Part 2

– A szélsőhöz – mormogja lassan a koma.

– A szélsőhöz – hagyják helyben a többiek.

Elmennek a két sor közt és megállnak a szélső suba előtt.

– Suba köll – mondja Halbőr János.

– Hát hiszen van itt elég – feleli a subagyáros. – Teszem azt, ez a legfelső itt mindjárt. Kályha ez, nézze kelmed, valóságos kályha.

Halbőr lehajol és végigsímítja hosszan, szőrmentében a subát. A keze nyomán meglapulnak a fehéres szálak és símán egymásra borulnak. S ahogy a napfény rájuk vetődik, megragyognak.

– Mint a valóságos selyem.

Ezt a subás mondja. Halbőr János érzi a szavak igazságát, de azért nem lehet azt annyiban hagyni. Vontatottan felel vissza:

– No, kit így, kit úgy.

A komák meg a szomszéd intenek a fejükkel, hogy az ám, bizon csak úgy áll a dolog, hogy kit így, kit úgy.

Halbőr most már a másik oldalra kerül. Leguggol és úgy néz végig a subán. Azután hirtelen rácsapja a kezét és a széttartott öt ujjával végig szántja az egészet. Ahogy ez megtörtént, fölemelkedik a kéz és nézi a bizottság, hogy mennyi szőrszál maradt rajta a subáról. Alig egynehány.

– Nem sok – mondja komoly arczczal Halbőr. – Ámbár ismertem én már olyan subát, akirül nem gyütt le ennyi. Régi nagy suba volt az a bizonyos. Mámma már nem csinálnak olyant.

– Nem ám – erősíti a koma. – Nem azok már a subák, akik ezelőtt voltak.

– Nem – veszi föl a szót a szomszéd. – Pedig a birkák most is csak olyanok, mint azelőtt. A birkabőr nem változandó.

Amíg ez megtörténik, Halbőr fölveszi magára a subát. Az asszony segít neki. Ahogy a subában tetszelegve megfordúl, lebbenve csapódik utána az alja. Azután tesz egypár lépést előre, oldalt. Mert ki kell tapasztalni az ellentállási képességet is. A komák és a szomszéd egy kissé meghajolnak, úgy nézik. Ki kell tanulmányozni a subaaljnak a földhöz való viszonyát is.

Halbőr kerül-fordul, a két kezét beleakasztja a belső szíjakba s hol kinyitja, hol becsukja a suba elejét. Először az egyik felét csapja magára s úgy a tetejébe a másikat, azután megfordítva. Az egész készség jól jár. A csapat egyes tagjainak arczán az elégültség bizonyos foka látszik, amit meg is érdemel egy jóravaló suba.

Halbőr azt látja s úgy tetszik neki, hogy mindnyájan egy gondolaton vannak. Azonban hamarosan olyan arczot csinál, mint akit bánt valami dolog.

– A színe se az igazi – mondja kedvetlenül.

– Dehogy nem – vág bele az iparos. – A legtisztább arany se szebb.

Csap egyet a levegőben a kezével Halbőr és megvetőleg dobja le a subát.

– Nagyon vásárhelyies – mondja. – Nem tetszik nekem a színe. Nem tetszik.

Most már a subás előveszi az ékesszólást. Fölkapja a nagy darab állati bőrt s egy ügyes lebbentéssel szétteríti.

– Hát ez a bőr? – kérdi fölcsattanó hangon, diadalmasan.

Belecsippent a két ujjával egyes helyeken.

– Mint a patyolat!

– Hiszen éppen ez az – szól a szomszéd. – Hogy nagyon gyönge. Szakad az ilyen fáin portéka. Tudja, nekünk odaki mindenre köll az ilyen, azért akar erőset a szomszéd, hogy mög ne ártson neki a viselés.

Halbőr megint fölkapja a subát, de most már kifordítva, nyári állapotban. A tenyereit elül kéjjel húzza végig a finom bőrön. S mialatt így álorczáskodik a czimboráival együtt, a lelkében erős meggyőződéssé válik a tudat, hogy ennél alkalmasabb subát nem igen lehetne találni.

– Hát az ára? – kérdi odavetőleg.

– Harmincz forint.

Halbőr behunyja az egyik szemét s a másikkal féloldalt néz a kereskedőre.

