Szegedi parasztok és egyéb urak
Part 5
A dolog vége az lett, hogy a komát bevitték a maródiházba zur Beobachtung. Nem hittek neki. Valami kicsi gyanu férkőzött az orvos agyába, hogy Csupak polgártárs szimulál. Beobachtolták aztán ott vagy három hónapig s e fertályesztendő alatt nem volt olyan csütörtöki nap, melyen kékre ne verte volna magát a koma. Az orvos belegyőződött, hogy valóságosan nyavalyás ez az ember. De nem merte a saját felelősségére elereszteni. A komát bevitték Taslidzára, hogy ott több orvos előtt mutassa be a nagy tornyos barákban, hogy mit tud.
Bemutatta és szinművészeti sikerei oly nagyok voltak, hogy a harmadik bemutató előadás után hazakergették.
– Haza fog menni, Csupak.
– Haza…
– Magyarországba, haza.
– Haza… ismételte bárgyúan.
S eljött, hogy hírét se hallották többé odalent.
Most néha, ha vásárra, piaczra bejön, látom. A maga kocsiján hajt, szép fiatal menyecske ül mellette, az a felesége a komának. A koma vidáman tekintget szét a világba a kalapszél alól s ha az ostoros kezét félig fölemelve, a fejét egy kicsit megbillentve köszön a kocsiderékból, hamiskásan hunyorítanak egyet-kettőt a savószin szemek. Mintha csak azt mondaná:
– Magáhon való esze lögyön az embörnek.
Temetés.
A rizskása rizskása, ellenben a katonáéknál »rajz.« Egy kis filologiai átalakuláson ment keresztül, de azért nem tévesztendő össze a »rajzolni« szóval, mert az meg annyit jelent, hogy írni. Írni nem tud senki, csak rajzolni. A levelet »rajzolják«. Egyedüli kivétel a kaszárnyavárta-kommendáns, ha »fölír« valakit kimaradásért. Már például a regimenczparancsban sem lehet írni. Abban legfeljebb csak »kigyün« valami, s ha valaki úgy »gyün ki« benne, hogy sarzsit kapott, akkor ráadásul még »mög van csinálva«. Ha olyan van »mögcsinálva«, akit az esti tracskompánia erre érdemtelennek tart, akkor ez »ki van csinálva«: ha valakit becsuknak, az »be van csinálva«, ellenben akit agyonütnek, az »le van csinálva«. Az utóbbi onnan támadt, hogy a magyart törve beszélő tiszt a gyávaságról tartván előadást az iskolában, szószerint komolyan fordította ki a Dienst-Reglementből, hogy ütközetben a gyáva embert lecsinálják.
A rizs tehát rajz, s mint rajz közutálatnak örvend, épp úgy, mint a bab. Azonban mindkettőt enni szokás, sőt kell, amennyiben muszáj. Úgy áll a dolog, hogy negyedévenkint megcsinálják felsőbb körökben a menage czédulát, s a szerint kosztol a baka.
És az új beosztásban rajz volt sok, nagyon sok. Valaki, valahol, valamikor kitalálta, hogy a rajz paprikásnak jó étel s azóta enni kell a rajzot. Pedig soha veszedelmesebb formájú ennivalót nem produkált a konyhaművészet. Annál inkább, mert a 12–14 krajczáros menage-pénzből (a czivil raboké 18) csak kevés zsír jut hozzá. Valami elnyűtt, nyálkás étel lesz, amelyben szétmállik a hús és mindenféle íz kivesz belőle.
Azonban mivel felsőbb hatalmak úgy tartják, hogy a rajz jó, hát azt enni kell. Hát eszik azon egyszerű körülménynél fogva, hogy nincs más. Mikor azonban menage végeztével az asztalhoz támasztva hegygyel, becsattantja a bicskát s leteszi a »pipát« (ez meg a kanál neve), _a katona, a vendégek_ olyan kényszeredett arczczal néznek egymásra, hogy szinte szomorú.
– Már megint úgy élünk, mint az angyal: hun öszünk, hun nem.
Pedig a dolog nagy szó ott, ahol egy huszonnégy órában egyszer jár ki az étel. Más is elférne a rajz helyett. És hát nagyon jól tudja valamennyi, akár a miatyánkot, hogy holnap »ezör leves« jön patátéval, holnapután rajzleves gránátmarssal, azután megint bableves rajzpaprikással.
