Mihály bátorkodott megjegyezni, hogy már sötét van, jó lesz hazamenni. Fölbátorkodott venni a kabátját, kalapját és csöndes jóéjszakát kívánván, mint közönségesen, el is ment.

Azután teltek a napok, nőttek az ábrándok. A tiszt naponkint megjelent a kapuban és nézett át. Innen néztek vissza. Hosszan, sokáig.

– Azt a derekat Katalin… kérlek. Még ma eljönnek érte.

– Igen, mama.

Lehajolt a gépre és varrt gyorsan, hogy hamar kész legyen az a derék. Azután lehet megint… óh az a másik nem un bele a várásba.

Történt azután a másik vasárnap, hogy amint Mihály mester elbátorkodott, egész vakmerőséggel, amelyről nem tudatik, hogy hol szedte, odaállított Katalin kisasszony elé. És előhúzott egy meghívót, amelyen igen szép betűkkel hivattak meg Katalinék egy bálra. Mihály, a bátor Mihály még tovább ment. Két jegyet húzott elő és bátorkodott azokkal megkínálni Katalin anyját. És beszélt. Mihály beszélt, hogy mennyire örülne ő, ha eljönnének.

A beteg öreg asszony mosolygott és jóakarólag nézett Mihályra.

– Ha Katalin… Mit gondolsz, édes?

– Még nem tudom, mama. Úgy is a jövő héten lesz. Majd megmondjuk. Addig úgy is eljön még, ugy-e Mihály?

Mihály gyorsan kijelentette, hogy addig még bátorkodik eljönni, igenis. És benne lévén a beszédbe, odavitte a két sárga jegyet a varróasztalhoz.

– Bátorkodok…

– Köszönöm, Mihály.

A lány fogta a jegyeket és hogy útba ne legyenek, odatette az ablakba. Ugyanekkor lépett ki a kerítés ajtón a tiszt. De alig hogy kilépett, megint visszaugrott és becsapta az ajtót. Ez fájt. Miért ment vissza?

Hanem azután itt csörgött a kard ezen az oldalon. A tiszt ott ment el az ablak előtt és nem nézett a lányra, csak arra a két jegyre az ablaksarokban. Végig ment az utczán, megkerülte a kórházat és rövid idő mulva megint ott állt az ajtó előtt a hóban.

Nézett át, a lány olykor olvasott a könyvéből pár sort, azután odahajolt az ablakra és visszanézett. Bent Mihály nyugodtan ült a széken és nem tudta, hogy hová tegye a kezeit. A mamus bóbiskolt és álmában olykor beszélt.

Azután megint megnyílt a kórházajtó. Egy közkatona lábalt a hóban a tiszthez, szalutált és egy sárga jegyet adott át.

A tiszt kezébe vette és intett vele az ablak felé. Mintha mondaná:

– Nézd!

Azután eldugta a mentezsebbe.

Izgatott, reszkető hangon szólt Mihály mesterhez a lány.

– Elmegyünk, mindenesetre elmegyünk, Mihály. Majd jőjjön értünk.

III.

No még!…

Mihály mester, a minden bátortalankodásból kivetkőzött Mihály mester kiáltotta ezt oda a czigányoknak. A derék asztalos a hosszú fekete kabátban, gondosan kefélt czipőiben és a hófehér, csipkézett elejű ingben igen jól érezte magát. Hatalmas büszkeség lakott most benne. Mert természetesen ő volt az, aki elbátorkodott Katalinékért és nagy szerencsének, örvendetes eseménynek tartotta, hogy a bálba hozhatta őket. Mihály mester a jövőbe tekintve, most már biztosan megvalósulni érezte azt az ábrándot, amit ő ehez a lányhoz kötött.

Szinte büszkeséggel, kéjesen nézett végig rajta. A nagy derékszögü teremben a petroleumlámpák fénye homályosan, nehezen tört át a sűrű levegőn, amelybe por, gőz és szivarfüst vegyült. A középről csak elmosódva lehetett látni a mamák arczait, akik szép sorjában ültek a fal mellett, piros, izzadó arczukon azzal a sajátos furcsa vonással, amely egyik megszokott tulajdonsága a petróleumlámpás és szivarfüstös bálaknak. Itt-ott aranyfüggők csillogtak, öreges mesterek komolyan álltak az ajtóban és becsülgették a hasznot, ami most az egyletre háramlik. A legények felsütött hajjal, igen szép nyakkendőkkel udvaroltak, hajlongtak és mindenik meg volt elégedve önmagával.

