Part 6

Fog valamit a sötétben s nem ereszti el.

Az előkerült gyertyafénynél meglátják, mit fog. Omarnak, a tíz éves fiúnak az ingét tartja erősen. A gyerek, ahogy álmából fölverték, meg van ijedve, reszket. A sok idegen, puskás nép között, akik mogorván néznek reá, majd hogy sirásba nem tör ki. Nincsen rajta egyéb, csak egy ing, egy vászonnadrág, a fején ócska, bojtját vesztett fez. Fénylő fekete szemeiből mondhatlan ijedtség beszél s egész testében összerezzen, ahogy Bálint rárivall:

– Mit akarsz itt te kölyök?

Nem érti, de érzi, hogy haragszanak reá. Nagy szeméből egy könycsepp lassan végig gördül az arczán s a meztelen lába fejére esik.

Káplár Szivák, napos a 15.-nél, előírt állásba helyezkedik, tiszteleg és jelenti:

– Itt dólézott egész este a legénységgel.

Borsodi Bálint feltolja fején a sapkát s pityókos arczán a bámulat némi kifejezése látszik.

– Ez a csöpp?

– Ez.

Bálint pedig azt hitte, valami rablót fogott. Csalódottan ereszti el a zsákmányt s tört bosnyáksággal rászól:

– Idi kucs. Eredj a hazádba.

A gyereknek mind a két szemében megcsillan a köny, sovány arczán az ajkszögletek lehuzódnak mélyen. Remegő hangon felel:

– Némam.

Nincs neki.

A négyek összenéznek.

– Néma ti _májkó_?

Ugyanaz a síró felelet:

– Némam.

Anyja sincs neki. Csudálatos szomorú dolog ebben a sötétben, ami a szívére száll az embernek így idegen helyen. Bálint, ez a kemény, tömöttszakállas, bajusztalan, angolfejű gyerek hivatalos méltóságának fönntartása czéljából nyersen parancsol.

– Lökjétek be valamelyik sátorba. Reggel majd elmegy.

Sarkon fordul s az őrségi lámpa fénykörét megkerülve, átvonul az albánhoz, mert szomjas. Az albán már alszik, Bálint hizelkedve suttog be neki:

– Bir gota sarap, efendüm…

Mikor visszatért, hozva magával egy »lámpást«, a gyerek a sátorban két legény között, fejét egy bornyúra hajtva, szunnyadt.

– Szivák!

– Parancs!

– Alszik?

– Parancsára.

A zászlóalj-ügyeletes elégülten int. A bort leteszi a fűre, az »asszonyt« leveszi a válláról, leül a bor mellé, a puskát keresztül fekteti a térdein, reákönyököl, iszik, föltekintve a kibuvó holdra és »kinézi magát a világból«, mint odahaza a napfényes magyar pusztákon mondani szokás.

II.

A hideg, nedves köd, amely éjjelenkint leereszkedik az ormokról a völgybe, már oszlani kezdett, lassan szállongott vissza a magasba. Fehér tömegei úgy vonultak föl a dombok oldalán, mint egy legelésző birkanyáj. Pirkadni kezdett s hirtelen bevágott a fényes hajnal Trojica felől, fényes sugárküllők szállottak az égre, a nap, amely az este a havasok közt áldozott, követeit küldé bennük Szerbország felől. Az első világossággal robog végig az úton a tábori kocsiposta, piros, feszes szekerész katonáival. Öt óra. Az őrség legénysége fegyverbe áll, a dob, megereszkedve az éjjeli ködben, tompa pörgéssel hirdeti a reggelt.

Mielőtt a napos betekintett volna abba a sátorba, ahol Omar aludt, a fiú a dob szavára fölemelte a fejét. Álmosan nézett szét, megdörzsölte a szemeit s nagyot kiáltott:

– Auf!

A legények fölugráltak s bámulva néztek a fiúra. A gyerek nevetett s bizonyos önhitség ült az arczára, hogy lám, ő ezt is tudja.

– Nézzétek csak ezt a kölyköt – mondta Balogi János – egy lányos arczú fiatal gyerek, aki önkényt állott be s rövidség okáért általánosan csak Juliskának hivatott. – Hogy komandíroz.

