Part 4

Legelsőbben Förgeteg meríti a tálba a kanalat s a szájához emeli az ízletes ételt azzal a tudással, a mely már szokása a parasztikus embernek. Mert asztalkendő gyanánt a kenyérkaréjt szokás a kanál alá tartani, mert az elcsöppent ételért – messziről szedve – először is kár, másodszor meg nem tisztesség.

Förgeteg, ahogy az ételt műértve lenyelte s egy falást tett a kenyérre, jóakarattal tekint az asszonyra.

– Jól van elkászolítva, – mondja – hanem egy kis hagymával tán jobban ellöhetött volna bolondítani.

Az asszony a földre tekint s a kötényével az asztal megkopott, fényes sarkát törüli serényen.

Förgeteg így adja föl ezután a szót:

– Ögyetök no.

Ez az utolsó hang az ebédnél.

Az öt kanál, mintha hajósok csapkodnák evezőkkel a vizet, ütemesen merül a tálba, a hajnalpirkadástól napközépig munkában állott ember törekvő szorgalommal szedi ki a tálból az ételt.

A kanalak egyszerre haladnak a tál felé, a másik kézben tartott kenyerek is egyszerre állnak oda az edény széléhez, azután kenyér és kanál egyszerre szorulnak a szájhoz. Az étel rohamosan fogy, a kanalak széles alja nagy mennyiséget vesz el belőle minden ujabb támadásnál.

Egyszer ahogy Halbőr belemerít, koppan a fakanál, feneket ért. Nem fogyott ugyan még ki egészen az étel, mert van még a tálban vagy húsz kanálra való, de a koppanás azt jelenti, hogy kevés az már. Pedig még ennének, ha több volna.

A négy fiatal hirtelen – mint mikor a szél által kergetett felhő árnyéka átfut az országút fehér porán – összenéz s a már félig útban levő kanalakat leteszik az asztalra.

Fölkelnek. A szoba sarkában gyékény van, arra letelepszik mind a négy. Előbb nagyot húznak a korsóból, azután a pipához nyúlnak, oda sem tekintve az asztal felé.

Pedig Förgeteg, aki szedi tovább is kifelé az ételt, hívja őket vissza.

– Gyertök no. Van itt még.

Az egyik napszámos, ahogy végighasal a gyékényen és félkönyökére dűlve az ökölbe fogott bicskába aggatja bele a fogait, elütőleg szól vissza:

– Nem öhetnénk…

Tanyák a hó alatt.

Esik a hó – mondták odakint Förgetegék, mikor legelsőbb hullani kezdett a pihe az égből a tanyákon.

– Hát esik, bátya.

No jó. Így szokás ez már télen s bolond ember az, aki a természet megszokott rendjében kivetni valót talál. A hó esett, vékonyan beteríté a tarlót, megakadt az elszáradt bogáncsok tetején, a kútgémen gubbasztó varjú hátán, a szalmaboglyákon.

Bizonyos fokú megnyugvást támaszt odakint mindig az, ha a hó leesik. Mert tudnivaló, hogy a hó a legjobb policzia a világon. Mikor fehérbe borul a tájék, az éberséggel alább lehet hagyni: nem igen esik lopás, sőt egészen el is múlik, mintha egyetlen bűnös szándékú ember sem laknék odakint a síkok végtelenjén. Valóban, a pusztázó szegre akaszthatja a rozsdás fringiát, a Ráró nyugodtan heverészhet az istálló szalmáján, nem kell a gazok után futtatni éjszakának évadján. A lopások, mintha csak egy soha nem látott erélyességű belügyminiszteri rendelet vetne véget nekik, megszünnek, eltünnek, mint a támadó nap erős sugára előtt a szürkés ködfelleg, amely hajnalonkint a semjék vízállta helyein legel a zsombékkupaczok között. Mert a tolvajt, aki a más vagyonát czipelné el, elárulja a hóban a nyoma, hogy utána lehet menni a harmadik határba.

Már csak ezért is jó az, mikor néhány arasznyi rétegével szeliden borul az égből szakadt világos tömeg a fekete földre.