Mihály mester igenis bátorkodott odatenni a kezét, ezt a keztyübe dugott kezet, amelynek a nagysága csak most tünt ki igazán, a lány derekára és ahogy ujra rákezdte a csárdás ugrató zenéjét a banda, a mester egész gyönyörűséggel tánczolt.

A lány szinte öntudatlanul járta a csárdást. A czigányzene, a sűrű, ködforma levegő, a tánczoló párok gyors forgataga, a föl- és alábukó fejek kábították, olykor erősen megrezzent, mikor a lábdobogás következett be. A mester is dobogott: bátorkodott, lecsapta a fejét a mellére, fölemelte magasra az egyik karját és nagyokat toppantott a padlón.

A mamák ott hosszú sorban egymásnak adták át a szóbeszédet, hogy minek, minek annak a Mihálynak már ez a játék. Csak nem akkar kezdeni azzal a lánynyal. Én Istenem, egy mester, aki négy legénynyel dolgozik, mit kezdjen egy ilyen lánynyal, egy ilyennel. Egy mester kaphat mást is, aki visz valamit a házhoz. És a jó mamák agyában megvillant a becsületes takarékpénztári könyv, amit otthon őríznek, mélyen a láda fenekén. Megvillantak előttük a függők, karpereczek, ruhák, amiket a lányaiknak vettek. Mennyivel másabb állapot aztán az ilyen, mint azé a lányé.

Az a lány bágyadtan hajtotta félre a fejét. Végignézett a tánczolókon, az ajtókon, amiket elállottak a bálazók. Azok, akiknek még előbb egy pár pohár bor kell, hogy beleugorjanak a mulatságba. Végignézett az ajtókon, igyekezett keresztülnézni az ott állók fejei fölött, hogy hátha meglátja talán. De nem. Sehol.

Valami fájó keserűséget érzett és szeretett volna sírni. Szerette volna otthagyni ezt az egész komédiát ezekkel az alakokkal itt. Futni, rohanni szeretett volna kint az utczákon, a hidegben. És kétszeresen haragudott erre az esztelen emberre, aki itt előtte ugrált, dobogott a padlón.

Aztán egyszerre fölkiáltott. A becsületes mester is utána kiáltott, mert azt hitte, hogy ez a jókedv kitörése volt. A lány erősen nézett a főajtóra, ahol csillogni látott valamit.

Igen, csillogott üdén, hivogatólag azon a széles, domború mellen az aranyzsinór. Ott állt, gyengéden félretolva az előttelevőket, a tiszt. Fiatal legények, rendező urak csendesen vonultak el előle s az öreges mesterek agyában, a kopasz fejre fölsímított haj alatt derék gondolatok keletkeztek, hogy immár az asztalosipar elismeréseként a hadsereg… a huszárság is ehol van ime.

A mamák is odanéztek, mind egytől-egyig, a leányok a legyezők mögül. Csak ez a lány nem nézett oda. Nem mert. Akart, de nem birt. Röstellte, hogy itt tánczol ezzel az emberrel, aki bizonyosan furcsa figura lehet. Oh ez a Mihály… Lázban égve ült le, mikor a czigányok keresztbe tették a vonót. Idegesen rándult össze, amint kaczagó, víg lányok mentek el előtte, s ott sasérozott velök egy kokárdás úr, kokárdájának és méltóságának teljes tudatában.

Nem tudta volna megmondani, hogy mi a baja. Szinte összefolyt előtte a világ, ez a tánczterem a hóval, ami künn van s úgy tetszett neki, mintha ő ott ülne most otthon az ablak előtt és nézne át a kórházkapura, ahol nyikorog a rozsdás lánczokon az utczai lámpa.