– Hogy mondja? – szól s féloldalt tartja a fejét, hogy jobban a fülibe menjen a szó.

– Harmincz forint az ára. Megér ez annyit testvérek közt is.

– Pöngőben? – kérdezi tovább ártatlan tanyai ábrázattal Halbőr.

– Nem. Újforintban.

Halbőr megcsóválja a fejét, a subát leereszti a félválláról s úgy veszi vele magát körül, mintha kocsiban ülne. A komák azonközben a varrást deputálják. Az úgy megy, hogy aláfeszítik a körmöt s az újj mint egykarú emeltyű szerepel. Valamelyiknek engedni kell. Ha a szirony szakad, rossz a varrás, ha a köröm törik, hát rossz a köröm. Még jobb, hogy kitört.

De a varrás is jó, valamint jól illik a suba is. Halbőr leereszti a subát maga körül és rátámad a subaárusra:

– De hát maga-e az a Kis Mihály, a kit én keresek?

– Nem én. Engem Varga Jánosnak hívnak. Ha valamikor subát vett kend a szegedi piaczon, ismerheti a nevemet.

– No, mert éppen ezt a Varga Jánost kerestem én – mondja most már hamiskás mosolylyal Halbőr. – Mert magánál vett az apám is. Még most is megvan.

– Hát hiszen a mit én megvarrok, az meg is marad! – esik nagyot a szón a subás.

– Csakhogy nem a suba van meg, hanem az apám.

A komák arczán széles mosoly halad végig és elneveti magát a subás is. Halbőr fölhasználja a kedvező pillanatot.

– Adok érte huszat – mondja. – Nem ér többet.

– Nem lehet. Hiszen csak éppen magának adom harminczért. Mert maga ugy-e a Kása András?

– Nem én. Halbőr János, a felsőtanyai.

– A Förgeteg Halbőrökbül?

– Ügön.

– Hát vigye huszonnyolczadfélért.

Halbőr kiteríti a subát s a hogy végigpillant rajta, hirtelen megakad valamin a szeme. Kedvetlenül rántja föl a vállát és föltolja a fején a kalapot. Nagyot lélegzik és úgy felel:

– Nem köll ötért se.

– Nem-é?

– Nem. Minek varr bele tulipántot, mikor én azt nem szeretem – mondja haraggal. – Soha se viseltem tulipános subát. Minek az rajta? Mirül jó az? Vagy rúzsát varrjon rá, vagy semmit. Tulipános nem köll. Mögugatna benne a kutyám.

A véletlen úgy hozza magával, hogy mind csupa tulipános subát hozott ki a vásárra a subás. De nagyobb bizonyosság okáért keresni kezd köztük, hogy nem akadna-e vagy egy rózsás. De nincsen.

– Ne is keresse – duzzog Halbőr János. – Más nem köll. Erre az egyre volt gusztusom, ez sé jó.

Izgatottan jár föl-alá a subás előtt. Előveszi a kendőt, letörli a homlokát és menni készül. De hirtelen visszafordul, kikap a tárczájából két tizest és odatartja a subás elé.

– Köll a húsz forint?

– Nem lehet. Nem adom alább – szól ez ingerülten.

Halbőr visszateszi a pénzt, a tárczát körülköti a szíjjal, úgy csúsztatja vissza. Mikor már beletette a zsebbe, még egyszer odasandít, hogy csakugyan benne van-e.

– Nem köll azér’ haragunni – mondja Förgeteg Halbőr. – ’Szen én se adnám oda érte ezt a kéket. Csak éppen tréfáltam.

A kereskedő dühösen rákiált!

– Tréfáljon mással!

– Mondom, hogy nem köll haragunni. A pénz megmarad. Majd vöszünk máskor. Majd ha lösz rúzsás subája, elgyüvök érte.

S a csapat élén távozásnak indul Halbőr Förgeteg János. Még a sarokról visszakiált:

– Itt a pénz! – s a tenyerével ráver a tárczára. – Behozom egy rúzsás subáért a másik szombaton.

Hanem hiszen elviszik azt addig adóba.

Bicskavásárlás.

Jegenye András a mint bevégezte a reggelizését, eltolta magától a szalonnás-tányért, leveregeté a ruhára akadt kenyérmorzsát és egykedvűen hallgatta végig az asszony egészségre szolgáló jókívánatát.