Eleinte csak maga-magában forrong a vendég. A szakácsokat, ha lejönnek a konyhából, megverik. Azok aztán boszúból még rosszabbul főzik a rajzot. De mikor végre valamelyik nagyétű másfélporcziós is eltolja magától a csajkát, hogy ebből »nem pipál«, tetőpontra áll a düh. Az egyes szakaszok összesugnak, titkos konferencziák tartatnak, minden szögletben látni rejtélyes beszélgetőket. Azt hihetné aki látja, hogy kaszárnya-forradalom készül, mint Spanyolországban szokott.
Pedig dehogy. Csak eltemetik a rajzot.
A bakafurfangnak, humornak egyik legérdekesebb jelenete az ilyen eltemetés.
Déli tizenegy óra tájban kiáltja el a napos:
– Csajka-antret!
»Antreten« német kommandó, összeállást jelent. Hát összeállni a csajkákkal. Ha azt kiabálná, hogy »dolgosok kihaladni«, nem igen mozdulna egy sem. De a csajka-antret bűbájos szózat, amely egyszerre végig szalad a barákok között. A »társaság« szakaszonkint kivonul, kezében a csajkával. Mennek a konyha felé. Előtte lerakják sorba, számszerint a bádogedényt s ahogy belemérték a levest, ott elköltik mindjárt.
Hadd jöjjön a rajz.
Míg a szakácsok befordulnak a rajzos edényért a konyhába, a katonák vékony zsineggel egymáshoz kötik a csajka-füleket.
Azután jönnek a »kuhárok« a nagy veres tömeggel s csapkodják hosszú kanalaikkal a csajkákba a rajzot. A rajz pedig olcsó, hát sok telik. Tele van jóformán szinültig minden edény.
Akkor egy ember megfogja a legszélső csajka zsinórját s húzni kezdi lefelé a domb lejtőjén. A többi csajka egymáshoz lévén kötve, szépen, lassan indul utána.
– Rechts schaut!
S feszes haptákban adja meg az elvonuló rajznak az egész társaság a köteles tisztességet.
Azután két csapat hirtelen a húzó elébe kerül. Az egyik a banda, a másik a conduct. Hátul peregni kezd tompán a köpönyeggel letakart gyászdob, a hetven egymáshoz kötött csajka, amint a köves földet síkárolja, veszettül csörög, a »vendég« szakaszokba osztva megy utána, komolyan, lassú, temetéses léptekkel.
A többi századok legénysége kiáll a barák elé a csodára s tiszteleg az elvonulóknak. Egy improvizált őrség fegyverbe lép a pionier ásókkal.
– Wache, rechts schaut! Presentirt!
A temetés vonul tovább.
Rákezdi a banda is. Fújja Beethovent végtelenül fájdalmasan. Van erre a szép gyászdalra egy német gúnyszöveg, az mondatik el nyakatekerten:
Ó kott, ó kott, ó kott, kott, kott. Són vider ájne tott, tott, tott.
Ahogy bevégzik, búsan zördül bele a dob: tam-taradam-taradam tam-tam… S végtelen a komolyság, amivel az egész dolog megy. A csajkák vándorolnak, itt-ott kilöttyen egy kis rajz, mintha valami elhullott gyászfátyol volna. A csajkák szomorúan reccsennek át a köveken. Ahogy a folyó szélére ér a menet, a komandáns harsányan vezényel:
– Aufmaschiren – halb – links!
A csajkák tehetségükhöz képest csinálják meg a félbal mozdulatot s a húzó legény ügyességéhez mérten több-kevesebb idő alatt ott vannak szép sorjában a vízparton. Az egész kísérő csapat vezényszavakkal a hátuk mögé vonul. Azután ujra hangzik a parancs:
– General de Charge!
A csapat megteszi az előírt mozdulatot a balkezével, mintha a tölténytáskát akarná kinyitni. A gyomra táján rázza a kezefejét, hogy: nincs benne semmi.
– Fertig!
Mindenki szorosan a csajkája mögé áll.
– Hoch an!
A társaság igen komolyan néz föl az égre.