Azonban az idei tél megjátsza magát ebben s hogy hónapok óta adta a borongós szürke boltozat, valósággal elborul minden odakint a hóban, az árok egyszínűvé válik a szántófölddel, az apró házak tetején méternyi vastagon fekszik meg s elzár a külső világtól mindeneket. Végtelen nagy alvó tenger ez, amelyen ha éjszaka a bujkáló hold elönti hideg fényét, olyan, mintha egy megfagyott országot mutogatna képzeletbeli fantom gyanánt. Egyetlen fehér tömeg minden, amit sehol sem szakít meg valami vékonyka feketeség: a kocsik nyoma, keréksávok. Csak az egészen járatos országutakon van valamennyicske törés, azokon mozog lanyhán déltájban néhány szán vagy ember, kikkel valami sürgős munka hagyatta el a tanyát.

Egyébként csend és mozdulatlanság van mindenütt, a havak tetején még az sem siklik el a hallgató füléhez, amely nyári estéken órányi távolra elhullámzik a földek illatával terhes levegőben: a kutyák ugatása. A kisebb és nagyobb fajtájú ebállatok: pulerok, ürgefogók, nyúlhajtók, ló elébe valók, kertőrzők, marhára vigyázók mind nagy elfekvésben vannak s lépést sem tesznek a tanya-udvaron kívül, azon egyszerű oknál fogva, mert a hó magasabb náluk,

Olyan vastag, hogy elmerülnének benne. Így aztán a kutya is csak megvan a szalmaboglya alján a lyukgödörben, amit nagy hozzáértéssel csinált magának, vagy a marhák között az alomban, vagy a pitvarban esendő falatok után pislogatva fel a tűzhelyre vágyó szemmel, amíg ki nem rugatik onnan, mivelhogy kutyának kívül a helye.

Csakhogy hol van ilyenkor a »kívül«. A _kívül_ egy hóból álló Sahara, egy rettenetes, lélegzetállító csöndességű fehér fagytenger, amiken itt-ott mély domborulatot váj a szél, hogy a másik oldalon habos hullámtaréj gyanánt hordja egy rakásba. Nincsen semmi, ami mozogna ebben a tájban, itt-ott lomhán kanyarog némi vékonyka feketeség a nehéz téli légben, olyan, mintha a hó füstölögne. A félig eltemetett házak kéményén, a gólyafészek venyigéi között szivárog elő olykor a füst-csomó, csak olykor természetesen, mert nem esznek mindennap meleg ételt. Gazdálkodni kell, mert ki tudja, meddig tart ez az ostromállapot. Olyan ez, mint mikor a vitorlás hajót ezer mérföldnyire a parttól előfogja a kéthetes szélcsend. Nem lehet kimozdulni a házból, nincsen semmi munka, a tanyaiak későn kelnek, hogy a világot ne fogyaszszák, reggel nyolcz óra tájban esznek valamit, azután elcsetlenek-botlanak a házban, az udvaron délután négy óráig, akkor újra van étel s mikor a fehér tömegek kezdenek szürkére válni és sötétlila ködök emelkednek a föld peremén és lassan elöntik sűrű mivoltjukkal a vidéket, lefekszik a tanya gyertyagyujtat előtt.

A szegedi nagy külső terület félreesőbb helyein, ahol a földeket nem vágja keresztül valamely országút, melyen mégis csak bódorog néha a havak tetején egy-két ügyes-bajos ember, sehol semmi nyoma annak, hogy ott ki is szokás a tanyaházból járni. A hó tiszta a telepek között, amit nem szakít meg a lábnyom, amerikai hóczipők kellenének ide, hogy járni lehessen, a jószágot kocsi elébe fogva istenkísértés volna kihajtani, a csillagbörtönben nincsenek jobban elzárva az emberek, mint a szabad tanyákon.

Amúgy pedig nagy hujjahózás van a gyerekek között, mert nem kell iskolába járni. Azon oknál fogva, hogy lehetetlenség. A csöpp emberek fejénél sokkal magasabban van a hó, még bele fulladna valamelyik. Az emberséges kölykök aztán rettenetes nagy embereket építenek hóból, s ha készen van, fellökik, hogy újat csináljanak: országos szenvedélyeket mutatván be ezzel kicsiben.

