Szegedi parasztok és egyéb urak

Part 3

Chapter 33,731 wordsPublic domain

– Azután a törést – hirtelen két rét hajtja a szárát, hogy az a kevés napsugár, ami elő verődik a felhők mögül, csillogva törik meg a bőrön – látja a fényit. Akár a kék aczél.

Int a fejével János és állást változtat a subában.

– Igen, igen – mormogja lassan.

De hirtelen, mintha megbánta volna a sok engedékenységet, megütközve szól.

– Baj, baj. Most látom csak, hogy patkó nincs rajta.

– Lehet azt ráveretni itt a szomszédban.

Félvállra rántja a subát Halbőr.

– Hát kinek néz engem az úr? Kocsis vagyok én? Vagy ló?

– Nem, dehogy, dehogy…

– No hát! – felel elfojtott dühhel. – Akkor ne beszéljen így. Hanem azt mondja, ha akarja, hogy adja?

– Nyolcz forint.

Gúnyosan hajtja le a fejét János.

– Nyolcz forint. Hm. Több nem is kék? Hisz a sógor hatért vett.

– A sógor is nyolczért vette – felel békülékenyen a mester. – Pedig az fele ilyen csizma sincsen.

János megvetőleg néz a sógor lábára, amelyen már ott pompázik az uj csizma. A sógor kéjjel mozgatja benne a lábujjait.

– No Isten neki – mondja derülten s előhúzván a tárczát, gyűrött bankókat terítget le a vásáros ládára. – Hetet adok érte. De csak éppen azért, mert a sógor is itt vett.

– Nyolcz forint az ára – hangzik a mester határozott válasza.

Halbőr Förgeteg csipkelődve, félszemmel néz rá.

– Üm, de nagyra tarja magát – s lefogja a balkezével a bankókat. – Hát tudja mit. Én engedek öt hatost, engedjen maga is. Adok hét ötvenet.

Azonban Kék Márton szilárd, mint egy szikla.

– Lehetetlenség.

– Nohát vigye az ördög azt az öt hatost – s kezdi Halbőr kikeresni a nyolczadik forintot is. Tágra nyitja a vörösbőr tárczát s amint utána kutatna, hirtelen az eszébe ötlik valami. – Hohó! most jut az eszembe. Van-e asszonyczipő?

– Milyen?

– Milyen. Hát bűr, zsinórra járó.

– Hát hogyne volna – s odalódít egy egész öllel a ládatetőre Márton mester. – Van itt sok. Formás.

Halbőr három forintot kint hagy, a többit visszarakja.

– No adjon hát egy három forintost – mondja szerényen s szinte kérőleg néz a mesterre, hogy ne haragudjék a sok okvetetlenkedésért. – A csizma nem kell. Majd szombaton behozza fejelni az asszony…

Mert hát az volt a csizma baja, hogy czipő kellett az asszonynak.

Förgeteg a kompaktornál.

Förgetegen akkora suba van, mint egy ház. Ennélfogva egész szélességében nem férvén be az ajtón, úgy tesz, mint a nagyszarvú ökör: féloldalt keczmeleg befelé.

– Alig fér be az embör – mondja.

A kompaktor fölteszi a pápaszemét, mert anélkül nem tökéletes az olyan ember, aki tudományos könyvekkel foglalkozik, s Halbőrre tekint.

Halbőr Förgeteg János ezenközben letette már a kalapját is, isten jónapot kívánt s bizonyos negéddel rázza meg a vállain a subát. Az alja, ahogy lebbenve csapódik, lever a székről nehány könyvet. Halbőr utánuk néz, úgy tesz, mintha föl akarná venni, de azután csak megállapodik megint. Jó azoknak ott is,

– Begyüttem – szól és kinyujtja barátságos üdvözlés szempontjából a kezét.

– Be? – kérdezi kedvetlenül a könyvkötő, aki nem sokat néz ki Halbőrből s egyáltalán nem tudja elgondolni, hogy mit kereshet nála.

– Be ám. Ide magáhon. Mert ide utasítottak.

– Nem árulok én patkószeget.

Förgeteg ránéz, hogy nem-e tréfál. De ahogy látja a komolyságát, sértődött arczczal kezdi rázogatni egyik válláról a másikra a subát.

– Nono – dünnyögi lassan. – Tudom én azt.