Sarkantyúpengést hallott s amint maga elé nézett, látta az ismert alakot. Szó nélkül állt föl és így, egészen közelről a szemébe nézett. És azután mentek, sikamlottak egy keringő őrületesen gyors zenéje mellett végig a termen, amely olyan volt, mint egy örvénylő forgatag. Sebesen, szinte repülve suhantak el egymás mellett a párok, összeütődve, meghabarodva egy kicsit s azután nagy sebesen megint.

Csak olyan álomképszerűleg látta mindezt. Erősen magához szorította a tisztet, félig lecsukta a szemeit és repült. Úgy hitte, hogy repül. Zsibbadag, bódító álom lepte meg, nem tudott semmit, csakhogy ez itt van, csakhogy ez eljött érte.

A tulsó végről nagy sikoltás, lárma, dübörgés hallatszott. Egy pár fölbukott és halomra gurult utána valamennyi. A tánczolók megálltak, rendezők kiabáltak, könnyűvérű lányok nevetve futottak az embergomolyag felé. Fölfordult, megállott a bál. De még hangzott a keringő akkordja, még keringtek ők ketten fönt a terem tulsó végén. A tiszt vezetett és jól értette a vezetést. Egy ügyes fordulattal keringőztek a teremből kifelé a nyitott ajtón a mellékszobába, amelyet mindenki otthagyott.

A feje szédült és végtelenül elhagyatottnak tudta magát ebben a pillanatban. Megmagyarázhatlan hangokat hallott, amik belecsengtek a fülébe: »Azt a két inget, Katalin… édes…« Hallotta, tisztán hallotta a saját hangját, amint felel. És úgy tetszett neki, mintha dolgozna a varrógép előtt, az ügyvéd köhögne az ablak alatt és minden úgy volna, ahogy régiben volt. És szerette volna, ha minden úgy volna, ahogy a régiben volt, szerette volna hallani az asztalosmester bátorkodásait a hideges szobában, az anyja halk, félálmos beszédét a hályha mellett. Megrezzent és lehajtotta a fejét. De mielőtt a gondolatok tovább szövődhettek volna, dallamos, szemrehányó hangot hallott.

– Hát rám se néz?

Ott látta maga előtt ezt a tiszta, életpiros férfiarczot, a csillogó fekete szemeket, az íves, sötét szemöldököt. Ezt az embert, akiért bolondult.

– De… de igen – felelte kitörő örömmel, szerelmesen.

Ment és talán várta is a csókot.

… Odabent, mikor a gomolyagba borult tömeg lábra állt, a megsérültek ide, a kaczagók amoda mentek, végig mustrálta a csoportokat az öreg asszony. És ijedten kiáltotta el magát:

– Szent isten! A Katalin…

Befutott az ivószobába, ahol Mihály mester mosolygott mindenféle üvegek között.

– Mihály, a Katalin…

– A Katalin? – hördült föl a mester és eldobta a boros poharat. – Mi, mi a baj?

Sietve mentek ki ketten. Az öreg asszonyt kézen fogta a mester és úgy vezette gyorsan végig a termen. Föl egész a tulsó végre. Sehol a leány.

De a mellékszoba nyitott ajtaján bekukkant a mester. Fölkiáltott.

– Itt van.

Ott volt. Az arcza kipirult, a szeme homályos, fénytelen.

– Rosszul voltam – magyarázta és az arcza még pirosabbra vált. Előbbre lépett és megcsuklott a térde. – A fejem fájt.

Az öreg asszony félénken, aggódva vizsgálta a lányát. Mihály látta, hogy inog, hogy eltünik az arczáról a pir. A becsületes asztalosmester bátorságot kapott a bortól és átkarolta a derekát.

– A feje… a kisasszonynak a feje – mondta remegő hangon. – Hogy sápad… mindjárt elesik.

Halálsáppadt arczczal, szinte undorodva lökte el magától a lány. Lehunyta a szemeit, fázósan borzongott össze és oda dőlt a falhoz.

– Hagyjon el… hagyjon el Mihály…

Történet a Gomb familiáról.