– Feuer!
Egy nagy csattanás. Hetven baka által oldalba rugatva, az egész »entwickelte Linie« beborul a Lim sekélyes partvizébe.
Szinte pirosra vált a rajztól a hab.
Azzal aztán ki-ki fogja a csajkáját, s mint temetésekről jövőben szokás, vidám zeneszóval vonul a csapat haza.
Nem öttem én ma ögyebet, Fekete retköt, könyeret… Fekete retköt, Ludavér, Meghalok a kedves babámér…
Másnap, ha a dolognak híre megy, következnek a becsukatások, de az nem baj. Egy sikerült ötletért szívesen leül nehány napi egygyest a »vendég«.
Egy vidám katonáról.
Az összes szerelmek között, miknek eddig csöndes nézője voltam, nem láttam ahhoz fogható bolondot, mint mikor infanterist Alexander Bézső beleszeretett a bimbasi egyik feleségébe odalent a fölöttébb görbe Novibazárban. Igen különös dolognak tekintetődött ez nagy általánosságban akkor: először, mert nem éppen azért küldettünk le oda, hogy egy vagy más szerelemben utazzunk, másodszor pedig leginkább, mert hogy Bézső, a vizsgázott lovász, a kapitány úr Bársonyának volt komornyikja (amely állását később a kompánia-szakácssággal cserélte föl), a századnál a negyvenhatodik számú fegyver tulajdonosa, egyébként ezermester s örökös szószátyárkodása miatt közönségesen csak Ruczának nevezett úr voltaképen csak a piros selyem ruhába lehetett szerelmes, mert a nagytekintélyű bimbasi feleségének egyikéből soha sem látott egyebet.
Azonfelül a bimbasi és Alexander Bézső igen távol állottak egymástól. A Rucza egyszerű közkatona volt, aki bár sok mindenhez értett s a kompanisuszter, Francz Kerekes otromba szerszámaival rendbe tudta hozni a rosszul járó zsebórát, nem lehetett olyan nagy ember, hogy a bimbasi asszonyáig emelhesse a szemét. Egyébként azonban általános szeretetnek örvendett. A szakasznak – nagy hosszú, fából tél-túl összeütött hodájban laktunk télen, szellős sátorokban a nyári meleg napokon – szinte a lelke volt, amint örökös fecsegésével jobb kedvre hozta a folytonos hazavágyódástól már szinte elborult bolond társaságot.
Rucza igen jeles férfiú volt. Ha új bakancsokat kellett zsírozni a magazinnak nevezett állítólagos férhelyiségben, oda csak Ruczát hívta meg az őrmester, mert íme, az ügyes Rucza egy félóra alatt bezsírozta az összes bakancsokat, el is kezelt belőlük egy zsebre való szíjat s ami legcsodálatosabb a dologban, még a fontos művelethez kiadott zsírt is »elfogta« mind, ami pedig igen jó étel vacsorának kenyérre kenve, ha nincs más, Ámbár Rucza pénzbeli dolgokban sohasem szűkölködött. Mindíg gyártott olyas valamit, amit elbirt adni. A suszter elhullajtott bőreiből bukszákat varrt, ami különben pénztárcza volna, de mégis csak sokkal szebb az, ha bukszának neveztetik. Mert például a pipa pipa, a kanál kanál, de a katona a pipát hívja kanálnak, a kanalat pipának s menage táján el nem tudná képzelni a dolgokba nem avatott, hogy miért kiabál minden ember egyszerre a pipája után. Éppen úgy, mint ahogy a kék nadrágot csak azért is zöld nadrágnak nevezi, a szanitészt dögésznek, a huszárt kocsisnak, a jágert péknek, a hornistájukat lovaspéknek, a regimenczbanda cseheit újspanyolnak, a kapitányt öregnek, a kadétot csirkének, a hegyi üteget kis bolondnak, a mezei ágyút nagy bolondnak, a várágyút ménkűnek, a bosnyákot szamárnak, a szamarat mulinak, a hegyi train katonáját, aki az öszvéreket vezeti, dupla szamárnak. Ha valakit visz a napos káplár a börtönbe s a tisztelt valakit, amint vinné szeretettel czirógatva a vasakat, amelyekkel pár percz mulva a keze a lábához köttetik, megkérdezik, hogy miért kapta a büntetést, a legártatlanabb képpel feleli, hogy azért, mert nem akarta reggel meginni a kávét. Ha valaki kitör egy ablakot, amit meg kell fizetni, annak »utalványa jött Magyarországból«, aki szerencsétlenül elpusztult odalent s most nyugszik a nehéz kövek alatt szegény, az egy sem halt meg, csak hosszú szabadságra ment csupán.