Nagyobb igazság okáért benyúl a subán belül s tapogatódzik a nagy darab állati bőr alatt. Előbb a balkezével kanyarog a suba jobb oldala alatt, azután a jobbal a balfelül eső részen.

– No né, – mondja ijedten. – Hát hun van? Pedig idetöttem. Hun is, hun is csak… no nézze mán, hát nincs itt. Pedig idetöttem, éppen ebbe a subába… Nné… No, no, lösz, nem lösz? Ahán…

Hát igen. Nem volt egészen tiszta a visszaemlékezés, mivelhogy nem a subába, hanem a kabátba tevődött a keresett jószág. Hát most már nincs más tenni való, le kell vetni a subát, hogy előszedessék.

Förgeteg ezt hozzáértő ügyességgel teszi. Kiakasztja a bőrgombokat, fordul egyet s lelöki a fapadra a subát.

– Jó lösz neki itt a kanapén, – mondja jólelküleg.

S most már egészen egyenes, büszke állásba helyezkedik, hogy lemult a válláról a teher. A kabátot kigombolja s a belső zsebből vékony füzetes könyvet húz elő. Beczéző gondossággal tekint rája, lesímogatja széles, barna kezével a lapokat, melyek meggyűrődtek a belső zsebben hordott paksaméták között. Azután a pulpitus fölött, amely a könyvkötőtől elválasztja, kínálja átal, de amint ez utána nyúl, hirtelen visszakapja a kezét és gyanús szemmel nézegeti a másikat.

– Kompaktor maga? – kérdezi.

– Az én. Talán be kellene kötni azt a könyvet?

Förgeteg arczára a szája szélén meg a szeme körül ránczok szaladnak föl s most már vidáman integet a fejével.

– Eltalálta. El. Azért gyüttem. Mert okos könyv ez nagyon, tudja. Röttenetössen mulatságos, ha érközése van az embörnek hozzá, hogy olvasson benne.

Az ujjaival böködve az asztalt, magyarázólag teszi hozzá, hamiskásan hunyorítva a szemével:

– Én ugyan nem hiszöm el, ami hogy bele van írva, de az eszit csudálom annak, aki csinálta… mert ész köll ehhön is…

A könykötő az egyszerű szavakra mosolyogni kezd. Halbőr fölhasználja a könyvkötői lélek e derűs pillanatát s gyorsan nyujtja át most már neki a könyvet.

– No, mit kér érte? Mondja.

A fejét kissé féloldalra hajtja, balkezét a csípőjére teszi s némi izgatottsággal, hol az egyik, hol a másik lábára helyezve át testi súlyát, várja a választ.

Egy ideig tart a műértő becsülgetés.

– Nagyon rongyos.

– Rongyos? – tör ki Halbőr. Az a jó könyv, amelyik rongyos. Mit akar az úr?

– Jó, jó. De több a dolog vele.

Miután Halbőr Förgeteg ezen szavakból a kötés árának fenyegető emelkedését érzi ki, el akarja ütni egy kis tréfával a dolgot.

– Hát ez már az úr dolga. Minek lett kompaktor, ha sokalja a dolgát – feleli vidáman.

A könyvkötő átadja a könyvet Förgetegnek.

– Negyven krajczáron alul nem lehet megcsinálni – mondja.

Halbőr lehajtja a fejét, a szemeit tágra nyitja s úgy tekint a mesterre.

– Mit? – kérdezi bárgyun.

– Mit? – s föltámad a sok haszontalan szóbeszéd miatt a kompaktorban is a méreg. – Hát ezt a könyvet.

– Hát mög van már az a könyv csinálva. Nem köll ezt már csinálni.

Az iparos azonban úgy gondolkozik, hogy elég időt vesztegetett már így is a tanyai emberrel. Nem is felel, csak a dolga után néz s apró darabokat kezd hasogatni egy nagy papirlemezből. Halbőr nézi egy darabig hmgetve, hogy talán majd csak szól valamit. De hát nem szól. Hát nem szól már. Halbőr oldalt fordul és hangosan mondja:

– Gyere no suba.

