Part 7

Sőt összetakarította a pénzét. Mivelhogy odalent jócskán kijárt neki a zsold, eltett belőle. Fárasztó postapatruillokból visszakerülve, míg a többi káromkodott, mint a jégeső, szinte derült volt az arcza, hogy most már az ezért járó külön fizetést is oda lehet tenni a többi közé. Felült az ágyra, a kopfpolszterre, amire tudvalevőleg csak öreg bakának szabad fölülni, mert az a fiataloknak »szentség«, fölemelte maga mellé a messzi földre küldött katona egyetlen magánvagyonát, a kis ládát és elkezdett abban kotorászni. Először kiszedte az iróeszközöket, az ábéczés könyvet, az irkákat – mert a katonaságnál tanult meg írni, olvasni – s ezután legalulról, a láda fenekéről előkereste a bukszát.

A buksza egy bőrből való valami, aminek igen nagy hasonlatossága van a pénzes erszényhez, sőt valósággal az is, de hát sokkal szebb, ha azt bukszának hívja az ember. Abból aztán kiszórta maga elé a pénzt. Volt abban mindenféle fajta magyar pénz, szerb dénár, piaszter, török para, grosa, mecsedje, sőt megtarkállott a sok ezüst között egy-egy kis Napoleon is.

Azután összeolvasta, hogy mennyi. A barák halovány világú lámpája mellett, mikor a többi aludt, odarakta maga mellé a pokróczra, összeválogatva mind nagyság szerint s aztán örült neki nagyon. De nem kell úgy venni a dolgot, mintha ő fukar lett volna, mintha örömöt szerzett volna az a pénz azért, mert hogy együtt van – szörnyű békességben a sok nemzetiségű. Mert bizon ha együtt voltak fölösen, jó káplár Papp beváltotta a postaőrmesternél papirra, vett egy utalványt, kirakta a nagy fenyőfa-asztalra az irókészletet és megírta lassan, külön-külön kezdve minden betűbe: Papp Mihálynének Szegeden, Magyarországon.

Ez a Papp Mihályné nem volt neki se anyja, se nénje, de még huga sem, csak csupán a balkézről való felesége volt neki ez a Papp Mihályné. Ennek küldte el a pénzét, ennek takarékoskodott, ennek a kedvéért nem tartott altiszt létére puczmájsztert, hanem maga tisztogatta a fegyverzetét, télvíz idején hóhegyeken, soha be nem fagyó patakokon át való marsolások után összefagyott, jégkérges csizmáit, ruházatát: ami már az elképzelhető legnagyobb zsugoriskodás katonáéknál. Ezt szerette véghetetlen nagyon, hogy majd beleőrült, ennek a két kis szöszke gyereke után vágyott, hogy majd beleszakadt a szíve, hogy akár otthon aludtunk a táborban, akár odakint ténferegtünk a pokol tornáczán a hegyek közt, mihelyest elszunnyadt, azokkal volt tele az esze, a lelke, azoknak beszélte, »eredj anyádhoz Pistikám«… »te meg Miska huzd föl a kis csizmádat… menjetek a tanitó úr elébe, mert majd elkéstek«… hogy fölsóhajtott rá a »vendég«, aki épen akkor nem aludt: otthon van a Mihály már megint…

Azonközben pedig vidám és jókedvű volt mindíg Káplár Papp, úgy látszott, hogy a játékkal, a tréfával veri el a lelke kínját. Senki se tudott ugy dólézni, senki se tudta hólaptával úgy kiütni a másik fejéből a sapkát, senki sem tudott a szép síma kavicsokkal úgy szűrni a Lim habos vizén, vagy áthajigálni velük a tulsó partra. Ha a többi a városba akart menni, mindíg lebeszélte őket, mindíg tudott valami játékot. Mert senki sem tudta azokat úgy rendezni, a csajkatetőst, az újhúsost, a favágást, a csuzdát s egyéb ilyen kaliberű bakajátékot, amiken annyit lehet nevetni, hogy az valóságos gyönyörűség.