Omaron meglátszott, hogy nem először van katonák között. Néhány kulacsot összeszedve, a kútra szaladt vízért. Megmosdott a sátor előtt, dideregve a reggeli hűvösben. Azután teljes bátorsággal keresett elő egy törülközőt. Ahogy a rövid toilettel készen volt, seperni kezdett s szárazra törülte a fegyverek nedves csővét, hogy rozsdát ne kapjanak. A katonák viszonzásul adtak neki a fekete kávéjukból s kenyeret vágtak hozzá. Omar, ahogy a reggelit elvégezték, segített elmosni a bádogedényeket, tett-vett, szaladgált s közbe fütyörészett.

Az események abban az időben igen gyorsan torlódtak egymásra s a nagyobb dolgok mellett fel sem tünt az, hogy mint került ide ez a fiú. Úgy vették, mintha ez vele járna azzal, hogy itt tábort ütöttek s Omar szükséges hozzátartozandósága ennek.

Mikor egy órával később összeállottak a csapatok, Omar segített a fölszerelkedésben. Azután a sátor ajtófüggönyét behúzva, onnan leste az indulást. Azután rendezkedni kezdett. Vizet hordott, a sátrak alját föllocsolta, az árnyékos oldalon fölhúzta a foltos, sok vihart kiállott vászonszövetet. A szakácsoknak segített fát vágni s amit egyszer magyarul meghallott, többé nem felejtette el.

Különben a nyelvtudománya már is nagy volt. Beszélt törökül, albánul, szerbül és törte a németet. Az anyja albán volt, az apja, ha a beszédje után el lehet menni, valami déli származású macedon-gazember, kereskedő volt, aki az albán földön, s a novibazári szandsákban járt-kelt s tengerparti dolgok eladásával foglalkozott. Egyszer aztán, valamelyik ódon kis városában e középkori fészeknek, megugrott tőlük az apa. Az asszony magára maradva, keservesen élt ezen a kopár földön a fiával. Nehéz itt dolgozni, mert nincs mit. Ami kis használható föld van a Lim mentén, azt megmunkálja maga a tulajdonos. Abban az időben nyomult be a szandsákba az osztrák-magyar haderő, az 1883-ik évben. A katonákra mosott, ami kemény munka.

A szappan ismeretlen fogalom itt. A mosás abból áll, hogy vízbe teszik a ruhát és verik sulyokkal, míg félig-meddig megtisztul. A katona humor bükkfaszappan nevezet alatt ismeri ezt a mosást. Kegyetlen dolog. Nyáron csak megjárja, de télen beleállani a Lim jeges vizébe, olyan foglalkozás, ami megöli a rézkígyót. S ha már ezt megöli, nagyon természetes, hogy megölte az asszonyt is. Megfázott, meghalt, eltemették a nélkül, hogy tudták volna a nevét.

Az egyedül maradt Omar gyereket a Ferencz József-ezred vette magához. Brünni jólelkű morva gyerekek, akik akkortájban a szerb határszélen Priboj alatt táboroztak. Azoknál volt egy darabig. Valami gyakorlat alkalmával átkerült Plevljére, ahol sokáig hányodott-vetődött. Egy ideig a tábori csendőrök tartották, onnan a huszárokhoz ment át. Legutoljára a vártüzéreknél volt. Azok szerették nagyon.

Egyenruhát varrtak neki, egy-egy csillagot a gallérjára, a hegyi tüzérek adtak hozzá szép piros zsinórt, bojtosat, amit a vállain átvetve büszkén viselt Omar. »Herr Vormeister« volt itt a neve s ha valaki utána kiáltott, katonás tisztelgéssel várta a további parancsokat a gyerek. De innen megszökött. Kevés dolguk volt a tüzéreknek, egy rengeteg nagy ágyút őríztek csupán, amely tátongó torkával Taslidza piaczára nézett.

Unalomból azután írni tanították a fiút. Omar a hegyes német betüktől megijedt. Egy szép napon levetette az egyenruhát, előkereste a régi rongyát, felöltötte, volt annyi becsület benne, hogy mind ott hagyta, ami nem az övé. Aminthogy nem is hozott mást a sátorok közé, csak ami rajta volt.