A középre áll vele, a hol nagyobb a térség s nagyot lendítve rajta, a nyakába keríti. Mialatt illegeti s a vállaival rázogatja bele magát, folytonosan a könyvkötőre sandít. A könyvet bedugja a kabátba és lassú léptekkel elmegy egészen az ajtóig. Ráteszi a kilincsre a kezét s a fejét hátrafelé fordítva, nyikorgatja, hogy mégis csak visszahívják talán tán. De nem hívják.

Most aztán elhagyja a türelme egészen. Mérges, nagy léptekkel megy vissza, kicsapja a pulpitusra a könyvet és fölcsattanó hangon kezd veszekedni.

– Hát azt hiszi az úr, hogy én bolond vagyok? Mi?

– Nem hiszem én – mondja a békülékeny mester.

Annál jobban pöröl Förgeteg.

– De pedig nagyon azt hiszi az úr. Minek néz éngöm az úr? Nem azért gyüttem én ide, hogy lénézzön engöm. Van énnéköm annyi, mint az úrnak… Hun a keszám, hagy csapom ki azt a rongyos négy hatost…

Förgeteg rettenetes huzakodások között szedi elő a keszát. A könyvet lerakja az asztalra, a négy ezüst pénzt meg a kezében csörgetve, elkezdi az alku komolyabbik felét:

– Osztán mijen rámába köti?…

– Vörösbe.

Halbőr gyanakodva néz reá. Nagyon olcsó lehet az a vörös ráma, hogy ilyen nagyhirtelen rámondta a kompaktor.

– Vörösbe? Miért vörösbe?

– Hát kékbe.

– Kékbe… ismétlé tünődve Halbőr.

– Jó lönne a kék szín?

– Az már a maga dolga. Olyanba kötöm, amilyenbe akarja. Ha jobb szereti, lehet feketébe is.

– Hogyne! – kiáltja Halbőr tiltakozva. – Nem vagyok én kántor.

– Hát ha ezt nem akarja, akkor jobb lesz kékbe kötni. Szép szín az.

Halbőr reáhagyja, hogy jó lesz. Szép az. Az égnek is olyan színe van, a kékítőnek is. Hát az éppen jó lesz. A másik héten majd be is jön érte. Akkorra készen legyen aztán. A könyvkötő biztatja, hogy készen lesz bizonyosan. Halbőr ezen örülni látszik. Kezel a mesterrel vídáman, s ahogy leteszi a pénzt, jó egészséget kíván s féloldalt férkőzve ki a boltból, a hogy jött, úgy elmegy.

Az utczán aztán megindul nagy sebesen, mert már is sok időt vesztett. De alig tesz egypár lépést, megáll. Azután megfordul, visszatér a bolthoz és benyitja az ajtót.

– Nini – kiált be. – Vörösrámába kösse…

Terefere a csárdában.

Vasárnap reggel lévén, de meg egyúttal vásár is Kis-Kunmajsán. Zavaros István csikós-gazda is azok között van, aki szabadságot kapott erre a napra, hogy eltávozhat a majorból. Zavaros István elmondja ezt a feleségének, az asszony kiteszi a tarisznyát és szalonnát, meg kenyeret rak bele. A gazda a vállára akasztja, a subát a nyakába keríti, a kezébe fog valami hosszú csőszbotot és egy csendes »Isten á…«-val kimegy a házból. A majorszélen megáll s némi csatározást kezd a majorbeli ebállatokkal, amelyek valahány van, mind vele akar menni. Csodálatosan logikátlan észjárása ez a puszták minden rendű kutyáinak, hogy egyébként ha bele lőnek sem megy el a háztól, de ha vásár van valahol, alig lehet otthon marasztani.

Zavaros néhány fagyos göröngyöt szed föl és granatéroskodni kezd a négylábú hadsereggel, melyet sikerrel visszaver.

Ezzel aztán megindul lassan, a botot a subaalj hátulján húzva maga után, ami a teljes megelégedés nyilvánvaló jele, ellenben ha minden lépésnél fölemelve éri a vége a földet, abból egy és más gondokra lehet következtetni. Megelégedve pedig igen meglehet István, ami abból is kitünik, hogy a legközelebbi úthajlatnál letér az országútnak nevezett fagyott sártengerről s a havas mezőségen át a torony irányában tart, arrafelé, amerre a csárda van.