Egy történetet kellene elbeszélnem az öreg Gomb Istvánról, illetve a Gomb-familiáról, ami különben egyre megy, mert az öreg Gomb István hite szerint ő maga képezi az egész familiát, az öt-hat gyerek csak olyan sallang, mint a czifraság a hámon.

Ugyan az egész történet sem valami nagy, de hiszen éppen azért mondom el én, mert ha nagy volna, benne volna már régen a históriában. Kicsi az egész s mindössze arról van szó, hogy elmondassék egy falusi úr észjárása a maga mivoltában, mert az észbeli dolgok is olyanok, mint Károly császár órái, hogy ahányan vannak, annyi féleképen járnak.

Mert arról már rég idők óta híresek voltak a Gombulovicsok, hogy mindeniknek volt valami különös bogara.

Ezt a bogarat a fejében tartogatta valamennyi. A bogár ott motoszkált az eszükben s különös dolgokat vitetett véghez a Gombulovics-családapákkal.

Maga a familia, mint a nevéből is látható, le való volt a délvidékre s egy nagy falusi birtokon uralkodtak, állítólag mióta a világ fennáll, mindíg, vagy talán még azelőtt is.

A kuria oszlopos kapuja fölött griffmadarak tartottak valami czimert, azonban ezt már régen lemosta az eső, az idő foga megette a kőből való alakokat, ami nem nagy dolog, mert néha az aranyból valókat is megeszi. De nem is törődtek vele, mert csodálatoskép mindíg modern észjárásuk volt a Gombulovicsoknak, ami egyrészt talán azt is jelenti, hogy olyan dolgokkal foglalkoztak leginkább, amiket nem bízott reájuk senki.

Gomb István ükapját például még Gombulovicsnak hívták, és a szerbekhez szított. Ellenben ennek a fia, a mostaninak a nagyapja inkább a bolgárokat szerette s el is hagyta a »vics« véget a nevéről. Őt már csak Gombulovnak hívták. S a fia pedig fölcseperedvén, arra a tapasztalatra jutott, hogy nem érdemes egyébbel foglalkozni a világon, csak a bunyeváczokkal. Elhagyta ő is az oroszos »ov« véget a nevéről s megmaradt Gombulnak, mintha a dalmát partokról települt volna be a tejjel-mézzel folyó Kanahánba.

Azon időkben azonban inkább vérrel és szabadsággal folyó volt ez a Kanahán s Gombul Stévó fiának lelkében nagy nyomokat hagytak a nagy idők eseményei.

Az apai tradicziókon aztán változtatott a fiú. Először is magyar lett s a nevét is kurtábbra fogta, amely most már csak Gomb maradt. Most már legalább olyan rövid, hogy nem lehet változtatni rajta.

A második önhatalmú változtatás a családi szokásokon az volt, hogy nem egy fia született neki, hanem öt, erős, egészséges gyerek valamennyi. Az öreg Gomb István azt mondta, hogy ha kétezer ilyen fából való katonája volna a királynak, egyszerre el lehetne velük foglalni az egész Balkánust, meg az orosz birodalmat. Kétezer vasból való legény, valamennyi olyan, mint a gumilabda, hogy minnél jobban ütik, annál nagyobbat ugrik – nem tréfaság, valóban nem tréfaság ez s Gomb István akart is e tekintetben némely memorandumokat intézni a külső miniszteriális hivatalokhoz, azonban mégis csak abban hagyta.

– Minek? Ha megszorul a király, majd szól…

Azonban nem szólt, pedig a gyerekek nőttek egymásután. Nőtt velük a lány is… igen, igen, ezt is el kell még mondani, hogy egy leánya »is« volt Gomb István úrnak, azonban ez csak olyan mellékes dolog, miután a leányok sohasem játszottak nagy szerepet a Gombulovics-Gombulov-Gombul-Gomb familiában. Megnőttek, aztán jött értük valaki, falusi birtokos a harmadik, negyedik határból s hazavitte, punktum. Az azután már csak az ujonnan alakult familia történetében tett számot: a férfi-Gombok sohasem törődtek az ilyen oldalágra szakadt asszonyi Gombokkal. Valami régi közmondás tartja, hogy sohase aggódjon a távollevő szerettei fölött az ember, ha azok nincsenek híradással magukról. Addig bizonyosan jól megy a dolguk.