Egyszer aztán – tavaszszal, épen tele volt vadrózsával a hegy s a baraczkvirág illatát hordta a völgyben a szél – úgy fordult a dolog, hogy káplár Papp szótalanra vált és el-eltünt a táborból. Akik a városból jöttek, azt mondták, hogy nem volt velük, akik a folyóparton játszottak, nem látták s akik az útszéli kávéházakban csatangoltak, megesküdtek a kopfpolszterre, hogy arra nem járt.

Ha késő este hazajött, a ruhája tele volt bozóttal, mint mikor valaki hegyről való jövet a legrövidebb úton gurul lefelé, szomorú volt, a bajusza búsan lógott, megvetette az ágyát és anélkül, hogy valakinek egy szót szólt volna, belefeküdt. Egy félóra mulva már otthon volt anyjukánál, beszélt Pistikával és azt mondta a Miskának: te szöszke, no most mindjárt adok egy baraczkot a fejedre.

Később aztán mindjobban el-eltünedezett. Utoljára már csak akkor volt otthon, ha éppen napos volt. Ilyenkor a vállára vette a fegyvert, kiczipelte a szobából az asztalt, a padot és irkált haza négyoldalas leveleket nagy, öreg betükkel.

Mi nagyon elbusultunk azon, mert olyan jól esett az addig, hogy mégis van egy, akinek jókedve van s csak akkor sóhajtoz haza Magyarországra, ha alszik. Mert bizon ezentúl örökké bús és szótalan maradt káplár Papp Mihály s ha valakire ránézett szomorú kék szemeivel, annak elment a kedve azt kérdezni tőle, hogy mi baja.

Utóbb már egész megszoktuk, hogy mihelyt vége a dolognak, parancskiadás meg volt, eltünjön a táborból káplár Papp. Ha kérdeztük is később néha, hogy hol jár, elütötte az egészet, azt mondta, hogy a városban volt, csak a többiek nem látták, vagy az istállókban, vagy itt vagy amott.

Derék nyár volt már, valami nagy ünnep, talán éppen Szent István király napja délutánján, mikor vagy hatan megindultunk, hogy fölmegyünk a fanálehoz. Olyan vészfáklya forma készség volt ez a fanále, hosszú faragott fenyőtörzs egy magas hegy tetején, a vége megrakva gyantával és puskaporral arra való nézve, hogy ha a zászlóaljat megtámadnák, hírt lehessen adni a többi csapatoknak. – Igazság szerint nem is a fanále kedvéért mentünk föl, mert azt láttuk eleget muszájból is, hanem mert egy igen szép bosnyák asszony pásztorkodott ott fönt, az egyetlen szép bosnyák asszony, akit valaha láttam. Meg is találtuk a menyecskét, amint a teheneit legeltette s megtaláltunk egy fenyőtörzsön egy altiszti bajonétot. Hohó! hisz ez a Papp Mihályé!

Úgy tetszett, mintha most megfejtettük volna egyszerre a rejtélyt. Idejár káplár Papp legyeskedni az asszony körül. Oh vén gonosztévő!

Pedig nem úgy volt. Mert ahogy beljebb mentünk volna a guliba felé, csengő gyerekkaczaj hallatszott a fák közül, utána meg nagy brummogások. Két kis szöszke bosnyák gyerek szaladgált ott nevetve a füvön, szaladva az ellenség elől. Az ellenség a jóravaló Papp Mihály volt, aki négykézláb állott, brummogot és szörnyű nagy bakugrásokkal ijesztgette az apróságokat. Azok meg futkostak előle s mintha ezüst csengetyükkel harangoztak volna, kaczagásukkal majd fölverve a hegytetőt. Káplár Papp, a hogy minket meglátott, elpirult, restelkedett, aztán ugy térdenálltából, mentegetődzve, rekedten szólt:

– Akár az enyémek… Ez a Pistika, ez a kisebb – amaz meg a Miska…

S rájuk kiáltott:

– Gyertek idébb!

Az apró bosnyákok a hátára másztak és rángatták a fülét.

Harangszó.

Még tavaszszal volt az idő, baraczkvirággal terhes volt a hegyoldal s a vén Rajnovics-szikla tetején rügyet kapott az a néhány árva boróka-bozót, ami a szakadékok szélhordta földjében megállapodott. Már akkor kezdte beszélni a vendég szörnyű örömmel, hogy hazamegyünk gyerekek.