Hát az még meglehetős messze, ott lent, ahol lilaszin ködök keverik egybe az eget a földdel. István bandukolva megy, majd megáll s hátat fordítva a szélnek, a subaszárny enyhelyében pipára gyujt. Azután ujra nekiindul s füstölögve ér el a korcsmaházig. Ott benyit és jó reggelt mond Öreg Gáli Jánosnak, a korcsmáltató vén embernek, aki éppen most végezte be a reggelit s veregeti le a ruhájáról a rátapadt kenyérmorzsákat.

– Adjon kend bort.

Gáli a megmaradt szalonnadarabokat visszarakja a zöld tányérba, a paprikás döbözre ráteszi a tetejét s miután hegygyel asztalnak támasztva, becsattantja a bicskát is, megindul eleget tenni a szónak.

Azonban ahogy a pitvarnak vezető ajtóhoz érne, megáll s lassan megfordul.

– Sokat?

Zavaros István ránéz s amint teszi le kifordított állapotban egyik asztalra a subát, kurtán mondja:

– Hát.

No jól van. Gáli ezzel kimegy, nagy tele kancsót hoz be s várja a szoba közepén, hogy hova ül le István. A csikós elrendezvén maga körül mindent, a legsarokban helyet foglal s akkor szó nélkül teszi elébe a kancsót Gáli.

Zavaros kedvtelve húz belőle, két kézzel emelve a terhet. Gáli leül a kuczkó mellé, majd meg odamegy a vendéghez, szó nélkül kapar a zacskójából a pipájába dohányt s ahogy rágyujtott, újra csak leül. Ezután csend támad. Zavaros hol iszik, hol két könyéken bámul ki a fakult ablakon a hóhatárra, ahol varjak kergetik egymást. Gáli pipál s olykor azon mesterkedik, hogy a mellény alá vett nyakravaló csücskeit kihúzgálja a gomblyukakon.

Majd maga elé tekintget s a csizmája orrait koppingatja össze. Valami bogárfélét lát a földön s figyelni kezdi, hogy merre megy. Előbb tőle elfelé tart s Gáli emelkedik is már a fölkeléshez, hogy utána lép s eltapossa. De ahogy a bogár irányt változtat Zavaros felé, megmarad a helyén. Szó nélkül nézik ketten. – Zavaros fölemeli a lába fejét s ahogy alá ér a kis állat, ráereszti.

Ezen taktikus manőver némi jó kedvet éleszt a két emberben s Gáli a pipát a patkaszélhez verve, István felé fordul.

– Hát kend? – kérdi.

Már tudniillik, hogy elmegy-e a vásárba.

Zavaros azt feleli

– Nem én.

Gáli a földre néz, aztán malmozni kezd a két hüvelykujjával s idő multán megszólal:

– Nem-é?

– Nem ám.

Az egyetlen szóbeszéd tárgyát képező esemény ki lévén merítve, újra hallgatagságba sülyed a kettő. Nagy idők telnek bele, míg Gáli egyszer odamegy Zavaros asztalához s fölemelvén a kancsót, megkotyogtatja. Nagyon az alján csettennek össze kevéske borhullámok. Gáli mintha a füleiben nem bízna, félszemmel belenéz, teljes meggyőződést szerzendő. Hát úgy van. Azt a maradékot aztán a szájához emelvén, a kancsót kiiszsza s újat hoz bele.

Zavaros nézi s ahogy a friss is elébe kerül, bizonyos sietséggel kap bele. Gáli lassan járkál föl-alá a szobában. Kitekint az ablakon s ahogy a nap fehéres tányérját jó magasan látja haladni az égen, begombolkozik. Subát vesz elő, a vállaival belerázza magát s beakasztja a bőrgombokat. De csak kiakasztja megint, mivelhogy a sipkát elfeledte lejebb húzni. Ez megtörténvén, helyes állapotba vergődik János s odaszól Zavarosnak.

– Hát én majd elmék.

Zavaros biczczent a fejével. Gáli elköszön s megindul, de ahogy oldalt huzakodna kifelé a szűk ajtón, még visszaszól.

– A bor mög ott van a másik házban.

– Értöm.

Gáli azzal nekivág a majsai útnak, mert hogy éppen egy fölösleges paszszusa van, amihez igen alkalmatos volna a vásáron elkötni egy lovat.