Ilyenformán aztán nem is kellett törődni a leánynyal, illetve kelleni kellett volna, de minek. Ha rossz dolga lesz, majd ír – tudniillik ha majd férjhez ment.

A fiúkkal azonban baj volt elég. Mert eddig nagyon könnyű volt ennek az ügynek az elintézése az örökös egy gyerekkel. Mikor az apa kidőlt, átadta a fiának a pecsétnyomó gyűrűjét meg a birtokot. Azután meghalt nyugodtan. A fiú felhúzta az ujjára a gyűrűt s mikor így verte legelőször arczul a béreseket, megérezték azok is rögtön, hogy ő az úr a házban. Jobb rendszer ez bármiféle törvényes publikácziónál.

De hát most öt fiú van, gyűrű meg csak egy – azután meg birtok is csak egy van.

Fogas kérdés ez nagyon.

Ekkor történt meg, hogy Gomb István beleszeretett… ne méltóztassék hirtelen azt gondolni, hogy valami szép lányba, mert ez sohasem volt szokása neki, hanem egyszerűen beleszeretett az iparba.

Hogy ő iparosokat nevel a gyerekekből. Természetesen nem falusi bognárt, hanem nagy vállalatok főnökeit, ami szintén nem megvetendő állapot a mai világban.

A logikus fonál ott van ebben a dologban, hogy némi homályosságban az derengett Gomb István előtt, hogy így legjobban el lehetne intézni az öt gyerek között a birtokügyet.

A másik alapja e csodálatos nézetváltozásnak a Szahovics-gyerekek történetében keresendő, akik a szomszéd faluban laktak, ameddig ott laktak. Azután pedig, miután a nyakára hágtak az örökségbeli dominiumnak, az utolsó ötezer forintjukkal kimentek Amerikába. Megmaradhattak volna ugyan itthon is, de különös helyzet volna az nagyon, hogy ott akarjon a két keze munkája után megélni az ember, ahol eddig úr volt.

A Szahovicsok kimentek és megpróbálták mindenféleképpen a megélhetést. Előbb paprikatinkturát gyártottak a beteg yankeek számára, azonban a yankeek a spirituszt paprika nélkül szeretik inni, amiben módfelett hasonlítanak a magyarországi emberekhez. Később papiros ingeket csináltak, a melyekről csak le kellett szakítani a felső réteget s ott volt alatta a tiszta új. Igen praktikus találmány ez s tetszett volna. Azonban ők csak tizennégy napra szóló portékát gyártottak, a szomszéd boltosé pedig három hétre volt berendezve. Biz itt meg kellett bukni.

Rossz hírek kezdtek szálldogálni a Szahovicsok felől, akik elpusztulnak Amerikában. Kár értük, olyan jó gyerekek voltak pedig. Azonban egyszer megint az a hír szárnyal, hogy igen gazdagok, akkora házuk van Bostonban, mintha egy nagy falu összes portáját egymás tetejébe rakták volna. Vele együtt megjött a dolog miértje is. Hogy a Szahovicsok koporsó-gyárosok, de a szó legmodernebb értelmében. Olyan koporsókat gyártanak, hogyha tetszhalott a bennük fekvő, amint fölébred a föld alatt, egyszerüen csak megnyom egy csengetyűt a »lakás« falán és jelenti a temetőőrnek, hogy ki akar menni. Akár mintha csak a szállóban csöngetne az ember egy pohár vízért a pinczérnek.

Akár igaz ez a hír, akár nem, annyi tény, hogy Gomb István a csengetyűs koporsók révén szerette meg az ipart, már legalább annyiban, hogy a fiait oda szánta.

Természetesen a legelsőn kellett volna kezdeni, aki a nagyapja nevéről Andrásnak nevezteték. De ez a gyerek kellett a gazdaságnál, meg nem is igen volt egyébre való, kivette magát a tanyákra, ott élt egymagában, mint mormota.

– No ez ugyan sohasem találná föl a csöngetyűs koporsókat – gondolta az öreg Gomb.