Az egyedül mozgó a katáng elszáradt törzse, ez a pusztai holt stréber, amelyet még a mostani nagy hó sem tud eltemetni. Mikor már félig benne van, csak kifújja a szél és felkergeti a hódombra. Onnan aztán a legkisebb légindulás zörögve kergeti le s északi szeleknél veszett csatangolást visznek véghez a hó tetején az ördögszekerek.

A másik mozgó a szerencsétlen nyúl, amely ellen az ilyen télen a vérszomjas jágerokon kívül az idő is összeesküdik. A szerencsétlen fülesek le vannak soványodva, hogy csak épen fityeg a csontjukon a bőr s a különben közmondásos félénkségű állatot az éhség bekényszeríti a tanyák alá, a boglyák mellé, ahol mégis csak akad valami kis szalma rágnivaló. A boglya mellé ásott hógödörből alkonyattájban akár bottal verheti le az elgyötört állatot a koczavadász,

Egyhangú élet ez télen odakint, amiben csak két uralgó théma körül csoportosul a beszéd: a hó meg a hideg. Van mind a kettőből elég. Elhagyatott, puszta az egész világ, vakító fehérség mindenütt és imbolygó nehéz köd a láthatáron. Esti alkonyat után ha fölkel néha a szürke föllegek mögül a hold, némi világos fény szalad szét a tájon, hogy azután fekete sötétbe essen megint minden, amelyben csak a hó világít. Emberhangtalan némaság fekszik a végtelen síkokon, a tanyák alszanak, mintha megvolnának fagyva. Azután mély, erős dörgés hangja ereszkedik szét a vidéken s a hideg téli éjek ritka levegőjében elhullámzik messze. A fehér táj tetején hosszú sötét vonal mozog, mintha valami töltés indult volna meg. Ezután elszáguld a tanyák között két veres szörnyeteg szemével a vonat, kattogó robogásával megzörrentve az ablakot. Halbőr fölérzik álmából s utána tekintve a morajló vastömegnek, csendesen mormogja:

– Mén a vonal.

A vacsorakérdés.

A vonal alatt annyiszor történik foglalkozás a szívvel, szerelemmel s egyéb szép dolgokkal, hogy lehet már egyszer másról is beszélni. Teszem azt a gyomor… jaj, szinte félve írom le, mert sehogy sem látszik esztétikusnak ez, hogy mint lehessen erről még komolyan beszélni is. Pedig tessék belátni, hogy nagyfontosságú dolog az és Menenius Agrippától kezdve igen sok ember tartotta elsőrendűnek ezt a kérdést.

Tudvalevő, hogy egy király, akinek soha sem volt pénze (hogy még a királyokkal is megesik az ilyen) s ennélfogva mindíg éhesek voltak a katonái s ennélfogva mindíg elszaladtak az ellenség elől, kimondotta, hogy a hadviseléshez először étel kell s csak azután katona.

Hát éppen erről akarok beszélni.

Azaz, hogy nem éppen erről, hanem bizonyos három darab krumpliról… jó ám a burgonya nagyon sülve, mikor huszonnégy óráig nem evett az ember.

Azért hát ne tessék elkényeztetni azzal a vacsorakérdéssel a katonákat. Hisz tetszik látni, hogy így is megvannak. Majd esetleg nagyon megtalálnának erősödni és nem birna velük az ország. Nem kell hát ezen törni a fejet, inkább gondolkozzon mindenki a saját adókérdései fölött. Igaz ugyan, hogy furcsa egy kicsit, hogy katonaember tizennégy krajczárt kap egy nap életre, míg a börtön rablógyilkosainak ugyanerre a czélra tizennyolcz krajczár jár… azonban jobb ezt hagyni úgy, ahogy van, mert a felsőbb álladalom dolgába közönséges polgári észszel beleturkálkodni nem igen tanácsos…