Persze nem hitte senki. Ámbátor nagy gaudiumok közt tárgyalódott a dolog. Hogy ki mit csinálna, ha hazaérnénk, kit ki várna az állomáson, akár napos idő van, akár havas eső esik. Sóhajok fakadtak föl az ilyen beszédre a szívekből, sóhajok, amik majd kiverték a barák tetejét. Szinte elkeserült bele a sok idegenbe csapott szegedi gyerek, hogy uram isten, miről is való az ilyen beszéd. S a sok érzelmességnek nem is támadt addig vége, míg bele nem szólt goromba szóval valamelyik sarokból a szobakomendáns, hogy »tarcsák kentök kapiczányon a nyelvüket és _né szakajcsák az embör szívit_ haszontalan szóbeszéddel, mer mögvágom kentöket puskatussal, hogy arrul kántálnak kentök«.

A tekintélyes férfiú, ahogy belebeszélt a szomorú sóhajokba, búsan hallgatott el a vendég. Némelyik morogva _zúgott_, pedig hát igaza volt annak a káplárnak: mit évődik lehetetlenséggel az ember. Nem megyünk mi haza soha innen.

De haza jöttünk pedig. Ősz elején hozta ki a katonaposta a nevezetes írást, hogy hazamegy a zászlóalj. Ha jól tudom, én vittem ki a bataillon irodájából a hírt első a táborba, rengeteg lármát, örömet, csordultig való szívörömet keltve. Halálos ellenségével is összeölelkezett akkor nap nagy túlvigasságában mind, aki csak ott volt. Ma is emlékszek a nagyitalú szatymazi Ördög gyerekről az első czugban, aki akkora ember volt, hogy két kisebbfajta legény bizvást kitelt volna belőle, hogy micsoda örömmel jött haza az albán kantinostól, hogy verte szét az ágyakat, asztalt, leütve a darabjaival a tetéjről az egyetlen lámpást. Minek az – mondta a nagy Ördög és szelid örömmel vágta a kályhához az apró tambour Emerich Asztalost, aki ezidőszerint városi dobos Vásárhelyen – ugy se kell már.

Hát valósággal eljöttünk. Furcsa és különös dolog volt az nagyon. A kifejezéseiben kurta bakanyelv azt mondja az ilyenre: masina állapot. Mert sírt ott is nehány bosnyák lány és a háremek rácsos fala mögül is hallatszott ki olykor valami rívásféle. (Melyik kutyát verik mán mögint – mormogta haptákban a nagy Ördög, csekély fültüvön vágást érdemelve ki vele Maksa káplártól.)

Elindultunk. A mi alezredesünk, az öreg Konja, akit úgy szeretett mindenki, mint a saját tulajdon édes anyját, azt mondta rövid szóbeszéd gyanánt: »hazamegyünk, ne legyen maródi egy se«.

Nagy szó. Mivelhogy Serajevóig, ahol már a vasut jár, még nyolcz napi gyalog mars… Megrázta a bornyút a vállán a baka, megmarkolta a fegyvere szijját és azt mormogta, hogy bizon nem leszünk maródik, ha Konjának nem tetszik.

Mentünk. Három nap csavarogtunk már a hegyek közt, apró kafánákban szedvén magunkba komoly garasokért a fekete italt. De mivelhogy kései ősz volt már s olyankor nagy eső jár odalent a völgyekben s havasok a tetők, véres nyomot hagyott nem egy ember bakancsa a fehér hóban. Óráról-órára romlott a kedv, nem danolt, de még csak nem is beszélt a baka. Csöndben marsolt, rendről, sorról szó sem volt már, mikor a megszállott területről beértünk a herczegócz határra. Boljanics még török föld, Csajnicza az első k. k. állomás. Köztük a határállomás, ahol török és magyar fináncz szedi a vámot: a várforma Metálka.

Onnan ereszkedett le a vendég. Mert a jó Metálka ezer nehány száz méterre van a tenger színe fölött, magas hely, ahol köpönyegben áll nyáron is az őr. Zsibbadt volt a dereka minden embernek a száz darab _élestől_, húzta a fegyver a vállat és sziszszenve lépett egyet-egyet az úttalan bozótban a lábfájós ember. Nyomott hangulat volt ez. A vendég elkeserült.