Zavaros István pedig egyedül maradt s hol egyik, hol a másik karjára dől, központnak véve minden esetben a kancsót. Ahogy a nap ebédtájra ér és megszürkül a tájék, előveszi a tarisznyát s járatlanul zörög a söntésben, keresve a paprikás döbözt. Étel után bort hoz s a falnak dőlve elmélázik, miközben a botjával vonalakat húzgál a földön. Nem háborgatja senki, mert aki csak elléphetett hazuról, mind oda van a vásáron.

Egész alkonyodóban pedig előhúzza a pénzes-zacskót s a borok árát hatosokban kirakja az asztalra. Számol egy darabig s amint mindent rendben talál, veszi a tarisznyát, subát, botot s hazamegy a majsai vásárból Zavaros István.

Az okok.

A vidéken ismertem meg diák koromban Gernyei Mihály uramat, a ki bár a katholikus templom mellett lakott, buzgó református ember volt az édes apjával egyetemben.

Azaz hogy külön-külön, mivel össze voltak veszve. Össze voltak pedig veszve a Gernyei tulajdont képező híres zsoltároskönyv miatt, a mihez fogható szépségű könyv nincsen a világon. Egy portán laktak ugyan, de két házban ették meg, amit egy konyhán főztek. Kibékülésről szó sem lehetett, mert hiszen mondom, hogy kálvinisták voltak mind a ketten.

Gernyei Mihály uram erős fájú, szép magyar ember volt és illett neki a fekete ruha. Azon a vidéken különben minden ember ezt viseli s ennélfogva olyan képe van a városnak, mint ha örökké gyászban volna. Sok mindenféle tiszteletreméltó hivatalokat viselt, kurátor is volt s e mellett szép beosztással gazdálkodott a földjükön.

Érdemes megnézni azt a földet, hogy milyen szép munka volt azon. Valóságos elsőrendű istenáldás, külön leimádkozva az egekből. Azonban, ha mégis meg akarnak valamit nézni a Gernyei tulajdonokból, hát van ott annál érdemesebb is.

Mert háromféle dologról voltak híresek a Gernyeiek. Első sorban állott a zsoltár (bizonyosan hallottak már felőle valamit). Ez egy elefántum csontba kötött nagy, aranykapcsos könyv volt, régi módi betűkkel nyomva, vastag, soha el nem szakadó papiron. Hát biz ezt kétszáz esztendővel nyomták ezelőtt, ugyan kinek a betűivel is?… nem tudom már, elfelejtettem, de nem baj. Mert nem ebben van a nevezetesség, hanem abban, hogy ezen kétszáz esztendők alatt abból a könyvből mindíg Gernyeiek énekeltek, hálaadást a jólétben, könyörgést a szükség idején. A hátulsó üres lapjain meg volt az egész családnak a leszármazása, gondos öreg betűkkel írva föl, ki mikor született és mik történtek abban az esztendőben.

Teszem azt, ifjabb Gernyei Mihályról azt jegyezte be idősb Gernyei Mihály: fijam Mihál született anno domini 1849. Mikor is az muszka generális be akart gyönni a városba, de a falu szélén meghalt lóháton. (Nem tudni, nem-e e miatt van meg köztük a harag, hogy ime Mihály valami módon mégis közös a muszkákkal.)

Hát a második híresség pedig kint volt az udvaron esőben, szélben, napfényben, mindenféle zivatarban. Kint volt, mert ő neki ott a helye, de meg nem lehetett volna azt bevinni egy négyemeletes házba sem (van-e ekkora a világon), mivel olyan óriási magas jegenyefa volt ez. Olyan, hogy keresve sem lehetne párját találni az alföldön, vagy akárhol. Annál már csak éppen a tornyok voltak magasabbak, kilátszott messze a határba. Akik a földeken dolgoztak, mindíg tudták, milyen az időjárás a városban.

– Szél van otthon, emberek, – mondták egymásnak – hajladozik a Gernyeiék jegenyéje.

Az volt a mérték. Ha valami igen magasat akartak mondani, a jegenyével hasonlították össze, a mely ime estenden a negyedik utczába veti az árnyékát. Napóra, valóságos napóra volt ez, susogó sötét leveleivel, hajlongó sudár törzsével.