Így került a fiú a zászlóaljhoz. Nem telt bele pár nap, ismerte mindenki. Egy nap ez, másnap az adott neki ételt, ma itt aludt, holnap a másik sátorban, a sarzsikat tiszteletteljesen urazta meg s küldözgették előre-hátra. A katonák érezték az idegenben, hogy jó, ha van valaki, akivel foglalkozzanak. Egy rossz zubbonyból újat varrtak neki s mikor egy üvegcserépben elvágta a lábát, topánkát vásároltak a számára.

Napról-napra jobban megszerették s aki a városba ment, a bazárból édességet hozott ki Omarnak. Jó, becsületes fiú, akiből derék katona válik valaha. Pénzfizetéskor rábízták a legények aranyukat, hogy vigye be váltani a városba. Mindíg nagyobb ázsióval birta elváltani, mint más. S ilyenkor alkonyattájt, mikor a sátrak előtt hevertek a katonák, sapkájában nehány krajczárt csörgetve végig ment a soron egy-egy legény.

– Egy krajczárt minden ember!

– Minek?

– Elszakadt a kölyöknek egy inge.

Ritkán hivták Omarnak, legtöbbször kölyök vagy csikó volt a neve. Vettek neki ami kellett, a szegény közember, akinek a fogához kellett verni minden krajczárt, hogy vacsorára teljen a zsoldból, nem sajnálta azt a nehány »vasat«, amibe Omar eltartása fejenkint került.

A gyerek ezért apró szolgálatokat teljesített. Hozott bort, szivart, ételt, már amiért küldték. Akárhol kiáltoztak utána, mindíg kéznél volt. Ügyeskedett.

Valami ügyetlen ember volt a sorompőr egy vasárnap reggel a tábor előtt, amelyben ilyenkor lármás víg élet uralkodott. Dal, játék, szitok, kaczaj összekeveredve. A legény, aki őrt állott, befelé nézett a kergetőző, birkózó társakra, hogy valamivel elölje az őrtállás unalmát.

Omar a gyepen ült s valami derékszíjat fényesített. Hirtelen fölnéz s odakiált az őrnek:

– Post! Gewehr heraus!

– Ne lármázz!

– De Omar mondom: gewehr heraus.

S az országútra mutatott.

A legénynek épen csak annyi ideje volt, hogy fegyver alá hívhassa a vártát.

A sátrak előtt fényes kíséretével vágtatott el Szulejman Akkib pasa, taslidzai kormányzó.

III.

Nem sokkal ezután visszamentek a századok Priepoljéba, lejebb a Balkánba egy napi járó földdel. A legények örültek neki. Egyrészt mert Taslidza környéke undok, sívár, a hegyek csupaszok és népe gyűlöli az idegent. Priepolje bele van szorulva egy mély völgybe, melynek az alján hideg hegyi folyó sebes árja zuhog, kétoldalt fenyvesekkel benőtt sziklaóriások, a legalján szilva, azon felül baraczk, a baraczk és a fenyők között mint széles veres öv lepi el a hegyoldalt a vadrózsa.

Azután megtudták, hogy egy hónap mulva hazamennek Magyarországra.

– Eljösz-e velünk Omar?

Mit tudta a fiú, hogy mi az: Magyarország. Ilyenkor, mert hol tréfásan, hol komolyan gyakran kérdezték ezt tőle, tágra nyitotta nagy fekete szemeit s intett fejével.

El. Hova is lenne máshová. A magyar zászlóaljat egy bihari oláh jön fölváltani, annak bizonyosan nem kell a gyerek.

Jött is. Nagy öröm napja volt az az indulás. Hetekkel előtte már csak arról folyt a beszéd, hogy lesz, mint lesz az úton, otthon. A legmogorvább emberek csodálatosan jókedvüek lettek, s akik azelőtt is jókedvüek voltak, most egész nap dőzsöltek. Omar bámulva nézett reájuk olykor: ugyan min örülhetnek ezek ilyen nagyon.

Nem tudta ugyan, de azért örült ő is. A gyerek ugrált, ha a katonák játszottak, dalolt, ha azok énekeltek, mászkált velük a hegyek oldalában és estére kelve annak a pokrócza alá bújt, akivel akkor nap legjobban czimboráskodott.