Mert mindazok, akik meggondolatlanul fölhánytorgatják ezen dolgokat, nem tudják, hogy micsoda kitünő étel a gránát-mars, amely burgonyából és tésztából van ahhoz értő módon összekászolítva, hogy mi a pastáté, az eledelek királya, amelyet viszont burgonyából, babból és tésztából főznek össze a szakácsok és leöntik jó savanyú lével, hogy csupa gyönyörűség azt enni, hogy mi az ezer-leves, hát még a milliom-leves, hogy micsoda kitünő dolog az, hogy a közönséges lisztből készült kétszersültet meg lehet sütni, mint a húst: ha egy maréknyit leönt az ember vízzel, attól aztán megdagad akkorára, mint egy emberfej, akkor meg kinyomja belőle a vizet, mint a szivacsból és zsírra veti (amit különben igen sikeresen pótol a fagygyú is). Mert furcsa szájaíze van a katonának, annak minden tetszik, amit más nem szeret. Ha savanyú babot főznek neki, azt ünnepélyesen, mielőtt belekóstolna, a gyászdob pörgése mellett fordítja ki testületileg a csajkából, azonban ha egy kis burgonyát vetnek közébe, akkor jó étel.

Mert megesett Novibazárban is, ahol kertjek voltai a századoknak, hogy egy kis darabon karfiol is termett benne. Nyavalyás, ócska volt biz az, de csak karfiol és hát most ezt már meg kell főzni.

A kompánia tisztelt közönsége nagy úr lesz a karfiol-evéssel. Meg is főztük az ezerlevesbe. Mikor délben kiadták a konyhán, a legénység idegenszerüen nézett bele. Hát mi ez? Mérgesen durkáltak benne s kilöttyentették az egészet a Lim habos vizébe. Másnap haptákos panaszszal recsegte el a napos káplár, hogy nem jó az étel.

– Ki látott már _virágot_ főzni a levesbe?

Azonban ezzel nincsen elmondva a három darab burgonya története. Mert ennek egy saját külön meséje van. Ez a történet a három év előtti időkről datálódik, mikor Székelyhíd környékén álltak a nagy manőverek. Nehéz sor volt ez, már vagy negyven napja elkerültünk hazulról s bejártuk gyalog az ország egy negyedrészét.

Senki sem szólhat az ellen, hogy nincsenek elég jól kifundálva a nagygyakorlatok. Mert például, ha a baka belefárad a hajszába, kidől vagy elpusztul, három forintba kerül a magas kincstárnak, hogy egy másikat aszentáljon. Azonban, ha az élelmezési kocsik elől kidől két ló, meg összetörik a kocsi, hát az rettenetes kár.

Ez tiszta sor egészen, mindenki látja. Ne kívánjunk még többet fizetni az elhullott lovakért, lelkeim, hát csak nyugodjunk bele abba, hogy sokkal jobb, ha csak a bakát zavarászszák, aki három forintba kerül fejenkint, mintha a lovakat kergetnék, a melyeket rettenetes drága pénzen kell venni. Ennélfogva jobb az, ha el sem viszik ezeket a lovakat, kocsikat a gyakorlatra.

Csak egy kis hiba van ebben a számításban, de ez nem sokra menő. Hogy a kis oláh lovak, amiket a forspontos kocsik elébe fognak, nem birnak lépést tartani a marsoló hadosztályokkal. A szegény lovacskák mennének, mennének, de hát hogy mehessen, ha egyszer nem tud.

Nem kell lehetetlent kívánni a lovacskáktól, mert felzudulnak román atyánkfiai ott a hegyek közt.

Hát nem is. Pedig baj ez nagyon. A csapat csak megy, megy, hegyek-völgyek maradoznak, míg aztán estére kelve meg kell valahol állni. Megállunk, de haj, hol maradtak el messzire a hússal a lovacskák…

Bizony csak reggel lesz, mire azok ide érnek. De persze akkor meg odább kell menni innen megint s majd valamikor holnapután, mikor már visszavert bennünket a másik éppen ilyen éhes sereg s szaladunk hátrafelé, találkozunk a lovacskákkal és a hussal, amit tegnap kellett volna megennünk.

De hát c’est la guerre s a század humoristája, káplár Kelemen Jóska innen a szomszéd Leléről, hamar átfordítja ezt magyarra.

– Ugy élünk, mint az angyal, hun öszünk, hun nem.