Mit hajszolják az embert? Hát kutya az ember? Nyomorék gyanánt akarják a szerető, rívó édes anyja elé odaállítani a szegedi magyar állomáson.

Legelsőbb a nagy Ördög kezdett káromkodni. A menyországbeli legfőbb rájxkrixkrax miniszteren kezdte, áttért Jézusra s futólag méltatván az apostolokat, a szentekről nyilatkozott.

Viharos öröm. Sorról-sorra haladt az elkeserültség, a szenvedő ember szólalt meg az elnyütt, kiállott katonában s támadt olyan istenkáromlás, hogy bajos lett volna párját találni széles e hazában.

Ekkor hangzott fel a völgyből, libegve, rengve a fenyvesek fölött a csajnicséai harang szava. Az első harangszó, amelyet tizenhárom hónap óta hallottunk, imbolyogva szállt fölébünk és betölté a sívár, szenvedéstől durva lelkeket olyan erővel, hogy megremegett bele az ember.

A zászlóalj hallgatott. Csönd volt. Csak a lépések ütemes zaja, a fegyver csörgése s a harang tiszta üde hangja hallatszott. Esti hét óra tájban volt az idő, csillagok álltak ki az égre s reszkettek a fenyvesek erős illatában… A hosszú Ördög kezdte legelsőbb:

– Üdvözlégy Mária… Malaszttal vagy teljes…

A zászlóalj lassan mormogta utána:

– … Úr vagyon teveled… Te vagy áldott az asszonyok között…

Ruszand.

Azért, mert éppen hogy Ruszandnak hívták, nem regényhős s még monda sincs róla. Egyszerűen csak egy oláh katona, az egyetlen oláh fiú a zászlóaljban, egy hosszú barna legény, aki bús szemeivel úgy nézett körül a mi kis magyar világunkban, mintha szárazra vetett hal volna. Mert Ruszandon, hogy hogy nem, megesett az a sor, hogy belökték a tiszta magyarok közé, ahol senki sem értette meg a szavát. Mert ő nem tudott máskép, csak ahogy az anyja megtanította s eddig mindíg abban a meggyőződésben volt, hogy jól van az úgy, ahogy van.

Mióta megszületett, mindíg ott lakott Budurászán, a falu határán túl nem ment (örüljön az ember, ha otthon lehet) soha és hát már most minek tudjon valaki még más nyelvet, mikor Budurászán mindenek csak románul értenek. A tyúkok az udvarban, a Ruszánd-familia két mélabús ökre, a kis lovak, a kecske, sőt valósággal a gólya fönt a tetején, mind csak ebben a román világban él és sohasem kívánkoztak más szóra. A kutyának is oláhul mondják: kifelé a pitvarból és oláhul danolnak esténkint, ha a hold feljön a Valea Drakuluj mögül, a házak előtt bús danákat a lányok körbe fogódzva, lejtve a holdfényben ünnepélyesen… oh, oh, hogy még a lányokat is ott kellett hagyni.

Ruszand megcsókolta az apját, az anyját, mielőtt utoljára kijött volna a házból. Az anyóka sírt, nagy öreg könyek gurultak ide-oda a ránczos arczon, míg lebirtak esni; az öreg Ruszand megszorongatta a kezét s bár nem sírt, de egy kis itallal tartogatta magában a lelkierőt. Azután el kellett búcsúznia a két ökörtől, ettől a két komoly járású, nehéz állattól, a melyek olyan szomorúan tudnak nagy, fényes szemeikkel az emberre nézni… különösen ilyen pillanatban.

Azután ismeretlen vidékeken vitte Ruszandot a vasút, de a fiú nem nézett ki az ablakon, szomorú volt: nem kellett neki az étel…

És miután hogy Ruszandot ide belökték mi közénk, az a hatalmas úr, aki Bécsben egy darab papirosról igazgatja az egész armádiát, belökte az egész zászlóaljat a novibazári szandzsákba, a szolgálat érdekében.

Azután a katonák elkezdtek készülődni, kiki elbúcsúzott attól, akije volt, mert már most mi elmegyünk, aztán mit tudom én, mikor jövünk vissza. Ruszand nem értette a dolgok ezen fölfordult állapotát. Mi lesz már most?