Valóságos külön nyelv ez, amelyre külön lingvistákat küldhetne ki az akadémia. Van olyan közel hozzánk ez is, mint az osztyákok s egyéb kutyaorrú népek.
Rucza ezeket is értette nagyon. Ha kenyeret kapott a század, míg a fele része oda volt patruillban, a hazaérkezőknek elébe futott a hegyoldalakra, nagy hujjahózás között kiabálva:
– Megjött anyátok Magyarországból! Hozott kalácsot!
Ruczát ilyenkor puskatussal oldalba verték, ami azonban csak a szeretetnek a nyilvánulása volt. Ruczától sok mindenfélét eltürtek, ha néha »meghúzták« is, a pokróczba borított kis embert soha sem verték csizmákkal, legfölebb a papucsok sarkával csak. Ő szerfölött hálás volt e kedvezményekért s az ilyen örömünnep éjszakáján rendesen »úszni küldte az ágyakat.« Ezeket a vasakat csak nehány arasztékba eresztett mozgó pánt tartja ágyképes állapotban. A Rucza nagy furfanggal szedte ki a sötétben mindet s mikor valamennyivel készen volt, fellökte a magáét. A zajra egyik-másik fölébredt, megmozdult s abban a pillanatban nagy robajjal esett szét a »szobája«. Végül aztán földön volt valamennyi. Ruczát ilyenkor minden szó nélkül fogták elő. Ő nyugodtan nézett a büntetés elébe s csak nagy veres szakállába nevetett a sikerült csíny fölött. Ruczának föl kellett öltöznie marsadjusztirungba s hatszor tisztelegve minden fölállított ágy előtt, így kiáltania:
– Így jár az, aki elereszti az ágyakat…
Rucza komolyan, megbánással, szinte siratva tette ezt. Amint készen volt a tisztelgéssel mindenütt, levetkőzött, lefeküdt csendesen s egy óra mulva újra a földön feküdt minden ágy megint, ő maga pedig magára szedvén mind a három pokróczát, kivonult valahova a kövek közé aludni. Másnap reggel rendesen egy nagy üveg pálinkával vonult be, amit a kiszabandó büntetésnél enyhítő körülmény gyanánt vett a szakasz.
Hamisítatlanul jeles cselei voltak neki. Alacsony, széles vállú, nagy veresszakállú ember volt, az egyik kezével örökké rajta a nevezetes szakállon, büszkeségén. Abba a kicsi, idegenbe tolt colonián, mivelhogy a török borbélyok rettenetes kínnal nyúzzák meg az embert, senki sem borotválkozott. A századok, ha a fiatal gyerkőczöket, akiknek még nem nőtt ki az állukon – a hajuk, hátra állították, olyanok voltak, mintha nem volna köztük negyven éven alól való ember.
Egyszer volt csak szomorú dolga Ruczának, amidőn elaludt a poszton. Valahol a hegyek között, kis katona őrház bezárt ajtaja mögött, palisadeok védelme alatt silbakolni kellett volna, azonban Rucza megunta az állást s leült. Majd felugrik, ha jön valaki. Azután oldalt támasztotta az »asszonyt.« Végül elaludt a hideg őszi éjszakában nagyon mélyen s mikor a vizitáló tiszt költögette, félálmosan azt felelte, hogy tisztességes ember nem szokta álmában háborgatni a másik tisztességes embert.
Ezért a kis alvásért elutazott Rucza a plevljei Svécz-Trojicába. Ez valami bosnyák szentnek a neve, egyébként azonban egy rettenetes börtön, melynek csak egy fala van téglából, a másik három pedig a kősziklába vágva.