Ebben a kedves világban történt meg egy szép napon, mikor valahol Margita körül csavarogtunk, hogy Dobrest táján ránk áldozott a nap. Szét van szórva a hegyek közt a kis oláh falu, a bíróval nem lehetett beszélni, mert részeg volt az istenadta. Éjféltájban kaptunk húst, a bakák rablógyilkos képpel fogtak a főzéshez, mire megfőtt, megvirradt s mire megvirradt, trombitáltak, hogy gyerünk odább. Mentünk, szorgos gonddal kerülve ki minden utat. Megeredt az eső, a biharmegyei hegyek pedig voltaképpen sárgaföldből vannak gyúrva, az ezred csak ment valahogy, hanem a train, a kis kutyányi lovacskák elakadtak minden oldalban. – Élesdre kellett volna érnünk estére, de bizon csak a fele utján voltunk, mikor a tetőkről lassan lelegelt a völgybe az alkony ködje. Éjfélkor bevánszorogtunk Vircsologra, – falu volna ez, fából tél-tul tákolva össze az egész, de nem lehetett látni belőle semmit. A lovacskák lefeküdtek az uton a kocsi előtt, néhány elpusztult, az orrukon folyt a vér és reszkettek, mint a hidegrázós. Csunya nap volt ez, de még inkább az éjszaka, mert nem volt mit enni. Vircsolog érdemes lakossága elfutott előlünk és elhajtotta az ökreit is a faluból, hogy be ne fogják a kocsik elé.

Néhány gazdát szuronyokkal vertek ki az ágyból. Azok aztán úgy elmentek az ökreiket keresni, hogy sohasem jöttek vissza. Akik meg ezek után mentek, beleestek mindenféle vizmocsárba, árokba, gödörbe, puskavégen kellett kihúzgálni őket egyenkint. A lakosság nagyon félt a katonától, azt hitték háború van. Oda nem messze, Belényes táján beszélte a fuvarosom, hogy a törökök kiveretése óta nem jártak ott fegyveres csapatok.

Tüzeket raktunk az érdemes község sövényeiből, összeázottan, teljesen kiállva dőlt mellé a »vendég«. Összehúzódva bujt a köpenybe, éhezett, fázott s ha átjárta a meleg, nagy lassan nyújtózni kezdett. Mikor beleért a lába a tűzbe, visszakapta nagy hirtelen, föleszmélt, rövidke elmefuttatást tartott a kalendáriumbeli szentekről s elaludt megint.

A mi tüzünknél nagy vacsora ment. A karmesternek egy darab kenyere volt, féltenyérnyi, a puskaművesnek egy félkulacs bora. Megosztoztak rajta s belebújván a köpönyegbe, elaludtak.

Nekem volt három darab burgonyám…

Óvatosan, hogy senki se lássa, kapartam be magam előtt a tűzbe a drága galacsinokat. A sülő krumpli illata átvert a nedves, ködteli levegőn, s körülfogta az alvó embereket. Fölébredtek.

– Kinek van burgonyája?

– Egy volt – feleltem elütőleg – de már megettem.

Valaki ott mellettem, ahogy feküdt a sárban, megrugott félaltában, hogy ez nem igazi barátság. Nem mertem visszarugni. Féltem, hogy fölébred s elveszi a burgonyám felét. Azt hiszem, minden ember önző, aki él, de még az életunt is csak azért szalad a halálnak neki, mert azt hiszi, jobb lesz úgy. De ilyen tökélyre kifejlődött egoizmust még nem láttam. Az emberek dugták egymás elől, amijök volt s a köpenyeget a fejökre húzva haraptak a kenyérbe, hogy a másik ne lássa. Én szintazonképen a burgonyákkal. Azután boldogan aludtam el a sáros földön.

Csak másnap reggel értünk be Fancsika alá, ahol az ezred táborozott. A legszélül az én századom. Az első legényt megszólítom.

– Te, adj egy darab kenyeret.

– Hüm – felelte, szalmakupaczokat hajigálva a tűzre – az ezredes úr is kért már, de nem adtunk.

– Hát miért?

– Mert nincsen.