És azután fölállva, megfogta a bicskája nyelét és odatámasztva a hegyét az asztalhoz, be akarta csukni. Szinte várta már, hogy hogy csapódik bele a kés a nyélbe, midőn egyszerre nagyot pattant és a bicska eltört. Két darabra vált a pengéje.

– No né, – mondá Jegenye András és szomorúan nézett a bicskára. A bicska két darabban feküdt az asztalon és nyilvánvaló dolognak látszott, hogy azzal többet semmiféle ételt nem lehet enni.

András összefogta a késdarabot és betette a zsebbe. Kiment a házból, fölhágott a kocsira és megindult a város felé, értésére adván előbb az asszonynak, hogy majd napáldozat táján haza vergődik. Meglegyintette a két lovát, a lovak megindultak, kikanyarodott a tanyaközből az útra, csöndes ügetésben hajtott, a háta mögött fölkelt a nap és derengő világát szétveté a mezőség haván.

– Károg a varjú – dünnyögé csak úgy magában Jegenye András. – Nagyon csunyán károg. Nini, – motyogta megütődve – tán háború lesz… Majd viszik a sok katonát a grániczra. Majd lű a puska.

Az eszmemenetnél fogva aztán rátért arra, hogy neki bicskát is kell venni. Igaz, van otthon egy pár tompa úrforma kés, de hát csak hadd legyen mégis valami fegyver a háznál, meg aztán mi is az ember bicska nélkül?

Imigyen okoskodék a kocsiban és eltünődék az eltörött bicska sorsán. Már két pengét meg egy uj nyelet csináltatott hozzá és mégis megvolt. – Csöndesen ült a kocsiderékban, olykor fölborzolá a bajuszát; azután fölhúzta a két térdét, a két karját ráhelyezte egymás tetejébe és azokra hajtván a fejét, elgondolkodott.

A gondolkodás oda lyukadt ki, hogy most már okvetlenül szükségesnek mutatkozik egy bicska bevásárlása. A hogy eladta csirkéit a piaczon, elvitte a kocsiját valamelyik utczába a többi tanyaiak közé és aztán megindult fölkeresni Sziráki uramat.

Sziráki uramnak pedig ősidőktől kezdve ott van a háza a régi színházzal szemközt. A régi színház ugyan már nincs meg, csak a helye van, de hiszen Szirákiék házának is csak a helye van meg. Már mint a réginek, mert most emeletes épület kényeskedik ottan, akkora, hogy a nap se bir vele végezni Valami könnyen. Kénytelen délelőtt az egyik, délután a másik oldalára sütni.

Jegenye András uram sokáig kereste azt a házat, de csak nem birt ráakadni, mert akármerrül került neki, mindíg ott találta az uj »Kelemen-utczát.«

– Ejnye, hejnye, – mormogá és a szijjostorral gyöngéden végig huzott egy előtte szaladó inasgyereken. A gyerek megállt és hát szépszóval kivette belőle András, hogy éppen ott áll ama bizonyos ház előtt.

Így hát bement. A híres bicskás-bolt úgy el van dugva egy pinczébe, hogy ember legyen a ki ráakad. De Jegenye ráakadt. Lefelé ment a lépcsőkön, benyitotta az ajtót és szerencsés jónapot kivánt mind közönségesen.

Azután megállt kevélyen és bemélyeszté a mellényzsebbe három ujját. A másik kettő kint mozgott a posztón negédesen.

– No, mire végzik? – kérdé Jegenye András, és levevén fejéről a kalapját, körülkefélte azt a könyökével.

– Hát csak csináljuk, – felelte a segéd.

– Ugyan úgy-e? – mondá hitetlenül Jegenye uram.

– De bizony csak!

– No né, – válaszolt elégülten András és lassan lóbálta kezében a kalapot, hogy ugyan hova dobja le, a hol nem üt agyon vele semmit. – Nini, de szép paraplé! – folytatá fölpattanó hangon, – tán le is szabad rá ülni?

– Azért van ottan, bátyám uram…

– Hát akkor le is ülök, – mondá Jegenye András és úrias mosolylyal tette le magát a kanapéra. Azonközben aztán, a hogy forgolódott rajta kényelmetlenül, egy kis ablakon át bepillantott a műhelybe, a hol a dolgozó legények körül serényen forgolódott Sziráki uram.