Szép őszi reggel volt, mikor megindult a zászlóalj. Napfény ragyogott a fák levelein, a füzeken, a Lim habjaiban s a kivont kardokon. A távozó magyarokat, akik sohase térnek többé oda vissza, a lakosság nagy csapata kísérte ki: török és szerb egyaránt. A kis török helyőrség tisztjei díszben mentek el velünk Seljazsniczáig, ahol patakok szakadnak a Limbe, a magas parton faragott mohos turbán-kövek alatt régi turk vitézek nyugosznak, akik elestek a gyaurok ellen való harczban és sírdombjuk már óriási kőhalom, mert minden igaz hivő, aki arra megy, vet reá kegyeletből egy követ, egy piros követ azokra, akik itt haltak meg a piros kősziklák között… mash Allah, mert úgy akarta az isten. Odáig a völgyben, a folyóparton fut az ut, ahol szilvafák hajolnak szeliden a víz fölé, onnan egyszerre neki vág a savin-lakati magas hegynek. Nehéz menet. A homlokokról csurog a víz s átnedvesíti a bandoulierbe csavarta köpönyeg elejét, a bakancsok szeges, patkós alja ahogy csuszszan a meredeken, köves port vág föl, amely a szempillákra, a hajra s a tüdőre ül.

A nap minden melegét odaverte a falra, némelyik ember elmaradt s ahogy hosszú libasorban mentek fölfelé az ösvényen, félrelépett, hogy utat engedjen az utána következőnek. Fegyverére támaszkodva nézett utánuk szomorúan, hogy épen most, mikor hazafelé mennek, kell elmaradnia.

– Bácsi, gyere. No.

Omar nógatta az elmaradókat. Mert ott volt mindenütt ez a gyerek, ahol csak lennie kellett. Az első napi utat, Priepoljétől Plevljéig nagyon ismerte s előre futott a savin-lakati jéghideg forrásokig, amelyek vize robajjal hullik a völgyekbe le, hogy ott nehány kulacsot megtöltsön s kávékat rendeljen az utszéli hánokban.

Omar ott szaladgált fáradhatlanul a legények mellett, egy nadrágban, egy ingben, meztelen lábakkal.

– Víz, víz!

Ha tiltja az előírás azt, hogy valaki kilépjen a sorból vízért, nem tiltja, hogy oda ne vigye valakinek egy másik valaki. Ez a másik valaki a »csikó« volt, aki e napok alatt, míg a legényekkel együtt bandukolt, leszolgálta az összes iránta tanusított jóságot.

Másnap Plevljéről Boljanicsra ment a csapat. Ez az út nem épen hosszú, de unalmas és sehol semmi víz a kopár tájon. Egy őrház fekszik az út szélén, a gotovusai, abban tanyáz valami husz katona, azokon kívül egyetlen élő lelket sem lehet látni. Maga Boljanics, az utolsó állomás a szandzsákban, kietlen, mint egy puszta sziget a sík tengeren. Magas hegyre csap föl az út, annak a tetején van egy sárgára meszelt, körülkerített ház, abban lakik egy század katona. S a hegy tetejéről szétnézve a világ négy tája felé, cserjékkel ritkásan benőttt sziklasorokat látni, sehol a kerek ég alatt semmi, ami mozogna, sehol egy emberi lélek, egy pásztortűz, vagy egy kecske. Csunya, fekete sasmadarak keringélnek olykor ez emberhangtalan csöndes levegőben. Aki itt él, olyan mintha el volna temetve.

Ez az utolsó állomás a török földön, a másnapi út már be visz Boszniába. Korán reggel állott össze a csapat. Csajniczáig, ahol már harangszót is lehet hallani, nagy a távolság.

Ütközbe esik Metálka.

Magas hegy ez, tele sűrű fenyvessel. Kétoldalt török őrség; középütt török fináncz, magyar fináncz. A csapat lihegve érkezett föl a tetőre, ahol folytonosan viharos szél hajtogatja a fenyőket.

A pénzügyőrök szemlét tartottak. A két rossz csillagos fináncz-szemlész durkált az alezredes holmijában, egyre-másra bontogatta föl a tiszti ládákat. Azután a legénységre került a sor. Itt-ott próba gyanánt megvizsgáltak egy-egy legényt, nem visz-e be tiltott dolgot. Vén öreg bakák mosolyogták ezt a bajusz alatt; a főzőedény mindeniknek dohánynyal teletömve nyomta a vállát.