A harmadik ékesség pedig mi lett volna más, hiszen nincs három olyan dolog a világon, ami között ne lenne legalább egy asszonyi teremtés – mint éppen Gernyei Mihály leánya. Itt már nem is kell sok szót vesztegetni arra, hogy milyen volt. Elég, ha az mondatik, hogy elbujhat mellette akár a zsoltár, akár a jegenye. Mert ha jegenye nem volt több olyan az alföldön, zsoltárkönyv az országban, de Judithoz fogható ezen a kerek világon valóban nem találtatódott sehol. Igenis nem. Mert hiszen ha találtak volna, akkor azt emlegették volna, nem pedig Judithot, de mivel Judithot emlegették, mutatja, hogy Judithnál szebbet nem találtak, amit különben az is bizonyít, hogy ime már én is egészen belezavarodok arany hajába, fekete szemébe, pedig csak gyerekkoromban láttam.

Most pedig, ha csak erről volna szó, be lehetne fejezni az egészet, azonban igazság szerint még csak itt kezdődik az eleje. Hogy tudniillik boldogasszony napján rámköszönt az iskola-utczában Gernyei Mihály uram.

– Dicsértessék.

Nini. Megváltozott a világ. Hisz ez valóságos pápista köszöntés.

– Mindörökké. Hát mit csinál erre?

– Hát egy kis dolgom volt itt maguknál. A hajósokkal. Aztán hogy itt virradt rám az ünnep, mondok elmegyek a templomba.

– Erre?

Zavarodottan nézett át az utcza másik felére.

– Igen.

– De nem jó uton megy. A katholikus templom van erre.

Széles tenyerével nyomkodni kezdte előre-hátra asztrakán sapkáját a fején.

– Hát hiszen igen – felelte elütőleg. Mivel hogy magam is az vagyok most már.

– No ezt nem tudtam.

– De pedig ugy van – szólt hidegen.

Nem lehetett reá mit felelni. Éppen kapóra jött a kérdés:

– Akkor hát nincs szükség a híres zsoltárra?

Elkomorodott s lassan lépdegélt előbbre a havon.

– Nincs meg már a zsoltár – mondta.

– Nincs? Hát miért nincs?

– Azért nincs – tört ki kurtán – mert nagyon szerette az apám.

– Hát aztán?

– Engem meg nem szeretett – folytatta – és mivel nem szeretett, hogy ne maradjon rám, elajándékozta a halála előtt. Abban már megszakadt a Gernyeiek családfája.

– Ejnye, hejnye – hümmögtem, kedvében óhajtván járni. – Aztán a vagyon is?

Most már kiderült az arcza s az egyik kezét kedvtelve síkárolta a mellénye gombjain.

– No az már nem. A vagyon megvan mind egy szálig. Még szaporodik is. Mert a föld, tudja, az furcsa valami… A fát nem szabad bántani, hogy nőjjön, de a föld akkor növekszik, ha mentül jobban hasogatják a hátát. Tudjuk ezt mink parasztok.

Hiszen az a baj, hogy az urak nem tudják – akartam mondani. De csak mást kezdtem.

– A jegenye is meg van? A híres?

Mihály nagy, barna homlokára ujra kiült a fölleg.

– A jegenye… szólt elmélázva. – Meg lenni csak meg van, azonban már nem híres.

Csodálkozva néztem rá. Hát valósággal minden nagynak el kell pusztulni?

Szomorúan ismételte:

– Már nem híres. Lefőzték…

Íme tehát még a jegenye nyárfák társadalmában is akadnak lefőzések.

– És kicsoda voltaképpen?

Hozzám hajolt, hogy más meg ne hallja s keserűen kezdett beszélni.

– Kicsoda? Azt kérdi, hogy kicsoda? Nem kicsoda, hanem micsoda. A torony, a református torony.

– Hiszen az eddig is magasabb volt.

– Nem érti – vágott bele szomorúan. – Nem érti. De hiszen jól van, én sem akartam hinni. Ki hinné azt, hogy a torony legtetejére fölvisz a szél egy magot, egy szemet, ami ott megfogamzik. Csudálatos. Ott nőtt ki a torony tetején a jegenyefa; van már egy öles.

– De az csak egy öl…

Hol begombolta a kabátját, hol ki s előrenyujtott tenyerét úgy forgatta, mint mikor az ember azt mondja: volt, nincs.

– Egy öl ám – de csak magasabban van, mint az enyém.