Rucza innen hazatérve, egy ideig szótlan volt. Most is ugyan, rendes szokása szerint, a földön ült két ágy között mindíg s gyártotta egyre-másra világraszóló találmányait, de nem beszélt. Szomorú volt s a hat havi brigádáristom katonai önérzetén ejtett hatalmas vágást.
Ugyanekkor történt, hogy a századnak a régi török híd tornyában elszállásolt nehány emberével nagy baj esett. A torony tele volt pókkal s azonfelül patkánynyal, amelyek megették a legények kenyerét s ha kenyér nem volt, megették a ruhát. Ennélfogva a szobalétszámba annak rendje és módja szerint fölvétetett egy macska is, amely mégis némi pusztítást követett el olykor a patkányfamiliákban. Történt azonban, hogy a macska megunván a kincstári életet, megszökött. A nagy Ördög állott ekkor fegyveres őrt az ajtó előtt, látta is a macskát, de semmi kisérletet nem tett az elfogására. Denikve a szobaparancsnok rapportra ment a kapitány elé:
– Jelentem alássan, azt kéri a legénység, hogy ne kapjunk többet kenyeret.
– Hát miért?
– Jelentem alássan, megeszi a patkány.
– Hát nincs ott a macska?
– Jelentem alássan, nincs.
– Hát hol van?
– Jelentem alássan, dezertált.
– Hát mért nem vigyáztak rá?
– Jelentem alássan, az infanterist Ördög állt posztot, mikor megszökött a macska.
– Hát jöjjön elő az Ördög.
A nagy Ördögöt előhívták az albántól, ahol szokása szerint itta a szilvaszeszt és káromkodott. Megjött s akkora haptákot csapott, hogy rezgett bele a barakk s a kadet theás ibrikje, az egyetlen európai színezetű porczellán, lehullott a polczról.
– Maga poszt volt, mikor megszökött a macska?
– Jelentem alássan, igen.
– Minek engedte?
– Jelentem alássan, nem lehet a macskát _abfertigolni_.
Végezetül a kapitány mérges volt, elrendelte, hogy szerezzenek másik macskát. S elrendelte, hogy a hadnagy nézzen utána: van-e a toronybelieknek macskájuk. A hadnagy nem jól beszélt magyarul s ami szó nem jutott eszébe, arra azt mondta: zizé. Elment minden nap, fölmászott a rossz lépcsőn s ahogy megjelent, haptákot állt magyar és török katona a szobában. Az utóbbiak átjártak kártyázni hozomra, mert szultán ő felsége e derék harczosainak sohasem volt pénzük. Az valahol a bimbasinál maradt, akinek a feleségébe szerelmes volt a Rucza.
– Hát frájter, van-e már zizé?
A holdvilág képe miatt rendesen csak Hókának nevezett őrvezető tisztelettel kérdezte:
– Milyen zizé, hadnagy úr.?
– Amelyiknek négy lába van és nyávog.
– Olyan még nincs, hadnagy úr.
Utoljára aztán az öreg dühbe jött. Rapporta vitte a frájtert s elrendelte, hogy lopjanak reggelre macskát.
A felsőbb hatalom ezen buzdító kijelentése rettenetes nagy vigasságot idézett elő. Délután eltünt a Rucza s másnap reggel olyan nyávogás volt a táborban, amilyenre a legöregebb emberek se emlékeznek.
– Válogassatok – mondá jólelküleg.
S kiöntött a földre egy zsák macskát.
Ezzel aztán visszatért újra a jó kedve, de nem a régi duhaj, amikor ember nem hallotta csínyeket követett el. Inkább elmélázó, szelíd vidámság volt az, aminek sokáig nem lehetett a nyitjára akadni.
Végre azonban kiderült, hogy Rucza szerelmes.
A zászlóaljjal együtt egy török csapat feküdt ott, jó anatoliai fiúk Kis-Ázsiából, azoknak az őrnagyuk volt a bimbasi. Tél-tul összetákolt kis sereg volt biz ez, alig lehetett hinni, hogy ilyen katonák elől szaladt a muszka. Gyakorlat semmi, fegyelem nem sok, ellenőrzés még kevesebb. A Martini-féle fegyverek feketék voltak a rozsdától, némelyik szíjon hordta, a másik régi módra vállon, egyik csizmában járt, a másik félczipőben, a harmadik bocskorban. Hanem a rozsdás fegyverből, a hídon állva, belelőtték a Lim tiszta vizében úszó halba a golyót. Fizetés nem igen járt, nagy neves ünnep volt, ha egy pár ezüst pénz csörrent a legénység zsebében. Egy darab középkor, a földnek az a része, elmaradva hegyei között a világtól, ahol a lelőtt rabló fejét karón vitték be a városba a zaptiehk, ami igen szép ingyen látványosság.