Azután jelenti a fináncz:

– Minden rendben.

– Bataillon, marsch!

Lassan megindulnak. Omar a két pénzügyőrség között át akar siklani, de a finánczok elkapják. Mit akarsz? Hova? Írást, útlevelet!

Útlevelet! Uram Istenem. Honnan vegyen Omar útlevelet. Hát akkor csak vissza. Maradj ott, ahol eddig voltál. Omar kétségbeesett kisérleteket tesz, hogy kiszabadítsa magát. A kanyarulatnál a zászlóalj első százada már eltünt a sziklafal mögött, s a többi lassan húzódik utána. Omar sír, rúg és harap. Alig birnak vele.

Az utolsó század hátulsó sorai észreveszik. Fölhasználva az alkalmat, hogy a zászlóalj többi része már elfordult a kanyarodónál, visszakiáltanak neki:

– Omar! Dó-ó-ó-ogyes!

A hívó hang fölszáll a hegytetőre. Omar végső erőlködést tesz s elszabadul a fináncz kezéből. Diadalmas kiáltással rohan az úton lefelé az _apjai_ után. De két fa közül, ahol senki sem látta, nyugodtan lép elő a boszniai zsandár, egyike azoknak a hideg, zöldruhás alakoknak, akik rézveretű piros sapkát hordanak a fejükön és semmi szívet a keblükben. A fölemelt puskatus elég, hogy Omar visszariadjon a mogorva fegyverestől, amilyent még soha sem látott.

A csapat utolsó sora ennyit látott Omar történetéből. A sorok között, ahogy haladtak lefelé a hegyről, szállongott a hír, hogy Omar elmaradt. Leverte a legtöbb embert, mert igazán szerették a fiút. Mi lesz vele? Ki viseli gondját az árvának. Káplár Maksa, aki hivatalból kinevezett apja volt neki, rettenetesen káromkodott. A többiek hallgatták, mert hiszen neki volt legtöbb oka mérgesnek lenni.

Hirtelen, mintha az égből jönne, vékony gyermekhangon hallatszott az ismeretes hegyi kiáltás:

– Óhó-ó-ó!

Föltekintettek. A tulsó oldalon, a völgy tulsó oldalán meredek, járhatlan sziklahegy termette a fenyőt. A serpentina s a hegy között a völgy, sötét feneketlen _válé_, amiről nem lehet tudni, hogy mi van benne. A fenekét még nem látta ember. Egy ideig szemmel lehet kisérni a lefelé haladó meredélyen a fenyőket, néhol összedőlve, egymásba borulva, elrohadva, amint közéjük hajított az isten haragja a tetőről egy-egy hatalmas szálfát, de azontúl aztán nincs más semmi, csak néma fekete sötétség.

– Van-e annak feneke?

Omar megtudná mondani, ha élne.

A vakmerő fiú elkerülte az őrséget s azon a sziklafalon át akart lejutni a csapathoz. Lehetetlen az. Ott állott a legmagasban és integetett. Intettek vissza, hogy ott nem lehet. Beleesik a fekete völgybe. Omar hegyvidék fiához illő bátorsággal fenyőtörzsekbe, ágakba fogódzva ereszkedni kezdett lefelé. A csapat nézte. A homlokra kiült a hideg veríték. A gyerek a szédítő meredekségen fától-fához ugrott, megmérve minden lépést s biztos lábbal lökve át magát harántos szakadékokon. Rettenetes volt ez, az ezer halállal játszani látni egy tízéves gyereket. Néha lebegni látszott a mélység fölött, néha mintha esne már.

A következő pillanatban esett is. A fenyő távolabb volt, semhogy elérhette volna.

Egy rövid, éles sikoj hangzott át s belevágott a szívekbe.

Eleinte látszott, hogy Omar az, aki ott hullik lefelé a bizonyos halálba. Egy kis fej, két kurta lábszár, kar, törzstől-törzshöz ütődik. Azután csak egy gömbölyű tömeg, amely nagyokat ugrik a szikla kiálló csompóin s a fenyőkbe beleakadva, egy pillanatra megáll, hogy azután újra neki induljon a gurulásnak.