Az lett, hogy nem volt még négy napos katona Ruszand, hogy megint vitte már a vasút, mindíg messzebb Rudurászától, le a turkok közé. Mikor aztán elfogyott a vasút, akkor gyalogolni kellett. Nehéz volt a bornyú, meg a fegyver, mert sokat kellett menni s a hegyek magasak, oh sokkal magasabbak, mint Budurászán vannak.

A harmadik nap fölbukott Ruszand az úton, bornyú, fegyver legurult kétoldalt a hegyoldalban s ő maga a középen gurult. Nagyon megütötte magát a fiú, úgy vitték a többi után kocsin. Így tartotta meg Ruszand ünnepélyes bevonulását a többi háta mögött az állomásokra s mikor leért a végállomásra a csapat, a szegény Ruszand már végtelen rossz bőrben volt.

Miután azonban szólni nem tudott, ki kellett mennie a többivel a gyakorlatra. Ott forgott előre, hátra, és csinált a fegyverrel mindenféle fogásokat, amiknek semmi értelme nem volt ugyan, de amiket abban az időben minden katonának tudni kellett.

Másnap látta Ruszand, hogy egy katona, aki beteg volt, azt jelentette a káplárnak, hogy »maródi«.

Ruszand is odaállott a hatalmas úr elébe, aki nevetett a dolgon és azt mondta, hogy nem igaz. Szimulál az oláh. Hátba vágta és odalökte a többihez, hadd menjen csak gyakorlatra az akasztófáravaló.

És mikor a barák előtt összeállott az ujonczcsapat, mikor hapták lett vezényelve, és feszesen álltak a sorban a legények, Ruszand, egyenesen, mint haptákban illik, mint egy fenyőrúd, úgy dült ki a sorból.

Fölszedték és vitték az orvos elébe. Az orvos és a betegház messze volt, túl a vizen és Ruszandot két ember vezette oda. Ruszand támolyogva ment velük és sóhajokon kívül egyéb hangot nem hallatott. Mert úgy kell venni a dolgot, hogy ez a séta Ruszand haldoklása volt s a sóhajok az ő utolsó sóhajai.

Ezek a sóhajok hazaszálltak Budurászára, a kis faluba, a fatemplom s a tengeriszártetős házak közé, az öreg Ruszandékhoz, a két komoly ökörhöz s a lányokhoz, akik ott vannak s akik oly szépek és oly jók, hogy az valóságos gyönyörűség.

Mikor a hídra értek, amely alatt a vad hegyi folyó habjai lármázva kergetik egymást, elvágódott az oláh legény s ott maradt mozdulatlanul. A másik kettő várta.

– No kelj hát föl.

Nem kelt föl, mert bizony az már lehetetlenség volt szegénynek. S ott a híd durva fáin elpusztult, meghalt Ruszand, a zászlóalj egyetlen oláh legénye, anélkül, hogy elmondhatta volna valakinek, hogy hol fáj, mit érez és mit izen haza. Csöndben elpusztult a legény s csontjai ott vannak a veressziklás kis temetőben a hegyoldalban. Az öreg Ruszandék, akik bizonyára még rövidebb eszüek, mint a fiuk, talán még most is várják haza a legényt és számítják a napokat, amikor jönnie kell.

Ködben.

Hátrahajolt és nézett ki – az utczára a zöldes ablaküvegen keresztül. Egy ódon, ostoba utcza volt az, ahol senki se jár. Csak a kofák, a kiknek erre rövidebb az út, lakatos inasok, meg az öreg fiskális a szomszédból, a ki itt köhög az ablak alatt minden nap.

Egyhangú és unalmas volt az utcza, az ő ódon házaival, a veres, porhanyó téglákkal a falakban és a leomlott vakolattal, ami salétromosan hullott a téglaútra. Egyhangú és unalmas volt ez az utcza: a tulsó oldalon, a katonakórház mellett a nagy csalánbozóttal, amely alól holdas estéken apró fekete békák másztak ki a kocsiútra.