Mintegy kétezer ember volt egy rakáson egy falat kenyér nélkül. A faluból már mindent kiettek: a falu vagy tizenöt szalmafedelű viskó egy csomóban. Az éhség beszélt a szemekből, az emberek reszkettek a hegyvidéki hideg reggelen, de senki sem panaszolta, hogy fázik. Csak azt, hogy éhes.

Hát amint bódorognék egyik századtól a másikig egy darab kenyér után, meglátom a falu szélén az infanterist Andreász Törököt, nagy darab málé a kezében. Nini. Csodák történtek.

– Hol vetted?

– A faluban.

– Hiszen azt mondják, nincs már ott semmi.

– Nincs hát, – szólt vigyorogva a fiú – de én kihúztam az oláhra a bajonétot…

– No, hiszen ha csak az kell… A legelső házba azzal a szóval rohantam be:

– Dáj malaj. Itt a pénz érte.

– Nujeszte – mondta a római.

– No hát ha nujeszte, akkor leváglak.

Csak félig húztam még ki a kardot, hirtelen előkerült az ágy alól egy darab málé, szemét és rongyok közül. Ettek már málét? Valami fölséges étel. A császár bizonyosan nem eszik olyan tortát,

Odakint pedig Andreász Török révén hamar elterjedt a híre, hogy lehet itt málét vásárolni, pénzen és szuronyon.

A szemek fölcsillantak.

Ebben a pillanatban harsány vezényszavak hasogatták a ködöt.

– Felkészülni… Vergatterung!

Ha ez a kommandó el nem hangzik akkor, a legények szuronynyal rohanják meg az oláhokat – egy darab máléért…

… Amiből az látszik ki, hogy nem okos dolog az a vacsora-kérdés. Elég ha ebédet nem adnak. Még vacsorát se adjanak?

Infanterist Csupak.

Volt nekem egy komám a katonaságnál, úgy hívták, hogy Csupak. Tudvalevő dolog, hogy akik egy esztendőben kerülnek sor alatt fegyver alá, azok mind végesvégig komák egymással és hát így volt nekem komám a Csupak.

Ő ugyan nem mondta nekem, hogy komám, de én sem mondtam neki, hogy komám, mert igen el voltunk buslakodva abban az időben, mivelhogy, mint a jó Mikes Kelemen mondja, a jó Isten nekünk Novibazárban hullajtott el egy nagy darab kenyeret s oda kellett mennünk, hogy mi azt ott megegyük. Hát mondom, Csupak sem igen beszélt, mert rettenetesen magával jó tehetetlen gyerek volt – sohasem láttam magyarban olyan ábrázatot. Savószin apró szemei voltak a fiunak, hosszú arcza, görbére konyult orra, mint a horogvég.

Azonfelül azt tette ő, hogy nem értett meg semmit; ha azt mondták, jobbra fordulj, hát három fejet lehetett tenni egy fületlen gomb ellen, hogy ő most már okvetetlenül balra fog fordulni, ha azt mondták: állj, hát ő Isten ellen való véteknek tartotta volna a megállást. Kurta eszű embernek tudták Csupakot és azt mondták rá, hogy buszma, ki is próbálták a félkegyelműségét hol egyben, hol másban; hát csak buszma maradt ő mindíg s egész mondák jártak a táborban a horribilis ostobaságokról, a miket elkövetett. Mert hogy el volt maradva gyakorlat dolgában a többitől, egymagában ekzecziroztatta a frájter úr Csúri s igen nevetni való volt az, mikor Csupak úgy kapdosott a puskához, mintha el akarná dobni. Azt is kommandirozták neki egyszer, mikor egymagában állott ottan, hogy oszolj! Csupak nézett, nézett és markolászta a fegyver szijját és nem birta felérni véges észszel, hogy miként oszolhatik föl egymagában az egyes ember, amit talán még a főgenerális urak se tudnak – de azok még sem fakadtak volna el úgy sírva rajta, mint a komám Csupak.

Hát így volt ez egy darabig Csupakkal, a buszmával – pedig az ő magas homlokában, a savószinű szemek mögött több sütnivaló volt, mint valamennyiünknek, akárki meglássa. Mert már az elejében is azt jelentgette a frájter úr a káplár úrnak, hogy nem lesz ebből a Csupakból soha sem katona, mert viszájáról csinál ez mindent, a káplár úr jelentette firer úrnak, a firer úr a hadnagy úrnak és ment ez így tovább és egészen jó úton volt már a komám arra, hogy kivetkőztessék a szép kék ruhából, kivegyék a fejéből a fényes gombos sapkát és hazaküldjék a maga valóságában a tanyákra, libát legeltetni.