Megállott ahogy kimondta ezt a nagy igazságot. Azután egészen elfásulva tette hozzá:

– Akár kiásathatom tűzrevalónak…

Szomorú dolgok, szomorú dolgok ezek uraim. Ki látta már, hogy egy református embert így főzzön le a tornya? Szinte félve tettem föl a kérdést a harmadik hírességről.

– Hát a Judith?

Gernyei Mihály hirtelen megállott, de nem szólt, hanem menni kezdett megint.

– A Judith – szólt sóhajtva – a Judith. Judith férjhez ment. Két éve már, szegény.

Ezt is sajnálja. Ez a harmadik csapás. Ezt nagyon meglátogatta az Isten.

– Valami rossz ura lehet – szóltam szorongva.

Gernyei uram mentében durkálta a havat botvéggel. A bajsza egyik végét bevette a szájába és rágni kezdte. Amellől szólt aztán ki félig zárt ajakkal.

– Nem rossz az, a szamár. A paraszt báró fia. Ismerte a paraszt bárót, a Fehér Ezékhielt. Nagyra volt vele, hogy püspök lesz a fiából… Hát lehetett is volna még kanonok a marha. Már növendék pap volt, mikor hazajött és letette a kék szoknyát. Most paraszt otthon velem együtt meg… meg a Judithnak a férje.

Krajczárokat kezdett osztogatni a parochia előtt a koldusoknak.

– Ő volt az oka – mondá – no ehol kendnek is. Ő volt az oka… kendnek már a kalapjába dobtam, ott keresse… Ő volt az oka – mondta harmadszor, amint föltette a lábát a lépcsőre – hogy kitértem… Csak nem lehetek az unokáimmal _külön valláson_…

Bement, széles, erős alakjával elfogva a félajtót.

Különös ember.

Ámbátor én mégis azt hiszem, a torony volt az oka az egésznek.

Vagy a zsoltár talán?…

Mit gondolnak önök?

Délebéd.

Halbőr Förgeteg János a szérűn kívül áll, a mellénye kigombolva, a kalap karimája lehajtva árnyékot adónak s onnan nézi a nyomtatást. Az öregebb fia az ágy közepén áll és hajtja a lovakat, a kisebbik gyerek favillával egyengeti a lovak elébe a nyomtatni valót, a két fogadott munkás pedig hordja a kévét a tött-helyre.

A nap magasan jár, az idő abban a tájban van, mikor az árnyékát egy lépéssel végig méri az ember, a szellő elült, a fűszál nem mozog, a meleg felülről nem »jön«, hanem szinte esik: világéletében tanyátlakó ember órája szerint azt jelenti ez, hogy dél van. Ami nyáj a pusztaaljban volt, elfeküdt, kocsi nem jár a tájon, csak a távol homokföldek fölött lebegteti csalóka játékát a levegővíz.

Förgeteg János fölemeli a kezét és azt mondja:

– Huja.

A pihentető szóra előbb a pénzzel fizetett munkás áll meg, azután a saját gyerekei, legutoljára a lovak. Az utóbbiakat a legerősebb fiú kiköti a tanya háta mögé a vékony árnyékú enyhelybe, hadd pihenjenek. Azoknak ott a terített asztal: a hitványos fű, amit még meghagyott a nap melege.

Halbőr azután újra szól:

– Gyerünk önni.

Mennek be a tanyába; legelől Halbőr, némi társadalmi modorra való oktatás szempontjából orrba rugván a pitvar ajtaja előtt settenkedő kuvaszt.

A földdel tapasztott szoba hűs bensejében az öreg asztalon nagy kerek tálban áll a tarhonyás lé, elkészítve ahhoz értő módon mindennel, ami bele való. Körülállják az asztalt, maga az anyjuk tisztességtudóan lesímítván a kötényével a hátas széket, féloldalt foglal helyet a saroknál. Ő csak nézője a délebédnek, amit az is tanusít, hogy csak öt kanál van kirakva, abból a fajtából, melyet kalánnak szokás nevezni, mivelhogy fából való, feketére van festve, a feketén megint szép zöld meg piros virágok látszanak – nagyobb tetszetősség okáért. Mellette nagy karaj kenyerek, a rozszsal kevert búza barnás színével, abból is öt szelve éppen.