Oh, itten soha semmi… Délutánokon, mikor néptelen, emberhangtalan volt ez a darab út, a közeli nagy utczákból elhallatszott a nagy város élénk, lüktető zaja. Nyáron a napsugaras levegőn át hosszasan, álmosítóan verődött idáig a forgalom lármája, kocsik robogása, a vonatok éles füttye. Katonák, zászlóaljak vonultak el amott, hallatszott a bakancsok taktikus robaja, a hogy a kövezethez ütődtek, a recsegő trombitaszó itten visszhangzott és eldübörgött idáig a dobszó.

Hanem itt mindebből nem volt meg más, csak az idehangzó lárma, a zsibbasztó, összekevergőzött zaj. Egyéb semmi. Az öreg fiskális három órakor elköhögött az ablak alatt – jól birta magát az öreg: mindennap tiszta, hófehér gallérhoz dörzsölődött deres szakálla – és hat óra után hazaköhögött megint. Hat óra után mindíg volt hát egy darabka élet. Mert ebben a kihalt utczában, amely olyan volt, mintha valahol egy faluban volna a hegyek közt, már hat óra előtt bezárták a házak kapuit. Nem lehet tudni, hogy ki jár kint éjjel.

Tehát az öreg fiskális mindíg ráütött ötöt a kapura a bottal. A kapun volt egy oroszlánfej, egy szép réz-oroszlánfej is és annak a fogai közé valaha oda volt akasztva egy kalapács. Hanem az idő múlik, a rézoroszlán vesztett fiatalságának üde erejéből s egy szép napon, mikor a bádogos inasa feszegette a szájából a kalapács lánczát, szó nélkül engedett. A kalapács aztán elment a bádogos inassal és sohase jött többet vissza. Ilyenek a kalapácsok és a bádogosok inasai.

Az öreg fiskális meglehetősen gyönge ember volt. Az öt botütés nem hallatszott elég erősen és az ő szakácsnéja, asszonyságja, mindene, aki főz neki, aki ráadja a ruháit, kihajtja szépen a mellény szélére az öreges inggallért és aki bele fogja fektetni a koporsóba és nevetni fog az ostoba öregen, aki nem tudta magával vinni a pénzét, a váltókat, a tajtékpipákat és a sok ezüstöt, ez az asszony, aki majd ekkor nevetni fog a vén fiskális fölött, igen nagyot hall és éppen nem siet kinyitni az ajtót.

Az öreg fiskális újra üt a bottal és fölkiált rekedtes hangon az ablakba:

– Nyissa már… Náncsi!

És mikor már egy ideig verte az ajtót, kiabált és köhögött fájón, mellbőlszakadóan a szegény vén ember, akkor lejött a Náncsi a lépcsőkön s a kulcs nagyot csikordult a závárban és akkor bevonult az öreg. Még hallatszott, amint a süket Náncsi, ez a száraz, hosszú asszony, elébe kiabálta:

– Jó estét, jó estét a tekintetes úrnak.

A tekintetes úr, akinek jó estét kivántak, megállt a boltozatos kapu alatt és köhögött. Az ilyen ives kapuboltok alól erősödve száll kifelé a hang. Idegesen rázkódott össze itt a zöldes ablaküvegek mögött a leány.

– Ez a köhögés! Senki… senki ezen az utczán.

Hanem ez csak nyáron volt így. Télen hat órakor már sötét van, ostoba, nehéz sötétség és az egész utczában az az egyetlen lámpás, ami a katonakórház hátulsó kapuja fölött csüng lánczon. Ósdi állapot az, a szél ingatja, a láncz nyikorog és mikor oldalt csapódik a lámpás, telerakódik az üvegje hópihékkel. Sötét, emberhangtalan éjjel van itten hat órakor télen.

Mikor ilyenkor lámpással, kis kézi lámpással jön hazafelé az öreg ember, még tovább kopog és dörömböl. A süket Náncsi most nem jön le hamarosan kinyitni a kaput. Föltaszít egy ablaktáblát és fázós, ijedt hangon szól le a homályos alakra.

– Ki az… ki az ott lent?

– Én, én vagyok Náncsi. Csak siessen, mert az ördögbe, az ember már nem mai gyerek.