Omar teste esett lefelé és eltünt a fekete völgyben.

Sejdítés.

Szolgálatban állott akkor délelőtt a század. Még csak kevesen voltunk otthon. Az őrségek lassan szállingóztak hazafelé a hegyekről, zuzmarásan, havasan, ahogy itt-ott elcsúsztak a meredek gyalogösvényen, amiket egészen befújt a hó.

Odakint havas világ volt, a tábor előtt a fiatal ákáczok panaszosan hajlongtak a téli szélben, a vakító fehér vén Rajnovics szikla szemközt velünk, ha a napfény olykor előtüremlett a föllegek mögül, ragyogóra vált s olyan volt, mint a mesebeli üveghegy. A barák felé tartó őrségeken kívül alig járt valaki az egész tájon, csönd volt és hangtalanság, csak a Lim zajgott, amint nagy jégtáblákat szakgatva el a vizbehajló parti szilvafák alól, a vén törökhíd mohos kőlábaihoz csapdosta. Hideg volt a hosszú, huszonnégy emberes barákban, a kályhában sírt a frissen vágott vizes erdei fa s nem melegített. Aki már haza jött, csöndesen ette bádogkanállal a bádogcsajkából a levest; az étel némely része már elhült, Simon István, ez a megtestesült Harpagon kivette a húst a levesből s eltette vacsorára. Unott, magába szállott volt mindenki, mert az ilyen idő termi legjobban a haza, a meleg otthonba vágyó hangulatot, csak az örökké locsogó Hézső Sándor, aki különben fecsegései miatt csak kácsának neveződött, durúzsolt magában, szokása szerint két ágy között a földön ülvén. Rendesen kinyitott ládájában durkált a rézgombok, czérnák, fegyverzsír, kefék között s ilyenkor támadtak neki azok a zseniális ötletei, amikről szintén nevezetes volt, hogy például mint lehet a petroleumos bádog edényből lavort csinálni s hogy mennyire alkalmatos az inga-óra elveszett sétálója helyére a drótra húzott vikszos skatulya tető.

Benyitották az ajtót. Négy havas ember botorkált be, toporogva a fagyos csizmákban. A postapatruille volt, amely sötét hajnalban ment el hazulról. A négy közember, a fegyvert a vállukról leszedve, tanakodva állt meg, hogy ki jelentkezzen a szobaparancsnoknál. A szakaszvezető rájuk kiáltott:

– Hát a káplártok hol van?

– Iszik az albánnál.

A Kácsa belekiáltott:

– Hazudsz komám. Ki látta már káplár Rózsát inni.

A hosszú Ördög, lecsatolt derékszíját az ágyra hajítva, mérgesen kiáltott vissza:

– Ne csörögj, rucza, mert hozzád vágok valakit. (Kitelt tőle, mert akkora ember volt, mint egy torony.) A komám Rózsának elment az esze. Minden apátfalvai ember így jár. Elmenjetek! – mordult haragosan két legényre, akik az apátfalvi ember ilyetén leszólása miatt megakarták húzni, de fölemelt öklétől visszariadtak. – A káplár Rózsának elment az esze, führer úr. Mikor hajnalban mentünk, a hófúvásra tüzeltetett velünk és szidott, hogy nem tudunk lőni. Aztán ő lőtt.

– Mire?

– Hát mit tudom én! Semmire! Olyan sötét volt, mint a pokolban. Pedig ő se talált, mert a hóba vágta a puskát. Hát megkergült. Hiába kérdeztük: mi baja, nem beszélt. Most meg bement a kantinoshoz inni. Már a második liter járja.

Általános volt a bámulat, mert Rózsa, ez a csendes, örökké mosolygó gyerek nem ivott bort azelőtt. Még a déli porcziót is másnak adta mindíg. Mi üthetett ebbe odaki a havon?

– Menjen hát érte valaki – parancsolta a szakaszvezető. – Jöjjön haza, elhül az étele mind.

Egy ember elment, de csakhamar visszajött:

– Jelentem alássan, azt mondta, hogy neki patruill után két óra raszt jár, aztán addig neki nem parancsol senki. Aztán nem jön haza addig, amíg be nem rug.