– No, mire végzik? – kiáltott erősen, hogy átmenjen a szó az ablakon.

– Hát csak csináljuk, – felelt ki Sziráki uram.

– Lám, lám, – mondá jó lélekkel Jegenye András – hogy megszorgoskodnak, – és átcsúszott a kanapé másik felére, nehogy csak az egyik oldala romoljék.

Azután lassan üldögélt ott egy darabig, nézegetve nagy csizmáit, a melyekről csurgott el a padlóra a megolvadt hóvíz. – Meleg van itten, – gondolá és lefejtette magáról a bekecset. Mikor készen volt a vetköződéssel, kifordította szépen szőrével kifelé a subát és hoszlélegzve mondá:

– Eltört a bicskám. Uj kéne.

– Milyen fajtájú? – kérdezte nagy készséggel a segéd.

– Nono, – mondá komolyan Jegenye András – majd mögdeputáljuk. Lássuk csak őket. A szebb fajtájút is, mert olyan szegényest nem vágok ám én a kenyérbe bele.

– Hát tessék választani innét.

András odament a zöldposztós táblához, amelyre egy egész bicskatanulmány volt fölaggatva. Szép, erős kések, fényes pengével, csillogó gyöngyház az oldalukra verve. Megállt előttük és nézte sorba. Némelyik már mintha egészen szemrevaló lett volna előtte, utána is nyult. De a hogy odaért, megingott a bicska az egyetlen szegen, a melyre súlytani kiszámítással volt ráhelyezve, és András uram gyorsan kapta vissza a kezét. Még leütné és kárt tenne egyik bicska a másikban.

– Adja hát le őket ide elébem, – mondá mérgesen. – Azt akarja, hogy úgy nézzem, mint a kutya a sasmadárt a kútágason?

Sietve tevődik elég az allegorikus hasonlítással fűszerezett kívánságnak.

– No így igen, – mondja Jegenye András. – Ha már veszek, lássak valamit a pénzemért.

És kedvteléssel turkálván az árúasztalra rakott csomóban, kiválaszt egy görbe, fekete nyelűt. Kinyitja előbb, meg becsattantja aztán. A hogy be van csukódva, megpróbálja mozgatni, hogy ugyan inog-e a penge.

Azután ökölbe fogja a kezét, előrenyujtja a hüvelykújját és annak a körmén nézi meg a penge élét. Az egész készség jónak igérkezik és Jegenye uram most azt deputálja már meg, hogy belefér-e vajjon a mellényzsebbe minden okvetetlenkedés nélkül.

A bicska angyali könnyűséggel tünik el a zsebben, hanem Jegenye Andrásnak hirtelen felötlik valami és kedvetlenül teszi le a kést az asztalra.

– Üm, – mondá megvetőleg – hiszen topa. Miért csinálnak kerek alját neki?

– Keresik az ilyent is. Némelyik embernek ilyen kell.

– No nekem nem kell, – tör ki dühösen Jegenye uram. – Halnyelű kell.

Az is kerül a csomóból. De ez már nagyobb vizsgálat alá esik. Legelőbb is lapjára fordítja és ugy néz rajta hosszában végig, hogy hátha talál törést a gyöngyházon. Azután a másik fele kerül a szem elé. A nyelében már nincs hiba, ha ugyan a szegek jól tartanak. És két tenyere közé fogva, erős morzsolgatás alá veszi a kérdéses jószágot, hogy nem-e csúszik kijebb valamelyik oldala.

Kinyitja és megingatja a pengét, mint az előbbit. A csukódásával már meg van elégedve, egészen s épen csattan.

– Jó csattogása van, – mondja elismerőleg. – De hát az aczél?

– Az is jó. Nagyon ki van az válogatva, csak a legjava kerül bicskapengének.

– Nono, – feleli András és belemenvén kezével a nadrágzsebbe, sokáig kotorász benne.

– Majd megválik, folytatja tovább és előkotorászván egy darab tűzkövet, tép hozzá egy csomót a bekecs szőréből. Aztán egymásra fogván őket a két ujjával, odaüt a kovához a bicska aczélával.

Az első kísérlet nem sikerült.

– Nono, – dünnyögi hamis mosolygással Jegenye András – iszen majd megválik, hogy igazat beszélt-e az úr?