A bimbasinak volt egy féltuczat felesége, akik gyakran ott sétáltak a tábor körül, illendő zaptieh kisérettel. Drága szép selymekbe öltözködve, kék az egyik, piros a másik, rózsaszín, sárga, volt ott mindenféle fajta. Az arczot takaró ruha alól kicsillogott fekete szemük, amint mentek a vízparton, olybá tünve föl, mint egy-egy vasálarczos.
A rózsaszínruhás leghátul járt mindíg. Az lehetett a legfiatalabb, arra haragudhatott a többi. Az ostoba szabású, minden ízlés nélkül való talárból azonban semmit sem lehetett sejteni, csak éppen járása könnyedségéről volt észrevehető, hogy fiatal.
A Rucza egyszer aztán kezdett utánuk bolondulni – igen tisztességes távolban. Mindig azt nézte, azt leste és úgy sóhajtozott, mint egy ifiúr.
Kezdték észrevenni a szakaszban a baját, de nem szóltak. Rucza el-elmaradozott, nem vett részt a játékokban, amelyeknek azelőtt főrendezője volt. Még az általa conzervbádogok és zsinegekből konstruált telefont is ott hagyta. Parancskiadás után rendesen eltünt a táborból.
Este kilencz óra tájban volt az idő, midőn a szakasz már feküdt s rendes bakaszokás szerint az ágyból diskurált. Ruczát még nem látták hazatérni. A retrait kürt-szava végig zengett a völgyön, mikor betoppant s jelentkezett az altisztnél, hogy haza ért.
– Hol voltál, Rucza?
Elütőleg felelt:
– Sétáltam.
– Merre?
– Itt a Limparton.
– Kerested a bimbasi feleségét?
Sértődött haraggal hányta le magáról a ruhát.
– Mi közötök hozzá? Keressétek ti is.
– Én nem vagyok olyan bolond – mondta a káplár. – Elég egy szakaszba egy bolond.
Rucza vetni kezdte az ágyát s fölrázta a szalmát a zsákban.
– Hadd legyek… morogta.
A káplár kötekedve folytatta:
– Szerelmes vagy Rucza, látom. Csak azt mondanád meg, hogy mibe. Hiszen nem látsz abból az asszonyból egyebet, csak a piros reverendát. Mi tetszik rajta?
Rucza megállott az ágyvetés fontos munkájában s komolyan felelte:
– Pajtás, sohasem szól egy szót sem…
Íme Rucza, a gyerek, a nevetséges, vidám Rucza, mint komolyan gondolkozó férfiú, aki olyan asszonyt szeret, aki sohasem beszél.
Omar.
Hogy mint került Omar, a gyerek mihozzánk, hogy mikor választotta a zászlóaljat az apjának, arra nézve senki sem tudott fölvilágosítást adni. Egyszer csak itt volt s miután csudálatosabb és szeretetreméltóbb gyereket senki sem látott még, rohammal vette be az idegen földön élő katonák elfásult szivét.
Plevlje alatt állott épen a tábor, két hosszú sor sátor, amelyeket, ha lekerült a montenegrinus hegyek tetejéről a vihar, egymásba borított a szél. Ott, a nagy török város alatt, amelynek lakosságánál, utazási könyvek tanusága szerint, nem eredetibb a stambuli mozlim és nem fanatikusabb a puszták beduinja, került a sátorok közé egy este Omar. A katonák egyéb mulatság híjjával dóléztak a mezőn s ha erős kéztől ütve, nagyon messze repült a fadarab, reá kiáltottak a fiúra:
– Hozd el te fiú.