De jött pedig aztán nemsokára s a mód, amivel becsapta maga után a rozoga ajtót, amelynek a ráfagyott szobalevegőtől mindíg zuzmarás volt az egyik széle, azt bizonyította, hogy már megártott a bor.

Elébe kiabáltak:

– Mi bajod, hé?

Végtelen búsan felelt:

– Ne bántsatok…

Szótlanul dobálta le magáról a felszerelést.

Megütődtek sokan ezen a hangon. Körülállták, czirógatták. Ellökte őket magától, padot húzott a kályha elé s a lábát, amelyen a hókéregtől nem látszott a csizma, bedugta a lángba.

– Megég a csizmád, te!

– Bánom is én – felelte kurtán.

Azután hirtelen fölugrott, a szemei nagyra nyíltak, a kezét ökölbe fogta s az arczán valami névtelen ijedtség kinyomata látszott.

– Rémet láttam – mormogta.

Az egész odatolongott, aki csak a szobában volt. A Kácsa nagy hangon kiáltott rá:

– Van is. Csak _mögképzeltél_.

Rózsa keresztbe ült a padon, eltolva maga elől az ételt s beszélni kezdett a rémlátó ember hangján, míg a sarokba bámult, mintha valami rejtelmes, ijesztő, földöntúli dolgot látna ott a seprők között.

– De van. Rám nevetett. Mindíg előttem volt. Mikor mentünk reggel, a hóból dugdosta ki a fejét. Csunya, nagy feje volt, vékony csontujja, azzal fenyegetett. Hallottam suhogni a havat, amint belebukott, mint a gyerek a vízbe. Láttam a havat domborodni, mikor vakondok módjára bújt alatta s mindíg felütötte előttem a fejét. Mindíg a csontkezét dugta ki először, az a vékony csontujj, az bújt ki először a hóból; még a feje kint se volt, már a kezét rámemelte. Féltem, reszkettem, pedig csupa víz voltam. Katona vagyok, káplár vagyok, de úgy féltem, mint a sötét szobában a kis gyerek. Akartam hinni, hogy nem látom, pedig láttam, ott volt. Láttam mind a négy véres lukat a homlokán, amiket a golyó ütött, mikor rálövettem. Aztán csak nevetett. Hallottam a kaczagását. Úgy sivított, mint mikor éjjel nagy madarak szállnak, ott a hóförgetegben.

Összébb, egymáshoz húzódott mind az ember. A nagy Ördög a fejét csóválta a Rózsa hátamögött s homlokához emelve tánczoltatta az ujjait. Ez meg suttogva, megmeredve beszélt tovább:

– Valami rettenetes volt ez. Huh, hogy nevetett, milyen zöld volt a szeme, a bal. A jobbat kilőttem. Csak ott bujkált előttem, belevágódva a hóba, hogy porzott, mint a homok. Iszonyú ez. Nem tudom mi ér engem. Amíg nem világosodott, mindíg láttam. A kilőtt szemével hunyorgott rám. Mi érhet engem?

A napos káplár bejött s osztani kezdte a postával érkezett leveleket.

Rózsa is kapott. Lassan bontotta föl. Előbb belenézett, aztán kiterítette maga előtt a padra. A sarokba bámult, mintha a csontkezet látná, s halkan, hogy alig hallották, szólt:

– Meghalt az anyám…

Káplár Papp.

Káplár Papp hajlott ember volt hosszú, előre álló harcsabajuszszal és aranyos jó kedélylyel, amivel sokszor fölvidámította a nekibúsúlt magyarokat szellős Novi-Bazárban.

Káplár Papp a közlegények kedvencze volt, mert ámbátor szigorú is tudott lenni a végletekig, szolgálaton kívül fraternizált mindenikkel és hanczurozott velük esténkint a sorjába fektetett ágyakon. És azonközben tanította őket tisztességre, becsületre és mintaképe volt a jó altisztnek. Káplár Pappot nagy ünnep volt, ha a korcsmában lehetett látni, ő azonfelül a pohár pálinkán, amely reggelenkint okvetlen szükséges arra, hogy az ember tisztességes színben lássa a világot, nem ivott semmit.