Mert nem lehetett annak semmiféle hasznát sem venni, csakhogy éppen nevettek rajta. Minden olyan tél-tul állt a kezében és rettenetes bárgyúnak mutatta magát. Próbálgatták a komámat erről is, arról is, hogy – hátha mégis valamifajta okos észt, egy kis ügyességet találnak benne. De hát nem volt. Még a kapitány úr is odaállott elébe egyszer, összeütve a sarkantyúit, hosszú császárszakállát huzogatva keskeny, fehér kezével.

– Hát hogy hívnak engem?

A savószemek nagyra nyiltak, Csupak isszonyú feszes állást akart venni, aminek folytán rendkivül görbére változott és a tudás biztosságával vágta oda:

– Hát Her Hapman Csupak.

Hát már most a kapitány úrnak is be kellett látni, hogy a Csupak valósággal a legostobább fajtája ennek a kanasszen und jogasszen népnek, akiket a hadi tudományokba bevezetendő, az ő kezei alá adtak. Nem ér ez az ember egy hajító fát sem.

Az ilyen őszinte vélekedéseket ott nyilvánvalólag mondták el Csupak előtt, nem tagadva el belőle egy szemet sem. Csupak hallgatta bárgyun, némán s benső énjének egyetlen nyilvánulása az volt, hogy igen kemény haptákokat állott, ha róla beszéltek.

Olykor azonban, ha nem figyeltek reá, ha az ágya előtt a ládáján ülve varrogatott, gúnyos mosolygás ült ki az ajka szélére, a szemei megvillantak, az arcza megváltozott, mintha hirtelen rákentek volna valami kevéske okosságot. Azután hirtelen, mint ahogy az őszi napfény elsuhan a tavi sás fölött, levált az arczáról, ami egy pillanatra ráköltözött s megint csak a régi Csupak lett ő, a félkegyelmű. Ott állott Csupak már egészen, hogy hazakergessék az ármádiából, mivelhogy fölöttébb kevés esze van neki.

Hanem azután megváltozott minden, akárhogy adta is komám Csupak az ostobát. Valami czéllövészeten, a legelsőn történt, hogy Csupak bajtárs úgy lőtt, mint a parancsolat. Ami czélt nem tudtak eltalálni a vén katonák, akiknek már úgy a kezeik közé illik a fegyver, mint teszem azt az ácsnak a szekercze, azt a koma eltalálta. A tanyai legényben felébredt a vadásztudomány, ha az ő furfangos lelke elébe birt is húzni egy másik ostoba lelket a komának, ahoz már nem volt ereje, hogy ne tudjon lőni, ha tud. Gyönyörűen puskázott, csak bámulni kellett azt, lelkeim, ahogy háromszáz lépésről bele küldözgette a mozgó figurákba az egyest. Minden esetlen volt ezen az emberen, csak mikor czélozott, lőtt, vált egészszé, szívós karjain szilárdan nyugodott meg a cső, mint a sziklán, a savószem élesen tekintett ki a ráboruló szemöldök alól.

Az összes vélemények nagyhamar megváltoztak Csupak úr irányában. Hohó, hiszen ez jeles katona, ha egy csöpp esze sincs is. Csupak ezt fájdalommal vette észre s a legközelebbi csütörtöki napon este hat órakor hanyattvágta magát, verte fejét, kezét, lábát kiméletlenül a padlóhoz, vonaglott, túrta a tajtékot a száján, hogy azt rettenetes volt nézni. Csupak úr átváltozott nyavalyatörőssé. Ezután aztán minden csütörtökön este pontban hat órakor ahol állott, ott felborult a koma és járta fekve az iszonyatos vitustánczot. A legények rettegve nézték. A ki oda ment hozzá, hogy lefogja a vonagló test kezét, ellökte magától hatalmas erővel, mint egy gép aczélrúgója.