A második összecsapásnál aztán kivágódik a szikra, bele kap a juhszőrbe, hogy az füstölögve ég, nagy gyönyörűségére Jegenye uramnak.

Most már kinyitja a bicskát, eltartja magától és úgy nézi. Előbb a nyelénél fogja meg, aztán a pengéjén markolja át és nyes vele egyet a levegőben úgy próbaképen.

– Hát az éle? – mondja úgy odavetőleg. A körömpróba után kitépődik egy csomó szőr megint a bekecsbéllésből. Összesodorintja keményre, aztán megfogván a legvégén két újjal, odavág hozzá a bicskával.

De a feleuton megáll.

– Nini, – szólt haragosan – már megint mit csináltam itten? Az elébb is téptem szőrt a bekecsből, még itt a darabja a padlón!

Megsajnálkozik a pazarlás fölött, de aztán derülten teszi hozzá:

– Hiszen különben nem tesz ám engem szegénynyé egy bekecs!

Aztán megint hozzásuhint a szőrkötélhez és amint látja, hogy finoman szelte ketté azt a bicska, egész egy könnyű kaczagásig fölmegy a jókedve.

Latolgatva teszi egyik kezéből a másikba és miután meghatározta a súlyát, a nyél halfarkát feszíti neki a nadrág-posztónak, hogy ugyan kihasítja-e majd a zsebet.

– Jó, jó, – mondá meggyőződéssel. – Hanem el ne bízza magát, mert nagy pénzt azért nem adok érte.

– Csak annyit, amennyit megér.

– Üm, hát mi az ára? – kérdi félős tartózkodással András.

– Másfél forint, – feleli a segéd.

Jegenye András nagyot hallónak tetteti magát.

– Hogy mondja – kérdi és odateszi a füléhez a tenyerét tölcsérnek.

– Másfél forint!

– Ugyan, ugyan, – mondja hitetlenül Jegenye András. Kihúzza a zsebkendőjét, megrázza és körültörüli vele a homlokát. – Tizenöt hatos nagyon nagy pénz. Öt hatosért nem adja?

– Nem.

– De nyolczat is adok érte, – mondja ravaszul András. – No adja?

– Nem adom alább a kiszabott árnál.

– Jól van no, – feleli nyugodtan és minden megütődés nélkül Jegenye András uram. – Hiszen nem is azért beszéltem én!

Nagy kászolódással benyúl a mellény belső zsebébe és míg a segéd papirba csavargatja a kiválasztott árút, addig ő előhúzza a törött bicskát.

– Hát csinálja meg az ur ezt nekem, – – szól és leteszi az asztalra szépen. – Kicsit kisebb lesz az aczél, hanem jó az azért a szegényesnek. Csinálja meg két hatosért, aztán vasárnapra majd bejövök érte.

Alku.

Amint fölhúzná reggel a csizmát Halbőr Förgeteg János, előbb műértő szemle alá veszi. Ügyes rándítással kapja föl a száránál fogva, hogy a talpa is látszon.

– Ejnye, hejnye – mondja s búsan néz a csizmára.

Ha a csizmának szeme volna, szintén nézhetne, mert van rajta lyuk elég. A szára is elavult, kiveresedett, a feje meg éppen egészen odavan. Halbőr szomorúan húzza föl s mikor behozza reggeli alkalmatosság gyanánt a szalonnát a hozzávaló pálinkával az asszony, odaszól neki:

– Be köll mönni a városba.

Az asszony ránéz.

– Ugyan minek már mögint? Ihatnék kend? Nem kap kend elég italt ideki?

Halbőr Förgeteg János mérgesen ül le az asztalhoz a szalonna elé.

– Né duruzsolj hát örökké. Csizmát köll vönni.

– Azt ugy-é? – kérdezi gúnyosan az asszony. – Kennek csizma köll. De azt nem kérdi kend, nekem köll-é czipő. Akit hogy tavaly vöttünk, egész elkopott. Az eberlasztingba meg csak nem járhatok hétköznap. De errűl nem beszél kend. Mert világéletibe se törődött kend velem.

A kötényét odaemeli a szemeihez az asszony s szétmorzsol egypár öreg könyűt.

– Nem is tudom, mért möntem kendhöz…

Förgeteg János nagy nyugalommal nyomogatja a szalonnadarabot bicskahegyen a paprikadöbözbe.

– Hát minek gyüttél?