Nem értett ugyan magyarul még akkor, de eltalálta, hogy mit akarnak. Futott, ahogy birt s hozta a dólét. Azután aztán szaladt utána mindíg. Szükséges kelléke lett a dóléjátéknak. Ott volt, míg bealkonyodott, míg a nap átkelt a Csehotina vizén, amely olyan sziklából fakad ki, ahol még sohasem járt senki. Átkelt Crnagora hegyein, a havas csúcsokat behuzva biboros üveggel. Aludni kezdett minden, a Trojica hegy mögül, ahol a katonabörtön van, csak egy oldala fal, a másik három sziklába vágva, fölkelt a hold s a nehéz föllegek között lassan haladva, szintén aludni látszott. A nap száraz, ölő melege után föltámadt az esti hideg, a Steinbaracken Lagerban, ahol a zombori ezred feküdt, a főőrségen fújni kezdték a takarodót, a szegedi zászlóalj sátoros őrségén pergett a dob, a völgyben végig szállott a parancsnokok harsány szava:
– Zum Gebet!
Messze bent a városban, egy veres tetejű épületből, melyben az anatol török ezred feküdt részben fehér, részben feketebőrű katonákkal, a török őrség idegenszerű, hullámos kürtszava csendült elő. Taslidza számtalan minarétje tetején üvöltött a müezzin s a la illah il Allah, Mohamed va rezul Ulláh elnyujtott, hol éles, hol torokhangba csapó danájára, kóbor ebcsapatok holdugatása közben az osztrák-magyar vártüzérség hegyoldalakat mászó őrjárata vágott vissza kemény, határozott bődülésekkel.
– Werda? Patroll vor bei…
A napos káplárok az albán itczés ponyvasátorából kergették haza a legényeket. Némelyik már sokat ivott, nem akart menni, feleselt az altiszttel az úton, aki hajtotta maga előtt. A szolgálattevő tiszt kidugta a fejét a sátorból s rámordult:
– Halgass, gazember.
A följebbvaló mérges szava csendet csinált a kis táborban – mindössze három század volt, a 14. otthon maradván őrségre Priepoljén, postaszolgálatra Savin-Lakaton. Készültek feküdni, az altisztek vizitálták a sátrakat, a napos tisztelegve beszólt a sátorfőnökökhöz.
– Káplár úr kérdem alásan, itthon van-e mindenki?
A kérdezett morog valamit, hogy az ördög látja azt ilyen sötétben s félkönyékre dőlve, elkiáltja magát.
– Aki nincs itt, szóljon…
A vastag ugyan, de naponkénti humorra konvenczionális röhej fut a sátorban egymás mellett fekvő emberek fejein át. A káplár megelégedve jelenti vissza, szintén alázattal, hogy mindenki itthon van. Teljes nyugalommal gondolt azután a sátorban való táborozás örömére, amelynek kerítése nincsen s akkor szökdös ki-be a magyar, amikor neki tetszik. Lehet ugyan, hogy rálőnek valahol, de semmi az ahhoz képest, mikor kimaradás végett rapportra kell állani. Aztán belebújt a köpönyegbe s elaludt.
Már egészen csönd volt. Itt-ott a sátorokban, halk hangon, hogy a szó el ne halljon az inspekcziós tiszt sátoráig, mesélni kezdtek az obsitos katonáról, aki elszöktette a királykisasszonyt. A hold elbújt a sziklák mögé, sötétbe borult előbb a völgy, azután a hold haladásával ellenkező irányban tüntek el az éjbe a mészhegyek fehéres oldalukkal, amiken nem terem meg más, csak az apró tüskebozót. Nem volt sehol semmi fény, csak az őrség lámpája égett, sárga világát a sorompőr szuronyára, gulákba rakott Werndlekre vetve. A naposok vigyázva lépegettek a sötétben, hogy föl ne bukjanak a sátorok kifeszített zsinórai között. A bataillon inspekcziós altisztje, Borsodi Bálint, némileg kapatos fejjel jött ki a belső táborból, a hova a takarodó rendjéről ment jelentést tenni. Most halkkal jön, mivelhogy a naposkáplárokat akarja vizitálni. Azonközben megbotlik, esés közben káromkodásba kezd, amely akkor ér véget, mikor Bálint a szájával lefelé végig zuhan a földön.
Kis lárma támad, a naposok összeszaladnak. Borsodi dühöng.
– Gyertyát hozzatok! Fogok valamit.