És nagy posztóczipőiben toporog, tapossa a havat a nem mai gyerek. De Náncsi még nincs ezzel megelégedve. A tekintetes úr hangját könnyen lehet utánozni. Igen sokszor olvasni az ujságokban ilyes történeteket és a tekintetes úr sokat tud beszélni arról a Mosonyi-féle gyilkosságról, ami egyszer Pesten történt, régen. Nem lehet csudálkozni, ha a Náncsi kétkedik. Csontos kezével átfogja a torkán a meleg télikendőt és lesuttog megint.

– A jelszót…

– Hat meg egy tizenhét – kiált vissza a kinrekedt várúr.

Így aztán bejut a házba az öreg. És odabent a meleg szobában, mikor a Náncsi beleülteti a puha karosszékbe, a térdét leteríti bundával és a széket odatolja a kandalló elé, akkor meg van elégedve ezzel az eljárással a vén ember. Hanem odakint, a kapu előtt, mikor a szél az arczába, deres, ritka szakálla közé vágja a havat, egészen más szempontból vevődik a dolog.

Csakhogy az odakint van. A Náncsi pedig a belső szempontok hatása alatt áll. És így minden este lehet hallani a suttogó, titokzatos kérdést, amire ordítva felel az összefázott vén ember, hogy utat találjon hangja erejével a süket fülekhez.

És ez itt az élet, más semmi. Azonfölül aztán reggeltől estig ráhajolni a gépre. Berregő, titokzatos szavával sokat tud beszélni a varrógép egy fiatal lánynak, aki ott rontja a termetét mellette, rontja a szemeit, a lábát és rontja az ifjúságnak azt a merengő édes álmodozását, ami megterem mindenütt.

Oh, az a varrógép. Utálta.

Undorral ült le mellé és gyülölettel nézett végig rajta. Szinte visszaborzadt, ha rágondolt, hogy így megy ez nap-nap után, ott a homályos ablak előtt, a varrnivaló kötőkkel, szoknyákkal. Így megy ez, így fog menni örökké, itt, ezen az utczán.

Hátravetette magát a székében, lábait, formás, szép kis lábait elnyujtotta a gép alatt és nézett kifelé. Téli délután volt, a téli délutánok minden sajátságaival. Odafönt az égen nehéz, hóterhes föllegek húzódtak ide-oda, olykor dara hullott és a szél rázta a tulsó oldalon a lámpát és az elszáradt csalánbozótot.

Úgy végigvágódott olykor egy szélroham az utczán, hullámos nyomot hagyva a hóban. Végig kergette a sarkon eldobott levélborítékot és nem engedte, hogy egyenesen hulljon a dara. És néha úgy nekifeküdt az épület falának, az ablakok megzörrentek és hallani lehetett, hogy hull lefelé odakint a vakolat.

A téli délutánok sajátos, ólmos szomorúsága lepte meg a leányt. Ott az ablaknál nézett kifelé, föl a szürkeségbe, a kórház kerítésére, a »K. K. Militär-Spital« betükre, amiket becsapott hóval a szél.

Szeretett volna kifeküdni a hóra. Valami vastag hólepelbe belebújni mélyen: ott jó meleg lehet. Azután elaludni szépen. És hát elgondolkozott azon, hogy furcsa ez így.

Így.

Hogy?

Hát így, ezzel a rossz ablakkal, ezzel az utczával, a géppel, a kötőkkel, amiket meg kell varrni. Csak erre való volna ez a két fekete szem, az ő szemei? Hányan dícsérték, hogy néznek utána irígykedve a lányok az udvaron és hallotta, többször hallotta már, hogy a jóravaló Salamon, akinek uraságoktól levetett férfiruha-szalonja van itt egy hátulsó szobában, mint mormogott. Hogy suttogott, mikor menni látta:

– Czczcz… ez a Katalin…

Ez nem élet. Azt akarta, hogy szeressék, hogy szeresse akárki. De nem. Nem akárki, mert hiszen »akárki« most is van, a derék Mihály mester személyében. Hanem valaki. Kívánta az ölelést, a csókot, a szerelmet, amelyről annyit olvasott már. Mert van napfényes és üde szerelem a lovagregényekben is. Egy férfit, egy valódi férfit akart, kívánt, akit szeressen.