Az asszony sírva áll elébe.

– Minek möntem? Evvel áll kend elő? Hát minek híjt kend? Mér csavarta el a fejem, mért küldött gűgyűt édösapámék házáhon?

János hosszú, vékony szalonnadarabot nyes le, odatöszi a kenyérre s ott szeldeli nagy igyekezettel formás koczkákra.

– Ha híjtalak, híjtalak – mondja. Ha nem köllöttem, ne gyüttél volna…

Azonközben elkezdenek ugatni a kutyák odakint, Halbőr figyel, fejét oldalt hajtva, a hangokra. Mivelhogy a pusztalakó kiérzi a kutyák ugatásából, hogy ki jár a tanya körül. Mert tanulmányos kutya az ebállat, amely egész máskép ugat a rokonra, mint az idegenre, máskép a városi úrra, mint Mózsira, aki nyúlbőrökben utazik. Ennélfogva egy ideig hallgat a kutyaszó után a gazda, komoly elbírálás alá fogván az egyes vakkantásokat.

– A sógor gyün – mondja a meggyőződés biztonságával. – Mén a városba az is.

Az asszony féloldalt néz rá s félig hitetlenül kérdi:

– Oszt bemén kend?

– Be hát – mondja mérgesen Halbőr Förgeteg János. – Mért ne mönnék? Nem látod a csizmám? Csupa rongy. Tán az kék, hogy ebbe járjak télvíz idején? Hogy ebbe dolgozzak a hóba – s hozzáteszi elkeserülten: – csakhogy neköd lögyön mit önni…

Erre azután újra hatalmas sírásba kezd az asszony, hogy uram Isten, mit meg nem kell érni… már a betevő falatot is szemére vetik… De elmegy, csakugyan elmegy a tanyáról, ha így tart.

Amíg azután ez a pár szó adódik, odazörög a kocsijával a ház elé a sógor s bekiált a subából:

– Gyün-é kend hetire?

Már meg is jelent a tanyaház ajtajában Halbőr Förgeteg János.

– Mék hát – szól s a vállai erejénél fogva rázza be magát a subába – mér né mönnék…

Odamegy a kocsihoz és kezel.

– Adjon Isten.

– Adjon Isten. Üljék kend hát föl.

Ahogy aztán elhelyezkedik János, a sógor közécsap a két lónak. Förgeteg, még mikor nincsenek valami lehetős távol, féloldalt visszapislog, hogy ugyan néz-e utánuk tisztességtudó szokás szerint a ház ajtajából az asszony. Dehogy néz pedig. Sír az bizonyosan odabent a házban.

Förgetegnek aztán amíg csak pipára nem gyújt, valami nehéz van a szívén. Mert furcsa bánás volt mégis az azzal az asszonynyal. Hanem a füstfelhők közt múlik a gond, mivelhogy egyéb dolga akad az embernek.

De aztán hamarosan el is felejti. A sógorral olykor szót váltanak és hát kiderül, hogy a sógor szintén éppen csizmát akar venni.

– Majd Kék Mártonhon mönyünk – szól komolyan s a gyeplőszárhoz veri ki a pipából a pörnyét – az egész familia ott vásárol.

Förgeteg ráhagyja, mert valójában igen sok sok dicséretet hallott a Kék Márton-féle lábbelikről. Rettentő jó csizmák azok.

– Akár a vaj.

– Ügön. Aztán nem tör, – meg a füle se szakad ki.

– Hát nem bátya. Arányosan tart a füle a csizmával. Mikor az utolsó nap fölhuzná az ember, talán kiszakad. De hamarabb nem.

Denique, ahogy megállnak a lóval a katonakórház mellett, egyenest ballagnak a piaczra a csizmadiás sátorok felé. Az emberséges csizmadiák már árulják a sok szép, finom jószágot, egymásután szedve le párját a rudról.

Látja mindenik, hogy ott van legszélről a Kék Márton-féle sátor, azonban arra se néznek.

A fejüket föltartva haladnak el a vásárosok között, mintha valahol hátul, a sátras sor végén keresnének egy csizmadiát.

Azonban nem azért szolgáltatja a sógor familiájának már évek óta Kék Márton a csizmát, hogy meg ne lássa. Hirtelen oda is emeli az asztrakán sapka széléhez (mert az asztrakán sapkánál fogva különböznek a csizmadiák egyéb, nem komoly dolgokkal foglalkozó mesteremberektől) a kezét ernyő gyanánt, hogy jobban lásson.

– Nini! – mondja megilletődve. – Jól látok-e valjon. Nem-e Fekete Géra Péter úrhoz vagyon ismét szerencsém?

– De ügön – felel a sógor, nagyot esve a szivélyes hangon. – Ez meg a sógorom, a Halbőr Förgeteg János é.

– Van szerencsém – mondja kitünő elegancziával Márton mester és összedörzsöli a kezét, mert két pár csizma eladása fölött mindig összedörzsölheti a kezét az ember. – Talán, hogy lábbelit méltóztatnék…

Förgeteg előbbre lép a subában.

– Hát ügön.

– Ünneplőt talántán?

– Nem – felel elütőleg a sógor és leveszi a sipkát a fejéről, hogy mellé tegye a pipát – nem olyan köll. Csak hétköznaplót.

– Hát hiszen van – szól dicsekvőleg Kék Márton s odamutat a sátorra. – Tessék megdeputálni.

Deputálják. Az egyik balról megy a rúd mellett végig, a másik jobbról. Nem találnak azonban kedvükre valót, mert az ellenkező sarkokon megállnak.

– Nem tetszetős nekem ebből égy sé – szól megvetőleg Förgeteg. – Van ilyen a kisteleki vásárban is.

– Van ám. Rossz ez mind.

– Mit? – kiált Márton mester – Rossz? Melyik az a rossz?

János eddig a földet nézte, most hirtelen a gazdára pillant.

– Hogy melyik ugy-é? – kérdezi lassan s csak úgy féloldalt pillant végig a csizmákon. – Hát mind.

– Mind? Hát teszem azt ez rossz?

S diadalmasan ránt elő a sok közül egy párt Kék Márton. Két kézzel fogva tartja oda Förgeteg szeme elé s ott rázza.

János átveszi s nézi. Valóban rendes formájú csizma. Ennélfogva hát előbbre veti az egyik lábát a suba alól s nagyság tekintetében való összehasonlításokat tesz az új s a régi között. Jó, egészen jó volna.

– Nagy lesz, nagyon nagy lesz – mondja aggodalmasan s Mártonra néz olykor.

– Az jó télire – biztatja a mester.

Nem felel, mert most már a földre tette le s azt deputálja, meddig ér a szára. Ez is jó. De ekkor észrevesz valamit s kedvetlenül teszi vissza.

– Nem jó a vágása – szól. – Nem magyaros. S hozzáteszi mérgesen:

– Nem vagyok én bánáti sváb, hogy ilyen csizmát hordjak.

Kék Márton kétségbe van esve. Mert a sógor már választott, ki is van fizetve s imhol az új vevő, aki szintén egész familiájával ide fog járni, ha egyszer a Kék Márton-féle csizmákat megismeri, nem talál kedvére valót.

– Tessék hát mást választani – biztatja reménykedve.

Még mindíg mérges a hangja Halbőrnek, mikor oda vág:

– Mást – mondja gúnynyal. – Mást? Hunnat? Ez az egy tisztességes csizmája van az úrnak csak, akit itt tartok a kezembe. Ennek meg a vágása rossz.

Márton mesternek eszméje támad.

– Hát hiszen ha épen úgy áll a dolog, ki lehet azt jobban vágni – szól. – De most ez a divat.

– Mit divat – tör ki dühösen Halbőr. – Nem vagyok én suhanczár legény, hogy olyasmire adjak. Tán piros bársony gallért hordjak az ünneplő felöltőn, mert hogy az is divat?

A sógor belekaczag, mert tetszik neki a viczcz. Kék Márton nem nevet, mert úgy látja, csak kötődnek vele itten.

– Ha nem tetszik – morog ingerülten s csekély fültövön-ütéssel téríti helyes útra a lábai előtt botorkáló inast – tessék máshol venni. Nekem nincs jobb.

– Nono… – békíti Halbőr és csöndes mosolylyal pillant a csizmadia arczába.

– De meg az egész piaczon sincsen – folytatja tüzesen emez s elkapja Förgeteg kezéből a csizmát – mert nézze ezt a bőrt! Nézze! akár a vaj. De talán hogy még annál is finomabb…

Halbőr int a fejével.